ÓKORI FŰSZERKERESKEDELEM
(2024 március)
ABSTRACT
A fűszerkereskedelem távoli tengeri ágát délkelet-ázsiai indonéziai népek uralták, ősi indonéz hajósok, akik i. e. 1500-ra Délkelet-Ázsiából Srí Lankára és Indiába (és később Kínába) vezető állandó útvonalakat hoztak létre. Az árukat szárazföldön a Földközi-tenger és a görög-római világ felé indiai és perzsa kereskedők szállították a tömjén útvonalon, vagy a római-indiai útvonalon keresztül. A Vörös-tengeri egyiptomi útvonal Berenikén, Coptoson keresztül a Níluson veztett Alexandriáig, majd az 1400-as évektől a porugálok Afrika megkerülésével szállították a füszereket Európába. / ANCIENT SPICE TRADE: The distant maritime branch of the spice trade was dominated by the Indonesians of Southeast Asia, the ancient Indonesian navigators who by 1500 BC had established permanent routes from Southeast Asia to Sri Lanka and India (and later China). Goods were then transported overland to the Mediterranean and the Greco-Roman world by Indian and Persian traders via the frankincense route or the Roman-Indian routes. The Egyptian route from the Red Sea via Berenice, Coptos and the Nile to Alexandria, and from the 1400s onwards the Porugines transported spices to Europe by way of Africa.
BEVEZETÉS
A világkereskedelemben gazdaságilag fontos Selyemúthoz (piros) és a Fűszerkereskedelmi úthoz (kék) való európai hozzáférést 1090 körül a Szeldzsuk török Birodalom akadályozta meg, ami a keresztes hadjáratokhoz vezetett. 1453 körül a portugál felfedezések korát az Oszmán Birodalom kialakulása is ösztönözte (https://en.wikipedia.org/wiki/Spice_trade).
Selyemút : piros, Fűszerkereskedelmi út: kék, a K-i Földközi-tengeri kikötők Alexandriában, Anatóliában és Laodikeiában (https://hu.wikipedia.org/wiki/Laodikeia_Phr%C3%BCgik%C3%A9) voltak (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Spice_trade)
A fűszerkereskedelem Ázsia, Északkelet-Afrika és Európa történelmi területeit is érintette. Az olyan fűszereket, mint a fahéj, a kasszia (kínai fahéj), a kardamom, a gyömbér, a bors, a szerecsendió, a csillagánizs, a szegfűszeg és a kurkuma már az ókorban ismerték, és használták is. Kereskedtek velük a keleti világban, a fűszerek már a keresztény korszak kezdete előtt eljutottak a Közel-Keletre, a valódi eredetüket fantasztikus történetekkel elrejtették.
Érdekesség: Kréta szigetén az egyik ránk maradt minószi freskón sáfrányszedés látható. A sáfrányt a világ egyik legdrágább fűszerének tartják, aminek fő oka a termesztési folyamat, és az egy termesztett sáfrányra (Crocus sativus) jutó sáfrányfűszer mennyisége. A sáfrány termesztése azért olyan fáradságos folyamat, mert egy sáfrányvirágból mindössze három piros stigma (sáfrány) keletkezik. Egy uncia sáfrány előállításához körülbelül 4000 stigma szükséges.
A kereskedelem távoli tengeri ágát a délkelet-ázsiai indonéziai népek uralták, az ősi indonéz hajósok, akik i. e. 1500-ra Délkelet-Ázsiából Srí Lankára és Indiába (és később Kínába) vezető állandó útvonalakat hoztak létre. Az árukat aztán szárazföldön a Földközi-tenger és a görög-római világ felé indiai és perzsa kereskedők szállították a tömjén útvonalon és a római-indiai útvonalakon keresztül. Az ausztronéziai tengeri kereskedelmi útvonalak később az i. u. 1. évezredre a Közel-Keletre és Kelet-Afrikára is kiterjedtek, ami Madagaszkár gyarmatosítását eredményezte. Már i. e. 1500-ban kereskedelmi útvonalakat létesítettek Dél-Indiával és Srí Lankával, amelyek a technikai kultúra (mint a katamaránok, segédtörzsű csónakok, latinvitorlás és a varrott-csapos karvelpalánkos csónakok) és speciális anyagok (mint a kókuszdió, szantálfa, banán és cukornád) használatát terjesztették el, valamint összekötötték India és Kína anyagi kultúráját. Különösen az indonéziaiak kereskedtek sikeresen fűszerekkel (főként fahéjjal és kassziával) Kelet-Afrikával, katamarán és segédtörzsű csónakok segítségével, és az Indiai-óceánon a nyugati szelek segítségével vitorlázva. Ez a kereskedelmi hálózat egészen Afrikáig és az Arab-félszigetig terjedt. A történelmi időkben is folytatódott, és később a tengeri selyemúttá vált.
