ISMERETLEN ÓKORI FEGYVEREK: A PARITTYA ÉS A BUZOGÁNY
(2022 augustus)
ABSTRACT
A parittya és a buzogány ősi fegyverek, a nyíl, a lándzsa és a kőbalta mellett. Pl. a trójai ásatásokon találtak parittyaköveket. A parittya használata ügyességet és gyakorlást feltételez. Tyúktojás - lúdtojás méretű és alakú folyami kavicsokat dobtak a parittyákkal meglepő pontossággal, a botos változattal esetleg 200 méter távolságra.
BEVEZETÉS
Bíbliai történet: "a Góliát filiszteus (https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B3li%C3%A1t, krétai akháj eredetű nép, akiket III. Ramszesz telepített le) bajnok volt. A Biblia adatait átszámítva több mint 3,20 méter magasnak kellett volna lennie. A Gát városából való Góliát a fején bronz sisakkkal pikkelyes páncéllal védte magát, harcos volt. A zsidó Dávid egy pásztorbottal és egy parittyával, valamint a patakból kiválasztott öt kővel szállt szembe az óriással. Dávid győzött kettejük nevezetes párviadalában, amikor a parittyából elhajított kővel homlokon találta Góliátot." A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A parittya nevű harci eszközről kép is alig van:
PARITTYA
A parittya (https://hu.wikipedia.org/wiki/Parittya, funda) két zsinegének egyik vége hurok segítségével a mutatóujjra akasztható, a másik zsineg pedig ezzel egyenlő hosszúságban kézbe fogott zsinegre kötött csomó segítségével tartható, s a bőrbe (újabban könnyű műanyagba), kell a lövedéket (ólom, acél, kő lehetőleg enyhén szilva alakú) elhelyezni. A parittyát a közhiedelemmel ellentétben nem kell forgatni, attól se messzebbre nem repül a kő, célozni még inkább nem lehet vele, hanem a mozgást csuklóból indítva függőleges sík mentén egy kb. egész körívet leírva, a mozgás végén a törzs és a test előre döntésével, amolyan kiterjesztett dobómozdulattal fokozatosan felgyorsítva a lövedéket, az utolsó fél-negyed köríven igazán begyorsítva kell az ujjak közé fogott szárat elengedni. Pár száz dobás után, csakúgy mint a célbadobáskor, a test beletanul a mozdulatba, és 150-200 méteres távolságra is elég pontosan lehet célozni vele. (Feltéve, hogy 45 fokos szögben dobta el a parittyás a követ, akkor a leesésének távolságát megkapjuk, ha a kezdősebességének négyzetét elosztjuk a nehézségi gyorsulással.) A technika begyakorlása, az elhúzás- a kezdősebességre gyorsítás és elengedés pillanatának beidegződése kulcsfontosságú.
Egyszerű szerkezete ellenére a parittya egy ügyességet, jó szemmértéket igénylő fegyver volt. Az ókor és a középkor folyamán elterjedt harctéri fegyvernem volt, gyors használhatósága és hatékonysága miatt. Mint minden tradicionális lőfegyver, a tűzfegyverek térnyerése során szorult ki a fegyverviselésből, és vált a XX. században kevéssé elterjedt sporteszközzé. A parittyát a legrégibb időtől kezdve a 16. századig használták hadi célra, legutoljára kézi gránátvetésre. A parittyát leginkább ott használták, ahol a terület köves volt, de nem csak követ, hanem ólomdarabokat is vetettek vele. Mátyás király hadaiban is voltak parittyások. A palesztin Intifáda során ma is használnak parittyát kövek kilövésére a tüntetések és a gerilla-hadviselés során.
A botparittya (fustibalus): katapult jellegű, a nagy távolság eléréséhez "előfeszítést" alkalmaztak, a bot végére rákötötték az egyik szárat, a másikat egyszerű (nem csúszó!) hurokkal ráakasztották. A lövedéket tartalmazó hálót/bőrlapot olyan hosszú zsinórra hagyták, hogy a hátuk mögött az egyik lábukkal hátralépve a dobómozdulathoz, rálépve a földre szorították. Az 1–1,5 méter hosszú, könnyű és erős botot úgy tartva, mint amikor a horgász akarja bedobni a zsinórt a vízbe, majd a törzs- és karizmokkal nekifeszültek a dobásnak, és a hátsó lábbal a földre szorított lövedéket elengedték. Így 300 méter feletti lőtávolság is elérhető volt, de kevésbé pontos célzást tesz lehetővé mint a bot nélküli változat.
