Üveg- és bronzolvasztás a Mediterráneumban faszén használata nélkül

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Üveg- és bronzolvasztás a Mediterráneumban

 

(Faszén használata nélkül az i. e. 4–2. évezredben, a faszén használata csak ~ i.e. 1500 után terjedt el)

 

 

 

(2025 december)

 

 

Az irodalomban i.e. 1600-1500 -ig nincs közvetlen megfigyelés a faszén készítésére, használatára vonatkozóan. A bronz és a fajanszmáz, majd az üveg készítéséből következtetnek a faszén használatára, de a fújtatók használatára, készítésére bőséges adatok vannak. Az állítás, hogy kezdetben faszén nélkül készítették az üveget és a bronzot, szembe megy az irodalommal. Tehát az ókori fújtatóknak van története, míg a faszénnek nincs története az i. e. 1500 előtti, égett famaradványokon kívül (i. e. 3000 – i. e.1600): egyes ásatásokban találtak fekete szénmaradványokat, például Törökországban (Anatólia) és Mezopotámiában, de ezek nem  köthetőek egyértelműen faszénhez, egyszerűen faégetés maradványai. Plinius egyik irása bizonyítja, hogy lehetséges a réz- és bronzolvasztás faszén használata nélkül.  

 

A fújtatók” a tűz szítására, erősítésére szolgáló mechanikus szerkezet, amely lehetővé tette a bronzkohászatban, kovácsolásban vagy a fajanszmáz készítésben, a fazekasságban a magas, 1100 C fok  elérését. A leggyakoribb az egyszerű fa keret és a bőr borítás kombinációja volt. A fújtatók története a bizonyíték, mert fával és fújtatókkal lehet bronzot, fajansz mázat olvasztani. Az irodalomban a bronzolvasztásból következtetik ki a faszén használatát, de direkt bizonyíték a faszén használatára csak i.e. 1500-tól van, az egyiptomi mumifikálásnál. Nem létezik közvetlen bizonyíték a faszén előállítására i. e. 1500 előtt. 1100 C fok előállítása fújtatókkal a bronz esetén, 1000 C fok a fajansz esetén lehetséges fújtatókkal, és a keményfák használata a legjobb: tölgy, bükk, gyertyán, akác, a faszén helyett. I. e. 1500 után a faszén leletek, bizonyítékok: faszén előállítása: fával történő részleges égés oxigénhiányos környezetben, amely lassú folyamat. A faszén fizikai maradványai – fekete szén-szerű részecskék – viszonylag jól konzerválódnak, például régészeti gödrökben, sírokban, kemencékben, hamu- és salakmaradványokban.

 

Bronzolvasztás faszén nélkül (i.e. 3300–1500): A korai Mediterráneumban a magas hőmérsékletű technológiákhoz nem faszenet, hanem szárított fát (kemencében, korlátozott oxigénnel), Mezopotámiában nádat, olajfa-hulladékot, szalmát. A bronzolvasztás anyagai a rézérc (malachit, azurit), az ónérc (kassziterit), segédanyagok: mészkő, homok, hamu (Az utóbbiak érdekes módon az üvegolvasztás, fajanszmáz alapanyagai is!) Anatóliában, Levantében, Krétán, Cipruson, Ugarit szállította a rezet Ciprusról. A római kori forrásokból, például Plinius írásaiból (Természettudományi Gyűjtemény, NH XXXIV. 95–96), tudjuk, hogy a campaniai (Capua környéki) rézolvasztásnál, a folyamatot erős fújtatók segítségével, nyers fa ismételt égetésével végezték, többször megismételve az olvasztást. Plinius irása egyben bizonyítja, hogy lehetséges a réz- és bronzolvasztás faszén használata nélkül. A módszer energiaigényesebb volt, mint a faszenes olvasztás, és gyakran több lépést igényelt, de lehetséges volt a réz-oxid ércek esetében, amelyek redukciója kevésbé bonyolult, mint más fémeké.

