A Római Birodalom a népvándorlások korában
 
(2024 augusztus)
 
 
 
 
ABSTRACT
A legjelentősebb támadó nép a hunoké volt, akik i. u. 375 körül költöztek Európába. Érkezésük dominóhatást váltott ki, amely más, főleg germán törzseket, a gótokat, a vandálokat, továbbá az alánokat, a jászok őseit is a római területekre szorította. A hunok Attila vezetésével, szervezett lovasságukról és katonai taktikájukról voltak híresek. A vizigótok és ostrogótok az elsők között voltak, akiket a hunok vándorlásra kényszerítettek. A vizigótok vezetőjük, Alarik vezetésével i. u. 410-ben kifosztották Rómát. A vandálok, egy másik germán törzs, miután i. u. 455-ben kifosztották Rómát, átkeltek Észak-Afrikába, és királyságot alapítottak a Birodalom afrikai területén. A vándorlások nem csupán inváziók voltak, hanem a vándorlók letelepedtek, és megváltoztatták a római kultúrát. A törzsek új szokásokat, társadalmi szerkezetet hoztak magukkal, amelyek ütköztek a római kultúrával. 
A hunok szerepe talán túlértékelt, mert a hunokról hozzáférhető a legtöbb írásos emlék. Az első évezredben germán törzsek mellett a sztyeppei népek is közel folyamatosan érkeztek K- és Ny-Európába az összeomló keleti birodalmakból, zavarokat és válságokat okozva Európa történelmében. Felvonulási területük a Volga-folyón átkelve (gázló helye?) az Azovi-tenger vidékén volt. // The Roman Empire in the age of migration: Perhaps the most significant people were the Huns, who migrated to Europe around 375 AD. Their arrival triggered a domino effect that pushed other, mainly Germanic, tribes, the Goths, the Vandals and the Alans into Roman territory. The Huns, led by Attila, were famous for their cavalry and military tactics. The Goths, divided into Visigoths and Ostrogoths, were among the first to be forced to migrate by the Huns. The Visigoths, led by their leader Alaric, sacked Rome in 410 AD. The Vandals, another Germanic tribe, after sacking Rome in 455 AD, crossed into North Africa and established a kingdom in the African part of the Roman Empire. The migrations were not just invasions, but the migrants settled and changed Roman culture. The tribes brought with them new customs and social structures that clashed with Roman culture.
The role of the Huns is perhaps overestimated, because the Huns are the ones for whom most written records are available. In the first millennium, alongside Germanic tribes, the Steppe peoples arrived in Eastern and Western Europe almost continuously from the collapsing Eastern empires, causing disruptions and crises in the history of Europe. Their area of troops movement was at the Azov Sea region crossing the Volga River.
 
 
 
 
BEVEZETÉS 
A népvándorlások korát, (Ny-Európában a barbár törzsek támadásainak, invázióinak nevezik migrációt i. u. 300-600 körül),  amelyet a Nyugatrómai Birodalom bukása, majd korábbi területeinek különböző törzsek általi benépesítése és új királyságok létrejötte jellemez (https://en.wikipedia.org/wiki/Migration_Period). A kifejezés arra a szerepre utal, amelyet a törzsek, nevezetesen a frankok, gótok, alemannok, alánok, hunok, korai szlávok, pannoniai avarok, bolgárok és magyarok vándorlása, inváziója és letelepedése játszott a Római Birodalom és egész Európa területén. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
 
Az időszak hagyományosan i. u. 375-ben (de esetleg már 300-ban) kezdődött és 568-ban ért véget, a történészek eltérően ítélik meg a népvándorlás korszak kezdetének és végének időpontját. Az időszak kezdetének széles körben a hunok 375 körül Ázsiából történő európai invázióját tekintik, a végének pedig Itália longobárdok általi 568-as meghódítását. Egy bővebb időszak 300-tól 800-ig terjed. A 4. században a gótok egy igen nagy csoportja szövetségeskén telepedett le a római Balkánon belül, a frankok pedig a Rajnától délre, a római Galliában telepedtek le. A Rajnán 406-ban különösen nagy és váratlan átkelést hajtottak végre a vandálok és az alánok csoportjai. Ahogy a Nyugatrómai Birodalomban a központi hatalom szétesett, a hadsereg egyre fontosabbá vált volna, de a seregben a barbár származású zsoldosok voltak többségben, és ezért már nem volt hatékony.
 
