A sarki jég mennyisége folyamatosan csökken
(Forrás: https://www.arcticdeathspiral.org/, a sarki jég vastagságának becslése 2025-ig: https://psc.apl.washington.edu/research/projects/arctic-sea-
ice-volume-anomaly/)
Amennyiben állandósulna az É- sarki jég mennyisége 3-4000 km3 körül, akkor az áramlatok (pl. az AMOC) talán nem fognak összeomlani a következő 20-30 évben. 2024 szeptemberében 4.18 km3 értékű volt a jégfelület. Már a sokéves jég is erősen olvad, tehát baj van. De két jégmag lesz északon, ahol várhatóan a sokéves jég megmarad: É-Kanadát télen nem süti a Nap, és Grönland magas hegyein a hegyek magassága miatt.
Az Antarktiszon 2021 és 2023 között lassult a jég fogyása, szemben az azt megelőző két évtized súlyos jégveszteségeivel: három egymást követő évben intenzív havazások voltak a kontinens keleti felében. Az Antarktisz évente mintegy 108 milliárd tonna jeget nyert vissza. Jó lenne tudni a nagy havazás okát. Nyugat-Antarktisz továbbra is veszített a tömegéből, a melegedő óceánvíz miatti alsó olvadása miatt (https://link.springer.com/article/10.1007/s11430-024-1517-1). Az Antarktisz hozzájárulása a globális átlagos tengerszint emelkedéséhez 2020 februárjában érte el a csúcspontját 5,99±0,43 mm-rel, majd egy több mint három évig tartó tömegnövekedési időszak következett, amelynek eredményeként a terület teljes hozzájárulása 2023 végére csak 5,10±0,52 mm volt, most ismét nő. Nyugat-Antarktisz jégtömege továbbra is csökken, egyensúlyi állapot akkor lenne, ha az alsó veszteséget a Kelet-Antarktisz területi növekedése pótolná.
Voltak egyensúlyi állapotok az utolsó pár ezer évben?
A Föld szárazföldi felszínének körülbelül 10%-át gleccserek és jégtakarók borítják. A jég teljes térfogatát körülbelül 26,7 x 106 km³-re becsülik, amelynek 89,4%-a az Antarktiszon található. Ha ez a jég elolvadna, a tengerszint körülbelül 66,3 méterrel emelkedne. Gleccserek és jégtakarók jelentősek Grönlandon, az Antarktiszon és a magashegységekben. Az antarktiszi jégtakaró a Föld felszíni jégének túlnyomó többségét. a teljes mennyiség körülbelül 89,4%-át tartalmazza. Grönlandon van a másik jelentős jégtömeg, és az Antarktisz mellett ez a két jégtakaró a bolygó édesvízkészleteinek majdnem egészét tartalmazza, lényegében a Föld teljes édesvíz készletét (a kristályvíztől eltekintve), ami az összes víz kb. ≈1.5 %-a, mert a tengervíz felületén a jégből egy-két év alatt kifagy a só, a jég mindig édesvízű..
Jégmennyiség: A jég teljes térfogatát 26,7 x 106 km³-re becsülik, ami körülbelül 24,0 x 106 km³ édesvíznek felel meg. Jégveszteség: A jég gyorsuló ütemben olvad, a jégveszteség mértéke 57%-kal nőtt az 1990-es évek óta. Jégselfek: az Antarktiszon található a világ dokumentált jégselfjeinek többsége, amelyek a jégtakarók óceánon úszó meghosszabbításai, ezek alulról olvadnak A selfek a szárazföldről a tengerbe csúszó jégáramlatok (megkülönböztetik őket a gleccserektől). A veszteség hatása: az olvadékvizek -ha keverednek az áramlatokkal- hígítják az áramlatok vizét, csökkentik az áramlatok sótartalmát.
Egy kis klímatörténet: Múltbeli "kis" jégkorszakok: volt egy i. e. 2200 körül, és az ismertebb, a Kis jégkorszak, leghidegebb évei az 1570-1630 és 1675-1715 között voltak. tágabb értelemben a 14. századtól a 19. századig tartó viszonylag hűvös időszakot nevezik Kis jégkorszaknak, hűvös, nedves nyarakkal. A Lombok-szigeti Szamalasz tűzhányó 1257-es hatalmas erejű kitörésekor tartósan a légkörbe került anyagrészecskék éghajlat módosító hatása és a Napfolttevékenység hiánya vetett véget az azt megelőző úgynevezett Középkori meleg időszak-nak, amikor például a vikingek le tudtak telepedni Grönlandon (987–15. század, https://en.wikipedia.org/wiki/Description_of_the_Medieval_Warm_Period_and_Little_Ice_Age_in_IPCC_reports). A Középkori meleg időszak előtt, a római kortól* hűlt az időjárás, nyilván nem egyenletesen. A hideg periódusra jellemző, hogy a 17. és a 19. század közepén a hirtelen előretörő gleccserek az Alpokban teljes falvakat romboltak le, ma a sárlavinák, Hollandiában pedig rendszeresen befagytak a csatornák, Londonban pedig a befagyott Temzén többször is megtartották az Éves fagypiacot.