 

Üvegkészítés faszén nélkül (i.e. 2500–1500), a korai üveg nem volt tiszta üveg, hanem fajansz, üvegmáz, szennyezett olvasztott kvarc. Segédanyagok: kvarc (homok), növényi hamu vagy nátron, szóda, és  mésztartalmú adalékok. A kemencék, üveghuták: kétkamrás kemencék voltak, felső kamrában az üveg, alsó kamrában a tűz, fa és növényi tüzelőanyagot használtak, a hőmérséklet 900–1050 °C volt, ami elég az alacsony olvadáspontú, lúgos üveghez. Területek:  Mezopotámia, Szíria–Palesztina, i.e. 1500 után, III. Thotmesz (ur.: i. e. 1458 – i. e. 1425) vitte Egyiptomba az üveggyártást egy Eufrátesz.völgyi hadjáratából, addig csak fajanszmáz és fajansz tárgyak készültek Egyiptomban, tömegesen i. e. 2700 után, előtte a Badari kultúrában. A korai üveg kémiailag „le volt butítva”, puha volt, hogy alacsonyabb hőfokon is megolvadjon. I. e. ~1500 után, amikor a faszén elterjedt, tartósan elérték az 1300–1500 °C fokot, vastagabb bronztárgyak, áttetszőbb, tisztább, keményebb üvegek készültek, a kohók és üveghuták építése is átalakult, és megjelent a vasbuca készítés i. e. 1440 körül a hettitáknál. 

Üveggyártás mezopotámiai, egyiptomi kezdetei (i. e. 4–3. évezred): Mezopotámiában (a mai Irak területén) az üveget kezdetben nem edényként, hanem mázként használták az i.e. 4. évezredben. Kvarchomok, hamu és fém-oxidok keverékéből készült. A sumer–akkád üveggyártás, majd az egyiptomi zöldeskék fajansz: 30.000 fajansz-üveg csempét találtak az első piramis, Dzsószer fáraó (i.e. 2668 – i.e. 2649) Lépcsős piramisa alatt. A színező anyaga egyiptomi kék néven ismert híres festék volt. Feltehetően a Sinai-félszigeten talált türkíz színét utánozták a festékkel, a Sinai-i lelőhelyet már néhány száz éve ismerték Dzsószer idején. A festék előállításával a mai napig kísérleteznek. Egy másik fajansz színező anyaguk a Sinai-i félszigeten található malachit volt, porrá őrölték. Fajanszot használtak pl. egy szíriai-ugariti hajó leleteknél -i.e. 1305-ben elsüllyedt hajóroncson- 75.000 fajansz gyöngyöt találtak. A kék festék receptje idő és hely függvényében változott, szóda (nátrium-karbonát) helyett fahamut, helyi kvarc homokot és helyi mészkövet, fekete réz-oxidot használtak. Léteztek porrá tört féldrágakövek, pl. türkiz vagy malachit felhasználásával készített kerámia-zománcok is. A fajanszedények máza hamuból, homokból és konyhasóból (nátron, a Nátron-völgyből) készült. A színező oxidokat illóolajjal keverték össze, és így vitték fel a tárgyra tollal és ecsettel. A két legérdekesebb egyiptomi lelet egy fajansz társasjáték i.e. 2700-ból és a Dzsószer fáraó piramisa alatt talált csempék. Az áradásfüggő termőterület a Nílus mentén, a Nílus "kivállasodása" miatt terjeszkedett É-ra, Faiyum-i mélyföld környékére, Memphisz és a Delta felé már i.e. 3100 előtt D-ről, ebben az irányban terjedt el a fajansz ismerte is i. e. 2700-ra Memphiszbe.

 

Mezopotámiában a sumer korszak: kb. i. e. 3500–2300-ig, az akkád korszak: kb. i. e. 2334–2154 -ig tartott. A klasszikus üveggyártás csak később, főként az i. e. 2. évezred közepétől (Mitanni, Újbabiloni, Egyiptom) jelenik meg.  A sumér–akkád korban a fajanszot (faience) készítettek, ami kvarc alapú anyag, üvegszerű mázzal, gyöngyök, amulettek, kis figurák készültek belőle, továbbá mázazott kerámia, gyakran lapis lazuli utánzataként használták (mert a a valódi, indiai kő nagyon drága volt). Régészeti bizonyítékok: Ur, Uruk, Nippur területén: fajanszgyöngyök, mázazott tárgyak, az írott forrásokban „ragyogó kő”, „mesterséges drágakő” említések (nem mindig különül el az üvegtől) fordulnak elő. A sumer–akkád kultúrák nem gyártottak még valódi üveget, a faszén nem volt  használatban a sumér–akkád korban Mezopotámiában, Egyiptomban. 

