Az ókorban a kalózkodás szokásjog volt (azaz hosszú időn keresztül kialakult és használt gyakorlat,, amelyet meggyőződés alapján a birodalmak, királyságok, városállamok hasonlóan folytattak): az erősebb joga. Nem volt biztonságos a közeledés sem szárazon, sem vízen, megfelelően erős kiséret kellett a sikeres célba éréshez. Az utazások során a polgárokat váltságdíj és rabszolgasorba taszítás veszélye fenyegette. Ez ellen először az Egyiptomiak, aztán a sumerek, elámiak katonai kísérettel biztosították a néha pár száz fős szamár-karavánokat, néhány hajós konvojokat: a kiséretet gyakran zsoldosok alkották, minden más idegen hajó legénysége kalóznak minősült a tengerhajózás kezdetén. ( "Nagy" hadseregek az ókorban: a "nagy" néhány ezer katonát jelentett, i.e. 3000 körül Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítésekor néhány tízezer embert jelentett, a sumereknél néhány százat, esetleg pár ezret, az akkádok 4000 fős hadsereggel az egész Eufrátesz mentét (kb. 1000 km) meghódították valamivel több mint egy évszázadra.) A kutatás módja az internetes keresés volt a Wikipedia oldalairól kiindulva, célja az ismeretterjesztés.
Az ugaritiak a Hazzi hegyről figyelték az érkező hajókat, -itt volt a Baál vallás eredete-, a hegy Ugarit és Alalakh között fekszik, A cédrus erdő Amanusz hegységben, Alalakhtól É-ra és Ugarittól D-re a Libanon-hegységben volt. A Boszporusznál Viluszában volt i.e. 1237 körül a Trójai csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Vilusza) (4)
AKHÁJOK, A TENGERI NÉPEK BRONZ- ÉS VASFEGYVEREKKEL (https://www.worldhistory.org/Sea_Peoples/)
A Tengeri népekről szóló legkorábbi írásos beszámolók Egyiptomból származnak, az i.e. 1300-as évekből. Az akháj többségű Tengeri népeket kalózoknak tekinti az irodalom, pedig nem voltak kalózok a szó mai értelmében: terjeszkedtek, túlnépesedés miatti népvándorlás volt kb i.e. 1500-tól: először a görög szigeteket és Krétát foglalták el az akhájok, pontosabban vissza, mert előtte a minószi népek létesítettek telepeket a szigeteken, és Krétáról tovább vándoroltak mint tapasztalt hajósok. "Az i.e. 1360 és 1332 között az egyiptomi agyagtáblákra írt főleg diplomáciai levelek számos témát érintenek, köztük a kalózkodást is. Az egyik első felirat III. Amenhotep fáraó (i. e. 1390-1353) uralkodásának idejéből, amely leírja, hogy a Nílus deltájában védelmet kellett kiépíteni a tengeri fosztogatók ellen. Ezek a fosztogatók az akhájok vezette Tengeri Népek (I. Tengeri Koalíció, i.e. 1207) előörsei voltak, végig dúlták a partot D-Anatóliában és Szíriát, Ugaritot i.e. 1180-ban felégették, nem épűlt újjá. Szíriától D-re aztán le is telepedtek, az amorita Amurru államot elfoglalták. Arvad, Szimirra kikötőket először felgyújtották, aztán akháj kikötők lettek."
Az akháj vezetésű Tengeri Népek, és közöttük a sok akháj törzs ógörög vagy föníciai nevei nem maradtak ránk, csak az egyiptomi, hettita feljegyzések, így a törzsneveket nem tudjuk pontosan azonosítani. Megtámadták Egyiptomot is, de i.e. 1177-ben vesztettek, egy részüket ekkor III. Ramszesz letelepítette Palesztínában, ők a bíbliai filiszteusok, akik krétai eredetű akháj törzshöz tartoztak. Alashiya (a mai Ciprus) királya és az egyiptomi fáraó közötti levelezésből kiderül, hogy a lukkai (a mai Törökország területén) kalózok is komoly fenyegetést jelentettek. Miután a király határozottan tagadta, hogy Alashiya népe szövetkezett volna a kalózokkal, aztán azt állítja, hogy ellen intézkedéseket vezetett be, és kijelenti, hogy megbüntetné minden olyan alattvalóját, aki kalózkodásba keveredett, tartott Egyiptomtól.
I.e. 1300-as években a száraz, hideg és száraz időjárás a Peloponnészoszon, ami Anatóliában, a Hettita Birodalomban is gabonahiányt okozott. Az akhájok terjeszkedtek É-n a Fekete-tenger felé is, ami nem volt békés folyamat, sokat csatáztak, ezek egyike volt a Trója-i háború is i.e. 1237 körül. Az akháj törzsek terjeszkedése a D-Anatóliai parti, részben gabonatermelő területek felé, Ciprus, később Szíria, Egyiptom felé is történt D-Keleten. Az akhájok a líbiaiakkal szövetkeztek és megtámadták Egyiptomot. (Tengeri népek I. Koalíciója i.e. 1207-ben, a zsidó törzsek kb. ekkor indulnak el a Deltából.). D-Anatóliában a Ciprus-i akhájok a hettitákkal vívták az első tengeri csatát a Földközi-tengeren és tovább hódítottak a K-i medencében, felégetik Ugarit várost (az Ugarit-i kikötő elfoglalása után i.e. 1180 körül), majd újra megtámadták Egyiptomot a Nílus-Delta-i csatában. (Tengeri népek II. Koalíciója i.e. 1180 körül, a Nílus-Deltai csata i.e. 1175-ben volt, az évszámokban van bizonytalanság, a zsidó törzsek kb. ekkor érkeznek meg a Nébó hegy környékére, Mózest a hagyomány szerint e hegyen temették el.) A Nílus-Delta-i csatában a győztes egyiptomiak rászorították a kisebb hajókkal rendelkező Tengeri-népeket a partra, ahonnan nyilakkal lőtték őket. A keskeny hajókat az egyiptomiak az döfőorros, ékorros hajóikkal felborították, felgyújtották. Közelharcban -a részben vasfegyverekkel harcoló- Tengeri népek előnyben lettek volna.