A Középkori meleg korszak (Középkori klímaoptimum, https://www.metnet.hu/kislexikon/kozepkori-melegkorszak) az északi félteke egy olyan klímájú időszaka volt, mint a 1931-tõl 1960-ig tartó egyensúlyi, azaz normál időszak klímája. A meleg időszakot követően alakult ki a Kis jégkorszak, amikor az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában ebben az időszakban több mint 1°C-kal, világszerte pedig 0,5–1 °C-kal maradt el az 1931-től 1960-ig tartó normál időszak 1960–1990 közötti időszak átlagától. A meleg korszak kezdete és időtartama a vizsgálatok alapján Grönland és Oroszország európai területein a 950-1200-as, míg Európa nagy részén az 1150-1300-as évekre tehető. A Német-középhegységben és az Alpokban mintegy 200 m-rel magasabban volt a mezőgazdaságra alkalmas klímájú területek határa, az európai erdők kiterjedése mintegy 20 %-kal csökkent. Konkrét adatok támasztják alá, miszerint Dél-Skóciában szőlőt, Norvégiában pedig csaknem a sarkkörig búzát termesztettek. A sarki jégtakaró erősen visszahúzódott, és ez lehetővé tette, hogy skandináv népcsoportok telepedjenek le az addig lakatlan Izlandon kb. 870-tõl, ill. Grönlandon, 986-tól kezdődően. A Föld egyéb területeire is hatással volt a felmelegedés (Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina Kiadó, Budapest. Második kiadás, 2017). Az átmenet idején a Kis jégkorszakban volt az utolsó előtti egyensúlyi állapot, normál időszak, amikor annyi jég fagyott meg, amennyi elolvadt.
Megjegyzés: Saját tapasztalataink alapján minősítjük néhány dekád időjárását hidegnek vagy melegnek, ami pontatlanságok okoz a leírásokban. Az 1931-tõl 1960-ig tartó Normál időszak klímáját az jellemezte, hogy amennyi jég megolvadt, annyi meg is fagyott és, hogy télen tartósan megmaradt (Budapesten a néha 20 centiméteres) hó, a Duna sokszor befagyott, nyáron 31-32 foknál már nagyon meleg volt. Amiből az következik, hogy a Középkori meleg korszak a saját tapasztalataink szerint egy Normál időszak volt. A sarkokon nem volt számottevő jégveszteség, ami egyensúlyi állapotnak tekinthető. A referencia időjárás és szint megválasztása fontos, hogy egyértelműen hivatkozhassunk az eltérésekre, a Normál időszakokban a sarkok jégmennyisége állandónak tekinthető. A Kis jégkorszakban, az 1500-as években, a megfigyeléseknek megfelelően a sarkokon a jégmennyiség nőtt. Bár a Középkori meleg korszak 0,1 fokkal hidegebb volt mint az 1931-tõl 1960-ig tartó Normál időszak, tehát ez is egy Normál periodus volt, célszerű ezeket az időszakokat referenciaként használni, mert jó leírások, az utolsóról légi fényképek, mérési adatok, megfigyelések állnak rendelkezésre, még a tengerszintre vonatkozóan is: pl. a velencei palotáinak lépcsői korábban nem voltak a tengerben, ...
Az antarktiszi jégmagok vizsgálata alapján a hőmérséklet története, a periodicitás oka csillagászati
A periódicitást bizonyítják más paraméterek is, csillagászati okai vannak
Észak-atlanti áramlat szerepe
A kutatók összefüggést vélnek felfedezni hőmérsékletváltozások és az Észak-atlanti áramlat (AMOC) periodikus ingadozásai között. Az ismeretek szerint a Csendes-óceánba szállított víztömeg egy részének elpárolgása miatt az Atlanti-óceán sótartalma periodikusan megnő; a sóháztartás kiegyenlítése miatt a globális szállítószalagok cirkulációja kb. 1500 évente megerősödik, ha megszűnik, az valamilyen mini jégkorszakot jelent. Most egy meleg periódusban vagyunk, amikor az olvadékvizek hígítják az óceánokat. Amíg az áramlat intenzív, a keveredés az olvadékvízzel kicsi, ha lelassul az áramlat, az olvadékvíz hatása döntő lehet.