Fújtatók története

A kőkorszak és rézkorszakban az első „fújtatók” egyszerű csövek voltak, agyag véggel, amelyeken keresztül a levegőt a tűzre fújták. A cél az volt, hogy növeljék a láng hőmérsékletét. Mezopotámiában (i.e. 3000 körül) az első írásos említések a fújtatóról bronz- és rézművesség kapcsán találhatóak. A kézi fújtatók vagy bőrből készült légzsákok voltak jellemzőek. A bőr fújtatók állatbőrből készültek, és két csővel rendelkeztek: az egyik a levegőt szívta be, a másik a tűz felé vezette. A nagy fa és fémszerkezetek később, a vaskohászat fejlődésével jelentek meg, de kézi fából vagy fémből készült mechanikus fújtatókat is alkalmaztak, amelyek még erősebb légáramlást tudtak biztosítani. Görögországban a kézi fújtatók széles körben használatosak voltak a bronz- majd a vaskohászatban. Az athéni műhelyek tudatosan átalakították a fújtatókat, hogy a tűz hőmérséklete könnyen elérje a 1000–1200°C-ot. A római kovácsműhelyekben és üvegműhelyekben fejlett bőrfújtatókat és mechanikus szerkezeteket alkalmaztak. A rómaiak ismerték a „dugattyús” elvet is, amely a levegő hatékonyabb pumpálását tette lehetővé. Kínában a Han-dinasztia idején (i.e. 200 – i.sz. 200) használtak fújtatókat a bronzöntéshez és a kerámiák égetéséhez. Az indiai kovácsműhelyekben bőrből és fából készült fújtatókat alkalmaztak, amelyeket több ember működtetett. A fújtatók és a kovácsmesterség és ipari fejlődés kulcseszköze volt, mivel a tűz hőfokának szabályozása lehetővé tette a különböző fémötvözetek előállítását. A fújtatók a technológiai fejlődés korai jelei: a mechanikus eszközök, gondolkodás és az ipari innováció kezdetei.

 

Kohók története

Tégelyes kohókat bronz, nemesfém olvasztására használták, főleg bronzhoz, aranyhoz, ezüsthöz. Felépítése: kis kemence, kerámia tégely, nyitott vagy félig zárt tűztérrel. Egy tégely űrtartalma 8-10 liter volt. Előnye volt, hogy alacsonyabb hőmérséklet is elegendő volt az olvasztáshoz. Salakképző anyagokat használtak: meszet, homokot, de nem minden kultúrában. A levegőellátást kézi és lábbal hajtott bőrfújtatók, kerámia fúvókák (tuyère) biztosították. A hettitáknál jelent meg a vas korai alkalmazása az i. 2. 1400-as évek után, a rómaiak már ipari méretű bucakohókat készítettek. 

Főbb vaskohótípusok: a bucakohó (vasolvasztó kohó) volt a legelterjedtebb típus Európában és a Közel-Keleten. Felépítése: hengeres vagy enyhén kúpos torony, aminek az anyaga: agyag, vályog, kő, magassága kb. 1–1,5 m. Alul volt a levegőnyílás (fúvóka)m felül: érc és faszén betöltése rétegesen. Bőrfújtatót használtak. ~1200 °C fokon működött, és szivacsos vasbuca keletkezett. Voltak akna- vagy toronyszerű kohók is, ezek magasabb szerkezetűek, jobb volt a huzatuk, magasabb hőmérsékletet értek el. Kínában már öntöttvas is készült (i. e. 5–3. sz.).