Az egyes régiókon belül az Axumi Királyság (Etiópia) már az i. e. 5. század - i. sz. 11. században, de az i. sz. 1. század előtt bizonyosan úttörő szerepet játszott a Vörös-tengeri útvonal. Az i. sz. első évezredben az etiópok a Vörös-tenger tengeren kereskedelmi hatalommá váltak. Az időszakban már léteztek kereskedelmi útvonalak Srí Lankáról (a római Taprobane) és Indiából.
Fűszeres a Maracesh-i bazárban (https://en.m.wikipedia.org/wiki/File:Spice_Market,_Marakech_(2242330035).jpg)
.jpg)){kind=link}
Az i. u. 7. század közepére, az iszlám felemelkedése után az arab kereskedők elkezdték átvenni ezeket a tengeri útvonalakat, és eluralták az Indiai-óceán nyugati részén húzódó tengeri útvonalakat is. Az arab kereskedők végül átvették az áruszállítást a levantei és velencei kereskedők közvetítésével Európába, egészen a szeldzsuk törökök 1090-es felemelkedéséig. Északon a nabateusok vették át az ellenőrzést a Negeven át vezető, Petrától Gázáig tartó kereskedelmi útvonal felett.
A tengeri fűszerkereskedelem olyan híres legendákat ihletett, mint Szindbádé, a tengerészé, ezek a korai hajósok és kereskedők gyakran Bászra (Perzsa-öböl) kikötővárosából indultak útnak, és számos kikötő után visszatértek, hogy Bagdadban értékesítsék áruikat, köztük a fűszereket. Számos fűszer, például a szerecsendió és a fahéj hírnevét ezeknek a korai fűszerkereskedőknek tulajdonítják. Az indiai kereskedelmi kapcsolat Délkelet-Ázsiával létfontosságúnak bizonyult az arab és perzsa kereskedők számára a 7. és 8. században is. Az arab kereskedők - főként jemeni és ománi tengerészek leszármazottjai - uralták a tengeri útvonalakat az egész Indiai-óceánon, összekötve a titkos "fűszer-szigetekkel" (Maluku-szigetek és Banda-szigetek). A Molukki-szigetekről több feljegyzés is említést tesz: egy jávai krónika (1365) említi a Molukkákat és Malokót, a 14. és 15. századi navigációs művek pedig tartalmazzák az első egyértelmű arab utalást a Molukkákra. Sulaima al-Mahr írja: "Timortól keletre [ahol szantálfa található] vannak Bandam szigetei, és ezek azok a szigetek, ahol szerecsendió és muskátli található. A szegfűszeg szigeteit Malukunak nevezik. Később az oszmán törökök 1453-ig ismét elbirtokolták az útvonalat. A szárazföldi útvonalak kezdetben a fűszerkereskedelmet segítették, de a tengeri kereskedelmi útvonalak is az Európába irányuló kereskedelmi tevékenységek óriási növekedéséhez vezettek.
A kereskedelmet megváltoztatták a keresztes hadjáratok, majd később az európai földrajzi felfedezések, amelynek során a fűszerkereskedelem, különösen a fekete bors kereskedelme az európai kereskedők befolyásos tevékenységévé vált. A 11. századtól a 15. századig az olasz tengeri köztársaságok, Velence és Genova monopolizálták az Európa és Ázsia közötti kereskedelmet. Az Európából a Jóreménység-fokán keresztül az Indiai-óceánra vezető Horn-foki utat Vasco da Gama portugál felfedező navigátor vezette be 1498-ban, ami új tengeri kereskedelmi utakat eredményezett Afrika megkerülésével.
