Nem árt tudni:
 
az I. világháborút Németország robbantotta ki, 
 
és nem is üzent hadat Szerbiának!
 
(2025 december)
Németország nem üzent hadat Szerbiának; az Osztrák-Magyar Monarchia üzent hadat 1914. július 28-án, miután Szerbia nem fogadta el az ultimátumot. De a háború kiprovokálásában Németország kulcsszerepet játszott (mert Bécs „zöld-lámpát” kapott II. Vilmos császártól), és Németország augusztus 1.-jén hadat üzent Oroszországnak (Szerbia szövetségesének), majd 3.-án Franciaországnak, megtámadta Belgiumot, ezzel kiszélesítve egy lokális konfliktust világ-háborúvá.
 
Gróf Tisza István az első világháború alatti Magyarország meghatározó politikai alakja volt, aki 1913 és 1917 júniusa között töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Szerepe a háború alatt több szakaszra osztható, mert először ellenezte a hadüzenetet (1914. július): A szarajevói merénylet után Tisza kezdetben egyedüliként ellenezte a Szerbia elleni azonnali hadüzenetet a Közös Minisztertanácsban. Indokai szerint úgy vélte, a Monarchia felkészületlen, tartott egy esetleges román támadástól is Erdély ellen, és nem akart további szláv területeket csatolni a birodalomhoz, mert az veszélyeztette volna a dualista rendszert és a magyar befolyást. 
Végül július közepén beleegyezett a háborúba, miután Németország biztosította támogatásáról a Monarchiát, és ígéretet kapott Vilmos császártól, hogy Szerbiától nem csatolnak el jelentős területeket (a győzteseknek gondolt Monarchia javára?) Az Osztrák–Magyar Monarchiában a hadüzenetről szóló döntés a Közös Minisztertanácsban (hivatalosan: Közös Ügyek Intézésére Hivatott Minisztertanács) dőlt el, ahol a döntéshozatal az alábbiak szerint zajlott:
 
1. A testület összetétele és szerepe
A Közös Minisztertanács volt az egyetlen olyan testület, amely alkotmányos jogosítvánnyal rendelkezett a külpolitikai és hadügyi kérdések megvitatására. A Közös Minisztertanács tagjai voltak:
A három közös miniszter (külügy-, hadügy- és közös pénzügyminiszter).
Az osztrák és a magyar miniszterelnök.
Időnként a vezérkari főnök és az uralkodó is részt vett az üléseken.

2. A döntéshozatali folyamat 1914 júliusában
Kezdetben vita volt: az 1914. július 7-i ülésen a többség (élén Leopold Berchtold közös külügyminiszterrel) a Szerbia elleni azonnali katonai fellépést szorgalmazta. Tisza István magyar miniszterelnök ellenezte a háborút, diplomáciai sikert sürgetett és garanciát kért arra, hogy a Monarchia nem csatol el szerb területeket (félve a birodalom nemzetiségi arányainak felborulásától). Megegyezés: Miután Németország feltétlen támogatásáról biztosította a Monarchiát ("biankó csekk"), és Tisza feltételeit (területszerzés kizárása) elfogadták, a testület egységes álláspontra jutott.
Záró határozat: 1914. július 19-én a minisztertanács véglegesítette a Szerbiának küldendő ultimátumot, amelyet tudatosan úgy fogalmaztak meg, hogy az elfogadhatatlan legyen.

3. A hadüzenet kiadása
A szerb válasz elutasítása után a Közös Minisztertanács javaslatára az uralkodó, Ferenc József jóváhagyta a döntést. A formális hadüzenetet 1914. július 28-án távirati úton juttatták el Belgrádba, amelyet Berchtold külügyminiszter írt alá. A döntéshozatalba a parlamenteknek nem volt közvetlen beleszólása; a miniszterelnökök személyes jelenléte biztosította a politikai legitimitást a közös kormány és az uralkodó felé. 
 
Az első világháború legfontosabb hadüzeneteinek időrendi sorrendje:
1914. július 28.: Az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzen Szerbiának. Ez az esemény indított el egy helyi háborút.
1914. augusztus 1.: Németország hadat üzen Oroszországnak.
1914. augusztus 3.: Németország hadat üzen Franciaországnak.
1914. augusztus 4.: Németország megtámadja a semleges Belgiumot, mire az Egyesült Királyság hadat üzen Németországnak.
1914. augusztus 6.: Az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzen Oroszországnak, Szerbia pedig Németországnak.
1914. augusztus 12.: Az Egyesült Királyság és Franciaország hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának.
1914. augusztus 23.: Japán hadat üzen Németországnak.
1914. november 5.: Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzen az Oszmán Birodalomnak.
1915. május 23.: Olaszország (miután oldalt váltott) hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának.
1917. április 6.: Az Egyesült Államok hadat üzen Németországnak.
1917. december 7.: Az Egyesült Államok hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának.
 

4. Tisza, a „háborús miniszterelnök” (1914–1917)
A háború kitörése után Tisza a „vasgrófként” a küzdelem végsőkig való folytatása mellett állt: szigorú intézkedéseket vezetett be a hátország stabilitása és a hadsereg ellátása érdekében. Külpolitikája: jelentős befolyást gyakorolt a közös külpolitikára, bizalmasát, Burián Istvánt segítette a közös külügyminiszteri székbe.  Következetesen elutasította az általános választójog bevezetését, mert joggal tartott a nemzetiségek megerősödésétől.

