Illír-római gyors és döfőorros liburna, teherszállításra, személyszállításra és hadi- és futárhajóként is használták
(https://ferrebeekeeper.wordpress.com/tag/liburna/)
A második pun háború - ami főleg szárazföldön történt és Hannibál elefántjairól nevezetes- idején az Aegates-szigeteknél i. e. 241-ben a rómaiak már jobb tengerészeti képességekről tettek tanúbizonyságot a karthágóiaknál, nevezetesen a győzelem eléréséhez a Corvus mellett döfőorros (rostrumlat, raman) hajókat építettek. A római flotta elsősorban Afrika partjainál folytatott portyázással és Itália őrzésével volt elfoglalva, amelynek feladata volt Hannibál hadseregének utánpótlást és erősítést szállító karthágói konvojok feltartóztatása. Egy nevezetes csata Szürakusza ostroma volt i. e. 214 - 212-ben 130 hajóval. Az ostrom Archimédesz zseniális találmányai miatt emlékezetes: a hajókat talán felgyújtó tükrök vagy az úgynevezett "Archimédesz karma", ami egy daru, és két éven át sakkban tartotta a partra szálló ostromló sereget. (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_R%C3%B3mai_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g_csat%C3%A1inak_list%C3%A1ja).
A rómaiak i. e. 149-ben partra szálltak Észak-Afrikában - a harmadik pun háborúban-, és ostrom alá vették Karthágót. Két évig tartó eredménytelen ostrom után a várost kiéheztették, és megadta magát. A várost a rómaiak lerombolták, a túlélőket eladták rabszolgának, a föleg vallási szövegeket tartalmazó könyvtárát szétszórták. Karthágó birtokainak egy részét Africa néven provinciává szervezték, másik részét Numidia kapta meg. Karthágó végleges pusztulásával és Macedónia függetlenségének megszűnésével, - V. Fülöp makedon királlyal vívtak több csatát-, az i. e. 2. század második felére a rómaiak ellenőrzése a mare nostrumnak ("a mi tengerünknek") nevezett Földközi-tenger egészére kiterjedt, a római haditengerészet számában és minőségében lecsökkent. I. e. 89 -ben Sullának minden kikötőből hajókat kellett rekvirálnia, ahol csak tudott, ez a rögtönzött római flotta i. e. 86-ban így is legyőzte a Dardanelláknál a pontusi flottát.
Két evezősoros vitorlás kb. i. e. 120 - ból, relief (Temple of Fortuna Primigenia in Praeneste (Palastrina))
Az ókorban a hajók fő fegyvere a döfőorr, a kos (rostralat, azaz döfőorrok, innen a navis rostrata a hadihajók elnevezése, rostrumlat, raman) volt, amelyet arra használtak, hogy elsüllyesszék vagy mozgásképtelenné tegyék az ellenséges hajókat. Használatához képzett és tapasztalt legénységre, továbbá gyors és mozgékony hajóra volt szükség. A hellén korban a haditengerészetek még a nagyobb, három evezősoros hajókra támaszkodtak, mert a nehezebb és szilárdabb konstrukció csökkentette az ütközés hatásait, a több hely lehetővé tette a hajítógépek, a ballisták és katapultok elhelyezését. Bár döfőorr minden hadihajón volt, a fejlesztések átalakították a nagy hadihajók szerepét: a régi, ellenséges hajók elsüllyesztésére tervezett eszközből nagy, mozgó tüzérségi platformokká váltak. Végül, az első században a kisebb, két evezősoros liburnákat használták általánosan és minden célra, mert ezekkel el lehetett menekülni a nagy hajók elöl.
POMPEIUS A KALÓZOK ELLEN
Az erős római tengeri jelenlét hiányában a kalózkodás virágzott az egész Földközi-tengeren, különösen Korzikán, Kilikiában és Krétán. A kalózok több római flottát is legyőztek, akadálytalanul portyáztak Itália partjaiig, elérték Róma kikötőjét, Ostiát is. Plutarkhosz beszámolója szerint "a kalózok hajóinak száma meghaladta az ezret, az általuk elfoglalt városoké pedig a négyszázat."