Invasions of the Roman Empire 1
 
 
                                                     Népcsoportok áramlása (https://en.wikipedia.org/wiki/Migration_Period)
 
Ellentmondásosak a vélemények arról, hogy a Nyugatrómai Birodalom bukása a népvándorlás következménye volt-e, és a központi hatalom összeomlását nem maguk római zsoldosok okozták-e? A Kelet-római Birodalom alkalmazkodott, fennmaradt Konstantinápoly 1453-as oszmánok általi elestéig. A Nyugatrómai Birodalom szétesett, egymással versengő barbár királyságok jöttek létre a területén. 
 
A bevándorlók 10 000-20 000 fős hadicsapatokból vagy törzsekből álltak, két hullámban érkeztek. A bevándorlás már a Római Birodalom idején is gyakori volt, de akkor 100 év alatt a bevándorlók száma összesen nem haladta meg a 750 000 főt, szemben a Római Birodalom akkori átlagosan 40 milliós lakosságával. Az első népvándorlást a germán törzsek, mint a gótok (köztük a vizigótok és az ostrogótok), a vandálok, az angolszászok, a longobárdok, a frízek, a jütök, a burgundok, az alemannok, a szkíriusok és a frankok érkezése jelentette; a hunok, az avarok, a szlávok és a bolgárok tovább szorították őket nyugat felé.  
 
KRONOLÓGIA
Germán törzsek a vándorlás előtt: a germán népek Dél-Skandináviából és Észak-Németországból az Elba és Odera közötti szomszédos vidékekre költöztek i. e. 1000 után. Az első hullám nyugat és dél felé haladt (i.e. 200 körül nyugatra lökte a keltákat a Rajnáig), majd i.e. 100-ra Dél-Németországba, egészen Gallia és Cisalpine Gallia római tartományáig terjedt, ahol Gaius Marius, majd később Julius Caesar állította meg őket, ennek a nyugati csoportnak a megállítását írta le Tacitus római történész (i.sz. 56–117) és Julius Caesar (i. e. 100–44). A germán törzsek későbbi hulláma Skandináviából keletre és délre vándorolt, ie 600 és 300 között, a Balti-tenger szemközti partjára, felfelé haladva a Visztulán, a Kárpátok közelébe érkezett, és a vegyes házasságok következtében az alemannok, frankok, szászok, frízek és türingiaiak néven ismert csoportok kialakulását eredményezte.
 
ELSŐ HULLÁM
Első hullámban az osztrogótok, vizigótok, burgundok, alánok, szarmaták,  longobardok, angolok (törzs), szászok, juták, alemannok, gepidák, vandálok és hunok érkeztek. Az i.sz. 300 és 500 közötti első inváziós hullámot részben görög és latin történészek dokumentálták, de régészetileg bizonytalan az ellenőrzés. A hunokra vonatkozóan Priscus rétor írt részletesen. (Priscus rétor késő ókori keletrómai, görög diplomata, történetíró. 448–449 körül egy követség tagjaként Attila hun uralkodó udvarában tartózkodott, amiről  és a kor egyéb eseményeiről nyolc kötetes művében számolt be.)
A germán népeknek átadta Róma az akkori Nyugat-Római Birodalom legtöbb területét. A tervingik 376-ban, a betörő hunok* elől menekülő népvándorlásban léptek át a Dunán, római területre. A tervingik fellázadtak, és a vizigótok, a tervingik, vagy a főként gót népek végül megszállták Itáliát, és 410-ben kifosztották Rómát, majd  Galliában megtelepedtek i. e. 460 körül, és végül megalapították a vizigót királyságot Ibériában. Odoaker 476-ban leváltotta Romulus Augustulust, majd később az osztrogótok Nagy Theodorik vezetésével Itáliában telepedtek le.
Galliában a frankok (a nyugati germán egyesült törzsek, amelyek vezetői a 3. század óta Rómához igazodtak) az 5. század folyamán fokozatosan behatoltak a római földre, majd Childeric és fia, Clovis 486-os döntő győzelme után megszilárdították a hatalmukat. Az alemannok, burgundok és vizigótok kihívásait kivédve a frank királyság a később Franciaország és Németország magja lett.
Nagy-Britannia eredeti angolszász betelepülése az 5. században történt, amikor a rómaiak Nagy-Britannia uralma véget ért. A burgundok az V. században telepedtek le Olaszország északnyugati részén, Svájcban és Kelet-Franciaországban.
 