5. Tisza lemondása és katonai szolgálata: IV. Károly király reformtörekvései és a választójogi kérdés miatt Tisza 1917 júniusában lemondott. Ezután frontszolgálatra jelentkezett, és ezredparancsnokként harcolt az olasz fronton. 1806 október 17-én a Parlamentben híressé vált beszédében elismerte: "Ezt a háborút elveszítettük". Bár személyesen ellenezte a háború megindítását, a közvélemény szemében ő vált a pusztító konfliktus és a rendszer szimbólumává. Az őszirózsás forradalom napján, 1918. október 31-én otthonában fegyveres katonák meggyilkolták.
 
6. Miért nem képviselte senki Magyarországot az I. Világháború bukásának idején Európa felosztásánál?
Magyarország képviseletének hiányát az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalásokon (1919–1920) több diplomáciai, politikai és katonai tényező okozta: Vesztes hadviselő félként Magyarországot nem hívták meg a tárgyalóasztalhoz. A győztes antant hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, USA) döntöttek a feltételekről, a veszteseket pedig csak a kész diktátum aláírására rendelték oda. 
A Tanácsköztársaság elszigetelődött: 1919 márciusa és augusztusa között Magyarországon kommunista diktatúra (Tanácsköztársaság) volt hatalmon. Az Antant nem ismerte el törvényesnek a Kun Béla vezette rezsimet, és ideológiai ellenségnek tekintette, így szóba sem jöhetett a meghívásuk.  A háború végén hatalomra kerülő erőtlen Károlyi-kormány békepárti és antantbarát politikát folytatott, abban bízva, hogy méltányos békét kapunk. Az Antant azonban figyelmen kívül hagyta a magyar törekvéseket, és az utódállamok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) területi igényeit támogatta.
 Magyarországot csak a Tanácsköztársaság bukása és a belső rend stabilizálódása után, 1919 végén hívták meg Párizsba. Az Apponyi Albert vezette magyar delegáció csak 1920 januárjában érkezett meg, amikor a határok sorsáról a győztesek már lényegében döntöttek. A magyar érdekek érvényesítését az is nehezítette, hogy az utódállamok lobbija már a háború alatt sikeresen meggyőzte az Antantot a történelmi Magyarország felosztásának szükségességéről. 
 
7. Megfelelt a nemzetközi jognak 1918-ban, hogy Magyarországot vesztes félként nem hívták meg a háborút lezáró tárgyalásokra? Az 1918–1919-es nemzetközi jogi környezetben Magyarország (és a többi vesztes állam) távol tartása a béketárgyalások érdemi szakaszától nem minősült a korabeli nemzetközi jog megsértésének, mivel a békekötés folyamatát akkoriban elsősorban a politikai erőviszonyok és a győztesek akarata határozta meg, nem pedig egy egyetemes eljárási szabályrendszer.

A helyzet jogi és diplomáciai háttere az alábbi pontokban foglalható össze:
A "győztesek békéje" elve: A korabeli diplomáciai gyakorlatban elfogadott volt, hogy a győztes hatalmak határozzák meg a béke feltételeit. A párizsi békekonferencián a veszteseket (Németországot, Ausztriát, Magyarországot, Bulgáriát és az Oszmán Birodalmat) nem hívták meg a tárgyalóasztalhoz; csak a kész tervezetek átvételére és aláírására rendeltek be delegációkat.
Szerződés kötési szabadság és kényszer: bár a mai jogfelfogás szerint a kényszer alatt aláírt szerződések érvénytelenek, 1918-ban a nemzetközi jog még elismerte a háborús győzelem jogán diktált feltételeket és az azokról szóló egyezményeket. Magyarország esetében a meghívás késlekedésének (1919 végéig) politikai oka is volt: a győztes hatalmak sokáig nem ismerték el a Budapesten egymást követő kormányokat (pl. Tanácsköztársaság) legitim tárgyalópartnernek.
Csak a Huszár-kormány megalakulása után, 1919. december 1.-jén küldték meg a hivatalos meghívót Párizsból. Huszár Károly kormánya az I. világháborút követően, 1919. november 24. és 1920. március 15. között volt hatalmon, feladata a Tanácsköztársaság utáni bizonytalan politikai helyzet konszolidálása volt.  1920 januárjában megrendezték az első titkos, általános választásokat Magyarországon.  Az ország államformáját királyságban határozták meg, de a királyi szék betöltetlen maradt. Horthy Miklós kormányzóvá választása: a Huszár kormány hivatali ideje alatt, 1920. március 1.-jén választotta meg a Nemzetgyűlés Horthy Miklóst kormányzónak. A Huszár kormány kapta meg a meghívót a párizsi békekonferenciára; az Apponyi Albert vezette delegáció ekkor utazott ki a békefeltételek átvételére.
A békeszerződések (köztük a trianoni békeszerződés) jogi alapját a "háborús bűnösség" elve (pl. a versailles-i szerződés 231. cikke) adta, amely a veszteseket tette felelőssé a háború minden káráért, ezzel igazolva a feltételek egyoldalú diktálását. Bár a vesztesek kirekesztése sértette a méltányosságot és Wilson elnök korábbi ígéreteit (pl. a 14. pontot), a korszak formális nemzetközi jogi értelmezése nem tartalmazott olyan kötelező előírást, amely a vesztes fél részvételét garantálta volna a békefeltételek kidolgozásában.