A nagy folyómenti kultúrák folyóinak, folyóágyainak története
(2026 január)
Nílusi árvizek júliusban az ókori Egyiptom gazdaságának és civilizációjának alapját jelentették. A Nílus évente, nagyjából július közepétől szeptember végéig áradt meg, az etiópiai monszunesők miatt. Az áradás elöntötte a folyó menti földeket, termékeny iszapot (humuszt) rakott le, természetes módon öntözte és trágyázta a földeket, lehetővé tette a rendszeres és bőséges termést, egy egyébként sivatagos környezetben.
Az egyiptomiak az évet három évszakra osztották: Ahet (áradás) – amikor a földek víz alatt álltak, mezőgazdasági munka alig folyt, Peret (vetés) – az ár levonulása után vetettek (búza, árpa, len), Shemu (aratás) – majd a harmadik évszakban betakarították a termést.
Csatornákat, gátakat építettek az árvíz szabályozására, megtartására. Használták egyszerű vízemelő szerkezeteket, a földművelés eszközei is egyszerűek voltak (faeke, sarló), de elég hatékonyak. Fő termények: búza, árpa (kenyér, sör, sörkenyér malátából), len (ruha), zöldségek, gyümölcsök, olajfa, szőlő (bor). A mezőgazdaság eltartotta a népességet, lehetővé tette az állam, a papság és az építkezések (pl. piramisok, templomok) működését, az adószedést. A Nílus kiszámítható áradása stabilitást adott, hozzájárult az államszervezet kialakulásához, vallási jelentőséggel is bírt (az áradást isteni ajándéknak tekintették).
A Nílus medrének mozgása, árterülete Memphisz környékén, és átvágták, át is helyezték (kyBP = ezer évvel ezelőtt, a jelenhez viszonyítva)
A Nílus a csapadékos évezredekben mocsaras, sok növénnyel, alacsony erdőkkel. náddal benőtt terület volt, amit évente elöntöttek az áradások, szerves és szervetlen hordalékkal feltöltve a medencéket, völgyeket, a Nílus folyamatosan változtatta a medrét. A száraz éghajlat sok fa és fából készült tárgy maradványait megőrizte, de építkezésre alkalmas tetőgerenda, vagy árbockészítésre alkalmas fák nem nőttek Egyiptomban. A cédrustörzseket Levantéből, Bübloszból hozták be az i.e. 2600-as évektől.
A mai, pontosabban az Asszuáni-gát megépítése előtti időkig (az 1960-as évekig), az utolsó 5 évezredben már csak relatíve kis áradások történtek júliusban, bár ezeket nagy árvíznek tekintették az egyiptomiak. Már nem az árterület feltöltése, hanem a kivállasodás volt a jellemző, mert a folyó már nem változtatta meg lényegesen a medrét. A jégkorszak után, a nagy esőzések idején mindent elmosott a víz a Deltába. Utána a szállított hordalék szemcse mérete és a víz sebességének függvényében az árvíz kisebb volt: a part közelében több hordalékot terített szét, mint a folyótól távolabb, ami szigeteket, és vállakat, a partokon hátságokat képezett a folyó mentén. A hátságokon telepedtek meg az ókori egyiptomiak, művelték a földjeiket a Nílus mentén. Árvíz idején csak a falvak emelkedtek ki a vízből, közöttük nádhajókkal közlekedtek. A hátságok, a feltöltődés, kivállasodás kialakulásának sajátos következménye volt, csak az évről-évre magasabb, nagyobb árvizek tudták elárasztani a Nílus völgyét a vállasodás miatt, ezért fokozatosan É-ra kellett terjeszkedniük a földműveseknek, ahol kevesebb hordalékot rakott le a Nílus. (Van rá jó bizonyíték: a régi rakpartok 6 méter mélyen vannak D-en. A vonatkozó irodalomban "lesüllyedtek".) A terjeszkedés az É-n élőkkel konfliktusokhoz vezetett: Egyiptom i.e. 3000 körül, Menes (Meni, https://hu.wikipedia.org/wiki/Meni) fáraó által történt első egyesítésének egyik oka volt a D-ről É-ra történő terjeszkedés. A következő 3 évszázadban többször egyesítették Egyiptomot, az egyik utolsó i.e. 2700 körül történt Haszehemui (Khasekhemwyan , i.e. 2680 körül, https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui) fáraó idején: Fayum területéért harcoltak, 47 ezer É-i halott volt.