A parittya (https://hu.wikipedia.org/wiki/Parittya, funda)
Egy másik forrás (http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-474.html) szerint: "tenyérnyi, féltenyérnyi bőrdarab, zsinegfonadék, amelynek két végére zsineget, szíjat kötnek. A parittya használója az egyik zsineget a végén lévő karika, hurok révén a mutatóujjára akasztja, a másik szárat a markába szorítja. Bal kezével követ, kavicsot, égetett agyaggolyót tesz a parittyába. A parittyát megforgatja s ha megfelelőnek érzi a röpítőerőt, a kezében tartott szárat elengedi, hogy a golyó a cél felé repülhessen. – Göcsejben, a Bakonyban gyermekjáték. A Sárréten a pákászok madarak elejtésére használták. A 18. sz.-ban Debrecenben a szőlőpásztorok parittyával riasztották a seregélyt, a szajkót. A parittya a gumipuska vagy csúzli őse, amellyel együtt a Tiszántúlon slicc néven is ismerik. – A parittya Ausztrália kivételével minden más kontinensen ismeretes, s számtalan prehisztorikus lelet utal ősi használatára. A Biblia szerint Dávid is parittyájával győzte le Góliátot. Európában a görögöknél, rómaiaknál, galloknál, frankoknál harci eszköz volt. Egyik ősi használati centruma a sémita népeknél volt. Mivel a parittyát a szibériai népek (csukcs, jukagir, korják, lamut, ázsiai eszkimó) is intenzíven használják, feltehető, hogy a Bering-szoroson át jutott el az amerikai eszkimókhoz és indiánokhoz. Afrikában bushman sziklarajzok tanúskodnak ősi használatáról. Ma madárriasztó, gyermekjáték Skandináviától a Balkánig. [Irod. Lindblom, K. G.: Die Schleuder in Afrika und anderwärts (Stockholm, 1927); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Vajkai Aurél: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához (Vasi Szle, 1938); Lagercrantz, S.: Contribution to the Ethnography of Africa (Studia Ethnographica Upsaliensia. I., 1950)] "
A BUZOGÁNY
A buzogány (https://en.wikipedia.org/wiki/Mace_(bludgeon)) fegyver, egy rövid bot, a végén kő-, agyag-, később fémsúllyal. A buzogány jellemzően fából vagy fémből készült, vagy fémmel megerősített nyélből áll, és a feje kőből, csontból, rézből, bronzból, vasból készült. A katonai buzogányok fejeit karimákkal vagy bütykökkel alakították ki, melyek lehetővé tették a páncélok rongálását. A buzogányok hossza változó volt. A gyalogos katonák bunkói általában meglehetősen rövidek voltak (két vagy három láb, azaz hatvan-kilencven centiméter). A lovasok bunkósbotjai hosszabbak voltak, és így alkalmasabbak voltak a lóhátról leadott ütésekhez. A kétkezes bunkósbárdok még nagyobbak lehettek.
Ma már nem használnak harcra buzogányt, de számos kormányzati szerv (például a brit alsóház és az amerikai kongresszus), egyetem és más intézmény rendelkezik ünnepi ceremoniális buzogánnyal, és a hatalom jelképeként továbbra is kiállítják. Gyakran felvonulnak akadémiai, parlamenti vagy polgári szertartásokon és felvonulásokon. A marsall botok, királyi jogarok eredete is a buzogány.
Története: a felső paleolitikum során fejlődött ki az egyszerű bunkóból, lábszárcsontból, a kovakőből vagy obszidiánból készült éles tüskék ráerősítésével. Európában az írországi Knowth neolitikus dombjának ásatásai során talált leletek között volt egy díszesen faragott, szertartási célú kovakő-fej is, és a bronzkori régészet számos lyukacsos fejet említ. Az ókori Ukrajnában közel nyolc évezreddel ezelőtt használtak először kőből készült bunkófejeket. A több korongos bunkósbárd ismeretes, amelynek nyelére merőlegesen, furcsa formájú köveket szereltek.