 

*A fajansz, mint az üveg eredete

A fajanszmáz ókori története elsősorban az ókori Egyiptomhoz kötődik, ahol már az i.e. 4. évezredtől kezdve, a predinasztikus kor (Badari, Nagada kultúra) óta készítettek „fajansz” néven ismert, kék/zöld színtömegű, üvegszerű felületű tárgyakat (amulettek, gyöngyök, állatszobrok, csempék). Az ókori fajansz égetéséhez jellemzően alacsony, körülbelül 1000 °C közötti hőmérsékletre volt szükség. A viszonylag alacsony hőmérsékletet, amelyet akár kenyérsütő kemencékben is el lehetett érni, elegendő volt ahhoz, hogy a kvarc alapú paszta megszilárduljon, és a felületén kialakuljon a jellegzetes üvegszerű, színes máz. A pontos hőmérséklet a fajansz összetételétől és a kívánt színtől függően kissé változhatott.

A magasabb hőmérsékletű technikánál a mag anyagába kevert mázösszetevők (nátrium, mész, kvarc) felületre kicsapódásával (kivirágzás) készültek, kiégették őket; ez a technika tökéletesedett az Óbirodalom (csempék, domborművek) és a Újbirodalom (szobrok, ékszerek) korára, jelentős változatos díszítéssel. 

Az egyiptomi fajansz kialakulása (MI válasz)
• Korai szakasz (Predinasztikus kor): A legkorábbi leletek az i.e. 10 000 körüli újkőkorszakra (Badari kultúra) vezethetők vissza, ahol gyöngyök és más dísztárgyak készültek szteatit (szappankő) mázazásával.
• Felvirágzás (Nagada kultúra): Később kifejlesztették azt a technikát, ahol a máz összetevőit (nátrium-karbonát, mészkő, kvarc-homok) közvetlenül az agyag alapanyagba keverték. Égetéskor ezek az anyagok feljöttek a felületre, és egy kemény, üvegszerű réteget képeztek.
• Tömeggyártás (Óbirodalom): Az Óbirodalom idejére már nagy mennyiségben gyártottak préselt, öntött formájú miniatűr amulettek, csempék, szobrocskák, berakások formájában.
• Fejlődés (Középbirodalom - Újbirodalom): A Középbirodalom jellegzetességei a víziló-szobrok, az Újbirodalom korában pedig az edények gyártása vált elterjedtté, mívedd egyre bonyolultabb díszítési technikákat alkalmaztak. 

Technikai különbségek a későbbi fajanszoktól:
• A máz helye: Az egyiptomi fajansznál a máz az anyag részét képezte és a felületen virágzott, míg a későbbi, európai (és mai) fajansznál egy külön, megégetett agyagtárgyra viszik fel az ón-oxidot tartalmazó fedőmázat, majd újraégetik (pl. Faenza-i majolika, habán kerámia).
• Az elnevezés: Az "egyiptomi kékfajansz" elnevezés egy gyűjtőfogalom, ami többféle technikát takar, amelyek a kék-zöld üvegszerű máz miatt kapták a nevüket, és eltérnek a későbbi európai fajansz eljárástól. ­Az ókori fajansz finomra őrölt kvarcból, kevés mészből és alkáliákból (natrón, növényi hamu) állt. A felületét üvegszerű máz borította, leggyakrabban kék vagy zöld színben, amelyet rézoxid színezett. Ezek a színek az életet, újjászületést és a termékenységet szimbolizálták.

Az egyiptomiak három fő máztechnikát használtak:
1. Kivirágzásos (efflorescence) – a mázanyag az égetés során a felszínre vándorol, a kivirágzásos technika számít a legkorábbinak
2. Cementációs – a tárgyat mázporba ágyazva égették
3. Felkenéses – folyékony mázat vittek fel a felületre

Mezopotámia és a Közel-Kelet fajansztechnikája:
• i. e. 3000 után Mezopotámiában is megjelent a fajansz és a mázas tárgykészítés.
• Az asszír és babiloni kultúrák inkább mázolt agyagtéglákat és dísztárgyakat készítettek, de a technológiai alapok rokonok az egyiptomival.
• A híres iszthári kapu (i. e. 6. század) már fejlett ókori mázművességet mutat.