I.e. 4500-től a mai Asszuáni gáttól É-ra eső területen is elkezdődött egy fokozódó aszály-folyamat, amely ma is tart. A folyamat kiszárítja a Szaharát, bár főleg Dél felé terjeszkedik. A Nílus Asszuán – ahol 8 m mély volt- után vállakat épített, erről egy kép:
A kivállasodás folyamata, ami minden áradásos évben (ha az árvíz magassága több volt, mint 8 m-nél, a mai Asszuánnál mérve) az árvíz tovább építette a vállakat, megemelte a Nílus vállait ott, ahol kiöntött, az árvíz csökkent
A Nílus magasságának és vízfelületének összefüggése, a párolgás miatt fontos
Az Asszuáni-gát megépítése előtt a Nílus minden évben kb. július 16.-án kiöntött és fekete iszappal árasztotta el a Nílus-völgyet, évente néhány mm-rel feltöltötte a hátságokat, a mederteltsége változékony volt az év folyamán. A nílusi száraz iszap (gef), amely Egyiptomban mindenhol tengerhomokon, tehát egy régi öböl fenekén nyugszik, a legkisebb vízállás mellett Felső-Egyiptomban 8, míg Kairónál 4.5 méter magas. Asszuántól a torkolatáig 1125 km.-nyi hosszú úton csak 101 métert esik a Nílus medre.
A Deltát már csak alig évi 1 mm -el töltötte fel. Gátakkal tartották vissza a vizet és az iszapot, osztották parcellákra a termőterületet a földművesek. Az elárasztás intenzitása minden évben változott, volt olyan év, hogy elmaradt az árvíz, aminek a következménye éhínség volt, és ez kikényszerítette a közösségi gabonaraktárak építését, és az írt nyilvántartásokat, melyek a templomok területén voltak. A templomokat a Nílus közelében építették. Ha túl intenzív volt az áradás, akkor elvitte a gátakat is, "mindent vitt a víz". A szeszélyes nagy folyó, aminek Egyiptom területén nincs mellékfolyója, már i.e. 3000 körül Memphisznél rákényszerítette az egyiptomiakat, hogy gabonaraktárakat és gátakat építsenek. Az első nagy gát Menes (Meni, Narmer neveken is), az első fáraó idején i.e. 3000 körül épült, az akkori új fehér falú főváros, Memphisz védelmére. Tárolóedényeket csak a templomerődökben találtak, a gabonatárolás nagy része közösségi szinten folyt, de az i.e. 4000-es évekből találtak agyag hombárokat, és a gyékényekkel bélelt vermes, sőt későbbi boltíves gabonatárolás nyomait is.
Eufrátesz vizét öntözésre használták, nagy gátakkal szabályozták az árvizeket. A szikesedés problémákat okozott, az Eufráteszben nincs szerves iszap. A nagy városok mindig egy-egy várost választottak meg a rendszer megszervezésére, irányítására. A sumer Enlil a viharisten, Utu a napisten nem kaptak akkora szerepet, mint esőfüggő félnomád népeknél. Tigris–Eufrátesz vidéke (Mezopotámia) területe miért és mikor emelkedett fel egy keveset, illetve süllyedt le nagyon: A Tigris–Eufrátesz alföld többször süllyedt, és csak nagyon kis mértékben emelkedett, főként tektonikai mozgások, üledékfelhalmozódás nyomása és tengerszint-változások miatt süllyed. A folyamat több tízezer éve tart, de a legfontosabb változások a jégkorszak vége után (kb. i. e. 10 000–3000) történtek. Tektonikai okokból (Mezopotámia az Arabiai-lemez peremén fekszik, az Arábiai-lemez ütközik az Eurázsiai-lemezzel (ez emeli pl. a Zagrosz-hegységet).