 
Old Great Bulgaria and migration of Bulgarians
 
                              Az ókori Bolgár Birodalom és a bolgárok vándorlása (https://en.wikipedia.org/wiki/Migration_Period)
 
 
MÁSODIK HULLÁM
Második hullámban a korai szlávok, szláv bevándorlók jöttek Délkelet-Európába, a pannon avarok, magyarok és bolgárok érkezetek. A korai szlávok vándorlása Európában az 5–10. században, a bolgárok vándorlása és betelepülése a i. u. 6–7. században történt.
I. u. 500 és 700 között a szláv törzsek Közép-Európa további területein telepedtek le, és fokozatosan nyomultak Dél- és Kelet-Európába, így Európa keleti felét túlnyomórészt szláv területté tették. A második hullámban érkeztek az avarok és később az ugor magyarok. 567-ben az avarok és a longobardok elpusztították a gepida királyság nagy részét. A longobardok, egy germán nép, a 6. században herul, szueb, gepida, türingiai, bolgár, szarmata és szász szövetségeseikkel együtt telepedtek le Itáliában. Őket követték a bajorok és a frankok, akik meghódították és uralták Itália nagy részét.
A bolgárok, eredetileg valószínűleg Közép-Ázsiából származó nomád csoport, a 2. század óta elfoglalták a Kaukázustól északra fekvő  sztyeppét, de később a kazárok lökésére többségük nyugatra vándorolt, és a 7. században uralta a bizánci területeket az alsó Duna mentén. Ettől kezdve a Balkán demográfiai képe végleg megváltozott, túlnyomórészt szláv lett, míg a Balkán hegyvidékein a bennszülöttek fennmaradtak. A horvátok a modern Horvátországban és Nyugat-Boszniában telepedtek le, és jöttek velük a Montenegró – Délnyugat-Szerbia körüli területen, Rasciában letelepedett szerbek. A hetedik század közepére szerb törzsek szállták meg Albánia északi részét. A kilencedik századra a Közép-Balkán (amely a modern Koszovónak, Szerbiának és Macedóniának felel meg) is bolgár fennhatóság alá került. 
A korai bizánci-arab háborúk során az arab seregek a 7. század végén és a 8. század elején Kis-Ázsián keresztül próbáltak betörni Délkelet-Európába, Konstantinápoly ostromakor (717-718) a bizánciak és a bolgárok közös erői vereséget szenvedtek. A kazár-arab háborúk során a kazárok megállították az arabok európai terjeszkedését a Kaukázuson keresztül (7. és 8. század). Ugyanekkor a (arabokból és berberekből álló) mórok Gibraltáron keresztül betörtek Európába (711-ben a Vizigót Királyságtól Hispániát elfoglalva), mielőtt a frankok a galliai Tours-i csatában megállították őket. Ezek a csaták nagyjából kijelölték a kereszténység és az iszlám közötti határokat a következő évezredre. A következő évszázadokban a muszlimok 902-re sikeresen meghódították Szicília nagy részét a keresztényektől.
A Kárpát-medence magyar meghódítása i. u. 895-től, valamint az ezt követő európai magyar inváziók és a 8. század végi viking terjeszkedés egyezményesen a korszak utolsó nagy mozgásait jelölik. A keresztény misszionáriusok fokozatosan térítették meg a nem iszlám jövevényeket és integrálták őket a keresztény vallásba.
 
AZ OKOK
A történészek több magyarázatot is felvetnek a „barbárok” megjelenésének okaiként: éghajlatváltozás, időjárás és rossz termés, népesedési, ezen belül Közép-Ázsiai és a germán túlnépesedési nyomás, a Kínai Nagy Fal építése, amely a törzsek nyugatra kényszerítésének „dominóhatását” okozta, ami oda vezetett, hogy a hunok a gótokat támadták, akik viszont más germán törzseket szorítottak maguk elé.
 
1280px East Hem 100ad
 
 Xiongnu-k területe és más sztyeppei népek a első század idején. A történészek szerint a hunok ősei a Xiongnu-k (https://en.wikipedia.org/wiki/Xiongnu)
 
 
Általában a francia és olasz tudósok hajlamosak a bevándorlást katasztrofális eseménynek, egy civilizáció pusztulásának és egy „sötét korszak” kezdetének tekinteni, amely egy évezreddel vetette vissza Európát, ami nem igaz, mert a Birodalom az irányíthatósága, a hadsereg szerkezete miatt alkalmatlan volt az önvédelemre. Ezzel szemben a német és angol történészek hajlamosak a római-barbár kölcsönhatást úgy látni, mint a „fáradt, elpuhult és dekadens mediterrán civilizáció” felváltását egy „férfiasabb, harciasabb, északi civilizációval”.
 