Az ókori Mediterráneum
• A fajansz technikája eljutott az égei térségbe, Krétára és Ciprusra.
• A görögök és rómaiak kevésbé használták a klasszikus fajanszt, de az üveg- és máztechnológiát továbbfejlesztették.
• A római korban a hangsúly inkább az üveggyártásra és az ólommázas kerámiára helyeződött.

Jelentősége, hogy az ókori fajansz az üveggyártás előfutára, vallási és szimbolikus szerepet töltött be, technológiai hidat képezett kő, kerámia és üveg között.

**

Bronzgyártás története

A bronzgyártáshoz szükséges hőmérséklet az óntartalom függvényében (Minél több az ón, annál alacsonyabb az olvadáspont, de a fém olvasztásakor általában az olvadáspont fölé kell menni, hogy teljesen folyékony legyen az ötvözet.)

1. Bronz összetétele

• Bronz: réz (Cu) + ón (Sn), esetenként kisebb mennyiségű más fémekkel (például foszfor, alumínium).
• Az ón tartalom jellemzően 5–25% között változik.
◦ 5–10% Sn → általános gépipari bronzok
◦ 10–12% Sn → hajócsavarok, csapágyak
◦ 12–25% Sn → művészeti öntvények, érmék
2. Olvadáspontok
• Réz: 1085 °C
• Ón: 232 °C
• Bronz: az ötvözet olvadáspontja az ón százalékától függően csökken, mert az ón alacsony olvadáspontú és „lágyítja” a rezet.
A Cu-Sn fázisdiagram alapján:
• 5–10% Sn: olvadáspont kb. 1010–1050 °C
• 10–15% Sn: olvadáspont kb. 980–1020 °C
• 15–20% Sn: olvadáspont kb. 950–1000 °C
• 20–25% Sn: olvadáspont kb. 900–950 °C

3. Öntési gyakorlat
• Általában 30–50 °C-kal az olvadáspont fölé melegítik az anyagot a jó folyékonyság érdekében.
◦ Például egy 10% Sn tartalmú bronzhoz kb. 1050–1100 °C hőmérséklet ajánlott.

Óntartalom (Sn %)     Olvadáspont kb. (°C)     Javasolt öntési hőmérséklet (°C)
5                                1010                               1040–1060
10                              1020                               1050–1070
15                                980                               1010–1030
20                                950                                 980–1000
25                                900                                  930–950

• A javasolt öntési hőmérséklet mindig az olvadáspont felett van, hogy a bronz teljesen folyékony legyen.
• A táblázat általános ipari tapasztalatokon alapul; pontos érték függ a réz tisztaságától és az esetleges egyéb ötvözőktől.
• Öntéskor érdemes lassan melegíteni, húteni, hogy elkerüljük repedéseket.

 

*** Fújtatók története:

Az ókori fújtatók története szorosan kapcsolódik a fémfeldolgozáshoz és a zenéhez (orgonák), az ősi egyiptomiaktól a görög-római korig használták őket, kezdetben egyszerű bőrből és fából készültek, hogy a kohók hőmérsékletét növeljék, majd a rómaiak fejlesztették tovább a hydraulis (vízzel hajtott orgona) esetében, ahol a fújtatók levegő-nyomást biztosítottak a sípokhoz. A vaskorban már elengedhetetlenek voltak a nagyobb és hatékonyabb fújtatók a vas olvasztásához, amelyek lehettek egy- vagy kétszeres, esetleg többszörös elrendezésűek, a funkciótól függően (kohók, kovácsműhelyek, szökőkutak, orgonák). 
A fújtatók fejlődése az ókorban
• Kezdetek (Bronze- és Vaskor): A fémek olvasztásához állandó és erős légáramra volt szükség, amit kezdetben kézi fújtatókkal (általában egy vagy két bőrtasakból) biztosítottak, melyeket lábbal vagy kézzel működtettek.
• Nagyobb méret, nagyobb teljesítmény: Az olvasztási hőmérséklet emeléséhez nagyobb és hatékonyabb fújtatókra volt szükség. Ezek lehettek egyetlen nagy, vagy akár több párhuzamosan működő fújtató, melyeket gyakran a falak mögé rejtettek.
• Római kor - A hidraulikus orgona: A legfejlettebb ókori alkalmazás a hydraulis (vízi orgona) volt, amelyben a levegőt nem kézzel fújták be, hanem vízzel működő légnyomásos rendszer (fújtatók) biztosította a levegőellátást a sípokhoz. Ezek fa és bőr kombinációjából készültek.
• Funkciók: A fújtatók nemcsak a kohókban, hanem a szökőkutak működtetésében, valamint a zenében (orgonák) is kulcsszerepet játszottak, biztosítva a folyamatos légnyomást. 
Típusok és anyagok:  Bár fém fújtatókról is lehet szó, a leggyakoribb az egyszerű fa keret és bőr borítás kombinációja volt,