Sumer, i.e. 2200 körül (Wikipedia)
A hegységek előtt (ahol a Tigris–Eufrátesz folyik) lesüllyedő medence alakult ki, ez a mezopotámiai alföld, ami lassan és folyamatosan süllyed. A Tigris és az Eufrátesz óriási mennyiségű hordalékot rak le: az üledék súlya lenyomja a földkérget, ezért a terület nem „ feltöltődik, magasodik”, hanem süllyed.
A tengerszint-változás (nagyon fontos!) miatt az utolsó jégkorszak végén (kb. i. e. 10 000–6000) a tengerszint is gyorsan emelkedett, a Perzsa-öböl benyomult Mezopotámia déli részébe, ezért sok mai város (pl. Ur környéke) eredetileg tenger közeli vagy mocsaras terület volt, ami relatív lesüllyedésként érzékelhető. Csak látszólagos emelkedés történt, amikor a folyók sok üledéket raktak le, a tenger visszahúzódott, a folyómedrek vándoroltak i. e. 6000–3000 között (a sumer városállamok idején).
A folyó tölcsértorkolatához kiterjedt mocsárvidék kapcsolódik, az itt élő „mocsári arabok” főként nádvágásból, halászatból és rizstermesztésből élnek:
A nádszigeten a házakat „mudhif”-nek nevezik és három nap alatt épülnek meg. A házakhoz semmilyen faanyagot, vagy kötöző anyagot sem használnak fel, azok teljes egészében nádból és sárból készülnek (Wikipedia)
.
Irak mocsárvilága évezredekig menedéket nyújtott halászoknak, nincsteleneknek, menekülteknek. Az 1990-es években lecsapolták a mocsarakat, ami a mocsári arabok ötezer éves civilizációját megszüntette, és a nádi madarak millióinak élővilágát. Az évek óta tartó helyreállítás az újjászületés valóságos csodáját eredményezte: a nádas újra zöldell, a halak és a madarak -és szúnyogok- visszatértek, az elpusztított édenkert egyre nagyobb területe kel újra életre.
A tutaj és a guffa voltak a személyszállítás eszközei, a bödöncsónak fűzfavessző-nádszerkezetű, aszfaltos bőrrel bevont csónak, ma is létezikű
Mi köze volt a Tigris–Eufrátesz változásainak az „özönvíz” mondához? Mezopotámiában a terület lapos és süllyedő, a folyók gyorsan kilépnek a medrükből,
a Perzsa-öböl vízszintje a holocén elején gyorsan emelkedett. Egy-egy nagy árvíz egész városokat boríthatott el. Régészeti bizonyítékok vannak: Ur, Kish, Shuruppak városokban vastag iszapréteget találtak, amely egy nagy, hirtelen árvízre utal, aminek az időpontja kb. i. e. 2900 körül (helyenként eltér).
Ez nem globális, hanem regionális katasztrófa volt. Írott források, a sumer királylista: „az özönvíz előtt és után” szakaszai, a Gilgames-eposz: Utnapistim története, sokkal későbbi a bibliai Noé-történet, és más kultúrákban is. Pusztító volt, mert a süllyedő alföld miatt a víz nem tudott lefolyni, a gátak könnyen átszakadtak, az emberek nem ismerték a hosszú távú hidrológiát. Egy ilyen árvíz hetekig-hónapokig tarthatott, „végtelen víznek” tűnhetett.
A Perzsa-öböl tektonikája az utolsó ~10 000 évben (holocén) egy már régóta aktív lemeztektonikai környezet finom, de folyamatos működése. Az eseményeket erősen befolyásolták a tengerszint-ingadozások és az üledékképződés, ezért érdemes a tektonikát és a környezeti változásokat együtt nézni.
Az utolsó 10 000 évben is ugyanaz a fő tektonikai helyzet állt fenn, az Arabiai-lemez továbbra is észak–északkelet felé mozgott, ütközik az Eurázsiai-lemezzel
Ennek fő deformációs zónája a Zagrosz-hegység, a Perzsa-öböl a két lemez közti terület lesüllyedt terület.