Barbarian invasion 3rdddd century
 
                                                                 (https://en.wikipedia.org/wiki/Barbarian_invasions_into_the_Roman_Empire_of_the_3rd_century)
 
 
Marcomannia e Sarmatia 178 179 dC
 
Marcomannia és Sarmatia** (178-179, a Tisza mentén a jászokkal, https://en.wikipedia.org/wiki/Barbarian_invasions_into_the_Roman_Empire_of_the_3rd_century)
 
 
A Római Birodalom elleni barbár inváziók a 3. században: vannak tudósok, akik a barbárok bevándorlását a Római Birodalom bukásának következményének, nem pedig okának tekintik. A régészeti felfedezések megerősítették, hogy a germán és szláv törzsek letelepedett földművesek voltak, (pl. a markomannok, https://hu.wikipedia.org/wiki/Markomannok). Sokan valószínűleg csupán „betelepedtek a sok más okból széteső birodalomba és részlegesen romanizálódtak.” Más szerint a letelepedés folyamata kapcsolatban állt a hospitalitas-szal, azzal a római gyakorlattal, hogy a katonákat a polgári lakosság körében szállásolták el. A rómaiak a szövetséges (germán) seregeknek földet és adókivetési jogot adva azt remélték, hogy csökkentik a birodalom pénzügyi terheit. A III. század válsága jelentős kormányzási változásokat okozott a Római Birodalomban, annak nyugati és keleti részén egyaránt. Különösen a gazdasági széttagoltság szüntette meg a birodalmat összetartó politikai, kulturális és gazdasági irányítást.
 
Róma külföldi zsoldosokat vett igénybe a Birodalom védelmére. Ez egy fajta  „barbarizálódás”: egy neves nyelvész azt írta, hogy „korszakunk első évszázadai nemcsak a barbár társadalom fokozatos romanizálódásának tanúi, hanem a római világ tagadhatatlan barbarizálódásának is”, ami inkább egy jó szójáték. A „barbarizálódás” dekadenciát, az önvédelem hiányát jelenti, a zsoldos seregek pedig a saját érdekeik szerint működtek és nem a Birodalom érdekeit tartották szem előtt. Ha volt egy szervezett sereg, a parancsnoka a lokális vagy saját érdekei szerint támadott, ha kellett, ha nem.
A Római Birodalom szervező szerepet játszott a határai mentén élő barbár csoportok kiépítésében. A birodalmi támogatással és ajándékokkal támogatta a szövetséges barbár törzsfőnököket, akik ütköző területként szolgáltak más, ellenséges barbár csoportokkal szemben. A római gazdasági hatalom szétesése meggyengítette azokat a csoportokat, amelyek saját hatalmuk fenntartása érdekében a római ajándékokra támaszkodtak. A hunok* érkezése hozzájárult ahhoz, hogy számos más csoport is betörjön a Birodalomba, Marcus Aurelius idején egészen Velencéig.
 
Az egykori római provinciák barbár elfoglalásának jellege régiónként eltérő volt. Aquitániában például  a helyi uralkodók egyszerűen „átadták” a katonai uralmat az ostrogótoknak, átvéve az újonnan érkezők identitását. Galliában a császári uralom összeomlása anarchiához vezetett: a frankok és az alemannok behúzódtak a keletkezett „hatalmi vákuumba”, ami konfliktusokat is eredményezett. Hispániában a helyi arisztokraták egy ideig fenntartották független uralmukat, saját seregeket állítva fel a vandálok ellen. Közben a rómaiak kivonulása Angliából konfliktust eredményezett a szászok és a breton törzsfők között (akiknek hatalmi központjai ennek következtében nyugat felé húzódtak vissza). A Kelet-római Birodalom megpróbálta fenntartani az ellenőrzést a balkáni tartományok felett, annak ellenére, hogy a császári hadsereg gyéren eloszló, és főként a helyi milíciákra támaszkodott, valamint kiterjedt erőfeszítéseket tett a dunai limes megerősítésére. Az ambiciózus erődítési erőfeszítések idővel összeomlottak, ami rontotta a helyi lakosság körülményeit. 
A nagynak gondolt népvándorlás, invázió helyett a bevándorló harcosok és családjaik kisebb csoportjai foglaltak el területeket, amelyek száma általában tízezres nagyságrendű volt. A folyamat a római provinciák helyi lakosságának aktív, tudatos részvételével járt együtt. A központi irányítás összeomlása meggyengítette a római identitástudatot a provinciákban, ami magyarázatot ad arra, hogy a provinciák gyorsan alkalmazkodtak a bevándorlókhoz, annak ellenére, hogy viszonylag kevés bevándorló telepedett be. A Nyugat-Római Birodalomban a túlnépesedett germán csoportokat anélkül szállásolták el, hogy „az őslakos társadalmat megfosztották vagy felforgatták volna”, és látszólag fenntartották a római közigazgatás strukturált és hierarchikus (bár enyhített) formáját.
 