A Dánia-szoros vízesése a tenger alatt van, magassága és vízhozama is az ismert legnagyobb. A tenger mélyén nem keverednek azonnal, elkülönülnek a különböző hőmérsékletű és sótartalmú víztömegek. A hideg sós víz sűrűbb, mint a meleg víz. Az olvadékvíz, a melegebb víz felül rétegződik. A hideg sós víz így valóságos tenger alatti folyó módjára áramlik a gravitációnak is engedelmeskedve, és ha egy szakadékot talál, ott lebukik a mélybe. Víz alatti vízesések szép számban léteznek, és a Föld legnagyobb vízesése a víz alatt van Grönland és Izland között, a Dánia-szorosban. Magassága 3505 méter, a Dánia-szoros kataraktájának szokták nevezni.
Az észak-atlanti vízfelszín hőmérsékletének 3000 éves rekonstrukciója alapján egy igen érdekes anomáliát vettek észre az 1300-as évek végén – ekkor gyorsan, mindössze 20 év alatt váltott át az addigi Kis jégkorszak elejének fagyos körülményeire. A tudósok azt is felfedezték, hogy az 1300-as évek végén a meleg víz abnormálisan erős északi irányú átáramlása zajlott, amely 1380 körül érte el a csúcsot, és a Grönlandtól délre és az Északi-tengerre eső vizek a szokásosnál sokkal melegebbek voltak.
Az AMOC melegedése lassú folyamatnak tűnik, a lehűlés őedig gyorsnak, néhány dekádosnak: a trópusokról mindig meleg víz áramlik a széljárás miatt a sarkvidékre, ami egy jól ismert folyamat, az úgynevezett atlanti meridionális áramlási rendszer (Atlantic Meridional Overturning Circulation/AMOC), amely olyan, mint egy globális szállítószalag: a trópusokról származó meleg víz Észak-Európa partjai mentén folyik észak felé, és amikor magasabb szélességi fokokra ér, szétterül, és hidegebb sarkvidéki vizekkel találkozik, hőt veszít, sűrűbbé válik, amitől az óceán fenekére süllyed. A süllyedést megfigyelték, sok és kis - tengeralattjáróról megfigyelték, néhány cm átmérőjű- örvényben történik, sok tízezer négyzetkilométer területen. Az 1300-as évek végén a AMOC jelentősen melegebb lett, ami gyors sarkvidéki jégvesztést okozott. Az 1300-as évek végén és az 1400-as évek első néhány évtizede során hatalmas mennyiségű jég olvadt az Atlanti-óceán északi részébe, ami nemcsak lehűtötte az észak-atlanti vizeket, hanem felhígította azok sótartalmát, ami végül a meggyengült AMOC összeomlását okozta. Az összeomlás váltott ki egy jelentős lehűlést, a Kis jégkorszakot. A Beaufort-tenger (a Jeges-tenger Alaszkától északra található része) édesvíz felhalmozódása 40%-kal nőtt az elmúlt két évtizedben, továbbá az elmúlt évtizedben gyakoriak voltak a tartósan magas nyomású időszakok Grönland felett nyáron, ami rekordmértékű jégolvadást okozott.
Pieter Bruegel 1565-ös Vadászok a hóban című festménye
*
A római kori klímaoptimum: nagyjából i. e. 250-től i. u. 400-ig tartott, és a mainál több mint 0.5 °C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet, és több mint 2 °C-kal magasabb volt mint az 1931-tõl 1960-ig tartó Normál időszakban, A felmelegedést egy egyensúlyi állapot előzte meg. A klímaoptimum idején bort lehetett termelni Londiniumban (a mai Londonban): a szőlőművelés egyértelműen a római hódítás idején terjedt el Britanniában, egészen a Hadrianus-falig, és a Nene-völgyben. Az idősebb Plinius római történész egy megjegyzéséből tudjuk, hogy a hegyek lankáin még megtermett a búza is. Az Alpok hágói egész éven át járhatóak voltak, ami megkönnyítette az északra fekvő provinciák: Gallia, Belgica, Germania, Raetia és Noricum leigázását. A Magas-Alpoknak olyan régióiban is foglalkoztak bányászattal, ahol még a 20. század végén is állandó fagy uralkodott. Észak-Afrikában is nedvesebb volt az éghajlat.
A második század végére véget ért a meleg korszak, de az átmenet nem volt gyors. Az Aletsch-gleccser és a Mer de Glace újra befagyott, a spanyol, osztrák, bolgár mérések szerint is lassú lehűlés következett.