"Tengeri népek" támadásai (4)
Akháj hajómodell (az i.e. 1175-s Nílus-deltai csata faliképének alapján, https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata):
"Tengeri" népek, az akhájok, azaz danunák építette jellegzetes függőleges tőkékkel szerelt hajók, a bal oldalon látható gerenda hosszabbítás nem döfőorr, a partra futtatást szolgálta, a talpgerenda (false keel) meghosszabbítása (4)
A korban -az élelem, víz utánpótlás miatt is-, minden éjszakára ki kellett kötniük egy olyan homokos partszakaszon, ahol partra húzták és szárították a folytonosan szivárgó hajókat. Általában két taktika volt az ellenséges hajókkal szemben: az arcvonal széthúzása (majd az ellenség mögé kerülése után a csáklyázás következett) vagy a nagyobb hajó letördelte az ellenség evezőit. A következő érkező hajók -a hajóorron lévő ékkel, a döfőorral- meglékelték a már mozgásképtelen hajót. Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy sündisznó állásban álltak fel.
Egyiptomi döfőorros hadihajó i.e. 1175 -ből (5)
A döfőorr vagy ékorr (rostrumlat, raman) először a Nílus-deltai csatában látható i.e. 1175-ből III. Ramszesz faliképén. A döfőorr előtt a tengeri csaták vagy a kikötők megtámadását jelentették, amihez meg kellett találni a kikötőt, ahol sűrű nyílzápor várta a hívatlan hajókat, vagy a tengeren keresték az ellenfelet, majd egymást kerülgették az evezős hajók (3), hogy le tudják tördelni egymás evezőit. A mozgásképtelen fahajóknak már sok esélye nem volt, de sérülés esetén nem süllyedtek el, a ballaszt hiánya miatt. Sokkal később a rómaiak - akik a tengeri csatákban eleinte igen gyengék voltak-, úgy alakították szárazföldivé a csatákat, hogy az íjászoknak kis bástyákat és ejthető csapóhidakat (corvuslat) építettek a katonáknak. A csapóhíd végén alul egy nagy tüske volt, ami a hidat az ellenséges hajóra ejtve összeerősítette a két hajót és a hídon megrohamozták az ellenséget. Az első ékorr méretes - mintegy 0.5 m2 keresztmetszetű- gerenda volt, amivel vagy csak felborították az ellenséges evezős hajót, vagy be is szakították az oldalát, ha gyenge volt a kormányosa. Az ékorr ellen a fedélzet magasságában erős, ívelt gerendákkal vették körbe a hajó a hajót.
Két neves kikötő -nem is eredménytelen- ostromának leírása fennmaradt, az első Homérosz Trójája (i.e. 1237), a másik Ugarit, i.e. 1180 körül, az utóbbit utolsó királyának levele alapján ismerjük. (Avarisz kikötőjét a a Nílus-Deltában az amorita hükszoszok foglalják el i.e. 1700 körül, Majd akkor már erőddel rendelkező várost I. Jahmesz fáraó foglalta el három éves csatában, aminek részletes leírása nem ismert (1, 128,129.o.))
A TRÓJAI CSATA ÉS A TENGERI NÉPEK HAJÓÉPÍTÉSE
I.e. 1200 körüli karvelpalánkos (nem voltak átfedésben a palánkok, az éleiken erősítették össze) Égei-tengeri hajóépítés: az oldalpalánkokból csapokkal építették fel a kagyló alakú hajótestet, vékony kötelekkel rögzítették, "varrták" össze a palánkokat és a kereszttartókat, ezt nevezik karvelpalánkos "varrott", csapos hajóépítésnek: A hossztartók sokszor a hajó külső oldalaira kerültek, a kereszttartók belülre. A hajókat előre kiásott parti sólyákon, rámpákon építették, fatámaszokra, bakokra, melyekről a tengerre lehetett csúsztatni, vontatni a megépített hajót. (Egyiptomban Imhotep, Dzsószer fáraó hajóépítő műhelyének vezetője, vezírje sorozatban gyártotta az 1.04 méter hosszú, rövid palánkos hajókat i.e. 2650 körül Memphiszben. Az egyiptomi rövid palánkos hajók fedélzetének szilárdságát egy jellegzetes, hosszanti merevítő kötél biztosította, de a rövid- és hosszú palánkos hajók belső szerkezete hasonló. A hosszú, fenékpalánkos, általában temetési hajókat, -pl. a Hufu Napbárkáját, a legismertebb temetési hajót- libanoni cédrusból építették és bybloszi hajónak is nevezték Egyiptomban.)
