A nagy árvíz 1838 március 18.-án ért véget
(2026 március 17.)
1838. március 13. és 18. között pusztított az a dunai árvíz, amelyet a legnagyobb a mai Budapest területén fekvő, akkoriban önálló közigazgatású települések történetében. A jeges árnak is hívott természeti katasztrófa súlyos károkat a reformkori fejlődés hajnalán álló Pesten. Míg a többi településen az árvíz levonulása után visszatért az élet az addigi keretek közé, addig Pesten a pusztulás után a várost újjáépítették (https://pestbuda.hu/cikk/20230313_trauma_es_hatarko_az_1838_as_pest_budai_arviz_tortenete). Az 1838-as pesti árvíz a jeges Duna pusztítása nyomán alakult ki, a város nagy részét 1029 cm-es vízállással elöntve. Pest és Buda jelentős része víz alá került, több mint 19 000 ember vált földönfutóvá, és a károk óriásiak voltak, ami elindította a modern árvízvédelmi rendszer kiépítését. 1876-ban „vizsgázott” a rendszer: bár a jeges ár kisebb károkat okozott Budán és Óbudán, a pesti oldalt lényegében sértetlenül sikerült megőrizni.
1838-ban a jégdugók miatt a Duna kilépett medréből, és elárasztotta a mélyebben fekvő belvárosi területeket, különösen a pesti oldalt. A pusztítás rámutatott a folyószabályozás fontosságára, amely hosszú távon átalakította a város szerkezetét és védelmét. A vízszintet ma is számos emléktábla jelzi:
Az 1838-as árvíz szintjét jelző tábla a Nemzeti Múzeum kerítésén, a Bródy Sándor utcai oldalon (Fotó: Wikipédia)
Az árvíz szintjét jelző tábla (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)
Az árvíz szintjét jelző tábla a Gyorskocsi utcában
Az 1838-as nagy árvíz előtt a pesti oldal védelme kezdetleges és rendszertelen volt. A város a természetes adottságaira, földtöltésekre és gátakra hagyatkozott, mintsem egységes mérnöki megoldásokra. A partvonal mentén elszórtan, a magánbirtokok vagy fontosabb raktárak mentén emeltek alacsony földtöltéseket, mellyek nem alkottak összefüggő vonalat, így a víz a réseken keresztül betört. A mai rakpartok helyén rendezetlen, rézsűs partszakaszok voltak. Az 1775-ös árvíz után ugyan építettek egy komolyabb védtöltést (a mai Kiskörút vonalán), de ezt az idő és az építkezések folyamatosan kikezdték. Az 1775-ös pesti árvíz a város történetének másik legpusztítóbb áradása volt, amely jelentősen átformálta Pest városképét és árvízvédelmét. 1775. február elején a kemény tél után hirtelen beálló enyhülés miatt a Duna jégtáblái torlaszokat képeztek, ami visszaduzzasztotta a folyót. A víz elöntötte a mai Belvárost, a Lipótvárost és a Ferencvárost is. Összesen több mint 500 ház dőlt össze, és több ezer ember maradt hajlék nélkül. Elindította a szisztematikus gátépítést, az árvíz után kezdték meg a város körüli védvonalak kiépítését, amelyeket az 1775-ös vízszinthez méreteztek. Szigorították az építkezési szabályokat, korlátozva a vályogházak építését az alacsonyabb területeken.
A Jószef-városi templom 1838-ban
1838-ban a védekezés alapját az jelentette, hogy a fontosabb középületeket és templomokat a pesti oldal magasabb pontjaira (például a mai Március 15. tér környékére, Madách tér) építették. A város szélén lévő vizenyős rétek (példák a mai Nagykörút vonala) természetes víztározóként működtek, de a jeges ár ellen semmilyen védelmet nem nyújtottak. A tragédia fő oka az volt, hogy a meglévő gátak alacsonyak és gyengék voltak, a Duna medre pedig a zátonyok miatt sekély, így a jég hamar feltorlódott.