Függőleges mozgásokat (kulcsfontosságúak) a süllyedés jellemezte, a Perzsa-öböl aljzata lassan, de folyamatosan süllyed, aminek az oka a
Zagrosz területi terhelése, a vastag üledékrétegek súlya, és a m értéke: néhány tized mm/év, de hosszú távon jelentős. A peremeken emelkedés, a Zagrosz hegységben aktív redőzés. tolódásos vetők, folyamatos kiemelkedés (kb. 1–3 mm/év). Földrengések: az öböl belseje viszonylag alacsony szeizmicitású. a peremterületek (Irán, Omán) aktívak, de nincs bizonyíték óriási (>8-as) eseményekre közvetlenül az öbölben
A holocén tengerszint és a tektonika kapcsolata az utolsó 10 000 év leglátványosabb „változása”. 10–8 ezer éve a jégkorszak után a globális tengerszint gyorsan emelkedett, a Perzsa-öböl nagy része szárazföld volt, a folyórendszerek (Tigris–Eufrátesz) mély völgyeket vájtak. 8–6 ezer éve: a tenger elöntötte és az öböl kialakult a mai formájában, a tektonikus süllyedés segítette a tengervíz benyomulását
6 ezer éve – napjainkig a tengerszint közel stabil, és az öböl alakját főként az üledékfelhalmozódás. a helyi süllyedés/emelkedés, a partvonal-migráció alakítja
Sótektonika (különösen fontos!) vastag prekambriumi–kambriumi sótelepek (Hormuz-só) alakultak ki,a holocénben is a sódiapírok lassú felnyomulása
Az elmúlt 10 000 év tektonikája a Perzsa-öbölben lassú, folyamatos süllyedés történt a medencében, aktív kompresszió a Zagrosz peremén, sótektonikai mozgások, a legnagyobb „változás” nem tektonikai, hanem tengerszint-emelkedés volt.
"Az éghajlat csapadékosabb volt, a két nagy folyamba balról a Zagrosz hegység folyói torkolltak, jobbról pedig egy mára kiszáradt folyó. A jégkor vége az Arab-félsziget kiszáradása a tengerszint emelkedésével járt, így a folyók vízhozama csökkent, és a Perzsa-öböl vízfelülete sokkal kisebb volt. A szárazföldi, észak-nyugati vége messze túlnyúlt a mai partokon, a Tigris, az Eufrátesz és a korábbi bal oldali mellékfolyók nem folytak össze. Ezek a folyók az azóta eltelt évezredekben ismét megrövidítették a Perzsa-öblöt, feltöltve annak végét. Az ókor folyamán e területen a talaj fokozatosan süllyedt, a Perzsa-öböl vize ennek megfelelően észak felé nyomult előre, elsózva a talajt. E geológiai folyamat a középkortól kezdődően ellentétének, a Perzsa-öböl északi részét érintő lassú feltöltődésnek adta át helyét. Így keletkezett a Tigris és Eufrátesz vizét a feltöltött területen szállító Shatt al Arab.
A területet keleti és északi oldalról hegységek, délről nádasok és agyagos mocsaras alföldek határolták. Mezopotámiát belül sok folyó szeli át, így az egyébként csapadékban szegény földek is megművelhetővé váltak. A folyók áradását csatornarendszer kiépítésével használták ki, öntöztek. A folyamok mentén főleg gyümölcsöt, gabonát, zöldséget termeltek, valamint juhokat és szarvasmarhát tenyésztettek. Kitermelhető fa, kő, fém nincs Mezopotámiában, a Felső-Zab folyónál volt egy ólom bánya, Hít városnál aszfalt található a felszínen. A hegységekben találhatóak további nyersanyagok, fémek, a fa, és a kő, így ezeket hosszas szállítással vagy kereskedelem útján lehetett beszerezni."