Homérosz szerint nyílt, homokos partszakaszon történt a partraszállás Trójánál (a hettiták Wilusának nevezték: aiol-trák,dardán határterület volt, https://en.wikipedia.org/wiki/Trojan_War), az evezős-vitorlás hajókat partra húzták. A korban a sólyákkal épült műhelyeket nevezték kikötőknek, a ki- és berakodó rakpartok neve kárum volt, ahol raktárak is voltak. A tengeri fahajók egy evezősorosok, a legtöbbnek 15 m körüli hosszúsága lehetett, két kormányevezővel, a hajók szélessége 4:1 és 3:1 arány körüli volt és legalább 2 x 12 evezős hajók voltak. "Gömbölyű" hajóknak nevezték a nagy szállító hajókat, ezek is négyszögletes vitorlával épültek. A hajótest hamar kiszélesedett, a lapos fenekű hajó testre utólag erősítettek fel egy védő külső gerendát, a hamis keelt. Az árbocon két ejtőkötélen egyetlen, fekvő alakú, négyszögletes vitorla volt. Homérosz szerint a görögöknek érdekükben állt kilenc év után (vetettek-arattak) gyorsan befejezni a háborút, mert a hajóépítmények „varratai” már kezdtek rossz állapotba kerülni. A későbbi írók és fordítók azt gondolták, hogy a varratok a vitorlákra vonatkoznak, a karvelpalánkokat erősítették össze vékony kötelekkel.
Az Odüsszeia későbbi, közel kétszer nagyobb hajói kb. negyven evezősek. A Trója-i csata hajói íves tatjukról, keskeny fedélzetükről (ebből alakul ki majd a 2x25 evezős, konkáv orrú, rostrumos -döfőorros-, híres és gyors gálya) felismerhető hajók, egy modell képe:
)
A Tengeri Népek között vezető szerepet játszó akhájok hajóinak modellje, és az i.e. 1237 körüli trójai csata nagy hajóinak modellje, fenékgerendás, talpgerendás (false keeles) hajó (4)
A flották navigálásról: látótávolságban a part mentén hajóztak, használták a mélységmérést. Az akháj hajók jellegzetes orrdísze madárfej volt. A korban a flották önellátók, a szárazföldi hadsereg utánpótlása bonyolult volt - pl. az egyiptomi logisztikát ismerjük a Kadesh-i csata esetén, ahol előre szállították a vizet és elásták-: a trójai akhájok kilenc évig szántottak, vetettek, arattak.
Vannak utalások arra, hogy miután haza tértek az akháj hajók, mindjárt tovább is indultak K-re, Ciprus felé (vagy Ny-ra, van aki szerint ez az etruszkok eredete). A történelemben sokszor előfordult, hogy egy hosszú csata után a hadviselt katonák nem széledtek szét, nem tudtak beilleszkedni: folytatták a megszokott életmódot, pl. a nomád habiruk Amurrúban, akik részben korábbi amorita hükszoszok, majd zsoldosok, később útonállók voltak.
A denyenek-akhájok a tengerekre 1:4 szélesség:hosszúság arányú, tehát nem "kerek" szállítóhajókat, kormányevezős, evezős-gálya féle vitorlásokat építettek, egy méter alatti merüléssel, hamis keel-el, kb. 12-15 méter hosszú hajókat. A kalózoknak kis és gyors hajóik voltak a történelem folyamán mindig. 2x8 esetleg 2x12 evezős hajót építettek. A csatakép alapján négyszögletes vitorlával, megemelt oldalakkal védték az evezősöket a nyilaktól. A kötélzet és a felkötött (reffelt) vitorlák és köteleik alapján: egy vitorla rudas, tehát keeles hajókat (másként jelentős lenne az oldalra sodródás) építettek, árbockosarakkal. A meredek egyenes orr és fartőkék is ezt mutatják. A korban csak (átfedés nélküli) karvel palánkos, kormányevezős, "varrott", csapos hajókat építettek (Homérosznál is).
"Tengeri" népek, a denyenek, azaz danunák építette fenékgerendás (nem hajógerinc!) hajók vélt szerkezete (4)
A hettita agyagtáblák szerint a hettiták ugariti bérelt hajókkal három tengeri csatában elfoglalják Ciprus szigetét i.e. 1220 körül az akhájoktól, a kutatók néha ezt tekintik az első tengeri csatának. Ciprus el- vagy visszafoglalásának a hátterében az akháj terjeszkedés (i.e. 1450 körül foglalják el Krétát), kivándorlás, gyarmatosítás fedezhető fel, ami a Tengeri népek vándorlásának legfontosabb részfolyamata. Ciprus környékén az akhájokat bizonyíthatóan danunáknak, denyeneknek nevezik. Megtalálták a -nem is kicsi- kikötőjüket a Dana szigeten, D-Anatóliában, Kilíkiában. Az utolsó neves csata a Nílus-Delta-i csata, i.e. 1175-ben, III. Ramszesz fáraó vívta meg győztesen a Tengeri népekkel szemben. A trójai háború (i.e. 1237 körül) hajóépítéséről (és az i.e. 1175-ős Nílus-Delta-i csata hajóiról, azaz III. Ramszesz hajóiról) viszonylag sokat lehet tudni.