Narmer-paletta (https://hu.wikipedia.org/wiki/Narmer-paletta)
Az egyiptomi Narmer-palettán egy király látható, amint egy buzogánnyal lesúlyt. A Narmer-paletta (https://hu.wikipedia.org/wiki/Narmer-paletta) az ókori Egyiptomban a szemfesték szétdörzsölésére szolgáló paletták egyike. A palettákat néha díszítették, néha állat alakú körvonalakat adtak neki, a tárgytípus már a Merimde-kultúra leletei között feltűnik. A Narmer-paletta mindkét oldala díszített, ezért bizonyos, hogy már eredetileg sem használati tárgynak készült. A festék porítására és keverésére alkalmas felület csak a hátlap közepén, a két mezopotámiai jellegűnek tűnő mitológiai állat nyaka között található. Domborművekkel díszített, aleurolitból faragott kőlap, keletkezési ideje az i. e. 3. évezred elejére vagy nem sokkal az ezredforduló előttre tehető, ma a kairói Egyiptomi Múzeum őrzi.
Skorpió király buzogánya (https://hu.wikipedia.org/wiki/II._Skorpi%C3%B3): Skorpió király buzogánya töredékes állapotban került elő a templomból. A buzogány valamilyen szertartást ábrázol, amelynek jellegét csak közvetett módon, magából a rajzból lehet megállapítani. Az uralkodó egy rögtörő kapával a kezében áll. Nem derül ki, hogy ezzel mit végez, uralkodói jellegéből adódóan bizonyosan rituális cselekményt. A későbbi párhuzamok alapján talán a tavaszi első kapavágást.
Egyiptomi buzogány (Brooklin Múzeum)
(https://hu.wikipedia.org/wiki/II._Skorpi%C3%B3)
Királyi mívoltára a felső-egyiptomi Fehér Korona (a hedzset) utal. Előtte egy port hintő alak, mögötte legyezőhordozók vannak, feje felett pedig hordozható jelvényekre (standard) nyakuknál fogva felfüggesztett bíbic madarak láthatók. Ez utóbbiak – a bíbic másik jelentése miatt – a legyőzöttekre utalhatnak. A buzogány alsó része hiányzik, egyesek szerint itt ugyanezt az uralkodót az alsó-egyiptomi Vörös Koronával ábrázolták.
A korai buzogányokkal az volt a probléma, hogy kőfejeik könnyen összetörtek, nehéz volt a fejet megbízhatóan rögzíteni a fanyélhez. (Megj.: A nehezebb kérdés, hogy a nyélhez szükséges lyukat hogyan fúrták ki?) Az egyiptomiak a predinasztikus időszakban (i. e. 3850-3650 körül) megpróbálkoztak a korong alakkal, hogy növeljék a hatékonyságukat, de úgy tűnik, ez csak rövid ideig tartó fejlesztés volt. A dinasztia előtti Felső-Egyiptom Naqada II. időszakában (i. e. 3600-3250) a korongos korongos buzogányt egy lekerekített körte alakú, "piriform" néven ismert fej váltotta fel, amelyet az egész Naqada III. időszakban (i. e. 3250-3100) használtak. Mezopotámiában is használtak hasonló fejeket i. e. 2450-1900 körül. Egy sumér agyagtáblán a i. e. 3100-as évben szerepel a Buzogány ura cím. Az asszírok valószínűleg az i. e. 19. század körül és hadjárataikban használtak buzogányt, buzogány-bárdokat; a bárdok általában kőből vagy márványból készültek, és arannyal vagy más fémekkel voltak ellátva, de csatában ritkán használták őket, kivéve, talán ha erősen páncélozott gyalogság ellen küzdöttek.