Tevékenységük veszélyt jelentett a római gazdaságra, és kihívást jelentett a római hatalom számára: több neves római, köztük az ifjú Julius Caesart is fogságba ejtettek, váltságdíjat követeltek értük. A kalózok megzavarták a létfontosságú, az Afrikából és Egyiptomból érkező hatalmas gabonaszállítmányokat, a gabonahiány komoly politikai problémát jelentett a nép elégedetlensége miatt.
I. e. 72-ben Kréta partjainál a római flotta vereséget szenvedett. A szenátusban i. e. 67-ben elfogadták a Lex Gabinia-t, amely Pompeiusnak példátlan hatalmat adott, és felhatalmazta, hogy minden eszközt igénybe vehet a kalózok ellen. 270 hajót biztosított a törvény a megbízatása teljesítéséhez, a kiadásokra 6 ezer talentumot (36 millió denariust); ezenkívül szabadon rendelkezhetett az állampénztárral, a tartományok bevételeivel, s a szükségleteknek megfelelő számban sorozhatott be katonaságot és hajóslegénységet; a vállalkozás támogatása érdekében levelet intézhetett a szövetséges uralkodókhoz és városokhoz. Pompeius új flottát épített, és hatalmas és összehangolt hadjáratban mindössze három hónap alatt megtisztította a tengereket a kalózoktól.
A "másfél" fedélzetes vagy "hemiolia" egy könnyű gálya volt, amelyet az ókori világban a kalózok is nagyon kedveltek. (https://www.honga.net/totalwar/rome2/unit.php?l=en&v=rome2&f=rom_seleucid&u=Gre_Peltasts_One_Halfer) Eredete, a két evezősosros, liburna volt, amely teljes hosszában két teljes evezőfedélzettel rendelkezett.
A hemiolia fél felső fedélzetes liburna volt
(https://www.honga.net/totalwar/rome2/unit.php?l=en&v=rome2&f=rom_seleucid&u=Gre_Peltasts_One_Halfer)
A hemiolia felére csökkentette az evezők számát a felső szinten. Az evezősök kisebb száma nem volt nagy hatással az általános sebességre, mivel a hajó terhelt súlya is csökkent. Mivel evezőket és vitorlákat is használt, és a legénység gyorsan tudta változtatni a hajtás módját, ideális hajó volt a nagy, gazdag kereskedelmi hajók üldözésére. A partraszállási támadásokat a hemiolákról hajtották végre; a döfőorral történő támadás nem lett volna hasznos taktika, mivel az áru, a zsákmány a víz alatt végezte volna. A hemiolák gyorsasága és ügyessége miatt hasznosak voltak felderítőként, ellátóhajóként és a csaták esetén a megsérült ellenséges hajók elleni támadásra.
Pompeius hadjárata előtt a Földközi-tenger egész medencéjét és partvidékét 13 -14 körzetre osztották fel; az egyes körzetekben a hadműveletek irányítását egy-egy legatus végezte. A flottarészlegek minden körzetben egyidejűleg kezdték meg hadmozdulatokat. Azt kívánták elérni, hogy a kalózok ne tudjanak kicsúszni rómaiak hálójából. Pompeius a tél folyamán befejezte az előkészületeket, s mielőtt a kalózok elhagyták volna téli kikötőiket, megindította a hadműveleteket. Legelőször egy erősebb hajórajjal a Róma élelmiszerellátása szempontjából legfontosabb közeli tartományok, Szicília, Afrika és Szardínia partvidékét kereste végig. Legatusai közben a rájuk bízott területeket is átfésülték, számos foglyot ejtettek; mások elmenekültek keletre. A római hajóhad a feladat első részét, a Földközi-tenger nyugati partvidékeinek megtisztítását 40 nap alatt elvégezte. Pompeius ezt követően Rómába ment, ahol a város lakossága ünneplésben részesítette. Majd elutazott Brundisiumba (D-Itália), ahol már várták a legatusai, hogy hatvan hajóval megkezdjék a keleti hadjáratot. Nagyobb tengeri ütközetre Pompeius flottája egy alkalommal kényszerült, a kalózok egyik jelentős támaszpontja, Korakésion mellett. (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Korakesion). A korakesioni csata csatát i. e. 67-ben vívták a ciliciai kalózok és a Római Köztársaság között, a csúcspontja volt a Nagy Pompeiusnak a földközi-tengeri kalózok elleni hadjáratának; Plutarkhosz úgy írja le, hogy ez volt a Földközi-tengeri kalózoktól való megtisztításának kulcsfontosságú csatája, több kisebb ütközet után. Plutarkhosz szerint a kalózoknak mintegy ezer hajójuk volt (ez szinte biztosan túlzás) Pompeius kétszáz hajójával szemben, a tengeri ütközetben vereséget szenvedtek. A kalózok hamarosan rájöttek, hogy alulmaradtak, a többségük egyszerűen megadta magát. A partra menekültek, és a kalózok erődjét a mai Alanyában a rómaiak megostromolták, és az erődben is megadták magukat.