 

 ****Használt tüzelőanyagok Mezopotámiában

1. Nád és sás
• A Tigris–Eufrátesz árterében bőségesen rendelkezésre állt
• Gyorsan ég, alacsony–közepes hőmérséklet
• Ideális:
◦ mázazáshoz
◦ fajanszhoz
◦ kerámiaégetéshez
• Hátránya: nem ad tartós, nagyon magas hőt
 2. Fa (nem faszén!)
• Dátumpálma, tamariszkusz, importált fa
• Ritka és értékes → korlátozott használat
• Inkább:
◦ kézműves kemencékhez
◦ speciális égetésekhez
A faszén előállítása még, ha technológiailag ismert is lett volna 
• fa hiányában nem vált általánossá
• nem ez volt a fő energiaforrás
3. Állati trágya (szárított), lehetővé tesz 600–900 °C körüli hőmérsékleteket.
• Nagyon fontos tüzelőanyag
• Előnyei:
◦ egyenletes égés
◦ magasabb hő, mint a nád
◦ könnyen beszerezhető
• Ma is használják hasonló környezetben
 4. Bitumen (aszfalt) – különleges eset
• Mezopotámia egyik „nemzeti kincse”
• Éghető, de:
◦ erős füst
◦ inkább segédtüzelő, nem fő energiaforrás
• Gyakran keverték más anyagokkal
Mit jelent ez technológiailag?
• Nem volt szükségük 1200–1500 °C-ra, mert:
◦ fajansz
◦ máz
◦ üvegszerű bevonatok már alacsonyabb hőfokon készültek
• A valódi üvegolvasztás (később) faszén + fejlettebb kemencék mellett vált lehetővé
Összegzés
➡ Nád + trágya + kevés fa = alap tüzelés
➡ Faszenet nem használtak rendszeresen
➡ A technológia nem hő-, hanem anyagkorlátos volt
➡ Ez magyarázza, miért volt az „üveg-előtti” a korszak.

 

***** Üveggyártás története, i.. e. 2000 után alakult ki

• Az első valódi üvegtárgyak gyöngyök, amulettek és kis díszek voltak.

• Az üveget ritka és értékes anyagnak tartották, gyakran drágakövek utánzataként használták (pl. lapis lazuli).
• A gyártás főként templomi vagy királyi műhelyekben zajlott.
Technológiai fejlődés (i. e. 16–12. század)
• Ebben az időszakban Mezopotámia (különösen Asszíria és Babilónia) az üveggyártás egyik központjává vált.
• Megjelent a magformálásos technika: egy agyagmag köré olvasztották az üveget, majd az agyagot eltávolították.
• Az üveg színezésére fémoxidokat használtak:
◦ réz → kék/zöld
◦ mangán → lila
◦ vas → barna/sárgás
Írott források
• Asszír ékírásos táblák (Kr. e. 7. század) részletes recepteket tartalmaznak az üvegkészítésről.
• Ezek az egyik legkorábbi „technológiai leírásai” az emberiség történetében.
Jelentőség
• Mezopotámia úttörő szerepet játszott az üveggyártás:
◦ technológiája hatott Egyiptomra, majd később a római üvegművességre is,
◦ az üveg a luxus, hatalom és vallás szimbóluma volt.