Falikép III. Ramszesz Nílus-deltai csatájáról (Wikipedia)
Az egyik ok, ami kiváltotta ki a Tengeri népek elindulását, az az akhájok túlnépesedése. É- i irányban a trák-dardán Tróját támadják i.e 1200 körül, D-n Krétát, Ciprust, D-Anatólát. Az i. e. 12. században akháj bevándorlók özönlöttek Ny-ról és Anatólia északi részéből a Földközi-tenger partvidékére Lukkába és itt a mai Antalya várostól keletre letelepedtek, amely ezután Pamphülia ("a törzsek földje") néven vált ismertté. (Négy nagy város is kialakult a régióban: Perga, Sillyon, Aszpendosz és Side.). Kilíkia (Kizzuvatna néven a hettitáknál) Adana (hettita nyelven Adanija, az asszír Kúe) központú királyság volt i.e. 1335-től, a Hettita Birodalom összeomlásáig, i.e. 1191–1189 -ig. Ugyan itt Danuna (akkádul KURDa-nu-na, föníciai nyelven Dnn-im, egyiptomi nyelven Dnwn, a hettitáknál Adanijas) ókori állam. A szárazföld felé két szoroson keresztül megközelíthető a gabonatermesztésre alkalmas értékes terület, ország: Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a nevezetes Keleti Kapu (ma 1000 m körül) jelentette a közlekedést Tarsos-tól (Tarsustól) északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Tarsos, a Seyhan folyónál feküdt, ami gyakran változtatta a medrét, Ura a kikötője. A hettiták ide szállíttattak gabonát Egyiptomból az ugaritiakkal. (I.e. 1209-ben Merneptah fáraó Egyiptomból (2, 167.o.) ugariti hajókkal Ura városba, II. Ramszesz idején 450 tonna gabonát szállíttattak.)
A Tengeri Népek támadásai jelentik az első nagy nemzetközi tengeri háborút, az alábbi térképeken követhetőek:
Megindultak az akhájok É-ra is, a gabonaszállítással, vámmal kapcsolatos viták a Trója-i háborúhoz vezettek, i.e. 1237 körül a Márvány-tengernél. Az akhájok (denyenek, danunák) a keleti Mediterráneum partjain megtámadták, gyarmatosították Lukkát, Kilíkiát és Ciprust is. Ciprus ekkortól az akhájok szigete hét kis királysággal, amit a rézérc olvasztása miatt látogatták krétaiak is, a denyenek Kilíkiából, ugaritiak már hosszú ideje olvasztottak rezet Cipruson, alalakhiak, egyiptomiak is.
Az akhájok lerohanták Hattit, Kizzuwatnát, Karkemist (Eufrátesznél), Arzawát (Anatólia) és Alasiját (Ciprust), városaikat lerombolva, felégetve. Ugarit még az utolsó pillanatban bérelt hajóival egyiptomi (II. Ramszesz uralkodásának végén) gabonát szállított a hettitáknak, a kilíkiai Ura városába. Egy akháj szíriai, ugariti kikötő Ciprustól K-re volt, az i.e. 1700-as évektől ismert: a Dana szigeti danuna kikötő Ciprustól É-ra, D-Anatóliában található. A hettiták Ciprus megtámadásához bérlik az ugariti flottát, el is foglalják Ciprust, ezek voltak az első tengeri csaták, a Ciprusi- tengeri háborúk. A Tengeri népek, az akhájok, denyenek támadtak: Hatti és Ugarit -ez bosszú hadjárat lehetett- lerohanása után Amurrút, Egyiptomot támadják egy újabb hullámban, (II. Koalíció). I.e. 1175-ben a Nílus-deltai csatában III. Ramszesz megállítja az inváziót. (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata).
FÖNÍCIAIAK, ETRUSZKOK, DÓROK
A Tengeri Népek támadásai lezáró Nílus-deltai csata (i.e. 1175) utáni korszakban a letelepedett akhájok területein új népek, a dórok és a föníciaiak jelentek meg, alapítanak városállamokat. "A föníciaiak város alapítása templom-építéssel kezdődött , "Melkartnak építettek templomot, és körbe építték lakóházakkal. Melkart (héber מלכקרת) a föníciaiak egyik istensége. Neve, Milk-qart azt jelenti „a város királya”, a népek védelmezője és irányítója. Föníciában legnagyobb kultusza Türoszban volt, ahol az egész város egy ősi Melkart-templom köré szerveződött. Itt Asera, Byblosz úrnőjének fiaként tisztelték. Karthagóban a Melkart-templom a fellegvár legmagasabb pontján állt. Mind Melkart, mind Asera ugariti közvetítéssel jutott Föníciába. A név néha keveredik az ugariti Baál nevével, mivel „a város királya” helyett néha „a város ura” (Milk-Baˁal) szerepel a feliratokban. Egyes esetekben kifejezetten Baált tisztelik Melkart néven, vagy Melkart a közvetítő Baál és a földi világ között. Melkartnak napisteni szerepköre is volt, éppúgy december 25-én ünnepelték újjászületését, mint a többi szoláris jellegű keleti isten, például Mithrász esetén. A föníciai gyarmatvárosok alapításaival Melkart kultusza elterjedt a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A föníciai punok településein sok Melkart-templom ismeretes Tyrétől, Karthagótól Gadeiráig. A görög korban e helyi Melkart kultuszok nagy része Héraklész kultuszával azonosult. A gadeirai Melkart-templom nyolc könyök (körülbelül 4 méter) magasságú ércoszlopait Héraklész oszlopaival is azonosítják, de volt egy neves Héraklész templom Szicíliában is. Türoszban teljes mértékben összeolvadt a két kultusz." A föníciaiak a korban relatíve nagyon sok fémet használtak, ezért és a sókereskedelem miatt fejlődött ki a a távolsági, tengeri kereskedelmük. Az irodalomban aranyról írnak, de a föníciaiak korában fontosabb volt az ezüst és a bronz készítéséhez szükséges ónérc (kassziterit). Ha több évig távol voltak, akkor tavasszal-nyáron vetettek-arattak, mint a Tróját támadó akhájok. A föníciaiak voltak az elsők, akik nem csak áprilistól októberig hajóztak a tengeren.