A víz 1838. március 13-án este tört be Pestre, és az elöntés több irányból, szinte egyszerre. S legfontosabb betörési pontok és útvonalak a
A víz 1838. március 13-án este tört be Pestre, és az elöntés több irányból, szinte egyszerre. S legfontosabb betörési pontok és útvonalak a
Váci út felőli betörés volt: az áradat először északon, a mai Váci út és a Nyugati pályaudvar környékén törte át a gátat, a víz a város alacsonyabban fekvő, külső területeit (például a mai Terézvárost) öntötte el először. Elöntötte a Belvárostés a Dunasort, a Duna közvetlenül a belvárosi partoknál is átcsapott a töltéseken, elárasztva a mai Március 15. tér (akkori Hal tér) és a környező utcák házait. A Széna piacnál (mai Kálvin tér) a víz a mélyebben fekvő belső területeken, a Kálvin térnél is felgyülemlett, és onnan áradt tovább a Józsefváros és a Ferencváros felé. A katasztrófát súlyosbította, hogy a Duna vize a csatornahálózaton keresztül is "visszafelé" áramlott, így a folyótól távolabbi pontokon is váratlanul tört fel a víz. A víz március 15-én tetőzött. A legmélyebb pontokon (például a mai Ferencvárosban) a vízmagasság a két métert is meghaladta, ami azért volt különösen pusztító, mert a pesti házak többsége vályogból készült, és az áradat egyszerűen kimosta az alapjaikat.
1838. március 13. és 18. között pusztított a dunai árvíz (Johann Hürlimann: Árvíz a pesti Színház téren, 1838 (színezett akvatinta)
.A Duna rendszeresen kiöntött a szabályozása előtt is, mutatja ezt a mederben a homokos-kavicsos üledékréteg. A vízhozam gyakori ingadozása, a jeges torlódások mind komoly veszélyforrást jelentettek. 200 éve, 1823-tól működött vízmérce Pest városában. Közép-Európa folyóin, patakjain, így a Dunán is két árhullámot különböztethetünk meg. A jeges ár a téli hónapok végén, a zöldár jellemzően a nyár első felében következik be. Nem véletlen, hogy a folyószabályozás gondolata először a jelentős mértékű 1775-ös jégzajlást követően merült fel, mértékként az akkori vízszint magasságát tekintették. Pesten megerősített védőgátat készítettek, azonban a budai oldalon ezt elmulasztották. A neves vízügyi mérnök, Vasvári Pál (1795–1846) 1838 március elején hívta fel egy nagyobb árvíz valószínűségére. Március idusán több tényező együttes hatására Pesten, Budán és Óbudán napokra víz alá kerültek az alacsonyabban fekvő part menti területek. Az időjárás jelentős enyhülése következtében a Duna nyugati vízgyűjtő területein a hótakaró gyors olvadásnak indult, és ugyanakkor a Kárpát-medencében megmaradt a fagypont körüli hőmérséklet, ezért az ár nem tudott levonulni a jeges mederben.
.jpg)
Korabeli metszet a mentésről, 1838
Az alacsonyabban fekvő pesti oldalt érte nagyobb károsodás. A víz Pesten nem csupán a belvárosi részt öntötte el, hanem az akkoriban külsőnek számító kerületekben, a Ferencvárosban és a Józsefvárosban is jelentős károkat okozott (http://csepel.info/?p=18484)
Csak a kissé kiemelkedő területek maradtak szárazon. Az árvíz március 15-én tetőzött; ekkor mindhárom városban rendkívül magasan állt a víz. A legmagasabb vízállást a Dunának egy kiszáradt, alacsonyan fekvő ága mentén mérték (a mai Nagykörút nyomvonalán), a szintén mélyen fekvő Józsefváros, Ferencváros és Terézváros területén a víz mélysége elérte a két métert, a 2,6 méteres maximuma Ferencvárosnál volt. A budai oldal magasabban fekvő részeit kevésbé fenyegette az árvíz, azonban a Vízivárosban így is nagy károkat okozott. Mivel a lakosság és a városvezetés a megerősített védőtöltésekben bízva nem számított ilyen mértékű árvízre, a mentési munkálatok csak 1838. március 14-én indultak meg. A töltések magassága az addigi legnagyobb, 1775-ös árvíz szintjét először elérte, de a gátak nem bírtak ellenállni a hatalmas víznyomásnak és átszakadtak. A mentés megszervezésére József nádor Lónyay Jánost nevezte ki árvízi királyi biztosnak. A lakosságot csónakokkal mentették. Arra törekedtek, hogy az embereket az erősebb házak emeleteire, padlásaira vagy a magasabban fekvő külvárosi házakba menekítsék. Az árvíz következtében mintegy ötvenezer lakos veszítette el a hajlékát. Tízezren kaptak ideiglenes szállást a mai Ludovika téren álló Ludoviceum akkoriban újnak számító épületében. Az erősebb szerkezetű belvárosi templomok, rendházak is hamarosan megteltek menekültekkel, mint a Deák téri evangélikus templom vagy a ferences templom a Ferencesek terén.