A II. Ramszesz oldalán a hettiták ellen harcoló szardíniai shardanák vagy harcosok bronzfejjel ellátott fapálcákból álló buzogányokkal voltak felfegyverkezve. Számos korabeli bronzszobrocskán szardíniai harcosok kardot, íjat és buzogánnyal felfegyverkezettek. Későbbi fejlemény volt a fém buzogány fejek megjelenése. A rézből készült buzogányfejek megjelenésével a fejek már nem töredeztek, és jobban illeszkedtek a fából készült nyélhez, mert a buzogányfej furatát kúp alakúra alakították, és kúpos nyelet alkalmaztak.
A római korban a Syria Palesztinából származó segédcsapatok a i. u. 272-ben buzogányokkal voltak felfegyverkezve, melyek hatékonynak bizonyultak a palmyrai erősen páncélozott lovasai ellen.
Az egyik legkorábbi ólomtárgy egy fanyelű buzogány kb i.e. 4000-ből (a fanyél 14C -es vizsgálata szerint) a Negev-sivatagból, anatóliai ólomból (Pb izotópvizsgálat szerint) (4)
Perzsa bozogányok
A magyar fokos a lovasok ellen volt alkalmas fegyver
15. - 16. századi tollas buzogány változatok
A kora középkor meghatározó fegyverneme (https://hu.wikipedia.org/wiki/Buzog%C3%A1ny), a páncélozott lovasság, jelentős védelemmel rendelkezett mind a szúró-vágó fegyverek, mind a korabeli lőfegyverek ellen (az angol hosszú íj kivételével). A tömör fémből készült buzogányok és harci kalapácsok azonban a páncélos lovasok ellen is sikerrel voltak használhatóak, a buzogány jelentős sérüléseket tudott okozni a páncél átütése nélkül is. A lovagi páncélzat elleni használatra fejlődött ki a tollas vagy gerezdes buzogány. A buzogány fején kialakított tollak által elért erőnövelés a gyalogság gyengébb minőségű vértjeit jó eséllyel beszakította, míg a jó minőségű vértek ellen is megmaradt az átütés lehetősége. A tollas buzogányok először feltehetően a bizánci birodalomban jelentek meg i. sz. 1000 körül és a 12. század körül terjedt el széles körben Európában. A tollas buzogányok a muzulmán lovasság körében is népszerűek voltak.
Láncos buzogány (https://en.wikipedia.org/wiki/Flail_(weapon))
Láncos buzogány (https://en.wikipedia.org/wiki/Flail_(weapon)) az ostorhoz hasonló működésű fegyver, amely egy rugalmas kötéllel, szíjjal vagy lánccal egy nyélhez rögzített ütőfejből áll. Az ostorrész legfőbb taktikai erénye az volt, hogy képes volt a védő pajzsát megkerülni vagy hárítani. Legfőbb hátránya a pontosság hiánya és a közelharcban vagy szorosan egymás mellett álló alakzatokban való használatának nehézsége volt.
Két főbb típusát különböztetjük meg: egy hosszú, kétkezes gyalogsági fegyvert hosszú hengeres fejjel, és egy rövidebb fegyvert kerek fém ütőfejjel. A hosszabb, hengeres fejű változat egy kézifegyver, amely a csépléshez használt mezőgazdasági eszközből, a cséphadaróból származik. Elsősorban parasztfegyverként tartották számon, és bár nem volt gyakori, a késő középkorban Németországban és Közép-Európában alkalmazták. A kisebb, gömbölyű fejű ostorrész kevésbé tűnik elterjedtnek; a 15. századtól kezdve alkalmanként megjelenik műalkotásokon, de sok történész kétli, hogy valaha is tényleges katonai fegyverként használták volna. A késő középkorban több műben is megjelenik egy változat, amelyet fegyverként használnak, és amely egy nagyon hosszú nyélből áll, amelynek ütő vége csuklós, nagyjából hengeres. A legtöbb esetben kétkezes mezőgazdasági cséphadarókról van szó, amelyeket néha a katonai szolgálatra besorozott vagy népfelkelésekben részt vevő paraszti seregek használtak rögtönzött fegyverként. Az 1420-1497 közötti időszakban például a husziták nagyszámú paraszt gyalogos katonát vetettek be.
