Tényleg nem volt szavuk az ókori görögöknek a kék színre?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tényleg nem volt szavuk az ókori görögöknek a kék színre?

 

 

 

(2025 december)

 

William Ewart Gladstone, aki négyszer volt Nagy-Britannia miniszterelnöke, azt meglepő kijelentést tette, hogy az ókori görögök színvakok voltak. Az elsőre furcsa állítást a 19. század közepén egy forradalminak számító elemző módszerrel támasztotta alá: megszámolta, hogy a homéroszi eposzokban milyen színek nevei hányszor fordulnak elő (https://telex.hu/eszkombajn/2025/12/30/tenyleg-nem-lattak-a-kek-szint-az-okoriak). A feketét 200-szor említi a szöveg, a fehéret 100 alkalommal, 15-ször van megnevezve a vörös, tízszer a sárga és a zöld, a kék viszont egyáltalán nem szerepel. Gladstone következtetése az volt, hogy „a színérzékelés szerve és képessége még csak részlegesen alakult ki a görögöknél az archaikus korban”. Vagy nem volt kék festékük? 

 

Homérosz és kortársai egyáltalán nem utalnak a kék színre, de bizonyos kifejezéseket a kék dolgok éeírására használtak, a tenger jelzője például többnyire borszínű, és a jelző mindig a háborgó tengerre vonatkozik, tehát kifejezhet egy állapotot is, és nem egy konkrét színt. Homérosznál két további, a kék színnel kapcsolatos szó is előkerül, a küaneosz (κυάνεος) és a glaukosz (γλαυκός), az előbbi a sötétkék (ebből jön a ciánkék elnevezés), az utóbbi a világoskék. A gond csak az, hogy a szövegekben ezek a kékek sokkal inkább jelent az első sötétet, és a glaukosz pedig inkább világosat, fénylőt jelent, például Athéné szemét jellemzi így Homérosz. Gladstone később pontosította az elképzelését, hogy nem feltétlenül biológiai értelemben vett színvakságra gondolt, hanem arra, hogy az ókori görögök másképpen értelmezték a színeket. Nem az árnyalatok mentén, valamilyen kvalitatív skálán helyezték el azokat, hanem a fényesség skáláján. Később nem folytatta a vizsgálódásait a témában, de voltak akiket érdekelni kezdett, hogy hogy is jelennek meg a színek az ősi szövegekben.

 

A német Lazarus Geiger kitágította a vizsgált szövegek körét és arra a megállapításra jutott, hogy a kék szín nincs megemlítve védikus himnuszokban, a Koránban, korai kínai szövegekben és az izlandi sagákban sem. Úgy tűnt, az ősi nyelvek közös tulajdonsága, hogy nincsen bennük szó a kék színre, ami már valóban érdekes. Az emberi nyelv és értelem eredete és fejlődése című fő művében Geiger sokféle ősi szövegben követte végig a szín elnevezések megjelenését, és nem függetlenül a vele kortárs Darwin evolúciós elméletétől is azt állította, hogy a színérzékelés is egyfajta evolúción ment át. Geiger szerint a gondolkodás a nyelv mellékterméke, és ahogyan a nyelv fejlődik, úgy változik a gondolkodás is: kezdetben csak a világos és a sötét megkülönböztetésére képes, aztán jön a vörös, ami a vér, a veszély, az érett gyümölcs színe, majd ezt követően a többi szín, legutoljára a kék. Meg volt győződve arról is, hogy a kék hiányának oka, hogy a korai emberek nem rendelkeztek azzal a képességgel, hogy ezt a színt érzékeljék és megnevezzék, az csak a biológiai evolúció során, később alakult ki.

 

A biológusok nem voltak vevők Geiger nyelvi evolúciós ötletére, főleg, mert bebizonyosodott, hogy a kék színt érzékelő sejtek már az emberszabású őseinkben megjelentek, és a gorillák, csimpánzok is pont olyan színérzékelő sejtekkel rendelkeznek, mint mi. Később a genetikai elemzések azt is feltárták, hogy eredetileg csak kettő volt, az egyik a kéket, a másik a vöröset és a zöldet érzékelte. Az egyik génje aztán megduplázódott, mutálódott, így lett külön vöröset és zöldet érzékelő receptorunk. A kék érzékelése tehát kifejezetten ősibb, mint a zöldé.

A borszínű tenger és a színérzékelés evolúciójának problémája sokáig feledésbe merült. Mára ismert lett, hogy a színek spektrumában az átmenet folyamatos. Az etnográfusok azt találták, hogy egyes népek, egyes nyelvek máshol húznak határokat a színek között, a kék és zöld határa például az arab nyelvben teljesen máshol van, mint az európaiakban. A színekről alkotott elképzelésünket a nyelv esetlegessége alakíthatja.