A kialakult útvonalak a középkor végétől egészen a reneszánszig meghatározták a világkereskedelmet, az európai dominancia korszakát nyitotta meg Keleten. Az olyan helyek, mint a Bengáli-öböl, hidakként szolgáltak a különböző kultúrák közötti kulturális és kereskedelmi cserékhez, mivel a nemzetek azért küzdöttek, hogy a számos fűszerútvonal mentén ellenőrzésük alá vonják a teljes kereskedelmet. 1571-ben a spanyolok megnyitották az első csendes-óceáni útvonalat a Fülöp-szigetek és Mexikó között, amelyet a Manila Galleon szolgált ki. Ez a kereskedelmi útvonal 1815-ig tartott. A portugál kereskedelmi útvonalakat főként az ősi útvonalak, kikötők és nehezen uralható nemzetek korlátozták és korlátozták. A hollandok később számos ilyen problémát meg tudtak kerülni azáltal, hogy úttörő módon közvetlen óceáni útvonalat építettek ki a Jóreménység-foktól az indonéziai Szunda-szorosig.
Amerika felfedezésével egy új kontinens kapcsolódott be a fűszer (vanília, paradicsom, paprika, burgonya) és fémkereskedelembe (https://en.wikipedia.org/wiki/Spice_trade)
Az Egyesült Államok 18. században lépett be a világ fűszerkereskedelmébe. A gyarmati idők brit adó- és kereskedelmi korlátozásai már nem akadályozták az amerikai kereskedelmet. Olyan fűszerekkel kereskedtek, mint a bors, a kasszia (kínai fahéj), a szegfűszeg, a fahéj és a gyömbér. A massachusettsi Salem virágzó szumátrai bors kereskedelmének örvendett, és hatalmas hasznot húzott az adózásból és az eladásokból (1797-1846).
Az óriási mennyiségű bors nagy részét az USA újra exportálta európai kikötőkbe (Stockholm, Göteborg, Hamburg, Koppenhága és Antwerpen), vagy Philadelphiába, Bostonba és Baltimore-ba szállították, ahol más amerikai kereskedők és exportőrök feldolgozták és elosztották. A salemi borsflotta egyik legnagyobb feljegyzett szállítmánya valamivel több mint 1 millió font (500 tonna) bors volt, amelyet 1806-ban az Eliza nevű 512 tonnás vitorlás hajó hozott Szumátrából Salembe. 1846 után a fűszerek túltermelése miatt fokozatosan csökkent a fűszer gazdasági jelentősége, mígnem a salemi borskereskedelem az 1861-ben kitört polgárháborút követően végleg megszűnt (1861-1865). Az amerikai polgárháborús uniós katonák hadiadagjai fahéjat, gyömbért, szerecsendiót és borsot tartalmaztak. A fűszerek egyik legszokatlanabb felhasználási módja a háború alatt született. Az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárában egyik talált levélből kiderül, hogy az őrölt piros és fekete paprikát sárkányra kötötték volna egy eloldható zsákban, hogy a konföderációs hadsereg szemébe és orrába jusson. Meg kell jegyezni, hogy senki sem tudja, hogy ezt a kísérletet valóban kipróbálták-e.
A RÓMAI BIRODALOM FŰSZERKERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE
Az ókori fűszerek használata is évezredekre nyúlik vissza. A fűszerek rituálékhoz is kapcsolódtak, többek között egy babona fenntartása vagy egy vallási kötelezettség teljesítése érdekében. Az ókori Egyiptomban a koriander, az édeskömény, a boróka, a kömény, a fokhagyma és a kakukkfű fűszereket az i. e. 1550-ben keletkezett egyiptomi papiruszokon konkrét egészségügyi hatásukról nevezik meg. Mezopotámiában az i. e. 3. évezredből származó sumér agyagtáblák különböző növényeket említenek, köztük kakukkfüvet. II. Merodach-Baladan babilóniai király (i. e. 722-710) számos fűszer- és gyógynövényt termesztett (pl.: kardamom, koriander, fokhagyma, kakukkfű, sáfrány és kurkuma). Perzsiában Cyrus király uralkodása idején (i. e. 559-530) 395 000 fürt fokhagyma felvásárlásáról számoltak be. A perzsák emellett rózsából, liliomból, korianderből és sáfrányból állítottak elő illóolajat.