 
 
 
*
A hunok nomád népek voltak, akik Közép-Ázsiában, a Kaukázusban és Kelet-Európában éltek a Krisztus utáni 4. és 6. század között. Az európai hagyomány szerint először a Volga folyótól keletre éltek, egy olyan területen, amely akkoriban Szkítia része volt. I. u. 370-re a hunok megérkeztek a Volga-vidékre, ami a gótok és alánok nyugat felé irányuló mozgását okozta.  430-ra egy hatalmas, de rövid életű birodalmat hoztak létre a Római Birodalom dunai határán Európában. Akár a hun hegemónia alatt, akár onnan menekülve, több közép- és kelet-európai nép alapított királyságot a térségben, köztük nemcsak gótok és alánok, hanem vandálok, gepidák, heruliak, szuebek és rugik is.
A hunok, különösen Attila alatt, gyakori és pusztító portyákat hajtottak végre a Kelet-Római Birodalomban. 451-ben megszállták a Nyugat-Római Gallia tartományt, ahol a rómaiak és vizigótok egyesített seregével harcoltak a Katalán-mezei csatában, 452-ben pedig Itáliában. Attila 453-ban bekövetkezett halála után a hunok már nem jelentettek jelentős veszélyt Rómára, és a nedaói csatát követően (454 körül) elveszítették birodalmuk nagy részét.
 
 
Attila Empire
 
Attila birodalma (Wikipedia)
 
 
A hunok leszármazottairól és utódairól a déli, keleti és nyugati területeken, azt gondolják, hogy Európa és Közép-Ázsia egyes részeit a 4-6. századokban elfoglalva, megtartották.  A hun név változatait a Kaukázusban a 8. század elejéig jegyezték fel.
A 18. században Joseph de Guignes francia tudós volt az első, aki felvetette a kapcsolatot a hunok és a hsziongnu nép között, akik az i.e. 3. századtól az i.sz. 1. század végéig éltek Észak-Kínában. Guignes óta jelentős tudományos erőfeszítéseket tettek ennek az összefüggésnek a vizsgálatára, jelentős kínai forrásokra támaszkodva. Hasonló entitásokkal, például az iráni hunokkal és a dél-ázsiai hun néppel való kapcsolataikat is vizsgálják.
 
 
Hunnenwanderung
 
 
 A hunok vándorlása Ny-ra (https://en.wikipedia.org/wiki/Huns)
 
A Hun Birodalomban (https://en.wikipedia.org/wiki/Huns) számos nyelvet beszéltek. Priscus feljegyezte, hogy a hun nyelv különbözött az Attila udvarában beszélt más nyelvektől. Elmondja, hogy Attila tréfamestere, Zerco „a szavak kusza összevisszaságával, a hun és gót nyelvvel kevert latinnal” is megnevettette Attila vendégeit. Priscus szerint Attila „szkíta” alattvalói „saját barbár nyelvükön kívül hun, vagy gót, vagy, mivel sokan a nyugati rómaiakkal érintkeztek, latinul beszéltek; de görögül egy sem beszél közülük könnyen, kivéve a trák vagy illyr határvidékről származó foglyokat”.  Egyes tudósok azt gondolják, hogy a gót nyelvet sokan használták a Hun Birodalomban. Hyun Jin Kim szerint (Kim, Hyun Jin (2015). The Huns. Routledge. ISBN 9781138841758 és Kim, Hyun Jin (2013). The Huns, Rome and the Birth of Europe. Cambridge University Press. doi:10.1017/CBO9780511920493. ISBN 9781107009066) a hunok akár négy nyelvet is használhattak a különböző kormányzati szinteken, anélkül, hogy bármelyik domináns lett volna: a hun, a gót, a latin és a szarmata nyelvet. A nomád népekre a korban nem volt jellemző a nyelv alapján történő etnikai elkülönülés: a nemzet, hanem nagycsaládok csoportjainak törzsi-katonai együttműködése volt a jellemző, együtt vunultak a téli-nyári szálláshelyek között, a területek megtartása, kiterjesztése összetűzésekkel járt.
A hun nyelvre vonatkozóan nincs egyetértés a többi nyelvvel való kapcsolatát illetően. Az ősi forrásokban mindössze három „hun” szót jegyeztek fel, amelyek mindegyike egy-egy indoeurópai nyelvből származik. Minden más, a hunokra vonatkozó információ személynevekben és törzsnevekben található. A nevek alapján a tudósok úgy vélik, hogy a hun nyelv lehetett egy türk eredetű nyelv, egy mongol és türk nyelv közötti nyelv, egy kelet-iráni nyelv. 
 