Az Eufrátesz folyó ma (Wikipedia)
Az Eufrátesz folyó leírása 80 évvel ezelőtt: "Az Örmény-felföldön, az Ararát-hegységnél elnyúló 3000 m magas hegyláncon ered két ágból. Törökország, Szíria és Irak területét érinti, vízgyűjtő területe még Kuvaitba és Szaúd-Arábiába is átnyúlik. Törökországban, a Toros-hegységben folyik. Ezen a szakaszon a folyó eléggé kanyargós, így a törökök több vízerőművet is építettek rá. A sok török vízerőmű építése és a folyóvíz túlhasználása Irakban már vízhiányhoz vezet. Szíriában a folyó mentén rengeteg ókori romváros található. A leghosszabb szír mellékfolyója a Khabur, Irakban egy alacsony tájon, a Mezopotámiai-alföldön folyik végig. A másik legjelentősebb mezopotámiai folyó, a Tigris Baszra kikötővárostól északra torkollik az Eufráteszbe és együtt ömlenek a Perzsa-öbölbe. Vízjárásuk eltér egymástól, mert a Tigris közvetlenül a törökországi hegyvidéki területről érkezik Irakba, míg az Eufrátesz először végig kanyarog a Szíriai-sivatagon. Az Eufrátesznek nagy szerepe volt a sumer, a babilóniai, az asszír és az akkád civilizáció kialakulásában, de Szíriában, Irakban éveken belül kiszáradhat a nagy vízkivétel miatt." (Wikipédia)
Az Indus-völgyi civilizáció (kb. i. e. 2600–1900) mezőgazdasága meglepően fejlett és jól szervezett volt. Az Indus folyó és mellékfolyói biztosították a vizet.
Az évenkénti áradások termékeny iszapot raktak le, ami javította a talajt. Az éghajlat melegebb és nedvesebb volt, mint ma.
Indus-folyó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Indus)
Indus-folyó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Indus)
Ástak csatornákat és gátakat az áradások szabályozására, kutakat ástak (pl. Mohendzsó-Dáróban rengeteget találtak). Valószínűleg vetésforgót is alkalmaztak, bár erről csak közvetett bizonyítékaink vannak. Növények: búza, árpa, borsó, lencse, gyapot – az egyik legkorábbi ismert gyapottermesztés a világon. Állattartás. tartottak szarvasmarhát, bivalyt, juhot, kecskét, az állatokat igaerőként is használták szántáshoz és szállításhoz.
Raktározás és szervezettség. nagy magtárakat építettek (pl. Harappában), ami arra utal, hogy az élelmiszer-termelés központilag szervezett volt, és képesek voltak tartalékokat képezni. Később a folyók medrének megváltozása és az éghajlat szárazabbá válása megnehezítette a gazdálkodást, ami hozzájárulhatott a civilizáció hanyatlásához.
A Jangce folyó menti ókori öntözés legjelentősebb emléke a Tu-csiang-jen (Dujiangyan) öntözőrendszer, amely a világ legrégebbi, ma is működő gát nélküli vízszabályozó rendszere. Az i. e. 256 körül épült rendszer a Jangce egyik legfontosabb mellékfolyóján, a Min-folyón található Szecsuán tartományban,
hogy megfékezzék a pusztító árvizeket és öntözzék a Csengtu-síkságot. A rendszer gátak helyett természetes vízterelési technikákat alkalmaz. Három fő eleme van, és a rendszernek köszönhetően Szecsuán Kína egyik legtermékenyebb mezőgazdasági területévé, a „Bőség földjévé” vált:
„Halfej” (Yuzui): Egy mesterséges sziget, amely kettéosztja a folyót belső (öntöző) és külső (árvízvédelmi) ágra.
„Repülő homok” gát (Feishayan): Segít kiüríteni a felesleges vizet és az üledéket a belső csatornából.
„Palacknyak” (Baopingkou): Egy hegybe vájt szűk csatorna, amely szabályozza a síkságra jutó víz mennyiségét.
További ókori technikák és leletek: egy 4000 éves csatorna, Csengtuban találtak rá egy i. e. 2000 körüli, 147 méter hosszú védőgátra, amely a régió egyik legrégebbi öntözési emléke.