Nagyrészt Nagy Sándor kis-ázsiai hódításának köszönhetően a hellén világ számos keleti fűszerhez jutott hozzá, melyek később eljutottak Rómába is. Az indiaiak és az arabok az Indiával folytatott tengeri kereskedelem felett rendelkeztek, és az i. e. II. század végén az egyiptomi Ptolemaiosz-dinasztia görögjei az indiaiaktól megtanulták, hogyan hajózzanak közvetlenül Ádenből India nyugati partvidékére a monszunszelek segítségével (ahogy Hippalosz is tette), és átvették a Vörös-tengeri Berenike* kikötőkön keresztül a tengeri kereskedelem irányítását. Az ókori görögök sok keleti fűszert, például borsot, kassziát, fahéjat és gyömbért importáltak. Hippokratész, akit gyakran az "orvostudomány atyjának" neveznek, számos értekezést írt a gyógynövényekről, köztük a sáfrányról, a fahéjról, a kakukkfűről, a korianderről, a mentáról és a majoránnáról. Az egyik legfontosabb görög gyógyfűszert már az i. e. 7. században használták, és Silphium néven ismerték, amely növény az i. sz. 1. században kihalt. A koriander egy egyéves cserje, amelyet Görögországban már az i. e. 2. évezredben termesztették, bár eredetileg Nyugat-Ázsiából és Észak-Afrikából származik. A táblák említést tesznek a parfümökben való felhasználásáról, valamint a magjából és leveléből nyert fűszer és gyógynövény felhasználásáról. A koriandermagot július hónapban ültették el, de csak akkor csírázik, ha megnedvesítik. A faj különösen ellenzi a forró időjárást, amely megpenészíti a korianderlevelet. Termesztették gyógyászati, hűsítő hatása miatt is, amikor kenyérrel, fekélyre alkalmazzák, és borral keverve a férgek kiűzésére. Az ókorban nagyon kevés tartósítószer volt, ezért a kapribogyót savanyító tulajdonságai miatt termesztették. A kapribogyó fűszeressége a még ki nem nyílt virágbimbókból származik. A legkorábbi fellelhető említés és felhasználás Görögországból származik, az i. e. 7. századból. A kapribogyó termesztésének kezdete azonban nem egyértelmű, későbbre tehető.
Ókori tengeri kereskedelmi útvonalak, az indiaiak évezredek óta használtak olyan fűszereket és gyógynövényeket, mint a fekete bors, a fahéj, a kurkuma és a kardamom. Az Indiával folytatott római kereskedelem az Erythrai-tengeri Periplusz szerint, I. u. 1. században (https://en.wikipedia.org/wiki/Spice_use_in_antiquity)
A történészek úgy vélik, hogy a szerecsendió, amely a délkelet-ázsiai Banda-szigetekről származik, az i. e. 6. században került Európába . A rómaiaknak már az i. sz. 1. században volt szegfűszegük, ahogyan az idősebb Plinius írta. A fűszereik közé tartozott a gyömbér, a szegfűszeg, a szerecsendió, a kurkuma, a kardamom, a kasszia, a muskátli, a fahéj és - ami a legnépszerűbb - a bors. A közelebbről termelt ízletes adalékanyagok közé tartozott a bazsalikom, a rozmaring, a zsálya, a metélőhagyma, a babér, a kapor, az édeskömény, a kakukkfű és a mustár.