A keleti hadműveletek mindössze 49 napig tartottak, az egész hadjárat tehát három hónap leforgása alatt véget ért. A kalózok közül kereken 10 ezer ember veszítette életét a harcokban. A hadjárat során Pompeius igen jelentős számú hajót is zsákmányolt. A hivatalos jelentésben (id. Plinius, Naturalis Historia VII 97., vő. 93) 846 elfogott, illetőleg elsüllyesztett hajó szerepelt, míg Plutarchos (Pomp. 45, 2) kereken 800 hajót említett. A hadjárat eredményei közé tartozott az is, hogy római kézre kerültek a kalózok várai, hegyi erődjei, továbbá nagy mennyiségű fegyver, nyersanyag, és épülő hajó. A kalózok parti fellegvárait elfoglalta, admirálisaikat legyőzte, majd az elfogott kalózokat letelepítette, a korábbi kegyetlen eljárásokat elhagyták. Pompeiust a korszak legnagyobb hadvezérének tartották, i. e. 71-ben, 35 éves korában consullá választották.
Caesar É-i hadjárata, majd a polgárháborúk: i. e. 56-ban először fordult elő, hogy egy római flotta a Földközi-tengeren kívül is harcba szállt. Ez Julius Caesar gall háborúi során történt, amikor az É-i velenceiek tengeri törzse (Bretagneben is volt egy venetii nevű törzs, Morbihani csata, i. e. 56-ban) fellázadt Róma ellen 220 hajóval. Caesar feltehetően helyben építtette a hajót, és az átkeléshez szükséges méretű, kisebb hajókat. A velenceiekkel szemben a rómaiak hátrányban voltak, mivel nem ismerték a sziklás partvidéket, és tapasztalatlanok voltak a nyílt tengeren, annak nagy árapályában és áramlataiban folytatott harcokban. Ráadásul a velenceiek hajói jobbak és nagyobbak voltak a könnyű római gályáknál. Vastag tölgyfa palánkokból épültek, és nem voltak evezőik, ellenállók voltak a döfőorros támadásokkal szemben. Nagyobb oldalmagasságuk előnyhöz juttatta őket mind a hajítógépes csatákban, mind a közelharcban. Amikor a két flotta a Quiberon-öbölben találkozott egymással, Caesar tengerészei hosszú rudakra szerelt horgokkal elvágták a velenceiek vitorláit tartó köteleket. A mozdulatlan velencei hajók könnyű prédát jelentettek a rájuk átszálló légionáriusok számára, és a menekülő velencei hajókat elfogták, amikor hirtelen szélcsendbe kerültek. Miután így elérte a La Manche csatorna ellenőrzését, Caesar a következő években ezt az újonnan épített flottát két britanniai invázióban csapatszállításra használta, majd a Nagy Pompeius üldözésére, akit végül Egyiptomban megöltek.