 

Az elfogadott elképzelést kezdte ki két fiatal antropológus kutató, Berlin és Kay a Berkeley Egyetemen, 1969-ben jelent meg közösen írt könyvük, a Basic Color Terms (Alapvető színelnevezések), amiben amellett érveltek, hogy a színek megnevezésének a nyelvekben biológiailag is meghatározott szabályszerűségei vannak. Különféle nyelveket beszélőknek mutattak színkártyákat és kérték arra őket, hogy nevezzék meg a színt, majd válasszák ki, hogy egy adott színre melyik a legjellemzőbb kártya. és azt találták, hogy míg a színek határai valóban eltérőek az egyes nyelvekben, de a jellemzőnek kiválasztott szín, a legtipikusabb vörös vagy zöld színek nagyon hasonlóak.

Ezután azonosították az alapvető színneveket: alapvető színnév az, ami nem összetett megnevezés (például nem sárgásbarna vagy világoskék), nem képzett szó (mint a zöldes), nem csak egyfajta dolog színére használt (mint a szőke), és széles körben használt. 98 nyelvet vizsgálva azt találták, hogy a nyelvekben legalább két és legfeljebb tizenegy ilyen megnevezés van, de ami igazán meglepő, hogy ezek megjelenése szigorúan hierarchikus. Minden nyelvben van szó a feketére és a fehérre (ami világosat és sötétet is takar), és ha egy nyelvben csak három alapvető színelnevezés van, akkor a harmadik mindig a vörös. A negyedik és az ötödik a zöld és a sárga (ezek sorrendje változhat), majd a hatodik a kék, ezt követi a barna, és azután a többi, a lila, narancs, szürke, rózsaszín. A megjelenésnek ez a sorrendje szigorúan kötött: ha egy nyelvnek van alapszava a zöldre, akkor biztosan van a vörösre is, és ha van a barnára, akkor biztosan van a kékre is. A szerzők, Berlin és Kay szerint a megállapításoknak a színérzékelés biológiájában megtalálható okai vannak, a legtöbb receptorunk a sötét-világos érzékelésére képes, ezt követi a vörös és zöld érzékelését végző, majd a sárga-kék érzékelő: nem véletlen tehát, hogy a nyelvekben is ilyen sorrendben jelennek meg a színek.

Érdekes módon a könyvükben a magyar nyelvet a szabály alóli kivételnek tekintették, mivel magyarul majdnem ugyanarra a piros színre két alapvető elnevezés is van, egyszerre használatos a vörös és a piros, és mindkettő megfelel az alapvető színelnevezések kritériumainak. (Bordó?) Emiatt a magyar az egyetlen olyan nyelv, amiben tizenkét ilyen szó van. Később egyes kutatók a vörös szót lefokozták, mondván, az csak bizonyos dolgokra (vér, zászló, haj, bor) használatos. A könyv hatását az is bizonyítja, hogy sokan kezdték el kritizálni, kétségbe vonták, hogy jól használható-e, elég objektív-e az alapvető színelnevezések definíciója, mások azt mondták, hogy az a technika, ahogyan a kártyákról kell a színeket felismerni kifejezetten a nyugati világban használatos, így a saját gondolkodásukat kényszerítették rá a kísérletben résztvevőkre, ráadásul a vizsgálatuk során főleg olyan nyelvekkel dolgoztak, amelyek írásban is léteznek. Arra is felhívták a figyelmet a kritizálók, hogy több olyan nyelv is van, például a kelta nyelvek, vagy egyes afrikai törzsek nyelvei, ahol a színek megnevezése nem az árnyalattól, a sötétségtől-világosságtól függ. Sőt, a szín neve utalhat a dolog más tulajdonságára is, a gael nyelvben például a glas jelenti a zöld színt, ha valamilyen természetes dologról van szó, míg az uaine a zöldre színezett dolgokra használt szó.

 

Berlin és Kay ezután még alaposabb vizsgálatba kezdett, önkénteseik 110, írást nem használó nyelv beszélőit vizsgálták, az eredményeket 1997-ben megjelent könyvükben foglalták össze. Az új eredmények hatására már nem arról beszéltek, hogy valamilyen színeknek nincs neve egy nyelvben, hanem arról, hogy az adott nyelv hány nagy kategóriába sorolja a színeket. Ha csak két kategória van, akkor az egyikbe tartozik a fekete, a kék és a zöld, a másikba a fehér, a piros és a sárga. Ha három, akkor a fehér és a vörös-sárga válik két kategóriává, ezt követően pedig már több út is van arra, hogy hogyan válnak szét a kategóriák. De a szétválás nem történhet akárhogyan, bizonyos útvonalakat lehet csak bejárni. Továbbra is tény például, hogy a kék csak akkor jelenik meg külön, ha már legalább öt kategória van.