Egy pékség (Pistrinium) malomköveinek és kemencéjének látképe a római Pompeji városában, amelyet a Vezúv i. u. 79-ben történt kitörése után vulkáni hamu temetett maga alá. A malomköveknek négyzet alakú foglalatai vannak, amelyekbe fagerendákat helyeztek, és amelyeket öszvérekhez erősítettek, hogy a köveket forgassák, és így őröljék a gabonát lisztté. A gabonát a tölcsér alakú felső kő tetejére öntötték, amely a rögzített alsó kő körül forgott. A lisztet az alján ólomlapokra gyűjtötték. A boltíves téglakemencében 80 kenyérsütő kenyeret lehetett sütni.
Pompeii freskó, vegyes tál
A római időkben elterjedten használatban voltak a gyömbér, szegfűszeg, szerecsendió, kurkuma, kardamom, kasszia (kínai fahéj), muskátli, a fahéj és - ami a legnépszerűbb volt - a bors. Az ízesítő növények voltak a bazsalikom, a rozmaring, a zsálya, a metélőhagyma, szekfűszeg, fokhagyma (a lábbeliben, a sarúkban hordták, így terjedt el Európában), a babér, a kapor, az édeskömény, a kakukkfű és a mustár. A Római Birodalom bukása után a fűszerek kereskedelme csökkent, de a gyömbér, a fekete bors, a szegfűszeg, a fahéj és a szerecsendió iránti kereslet a későbbi évszázadokban újraélesztette a kereskedelmet. Az idősebb Plinius az 1. században Naturalis Historia című művében írta a borssal kapcsolatban: „Nincs év, amelyikben India ne jutna a Római Birodalomtól ötvenmillió szeszterciuszhoz.”
Az ókori rómaiak (https://romaikor.hu/a_romaiak_mindennapi_elete/romai_gasztronomia/a_romai_konyha_alapanyagai/
fuszerek/cikk/fuszerek_) sokféle fűszert használtak: borsot, többféle köményt, kaprot, zellert, hagymát, de olyanokat is, amelyek ma nem ismerünk, pl. a silphium nevű fűszert (egy észak-afrikai növény, több fajtáját ismerték és használták, a líbiai nagyon drága volt). A ma már kevéssé ismert és használatos fűszerek közül megemlíthetjük a hegyi zellert, turbolyát, morzsikát, borsmustárt, ez utóbbinak szexuális serkentő hatást is tulajdonítottak. Az örvénygyökeret porrá tört formában használták ízesítésre, indiai eredetű volt a legendás nardus, ez feltehetően egy valeriana tartalmú növény volt. Szintén Indiából származott a costum is, amelyet Plinius erős, csípős ízű fűszerként jellemez. Ugyancsak ismert és híres indiai fűszer volt a sáfrány (a minósziak is ismerték), Kínából származott a malobathron, a kutatók feltételezése szerint ez a pacsuli nevű növénnyel lehetett azonos.
Az általunk is ismert és használt feketeborsot Indiából hozták. A fehér borsot hántolták, a feketét éretten szedték és a napon szárították. A gyömbért Közel-Keletről importálták. A torma honos volt Itáliában is, de a szíriai számított kedvencnek. Az említett hagyma főként a szegények asztalának a fűszerei közé számított mindaddig, amíg Apicius újra fel nem fedezte, hogy milyen kitűnő aromát ad az ételeknek. A mártások készítése: „Hogy mártásod finom és ízletes legyen, végy hozzá petrezselymet, zsályát, sót, borsot, hagymát és bort. Értő kézzel vegyítsd össze az ízeket, így mártásod pikáns ízű lesz."
Az egész Mediterráneum vidékén termesztették az olajbogyót, fogyasztották frissen, sós lében, ecetben, besűrített mustban pácolva. A fekete bogyót mézben, sóval, besűrített mustban tették el. A szegények egyszerűen kenyérrel is fogyasztották. Sokféle receptet ismertek a bogyó felhasználásához, készítettek belőle pürét, illetve felaprították, majd ecettel, köménnyel, mentával, korianderrel és kaporral tálalták. Készült belőle olaj, ami a mindennapi élet nélkülözhetetlen kelléke volt, használták étkezésre, világításra, testápolásra és orvosságokban is. Amforákban** szállították, de - ellentétben a borral - nagyon is ügyelni kellett a szállítási időre, megavasodhatott. Az olajfák termését - hogy a bogyók ne sérüljenek - általában kézzel szedték le, majd kipréselték. Az először lefolyó, legfinomabb olajat főzésre és testápolásra használták, a további préselések már gyengébb minőségűek voltak, ezeket használták mécsesekbe, lámpásokba.