Homokpad a Jangcén (https://hu.wikipedia.org/wiki/Jangce#/media/F%C3%A1jl:Yangtze_River_Map.png)
Polderek (feltöltött területek): A Jangce alsó és középső szakaszán speciális gátakkal védett, lecsapolt területeket alakítottak ki a rizstermesztéshez, ami egyedi társadalmi-ökológiai rendszert hozott létre. Az ókori Kínában elterjedtek voltak a vízerek mentén a vízkiemelő szerkezetek, a vízikerekek (pl. "noria"), amelyekkel a magasabban fekvő földekre juttatták fel a folyó vizét. A Tu-csiang-jen öntözőrendszer ma az UNESCO Világörökség része, és több mint 2200 év után is több mint 10 000 négyzetkilométernyi termőföld vízellátását biztosítja.
A Duna menti kultúrák az ókorban: a folyó mentén fontos kereskedelmi utak mentek, és védelmi vonalként is szolgált.
Prehisztorikus és őskori kultúrák (A klasszikus ókor előtt): mielőtt a görög és római források megjelentek volna, a Duna-völgyben virágzott az újkőkori civilizáció:
Lepenski Vir (kb. i. e. 9500–6000): Az egyik legjelentősebb mezolitikus és korai neolitikus lelőhely a Duna Vaskapu-szorosában. Különleges, trapéz alakú házaikról és emberszerű, halat mintázó kőszobraikról ismertek.
Vinča-kultúra (kb. i. e. 5500–4500): Európa egyik legfejlettebb újkőkori civilizációja volt. Nagy, állandó településeket építettek, korai rézművességet folytattak, és náluk jelentek meg a titokzatos Vinča-jelek, amelyeket egyesek a proto-írás előfutárának tartanak.
Vaskori kultúrák: A Duna mentén monumentális erődített települések és halomsíros temetők jellemezték ezt az időszakot.
Kelta törzsek (i. e. 4. századtól) Az i. e. 4. századtól kelta törzsek vándoroltak be a Duna-medencébe: a főbb törzsek: A boii (Észak-Dunántúl), a scordiscusok (a mai Szerbia területén) és az eraviszkuszok (a mai Budapest környékén) telepedtek le a folyó mentén. Magas szintű fémművesség, fazekasság és saját pénzverés jellemezte őket, gyakran görög mintákat másolva.
Prehisztorikus és őskori kultúrák (A klasszikus ókor előtt): mielőtt a görög és római források megjelentek volna, a Duna-völgyben virágzott az újkőkori civilizáció:
Lepenski Vir (kb. i. e. 9500–6000): Az egyik legjelentősebb mezolitikus és korai neolitikus lelőhely a Duna Vaskapu-szorosában. Különleges, trapéz alakú házaikról és emberszerű, halat mintázó kőszobraikról ismertek.
Vinča-kultúra (kb. i. e. 5500–4500): Európa egyik legfejlettebb újkőkori civilizációja volt. Nagy, állandó településeket építettek, korai rézművességet folytattak, és náluk jelentek meg a titokzatos Vinča-jelek, amelyeket egyesek a proto-írás előfutárának tartanak.
Vaskori kultúrák: A Duna mentén monumentális erődített települések és halomsíros temetők jellemezték ezt az időszakot.
Kelta törzsek (i. e. 4. századtól) Az i. e. 4. századtól kelta törzsek vándoroltak be a Duna-medencébe: a főbb törzsek: A boii (Észak-Dunántúl), a scordiscusok (a mai Szerbia területén) és az eraviszkuszok (a mai Budapest környékén) telepedtek le a folyó mentén. Magas szintű fémművesség, fazekasság és saját pénzverés jellemezte őket, gyakran görög mintákat másolva.
A Duna navigációs térképe 1700 körül (https://ma7.sk/tajaink/valtozo-terek-a-duna-menti-terseg-torteneti-terkepeken-1650-es-1800-kozott)
A Római Birodalom és a Limes (i. sz. 1–4. század)
A rómaiak számára a Duna jelentette a birodalom északi határát, a Limes-t: A Duna mentén alakultak ki olyan tartományok, mint Pannonia (a mai Magyarország nyugati része), Noricum (Ausztria) és Moesia (Balkán). Fontos központok jöttek létre, mint Aquincum (Budapest), Carnuntum (Bécs közelében) és Singidunum (Belgrád). A rómaiak hidakat építettek (például a híres Apollodórosz-féle hidat a Vaskapunál) és meghonosították a szőlőművelést a folyó menti lankákon. Az Al-Duna mentén a dákok alakítottak ki erős királyságot (Decebalus idején), amely i. sz. 106-ig, Traianus hódításáig állt ellen Rómának. A folyótól északra, a Barbaricum területén germán és szarmata törzsek éltek, akikkel a birodalom folyamatos kereskedelmi és hadi kapcsolatban állt.