Fontosabb föníciai városok: Tartús-Arwad (Tartust a föníciaiak alapították az ókori forrásokban Árpád, Arphad, Aradosz, ma Arvád nevű szigetükkel szemben, a kolónia klasszikus neve Antaradosz, a görög Anti-Aradosz, Arváddal szemközti szóból), Byblosz, Tyre, Berütosz, Szidon, Szerepta: Föníciának nevezoik e városok laza szövetségét akkortól kezdve, amikor adót fizettek Egyiptomnak. (A dórok nevezték így a Libanon-hegység tengerparti részét.) Fönícia területe egyiptomi (néha babilóni) befolyás alatt állt. Nagyobb termőfölddel csak Tyre rendelkezett, ez a város lett közöttük a legnagyobb Türosz néven (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCrosz), Melkart temlomának (azaz Tyre-nek, lehetséges, hogy tyre gyűjtötte össze az Egyiptomnak fizetett adót) a többi föníciai város adót fizetett évenként, ha elmaradt az adó, akkor háborúval hajtották be, pl. az 1100 körül alapított tunéziai Utica esetében.
A föníciaiak voltak az elsők, akik a Földközi-tenger partjai mentén és nyílt vizen is hajóztak, i.e. 1101-ben alapítják Uticát (a későbbi Kárthágó mellett, de egy folyó feltölti a kikötőjét, https://en.wikipedia.org/wiki/Utica,_Tunisia) és eljutnak egész Gibraltárig, ahol i.e. 1100 -ban várost (Cadízt) is alapítottak, később Afrika partjai mentén D-re is. A nyílt vízi hajózáshoz nagy méretű, erős szerkezetű gyors vitorlásokat építettek libanoni cédrusfából, fenékgerendás (false keel-es) gerinc nélküli hajókat. Hajóépítési tudásukat az ugaritiaktól, egyiptomiaktól örökölték és továbbfejlesztették. Sok kereszttartós (52 cm-enként), orr- és fartőkés fedélzetes evezős-vitorlásokat építettek, a tőkék jellegzetes halfarokban végződtek, később az orrtöke lófejben. A fedélzeten is tároltak árukat, a fedélzet szélére rácsos, fonott kerítést erősítettek vesszőkből, amely az árukat védte. A hossztartókat a karvel palánkok közé és kívülre, a hajó külső oldalára építették, mint az ugaritiak. Azért, hogy megőrizzék tengeri monopóliumukat, a kapitányaik esküt tettek, melynek értelmében kötelességük volt mindazon hajókat megtámadni, akik az útvonalaikat keresztezték. Ha egy hajót legyőztek, azt ki is fosztották, a kora beli fahajók üresen nem süllyedtek el, elvontatták őket, mert a faanyag nagyon értékes volt, az "emberanyag" pedig kellett munkaerőnek, vagy váltságdíjért kiváltották a foglyokat.
I.e. 814-ben alapították Karthágót Tyréből érkező föníciaiak, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Karth%C3%A1g%C3%B3) egy hercegnő vezetésével, a várost egy dombon a Melkart templom köré építették.
Fantáziakép Karthágóról az i.e. 2. században, túl rendezettnek tűnik, építettek Akropoliszt is (4)
Karthágó kikötőjének építési dátumait -többször bővítették, átépítették- még közelítőleg sem lehet tudni. Becslés, hogy az Uticaval történ vetélkedés után, i.e. 540 és 480 között már több mint kétszáz hajós flottát tudtak építeni, sorozat gyártással. A kör alakú, 2 méter mély, 220 darab sólyával, vízi rámpával rendelkező mesterséges hadikikötő építési dátuma i.e. 600 körülre tehető. A későbbi, ma ismert formáját, magas falakkal i.e. 220-210 között nyerte el. (https://www.ancient.eu/Carthaginian_Naval_Warfare/). A 2 méteres mélység ma kicsinek tűhet, de a hajók jellemző merülése 90 centiméter körüli volt.
A régészeti kutatások feltárták, hogy az északi hadikikötő bejárata a déli kereskedelmi kikötőből nyílt. A kereskedelmi kikötőtől nyugatra feküdt Ta’anit temploma (holdistennő), ahonnan volt még egy bejárat. A bejáratokat láncokkal lehetett lezárni. A mólókon sólya-dokkok voltak, amelyek kétszázhúsz hajó befogadására alkalmas hajókihúzó helyek voltak, valamint a felszereléseket, alkatrészeket, szerszámokat tároló raktárak. Mindegyik sólya-dokknak két ión oszlop tartotta a homlokzatát. Egymás mellett sorakozva, a kikötőt és a szigetet körülvevő oszlopcsarnok látszatát keltette. A kereskedelmi kikötőbe érkező idegenek nem tudták szemrevételezni a hajókészítő műhelyeket, mert a hadikikötőt kettős fal vette körül, és a városba igyekvő kereskedők útját úgy alakították ki, hogy elkerülje a hajókészítő üzemeket. A hadikikötő közepén fekvő kis sziget (Îlot d’Admirauté) a 2. században egy oszlopcsarnokokkal övezett piazza lett, melynek közepén egy templom és egy nyolcszögletű épület emelkedett. Az oszlopcsarnokokban később kis helyiségek jelentek meg, ami a helyet hasonlóvá tette az ostiai épületekhez.