 

 

Kék fajansz senet játék III. Amenhotep (i.e. 1390-1353) sírjából 

                                                  (https://bencsik.rs3.hu/oktalis-kockadobas-sorozatok/118-az-egyiptomi-kek-fajansz-toertenete.html)

 

 

 

A modern antropológia szerint a színmegnevezések elsődlegesen a praktikumhoz kötődnek: olyan dolgokhoz kötődik külön kategória, amik valamilyen szempontból lényegesek, fontosak, így nem véletlen, hogy a kék nem olyan lényeges, kék festéket például kifejezetten nehéz volt előállítani. Homérosz idejében csak az egyiptomiak tudtak, a hsbd-iryt nevű anyagot homok, szóda, mész és réz hevítésével nyerték, és nagy becsben tartották, talán nem is véletlen, hogy nekik volt külön szavuk erre a színre, a rómaiak egyiptomi kéknek nevezték, a görögök számára viszont nem volt annyira lényeges a kék, hogy külön szót használjanak rá.

 

Adódik, hogy a színek és az árnyalatok megnevezéseinek kialakulása a festékek megnevezéseivel kapcsolatos. Van olyan akháj ókori kerámia, amin van kék szín  (AI válasz)?
Létezik kék színt tartalmazó akháj (mükénéi) kerámia, bár rendkívül ritka és a korszakra jellemző technológiától eltérő. az akháj korban ismerték és használták a kék színt, de a kerámiákon ritkábban maradt meg, mint a freskókon (például Knósszoszban vagy Mükénében). Az akháj kerámiákra jellemző főbb tudnivalók a kék színnel kapcsolatban:
A használt pigment: az ókori görögök az úgynevezett egyiptomi kéket (szintetikus kalcium-réz-szilikát, https://bencsik.rs3.hu/oktalis-kockadobas-sorozatok/118-az-egyiptomi-kek-fajansz-toertenete.html) használták, amelyet Egyiptomból importáltak. Esetenként természetes ásványokat, például glaukofán-t is alkalmaztak (kékpalában fordul elő: https://hu.wikipedia.org/wiki/Glaukof%C3%A1n).
Alkalmazási korlátok: a kék pigmentek többsége nem bírta ki a kerámiaégetés magas hőmérsékletét, ezért nem máz alatti festékként, hanem az égetés után, utólagosan vitték fel a felületre. Ezért a kék szín az évezredek során gyakran lekopott, és ma már csak speciális vizsgálatokkal (pl. infravörös lumineszcencia) mutatható ki a tárgyakon.
Típusok: kék színt inkább a reprezentatív célú, polikrom (többszínű) edényeken vagy falfestményeken láthatunk, míg a hétköznapi használati edényekre a vörös, barna és fekete színek voltak jellemzőek.

 

 

Knosszoszi és a deltai freskók 

 

Az akhájok (mükénéi görögök) jól ismerték és nagyra értékelték a lapis lazuri kék nemeskövet. A kő nem volt honos az Égei-tenger térségében, a kiterjedt kereskedelmi hálózatok révén eljutott hozzájuk a távoli forrásokból, elsősorban a mai Afganisztán területéről. Az akhájok az alábbi módokon használták fel ezt a nemeskövet:
Díszfegyverek: Mükénében találtak olyan bronzkardokat, amelyek markolatát arannyal és lapis lazurival díszítették (például a 16. századból származó leletek).
Ékszerek: A mükénéi sírokban, például Kakovatoszban, számos lapis lazuri gyöngyöt és berakást tártak fel, amelyek a társadalmi elit státuszszimbólumai voltak.
Pecsétnyomók: Thébában egy jelentős, több mint 75 darabból álló lapis lazuri kincset találtak, amely többek között Mezopotámiából származó pecséthengereket is tartalmazott.
Festékanyag: Meglepő módon találtak bizonyítékot arra is, hogy az i. e. 13. században (Gla erődítményénél) a lapis lazurit porrá őrölve kék pigmentként használták falfestményekhez, ami az egyik legkorábbi ilyen jellegű felhasználás a térségben. A lapis lazuri az akháj társadalomban a hatalom és a gazdagság jele volt, használata kizárólag az uralkodó rétegre korlátozódott.