Huns450
 
Nem bizonyos, hogy a hun törzsszövetség összes törzse ugyanahhoz a nyelvi csoporthoz tartozott. A hunok szövetségének uralkodó csoportját az ujgurokkal is azonosítják. A nyugati hunok területe 450 körül Európában (https://en.wikipedia.org/wiki/Huns)
 
 
**
A szarmaták (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szarmat%C3%A1k) a Kelet-Európai sztyeppéken az i. e. 3. századtól az i. sz. 4. századig élő lovasnomád népességnek, törzseknek az összefoglaló elnevezése. A szarmaták évszázadokon át vezető szerepet töltöttek be az eurázsiai sztyeppén, benépesítették a Közép-Ázsia és a Duna közötti hatalmas területet, kapcsolatot tartottak Kínával, a dél-ázsiai magaskultúrákkal, valamint a görög-római világgal is.  A szarmaták számos törzse önállóan is szerepet kapott a történelemben, mint a rokonaik, a jazigok (jászok), roxolánok, alánok.
Genetikai kutatások arra mutatnak, hogy a szarmaták a kora bronzkori Jamnaja-kultúra (https://hu.wikipedia.org/wiki/Jamnaja-kult%C3%BAra) hordozóinak leszármazottai lehetnek.  A széles értelemben vett szkíták műveltségi körébe tartoztak,  az i. e. 4–3 század során Közép-Ázsiából nyugat felé nyomultak és i. e. 200 körül alávetették a szkítákat. Befolyási területük a legnagyobb i. e. 100 körül volt, amikor az nyugaton a Visztula folyótól a Duna torkolatáig, keleten a Volgáig és a Kaszpi-tengerig, délen a Fekete-tengerig és a Kaukázusig terjedt.
Az 1. században germán törzsekkel szövetségben támadásokat indítottak a Római Birodalom ellen. A szarmaták egyik csoportja, a jazigok megtelepedtek a Kárpát-medencében, elsősorban a Duna-Tisza közén. Szarmata régészeti lelőhelyeket tártak fel az Alföldön sokfelé, még Budapest területén is, a Rákos-patak mentén az 5. századból. A rómaiak ekkoriban a Duna Esztergom és Kosztolác (a mai Szerbiában) közötti szakaszát Ripa Sarmatica névvel jelölték. Keleten ellenben a gótok a 3. századra kiszorították őket a sztyeppéről, majd a hunok a 4. században őket is alávetették.
A Fekete-tengertől északra fekvő területeken a szarmaták egy része a Boszporuszi Királyságban asszimilálódott a görög civilizációba, mások pedig az Azovi-tenger (korabeli nevén Meótisz) környékén a cserkeszek, alánok, oszétok illetve a szláv népek elődeivel olvadtak össze.
A szarmaták és magyarok között tartós érintkezés és keveredés lehetett az Urál és az Azovi-tenger közötti térségben, ennek genetikai és nyelvi nyomai is kimutathatóak, ahogy az avar asszonyok genetikai nyomai is. Archeogenetikusok kimutatták, hogy a többségükben ugor származású honfoglaló magyarok genetikai állományának 35%-a szarmata jellegű. Az i. e. 6. század elejére a Don torkolatvidékénél, az Azovi-tenger partjánál a szarmata jelenlét egyértelműen bizonyítható az írott forrásokból. A régészeti adatok is alátámasztják, a szarmata temetkezések legkorábbi leletanyaga az Alsó-Volga és a Dél-Ural vidékéről, valamint a Volga–Don közéről ismeretes.
 
Pannonia térkép 2. század
 Pannónia a 2. században, sötét sárgával jelölve a szarmaták területe (Wikipedia)