A római haditengerészet utolsó nagyobb hadjáratai a Földközi-tengeren a Köztársaságnak véget vető polgárháborúk voltak (Caesart i.e. 44-ben gyílkolták meg), és a kalózok ellen zajlottak. Keleten Rodoszt, az utolsó független tengeri hatalmat i.e. 43-ban az Égei-tengeren Kósznál legyőzték. Nyugaton, a triumvirokkal szemben állt Sextus Pompeius, Nagy Pompeius fia-, akit a szenátus i. e. 43-ban az itáliai flotta parancsnokságával bízott meg. Átvette az irányítást Szicília felett, ott alakította ki a bázisát, szövetkezett a kalózokkal, blokád alá vette Itáliát, és megállította a politikailag kulcsfontosságú gabonaszállítást Afrikából Rómába.
Római gabonaszállító hajó, a corbita, kis elő vitorlával, ami a kormányozásban segített (5, 40.o.)
Csata Philippinél i. e. 42 -ben: a Julius Caesar i. e. 44-ben történt meggyilkolását követő háború csúcspontjaként Philippi a régi köztársaságot támogatók végső pusztulását jelentette. A csata brutális öldöklő küzdelem volt. A Caesarhoz hű Marcus Antonius, Octavianus Caesar és Marcus Lepidus triumvirátust alkottak. Megszerezték Róma és a birodalom nyugati tartományainak irányítását, majd elindultak, hogy legyőzzék Caesar gyilkosait, Marcus Brutust és Gaius Cassiust, akik Caesar más ellenfeleivel - az optimátusokkal - egyesülve hadakoztak.
Antonius egyedül vezette katonáit győzelemre. Brutus és Cassius az öngyilkosságba menekültek. Miután a küzdelem véget ért, Octavianus váratlanul meggyógyult, és hidegvérrel kivégeztette a Caesar ellen elkövetett merénylet ekkor foglyul ejtett tagjait.
OCTAVIANUS ÉS MARCUS AGRIPPA IDEJÉN
Octavianus és parancsnoka Marcus Agrippa hatalmas tengeri fegyverkezést kezdett: Ravennában és Ostiában hajókat építettek, Cumae-ban megépítették Portus Julius új mesterséges kikötőjét, és katonákat és képzett evezősöket vetettek be, köztük több mint 20 000 rabszolgát. Végül Octavianus és Agrippa i. e. 36-ban a naulochusi csatában legyőzte Sextus Pompeiust. A naulochusi tengeri csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Naulochusi_csata) Marcus Vipsanius Agrippa és Sextus Pompeius között történt a szicíliai Naulochus fok közelében, 400-300 hajó harcolt mind a két oldalon. Agrippa győzelmével megtört a Pompeius és fiának ellenállása a második triumvirátussal szemben.
A felkészülésnél Agrippa első dolga volt, hogy biztonságos kikötőt hozzon létre hajói számára, amit a Lucrinus-tó és az Avernus-tó összekötésével és a Lucrinus-tavat és a tengert elválasztó földterület átvágásával oldott meg. A Lucrinus-tó és az Avernus-tó összekötésével egy belső és egy külső kikötőt alakított ki, gyakorlatozás céljára.
Marcus Agrippa a kor kiváló flottaparancsnoka volt. Agrippa újfajta hadihajó tervét dolgozta ki; magasított fedélzettel, tornyokkal, ballistával és páncélzattal, amely védelmet adott a csáklyákkal szemben. A hajót egy szerkezettel szerelték fel (vasnyeles szigonyt kilövő számszeríjjal, harpax-al, Agrippa találmánya volt), amellyel az ellenséges hajót megközelítve olyan közelharcra kerülhetett sor, amelyben a reguláris római csapatok fölénye azonnal megmutatkozott. (Megj.: a corvust, a csapóhidat az első pun háborúban használták először a rómaiak, https://en.wikipedia.org/wiki/Corvus_(boarding_device)). Az új hajókat Cumában, (Kümé Misenum félszigetén) építették és néhány kisebb ütközetben hamarosan be is bizonyították a kalózhajókkal szembeni fölényüket. Ekkor Agrippa döntő ütközet kierőszakolására határozta el magát, amire i.e. 36 ban került sor, Szicília északi partjai előtt, a csata Agrippának a kalózok fölötti győzelmével végződött.