Harc az árvízzel az Üllői úton Klette Károly kőnyomatán (Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)
Az árvízi hajós, Wesselényi Miklós emlékére készült dombormű a belvárosi ferences templom külső homlokzatán (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu) A mentésből sokan kivették a részüket, a legnagyobb hírnévre közülük báró Wesselényi Miklós (1796–1850) tett szert, akit az utókor is az „árvízi hajós” néven tisztel. Az árvíz néhány nap alatt levonult.
Az árvíz során a korabeli feljegyzések tanúsága szerint a pesti oldalon 2281 ház semmisült meg, 827 súlyosan megrongálódott, és 1146 maradt meg épségben. Budán összesen 204 ház omlott össze, 262 súlyosan megsérült, míg 2023 épület sértetlenül megmaradt. A nincstelenné vált 22 ezer lakos többsége pesti volt, ahogy az árvíz 153 halálos áldozatából is 151-en pestiek voltak. A nagy dunai árvíz nemcsak Pest-Budán, hanem összesen 24 településen pusztított a Duna magyarországi szakaszán Esztergomtól Szabadszállásig. Összesen 10 ezer ház semmisült meg, további 4 ezer megrongálódott. Az árvízkár mértéke – becslések szerint – 14 és 70 millió forint között mozgott.
A károk összeírása, felmérése nyomban megkezdődött az árvíz elvonulása után. Az akkori Pest-Pilis-Solt vármegyei Közgyűlés 1838. április 10-én döntött az összeírás módszertanáról, amelynek javaslata a József nádor által 1808-ban életre hívott Szépítő Bizottmány szakmai ajánlásain alapult. Széles körű adakozás indult meg határainkon innen és túl; Liszt Ferenc például nyolc koncertet adott Bécsben, amelynek bevételéből támogatta a helyreállítást. A munkálatok során az építési szabályokat szigorították. Sok helyen emléktáblákat helyeztek ki, amelyek az adott helyen az árvízi vízszintre emlékeztettek.
A budai Fő utca víz alatt az 1876-os árvíz idején (Forrás: Tarr László: Délibábok országa, Magyar Helikon, Budapest, 1976)
Reitter Ferenc munkája volt a Belvárost körülölelő csatorna tervezete, már korábban többek között (ki más?) Széchenyi István is felvetette 1839-ben. Reitter a csatornával több, akkor jelentős problémát kívánt megoldani. Egyrészt a csatorna az árvízvédelemben játszott volna fontos szerepet. Kidolgozásakor, az 1860-as évek közepén Pest árvízvédelme nem volt megoldva, a várost még pusztulással fenyegette egy esetleges, az 1838-ashoz hasonló árvíz réme. A zsilipekkel lezárt csatorna a felesleges vizet levezethette volna, tehát a várost így a víztől meg tudta volna védeni.
Másrészt a fejlődő Pest ipara ekkor a mai Nagykörút vonalában épült ki, tehát az ipari üzemek szállítási gondjait is megoldotta volna, a vízen egyszerűen lehetett volna nagy tömegű árut mozgatni. Ekkor a szárazföldön, a városokon belüli szállítás még – és még sokáig – lóvontatású szekerekkel történt.
Reitter Ferenc terve, több mint 10 hidat tervezett a csatornára, de a pangó vizek gondot okoztak volna.