Az etruszk civilizáció közvetítette a trák-akháj kultúrát Rómába, többek között néhány olimposzi istent is, közöttük a trák-görög eredetű Dionüszoszt és kultuszát, az olíva és a szőlő termesztését, a méhészetet. A latin ábécét a görög (ami ugariti eredetű, a föníciai is) ábécéből vették át az etruszkok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruria). Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. A több mint fél évezredes kultúrájuk alatt sok hajót építettek és sokat tettek hozzá a hajóépítéshez, ők építették az első kétárbócos vitorlásokat. Az általuk elfoglalt terület egy része termékeny, más része mocsaras volt (ahol megtermett a vitorlának és a kötélnek való való gyékény), továbbá erdő borította és ásványkincsekben (vas, ón, réz) gazdag föld. A tengeri kereskedelem mellett a szőlőtermesztésük és a méhészetük a legismertebb.
Az i.e. 1177-es Nílus-deltai csata után az eredetileg is számtalan törzs alkotta akháj uralom (a Tengeri népek I és II. Koalíciója, amely lefedte a Görög-szigeteket, Krétát Rodoszt, Ciprust is, É-n a Dardanellákat Trákiáig, D-n Anatóliát,Kis-Ázsiát a Nílus_deltáig) elemire szét esett. A hatalmi űrben először i.e. 1150-től az ugariti eredetű föníciaiak kezdtek terjeszkedni É-n a görög szigetek felé, D-n Afrika partjai mentén. Utánuk a görög szárazföld irányából a dórok indultak el, kiszorítva sok szigetről a föníciaiakat. A korszakot "Sötét korszak"-nak nevezik a történészek, az írás beli emlékek hiánya miatt. Az i.e. 9-4 századot az etruszkok kalózkodás jellemzi a Tirrén-tengeren, ahol szembe kerülnek a föníciaiakkal és a dórokkal. Alkalmi szövetségek kötődnek és elfoglalják a nagy szigeteket, Szícíliát, Korzikát, Elba eredetileg is az etruszkok fémgyártó szigete volt. A Tengeri Népek is már a bronz-vas fegyvereiknek, harci szekereikenk köszönhették a gyors hódításaikat, a dórok és az etruszkok már fel is ültek a lovakra.
Sűrűn felrakott kereszttartókat keményfa csapokkal rögzítették a palánkokhoz, amiket lapos csapokkal rögzítettek egymáshoz. A palánkok vastagsága kb. 30-40 mm, a korai hajókon és a kereszttartók mérete ennek a kétszerese minimum. A palánkok szélessége 20-50 cm. Tudjuk, hogy az i.e. II. évezredtől ismerték a csontenyvet és a mézgából készült ragasztót, de nem sikerült belátni a használatát.
Palánkok és tartók szegelt csapolása (4)
Teuta királyné a római követeket megölette. ez idézte elő az első római–illír háborút, melyben visszaállították Róma tekintélyét és Teuta királynét súlyos békefeltételek elfogadására kényszerítették (állandó hadisarc, a partvidék és Korfu szigetének átengedése). Az illyr kalózkodást az állam támogatta. Polybius Históriák című művében, amely az i. e. 220-146 közötti időszakot öleli fel, Teutáról, az illírek királynőjéről szóló leírásában ez áll: "Első intézkedése az volt, hogy kapitulációs levelet adott a kalózoknak, felhatalmazva őket arra, hogy kifosszanak mindenkit, akivel összeakadtak." "Az illírek olyan hatalmasak lettek, hogy i. e. 230-ra egyetlen becsületes illír kereskedő sem akart részt venni a tengeri kereskedelemben." Róma figyelme a szárazföldi hódításokra irányult, és kezdetben nem törekedtek arra, hogy olyan tengeri rendőrséggé váljanak, amilyen Rodosz és korábban Athén volt a görög szigetek számára. Amikor azonban illír erők megtámadtak egy hajókonvojt, amely a hadseregnek szánt gabonát szállított, a szenátus úgy döntött, hogy két követet küld Teuta királynőhöz, aki azonnal megölette az egyiket. Felháborodva "Gnaeus Fulvius konzul kétszáz hajóval Illyria felé hajózott, míg Aulus Postumius konzul és 20 000 katona a szárazföldön vonult." I. e. 228-ra Teuta megadta magát, és a rómaiak megtizedelték a Földközi-tenger egyik leghírhedtebb kalózparadicsomának erőit.
A Róma elleni háborúk sorában az utolsó, az i. e. 168-as harmadik római–illír háborúban Róma legyőzte az illíreket. Illyricumi (https://hu.wikipedia.org/wiki/Illyricum) fővárosa a mai Splít mellett volt. Az utolsó illír felkelést Julius Caesar fojtotta vérbe, aki után Octavianus i. e. 35–33 között a még mindig kalózkodó japodokat, liburnokat és dalmatákat kiirtotta. Az i. sz. 1. században Illyricum provinciát ismét átszervezték, és ettől kezdve Dalmatia provinciának nevezték. 476-tól azonban a bizánci császárok voltak az urai.
Liburnusok hajói: A liburnusok É-adriai hajói: i.e. 241-ből megtalálták egy kis liburna (liburnia néven is) hadihajó roncsát (https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship), ami az Adriai tenger K-i partján élő liburnusok által épített gyors hajó volt-, ami bizonyítja hogy a punok és a föníciaiak használták a keményfából készült szegeket a palánkokat összekötő csapok rögzítésére és a keelt is ismerték.