Az új római találmány, az Agrippa által épített, vasrúdra erősített -hogy a kötelet ne lehessen elvágni- csáklyát, szigonyt kilövő számszeríj volt (a kilövő szerkezetet, a ballistát már korábban is használták, https://hu.wikipedia.org/wiki/Haj%C3%ADt%C3%B3g%C3%A9p, kövek stb. kilövésére). Agrippa Octavianusnak volt a flottaparancsnoka, a flottájuk hajói nagyobbak voltak mint az ifjabb Pompeius hajói, és a nagyobb hajókról kilőtt horgos szigonyokkal összehúzták a hajókat. A köztársaság pártiaknak Antoniusszal szövetkezve komoly esélyeik lettek volna Octavianus ellen, de Agrippa megnyerte a naulochusi tengeri csatát i.e. 36-ban a kalózok ellen.
I. e. 31-ben Marcus Antonius és Kleopátra, Egyiptom királynőjének egyesített flottái összecsaptak Octavianus Agrippa vezette flottájával az időszak utolsó nagy tengeri csatájában, az actiumi csatában (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata). Antonius 500 hajót állított fel Octavianus 400 hajójával szemben.
A szemben álló csapatok elhelyezkedése: Antonius serege az actiumi földnyelv csücskén táborozott le, amelytől keletre egy szoroson túl az Actiumi-öböl volt, a tengeri ütközet helye. A szárazföldön fa bástyák, az öböl felől pedig hadihajók sora védte a tábort. Octavianus serege az öböl északi, átellenes oldalán ütött tábort. A két sereg hónapokig nézett farkasszemet egymással, a hajókat partra húzva tárolták, miközben kisebb csatározások folytak. Ezek közül az összecsapások közül egy bizonyult jelentősnek: a táboroktól délre Agrippa elvágta Antonius seregének szárazföldi utánpótlási vonalait.
A két flotta i.e. 31. -ben ütközött meg az Actiumi-öböl vizein túl. Antonius kiváló hadvezér volt szárazföldön, de a tengeri csaták vezetésében nem volt gyakorlata, 220 hadihajót vezetett át a szoroson keresztül a nyílt vizekre. Itt állta az útját Octavianus flottája, amelyet Agrippa vezetett. Antonius táborában feszültség volt a hadvezérek és Kleopátra között. A hadvezérek szívesen hazaküldték volna a királynőt és hajóit, akinek jelenléte kiváltotta ellenfeleik haragját, távolléte esetén lehetőség lett volna Octavianus párthívei közül sokak megnyerésére. Kleopátra attól tartott, ha elmegy, gyengül befolyása Antonius felett. Nem utolsó sorban Kleopátra hajóján volt a hadipénztár. A hadvezérek tanácsai ellenére – akik jobban otthon érezték magukat a szárazföldi hadviselésben – Kleopátra rávette Antoniust, hogy a döntő csatát a vízen vívják meg.
A szembenálló flották: Antonius hajói nagy, kétevezősoros gályák (quadrireme, minden evezőnél két ember ült) és háromsoros triremiszek voltak (a felső két sorban minden evezőnél két evezős ült, innen az "ötösök" elnevezés, quinqueremek), amelyeknek az döfőorrait bronzlemezek borították. Antonius szerencsétlenségére azonban a legénységét megtizedelte a malária, miközben Agrippa flottájának érkezésére vártak. Kevés evezőssel a hatalmas hajók pont azt nem tudták végrehajtani, amiben a legjobbak voltak: az ellenséges hajók gyors megtámadását és elsüllyesztését ütközéssel. Antonius hátrányos helyzetbe került, mert az utánpótlási vonalait is elvágták az ellenséges csapatok. Antonius felgyújttatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni.
A felül épített kiálló rész az evezőszekrény, Korinthoszban találták ki, i.e. 700 körül.