A parton római erődök és castellumok (erősített táborok) sorakoztak, például a mai Magyarország területén, szigorú határvédelmi vonalat, a limest alakították ki. Az örtornyok és erődítmények folyamatosan figyelték a folyót és a túlpartot. A hadutak és töltések: a mocsaras területeken töltésutakat építettek a gyors katonai mozgás érdekében. A Duna jelentős természeti határ volt a Római Birodalom és a germán, szarmata törzsek között.
A római kori Duna-limes térképe (https://www.lower-austria.info/danube-limes)
Trajanus híd az al-Dunán (https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Trajan%27s_Bridge_Across_the_Danube,_Modern_Reconstruction.jpg)
A magyarországi folyómedrek átalakultak az elmúlt 50–100 évben, az emberi beavatkozások következtében. A medrek nem maradtak „természetesek”: sok helyen mélyültek, szűkültek, és a természetes szerkezetük is módosult. A változás nagyrészt emberi beavatkozás miatt történt, a természetes erózió rontott a helyzeten. Hatásai: mélyebb meder, keskenyebb csatorna, elválás a régi árterektől és mellékágaktól, megváltozott vízszintek és üledékviszonyok.
Az emberi szabályozás következtében a medermélyülés: Magyarország nagy folyóin (pl. Tisza, Duna) a 19–20. századi szabályozási munkák (gátak, meder egyenesítések, záportározók, árvízvédelmi művek) miatt a medrek alakja jelentősen átalakult: A Tisza esetében a szabályozási munkák során a meder hossza jelentősen csökkent (szűkebb, egyenesebb meder), ami növelte a lejtőt és a víz sebességét, így a meder erőteljesen belevágott az aljzatba, ezért medermélyülés következett be. A közép- és alsó szakaszokon az elmúlt évtizedekben (pl. a Tisza tanulmányban ~1,7 cm/év átlaggal) nőtt a medermélyülés.
Másodlagos folyamatok: szűkülés, átalakulás, a szabályozások, partvédelmek és erősebb sodrás miatt több szakaszon a meder szélessége csökkent.
Az átlagos vízszintek változása: A Duna és egyéb folyók alsó vízszintje gyakran alacsonyabbá vált, ami azt jelenti, hogy mélyebb meder alakul ki (mélyebb árkok, alacsony vizeknél is mély meder)
Mederszerkezet degradációja: a homok- és kavicslerakódási minták megváltoztak, ezért a „szabad” (nem duzzasztott) szakaszokon a meder mélyebb és egyenetlenebb lett, vagy új kavics- és homokpadok alakultak ki.
Régi természetes medrek átalakulása : A természetes vízfolyások korábbi jellemzői (pl. széles, sekély árterek, holtágak) nagyrészt eltűntek: a vizes élőhelyek sok helyen kiszáradtak vagy átalakultak, mivel a csatornák mélyebbek és keskenyebbek lettek. A régi, széles és sekély tiszai mellékágak sokszor degradálódtak vagy feltöltődtek, alárendelve magukat az általános szabályozási rendszereknek. Felmelegedés miatt erősödő sivatagosodás figyelhető meg.
Szabályozási munkák (árvízvédelem, meder egyenesítés) következtében gyorsabb lett a vízlevezetés, nagyobb sodrás. Gátak, duzzasztók építések megszakítják az üledék utánpótlását, így leülepszik a gát mögött, miközben a gát alatti szakaszokon a meder erőteljesebben erodálódik (mélyül). Partvédelmek, kőrekeszek – korlátozzák a meder természetes kilengéseit, ami szűkebb, mélyebb csatornát hoz létre. Üledékhiány: a felső vízgyűjtőkből kevesebb hordalék érkezik a tározók, duzzasztók miatt, így az alsó meder „kimossa” a saját anyagát.