Olyan hajótípus, amely ugyan csak pár száz évvel később fog komoly szerepet játszani, de az i.e. 4-3 századtól a mai adriai szigetvilág illír kalózai (az É-Dalmáciai liburnus nép) már munkaeszközként használta a liburnát. Kisebb volt kortársainál, de igen jó, mozgékony konstrukció, egysoros evezős-vitorlás. "A liburna császárkori római evezős hadihajó volt, amelyik vitorlákkal is rendelkezett. Felváltotta fokozatosan a nála nagyobb, de lassúbb tréremis-eket. Ezután meghatározóvá vált, sokáig használták. A liburnát eredetileg a dalmáciai liburnusok fejlesztették ki, mint egy sor evezős hajót és kalózhajónak használták. Tőlük vették át a rómaiak és az i.e. 1. sz.-ban és két sor evezőssé fejlesztették, ahol minden evezősnek saját evezője volt. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. Ennek titkát még nem sikerült megnyugtatóan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadot ferdén helyezték el benne. Így egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást, így alakultak ki a sok evezősök".
Egy, az első pun háború idején elsüllyedt 2x17 evezős 35 méteres liburna keel-je i.e. 241-235-ből. ( https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship)
Adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás. (4)
A Zadar-i Múzeum képe: A vitorla szabása rendhagyó és szokatlanul torz méretű hajó (4)
A LUKKAI KALÓZOK, LÜKIA-KILIKIA
Lükia mint önálló földrajzi és politikai egység először az i. e. 13. század közepén tűnik fel hettita forrásokban. Korábban Arzava része volt, ekkor a luvik lakták, akiknek több részre szakadása hozta létre a lukkák népét. A görög források alapján az őslakosságot a hegyvidékekre szorították az akhájok. A lükiai nyelvet és írást a 4. századig használták a feliratokon. Az ábécéjük 29 betűből állt, amelynek több mint felét a görögből írásból vették át. A lük nyelv az anatóliai nyelvek egyike, valószínűleg a hettita nyelvek egyikének, a luvi nyelvnek mellékága. (https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%BCkia) A görögök thermülainak nevezték a lüköket a károkkal együtt, és Krétáról származtatták őket. A tengeri népek mindkét vándorlásában részt vettek, a luka/lukka népnevek az Amarna-levelekben, II. Ramszesz és Merenptah felirataiban is feltűnnek. III. Ramszesz nem említi őket, helyettük azonban feltűnnek a tjekerek, akiket a teukroszokkal, vagyis a dardánok egyik törzsével, az északi lükökkel azonosítanak.
A görög sötét kor idején a lükök története ismeretlen. Az bizonyos, hogy hajósnépek voltak D-Anatóliában, a lük kalózok a Földközi-tenger keleti medencéjében éppoly hírhedtek voltak, mint a nyugatiban az etruszkok. Csak a korai római császárkorban sikerült megszüntetni ezt a tevékenységüket. Kilikia határai északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Torosz-hegység és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Az országot földrajzilag a Kilikiai-alföldre (Kilikia pediasz) és a „zordon Kilikiára” (Kilikia tracheia) osztották. Az előbbi a keleti részt foglalta magában egészen a Lamosz folyóig, a másik a nyugatit. Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a keleti kapu közvetítette a közlekedést Tarsustól északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Kilikiában sok törzs lakott, akik félelmetes kalózok hírében állottak, pl. i.e. 1180-ban feltehetően hettita megbízásból az ugaritiak szerveztek büntető hadjáratot Lukkába.
Eleinte csak az alattomos sziklákra sodródott hajókat fosztották ki a helyiek, később azonban megépítették saját, gyors járású, kis méretű hajóikat is, amikkel időnként kirontottak az apró öblökből és a folyók torkolatából a tengeren elúszó lomha kereskedőhajókra. Idővel nagyobb hajóikkal egész partszakaszokat tettek lakatlanná, több városállam pedig állandó váltságdíjat kellett, hogy fizessen, hogy biztosítsa békéjét. Az egyre erősödő Rómának újabb és újabb bosszúságot okozott, különösen azért, mert a latifundiumokon dolgozó rabszolgák jó részét a kikiliaiak biztosították és így élvezték a nagybirtokosok támogatását. Gnaeus Pompeius volt az, aki végül, i.e. 67-ben győzelmet aratott felettük és eltörölte a kalózállamot a tengerpartról, így a Földközi-tenger véglegesen római fennhatóság alá került. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzácsapták (Cilicia et Cyprus).
258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gótok hajói fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra és Krétára is. A gót kalózok is kalóz-hadjárataik során sok ezer embert vittek el rabszolgának.
Fenyegetést jelentve a Római Birodalom kereskedelmére, ahogy a Ny-Balkánon.Kr. e. 75-ben az Égei-tengeren utazó ifjú Julius Caesart foglyul ejtették a kalózok és a Dodekanészosz-szigetcsoporthoz tartozó Pharmakoszon őrizték. Húsz talentum aranyat akartak kérni érte, Caesar azonban felháborodott azon, hogy csak ennyit ér nekik és javaslatára 50 talentumra emelték az összeget. Miután kiszabadult, Caesar flottát toborzott és elfogta a kalózokat. I. e. 67-ben a római Lex Gabinia („Gabinius-törvény”) Pompeius Magnust bízta meg azzal, hogy számoljon le a kalózokkal és Pompeius ezt három hónap alatt meg is tette.Sok kalózfészket a rómaiak hódításai számoltak fel. I.e. 78-ban a kilikiaiak egyik fészkét, a lükiai Olümposzt foglalták el, i. e. 68-ban Illíriát. 258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gót hajók fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra és Krétára is. A gót kalózok hadjárataik során óriási zsákmányra és foglyok ezreire tettek szert.268-ban a gall eredetű római hadvezér Carausius arra kapott parancsot, hogy a Classis Britannica, a britanniai flotta élén számoljon le a belga Gallia és Armorica partvidékét rettegésben tartó frank és szász kalózokkal.