Octavianus flottájában kisebb hajók is voltak, liburnák, amelyeken Antoniusénál jobban képzett, pihentebb és teljes személyzet harcolt. A könnyű hajók fürgén manővereztek, és közelharchoz elegendő emberrel és fegyverzettel is fel voltak szerelve. Mindezek a tulajdonságok döntőnek bizonyultak a csatában, amelyben az egyes hajók számára az volt a cél, hogy ütközéssel megrongálják az ellenséges hajókat, letörjék az evezőiket, illetve ballisztákról kilőtt nyilakkal, csáklyákkal, a katapultokból kilőtt kövekkel és új fegyverként olajjal és oltatlan mésszel töltött agyagedényekkel (melyek, ha vizet kaptak, akkor a keverék robbant, 5. 44.o.) támadják az ellenséget. A liburnák eldöntötték az ütközetet, Antonius és Kleopátra elmenekült, később öngyilkosok lettek. Octavianust Augustus néven császárrá nevezték ki, több évszázados béke, a Pax Romana következett.
A Római Birodalom kikötői Augustus császár idején
A Római Köztársaság utolsó, actiumi tengeri csatája végleg megalapozta Octavianus egyedüli uralmát Róma és a mediterrán világ felett. Győzelme után hivatásos flottát épített főleg liburnákból, és több kulcsfontosságú kikötőt létesített a Földközi-tengeren. Az immár teljesen hivatásos haditengerészet fő feladatai a kalózok elleni védelem, a csapatok szállítása és kísérete, és Európa folyami határainak járőrözése, a lázadások leverése és kisebb hódítások voltak. Augustus csökkentette és átszervezte a római fegyveres erőket, beleértve a haditengerészetet is. Marcus Antonius flottájának nagy részét elégették, a többit pedig a Forum Iulii (a mai Fréjus) bázisra vonták vissza, amely egészen Claudius uralkodásáig működött, és a flotta nagy részét hamarosan két pretoriánus flottára osztották fel Misenumban és Ravennában, amelyeket több kisebb flotta egészített ki a provinciákban, amelyeket gyakran hoztak létre konkrét hadjáratokra. A szervezeti struktúra a 4. századig szinte változatlanul fennmaradt.
Praetoriánus flották: a két fő flotta Itáliában állomásozott, és központi tengeri tartalékként működött, amely közvetlenül a császár rendelkezésére állt (innen a "praetoriánus" elnevezés). Tengeri fenyegetés hiányában feladataik járőrözési és szállítási feladatokból álltak. Ezek nem korlátozódtak az Itália körüli vizekre, hanem az egész Földközi-tengeren mozogtak. Bizonyítékok vannak a két praetoriánus flotta tengerészeinek jelenlétére Pireuszban és Szíriában.
A két flotta a következő volt:
A Classis Misenensis, amelyet i. e. 27-ben alapítottak, és amelynek székhelye Portus Julius volt. Később Classis praetoria Misenesis Pia Vindex. A flotta különítményei másodlagos bázisokon szolgáltak, mint például Ostia, Puteoli, Centumcellae és más kikötők.
A Classis Ravennas, amelyet i. e. 27-ben alapítottak, és Ravennában állomásozott. Később Classis praetoria Ravennatis Pia Vindex.
Nagyobb kikötők: Portus Julius Misenumban, Classis, Ravenna közelében, Alexandria, Leptis Magna Afrikában, Ostia és Portus Rómánál, Mainz kikötője a Rajnánál.
A Római Köztársaság utolsó, actiumi tengeri csatája végleg megalapozta Octavianus egyedüli uralmát Róma és a mediterrán világ felett. Győzelme után hivatásos flottát épített, és több kulcsfontosságú kikötőt létesített a Földközi-tengeren. Az immár teljesen hivatásos haditengerészet fő feladatai a kalózok elleni védelem, a csapatok szállítása és kísérete, és Európa folyami határainak járőrözése, a lázadások leverése és kisebb hódítások voltak.
Traianus (98 -117) idején lett a legnagyobb a Római Birodalom területe.
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998. ISBN 963 208 507 8
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. ISBN 963 389 818 8
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973. ISBN
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1981. ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, az INTERNET-s kutatás egyik tulajdonsága, hogy utólag gyakran nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét.
(5) GULAS, Stefan és LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó, Pozsony 1984.