 

 Üveggyártás Mezopotámiában

I. e. 4000–3500
• Üvegszerű mázak megjelenése kerámiákon
• Kvarc + hamu + fémoxidok használata
• Még nem valódi üveg, inkább előanyag

I. e. 3000–2500
• Első üvegszerű anyagok kis tárgyakon (https://whatson.cmog.org/exhibitions-galleries/origins-glassmaking)
• I. e. 3000-2500 közötti időszakból az első, ember által készített, üvegszerű anyagból (ún. frit, azaz szinterelt, üvegesített anyag vagy fajansz) készült mezopotámiai tárgyak főként gyöngyök, medálok és berakások voltak. 

Ezek a korai üvegszerű anyagok gyakran véletlen melléktermékként jöttek létre fémfeldolgozás vagy fajanszgyártás (egy üveges mázzal bevont kerámia anyag előállítása) során. A tárgyak hidegen megmunkálták, formába öntötték vagy faragták. Az ékszereket és dísztárgyakat azért készítették ilyen anyagból, mert olcsóbb helyettesítői voltak a ritka és drága féldrágaköveknek, mint például a lapis lazuli (lazúrkő). Az akkádban a "üveg" kifejezés szó szerint azt jelentette, hogy "égetőkemencéből származó lapis lazuli", szemben a "hegyekből származó lapis lazulival". További információkat az ókori üveggyártás történetéről a Corning Museum of Glass oldalán találhat.
Ur városában lévő sírokban az időszakból származó, ember alkotta üvegszerű anyagokból (fajansz és frit, ami örölt üveg) készült tárgyakat valóban találtak egyes régészeti lelőhelyeken. Az egyik legfontosabb ilyen helyszín az iraki Úr (Ur), ahol a i. e. 2600-2400 körüli évekre datált Királyi Temetőben (Royal Cemetery at Ur) bukkantak rájuk. )

 

Fajansz máz leletek, amelyeket Sir Leonard Woolley tárt fel az 1920-as években, a következők voltak:
• Gyöngyök: Rendkívül nagy számban kerültek elő a sírokból. Gyakran lapis lazulihoz (lazúrkőhöz) hasonló élénk kék színűek voltak, és más drágakövekkel (például karneollal és arannyal) váltakozva fűzték őket nyakláncokba és diadémokba.
• Díszes berakások és betétek: Különféle ékszerek és bútorok díszítésére használták ezeket a kis, formázott üveges darabokat.
• Amulettek és pecséthengerek: Bár ritkábbak, néhány példányban előfordultak ilyen anyagból készült kisebb tárgyak is, amelyeket személyes díszként vagy státuszszimbólumként viseltek. 
A leletek bizonyítják, hogy az üvegszerű anyagok előállítása és használata már ekkor kifinomult kézművességet igényelt, és a társadalom magasabb rétegei számára készült luxuscikkeknek számítottak. Részletesebben is megismerkedhet az Úrban talált kincsekkel a Penn Museum online gyűjteményében.
Sumer arany levelek üvegszerű berakásai (https://www.penn.museum/collections/highlights/neareast/puabi.php, Dating back to the Early Dynastic period, approximately 2600-2400 BCE, the Sumerian necklaces and headgear).

• Gyöngyök, amulettek
• Üveg mint ritka luxuscikk

Kr. e. 2000–1700
• Valódi üvegkészítés kezdete
• Drágakövek (pl. lapis lazuli) utánzása
• Templomi és királyi műhelyek

Kr. e. 1600–1400
• Magformálásos technika elterjedése
• Kis edények, illatszeres flaskák
• Tudatos színezés fémoxidokkal

Kr. e. 1400–1200
• Mezopotámia az üveggyártás egyik központja
• Technológiai tudás továbbadása Egyiptom felé
• Egységesebb formák, minták

Kr. e. 900–700 (Asszír kor)
• Írott receptek ékírásos táblákon
• Részletes leírás az üvegolvasztásról
• Az egyik legkorábbi „ipari kézikönyv”

Kr. e. 600 után
• Babilónia hanyatlásával a tudás részben áttevődik
• Hatás a perzsa és későbbi római üvegművességre