Pax Romana: i.u. 14-ben Augustus halálakor a Földközi-tenger partvidékének teljes területe római ellenőrzés alatt állt. Ez a Pax Romana, a Róma uralmából eredő béke, korlátozta a kalózok tevékenységét. Mivel az olyan hagyományos foglalkozások, mint a földművelés és a kereskedelem jövedelmezőbbé váltak, a tengeri élet kockázatai és nehézségei egyértelműen kevésbé voltak vonzóak.
Az első tengeri törvénykönyvet a 11. század körül Amalfiban adták közre, a legrégebbi olasz tengeri statútum, amelyet a Földközi-tenger egész területén használtak is a 16. századig. Számos olyan szabályt tartalmaz, amely a kereskedelmet, a legénység tagjainak magatartását szabályozta, és a tengeren különleges jogokat biztosított és kötelességeket rótt ki. 2010 decembere óta az újonnan létrehozott Museo della Bussola e del Ducato Marinaro di Amalfi múzeumba került egy példánya, az Amalfi Köztársaság egykori arzenáljában (nagy hajóépítő műhely, gyár jellegű) található.
"A kódex 66 cikkelyből, "fejezetekből" áll. 21 latin nyelvű cikkely a kódex legrégebbi része, ezek 11. századból származnak, míg a fennmaradó 45, népnyelven írt cikkely a 13. században került bele. A Táblák szövege a mai napig fennmaradt a korabeli amalfiai nemesség által megrendelt kézzel írott papírmásolatként, míg az eredeti kódex már nem létezik. Az olasz kormány 1929-ben megvásárolta az egyik példányt (amely korábban Marco Foscarini velencei dózse tulajdonában volt) Ausztriából, majd Amalfiba szállította; a dokumentumot ma is a város városi palotájában található polgári múzeumban őrzik. A Tabula de Amalpha egy 13. századi papír-dokumentum. A Tabula de Amalpha mérföldkövet jelentett a tengerjog történetében, és a következő évszázadokban mérvadó útmutató volt a Földközi-tenger medencéjében történő kereskedelem szabályozásában, a szerződési záradékok alkalmazásában és a tengeri jogviták rendezésében. Történelmi jelentőségét annak köszönheti, hogy hozzájárult az összes part menti állam, köztük az arab államok egységes tengerjogi szabályozásának kialakításához. A szöveg a Lex Rhodia és a Basilici, a Justinianus Digestiumában szereplő, a Lex Rhodia és a Basilici korából származó használati utasítások gyűjteménye volt. Ezek a szokások szabályoztak minden kérdést, ami a hajózást érintette és befolyásolta: a vitákat, a fuvardíjat, a kapitány és a matrózok kötelezettségeit, az áru elvesztése esetén járó kártérítést, a tengeri csereügyleteket, a nyereség megosztását, a tengeri kockázatokért járó kártérítést, az üzemzavarokat, a kötélzetet, a hajó és az áru veszély esetén történő elhagyását, és az ősi tengeri köztársaság jogrendszerének szerves részét képezték. A Tabula fejezeteinek összessége közös a tengerészeti szokásjoggal abban, hogy nem általános elveket vagy elvont fogalmakat állapít meg, hanem konkrét válaszokat ad a korabeli esetekre, hogy megfeleljen a societas maris közvetlen szükségleteinek, amelyben a commenda és a colonna voltak a legfontosabb intézmények, amelyeken keresztül a hajózási tevékenységet szervezték. A Tabula, amely más középkori tengeri statútumok, például a pisai, genovai és katalán statútumok megszövegezésére is hatással volt, "élő joggá" vált, amelyet a későbbi normann uralom alatt, majd a Nápolyi Királyságban is alkalmaztak a bíróságokon és a kuriákban.
A kutatók az akhájok elődeinek a pelasgokat tekintik, a pelasgok a minósziak és sokan őket azonosítják a jónokkal. A pelasgokat az etruszkokkal is rokonítják. Az akhájok területét Homérosz a görög szárazföldre, a nyugati görög szigetekre, Krétára, Rodoszra, Ciprusra és - a Kükládok szigetcsoport kivételével - a környező szigetekre teszi, ld. Wikipedia és https://en.wikipedia.org/wiki/Achaeans_(Homer). Az akháj danunák i.e.1185 körül Ugarit kikötőt és az azonos nevű Ugarit várost felégették hét hajóval. A levelezésekből tudjuk, hogy az ugarit-i flotta Lukkában, DK-Anatóliában távol volt i.e. 1185-ben, katonáik Adana várostól Ny-ra, Tarsosnál harcoltak. Az akháj danunáknak, akik a "Tengeri népek" legnépesebb torzsét alkották, a Dana szigeten volt a kikötőjük, aminek helye: anatóliai Adana állam D-i partján, Ura város közelében. Egy kis államuk is volt Adana környékén Danuna néven. Az i.e. 1200-1300-s években épült a Dana szigeti kikötő, Anatóliában. A 2016-ban felfedezett Dana szigeti, 274 férőhelyes danuna kikötőben feltehatően nem építettek hajókat, mert nem volt elég fa a kis szigeten.
A Hettita Birodalom i.e. 1400 körül: Adana Adanijasz és Kilíkia Kúe néven, Trója (háború i.e. 1200 körül) Taruisza néven a Márvány tengernél, K-i Dardániaban. Szimirra Szumur néven, Ugarit Akurit néven szerepel. Főváros Hattuszasz-t rejtélyes módon elhagyták i.e. 1200 körül a hettiták, elvándoroltak. Az akhájok egyik régi területét Ahhiajavaban, K-Anatóliában sejtik. (4)