E fegyverek némelyikénél a csapóvégbe erősített tüskék voltak, a páncélt viselők (http://www.salimbeti.com/micenei/armour1.htm) és a későbbi páncélos lovagok ellen használták, ami arra utal, hogy kifejezetten fegyverként való használatra készítették őket. Ilyen módosított ostorfejeket használtak a 16. század eleji német parasztháborúban. Számos 15., 16. és 17. századi német harcművészeti kézikönyv vagy Fechtbücher tartalmaz illusztrációkat és leckéket arról, hogyan kell használni a paraszti ostort (tüskékkel vagy anélkül), vagy hogyan kell védekezni ellene.
A katonai láncos buzogány: A "Buzogány lánccal" kifejezés kifejezi a lényegét, Mace and Chainan. Az európai ostorfej másik típusa rövidebb fegyver, amely egy fából készült markolatból áll, amelyet lánc, kötél vagy bőr köt össze egy vagy több ütőfejjel. A nem tüskés fejű, a markolathoz bőrrel összekötött kisten a 10. századból származik, valószínűleg az avarok vagy a kazárok közvetítéssel került Európába. A fegyver a 11-13. században terjedt el Közép- és Kelet-Európában.
Középkori láncos buzogány: egy hosszú lánc kötötte össze a nyelet egy vagy több vasbetétes fapálcával, a fapálcák helyén egy vagy több fémgolyóval vagy hajnalcsillaggal rendelkezhetett. A 15. századtól a 17. század elejéig készült műalkotásokon a legtöbb ilyen fegyver markolata 3 lábnál hosszabb, és két kézzel forgatják, de néhányat egy kézzel vagy kétkezes használathoz túl rövid markolattal ábrázolnak. A fegyver veszélyt jelentett a használójára is, különösen a hosszú láncokkal és rövid nyéllel ellátott változatok. Egy elhibázott lendítés miatt, illetve hosszú idő telhetett el, mire a használó készen állt egy újabb lendítésre.
Az 5. keresztes hadjárat, 1220, "cséphadaró" és botos parittya (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96t%C3%B6dik_keresztes_hadj%C3%A1rat)
CEREMONIÁLIS BUZOGÁNY
A ceremoniális buzogányok (https://en.wikipedia.org/wiki/Ceremonial_mace) az ókori Közel-Keletről származnak, ahol a késő kőkorszak, a bronzkor és a korai vaskorszak idején a rang és a tekintély jelképeként használták őket a régióban. A legrégebbi ismert ceremoniális bzogányok közé tartozik az ókori egyiptomi skorpióbunkófej és a Narmer-buzogány is; mindkettőbe királyi jeleneteket véstek, bár pontos szerepük és szimbolikájuk homályos. A későbbi mezopotámiai művészetben a buzogány egyértelműbben kapcsolódik a hatalomhoz; az óbabiloni korszakban a hengerpecséteken (az agyagdokumentumok hitelesítésére használt pecséttípus) a leggyakoribb alak egy ismétlődő típus, amelyet ma "A buzogányos ember" néven ismerünk, aki királyi kalapot visel, bal kezében bunkót tart, és úgy gondolják, hogy egy királyt ábrázol. Asszíria királyi művészetében is kiemelkedő helyet foglalnak el a szertartásos buzogányok ábrázolásai, mint például II. Aszurnaszirpal sztéléje és V. Sámshi-Adad sztéléje, amelyeken az asszír királyok rítusokat végeznek vagy vallásos gesztusokat tesznek, miközben kezükben a hatalmukat szimbolizáló buzogányt tartanak.
Lengyel reprezentációs buzogány
Angol reprezentációs buzogány
Ausztrál ceremoniális buzogány (https://en.wikipedia.org/wiki/Ceremonial_mace)
A középkori Kelet-római Birodalom egyes tisztviselői gyakorlati vagy szertartási céllal hordtak buzogányokat. Az utóbbiak közül kiemelkedik a protoallagatorlat, egy katonai-bírói tisztség, amely körülbelül az i. sz. 10. században létezett, és amelynek hivatali jelképei között egy ezüst-aranyozott bunkósbot (matzouka) is szerepelt. Ebben az időben a protoallagator feladatai közé tartozott a császár katonai kíséretének a vezetése.