Fontos volt az ókorban a méhészet és a méz szerepe, mert az egyedüli édesítőszer volt, és fontosak voltak a méhészet melléktermékei is, a viasz, a propolisz. Ismerték a méz számos kiváló tulajdonságát, a tartósító és antibiotikus hatását. Alkalmazták az élelmiszerek eltevésénél, fontos volt továbbá a gyógyászati szerepe is. Legjobbnak a görög hymettosi mézet tartották. Tudták, hogy a különböző virágoknak más-más ízű és hatású a méze, ezért tartották a pontusi mézet mérgezőnek, mivel ott sok toxikus hatású növény termett.
Ókori kereskedelmi útvonalak. A fűszerkereskedelem korábban a szárazföldi útvonalakhoz kapcsolódott, de a tengeri útvonalak bizonyultak a kereskedelem növekedését elősegítő tényezőnek (https://en.wikipedia.org/wiki/Spice_use_in_antiquity)
A tengeri kereskedelem a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon folyt. A Vörös-tengeren a tengeri útvonal a Bab-el-Mandebtől Berenikébe* vezetett, onnan szárazföldön a Nílushoz, majd hajókon Alexandriába. A szárazföldi tömjénútvonalon luxuscikkekkel, köztük indiai fűszerekkel, ébenfával, selyemmel és finom textíliákkal kereskedtek
Isztambuli fűszeres a bazárban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Egyiptomi_Baz%C3%A1r_(Isztambul))
A fahéjat, kassziát (kínai fahéj), kardamomot, gyömbért és kurkumát a Kelet népei évezredek óta ismerik, a kereskedelem kezdetén fontos árucikkekké váltak. (Terebess, https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/fuszer.html ) A fahéj és a kasszia legalább kétezer évvel a keresztény időszámítás előtt megjelent a Közel-Keleten. Arábia a fenyőtömjén, a mirha, valamint más illatos gyanták és mézgák kereskedelmének gócpontja volt. Az arab kereskedők ravaszul elhallgatták, vad mesékkel elfedték a fűszerek valódi forrását. Az idősebb Plinius (i. u. 23-79) kigúnyolta ezeket a meséket, és bátran kijelentette: „...nyilvánvalóan azért találták ki őket, hogy e cikkeket minél drágábban adhassák el.”
A bors Indiából származik. Már az ókori népeknek is kedvelt fűszere volt. A honfoglaló magyarok is ismerték, de hazánkban csak a középkorban kezdett elterjedni a királyi és főúri konyhákban. Ma az egész világon ismert és sokat használt fűszer (https://hu.wikipedia.org/wiki/Fekete_bors). Róma ünnepelt írója, az idősebb Plinius nem kedvelte, de nemtetszése dacára a bors hamarosan India és Róma kereskedelmének legfontosabb tételévé vált. 408-ban a várost megostromló I. Alarik nyugati gót király az arany, az ezüst és a textíliák mellett borsot kért hadisarc gyanánt.
A középkorban, amikor kereskedelme megnehezült, értéke elérte az aranyét, és ennek megfelelően a pénzt helyettesítő fizetőeszköznek is használták. A 13–14. században a földesurak gyakran borsban kérték bérlőiktől a bérleti díjat. Kereskedelme jelentős szerepet játszott Velence és Genova felvirágzásában. A középkorban, amikor kereskedelme megnehezült, értéke elérte az aranyét, és ennek megfelelően a pénzt helyettesítő fizetőeszköznek is használták. A 13–14. században a földesurak gyakran borsban kérték bérlőiktől a bérleti díjat. Kereskedelme jelentős szerepet játszott Velence és Genova felvirágzásában.
A fűszer-kereskedelem az Ázsián keresztülvezető szárazföldi kereskedelmi útvonalakon ás a főleg a tengereken zajlott. Az arabok már a keresztény időszámítás előtt rendszeresen elhajóztak a távoli fűszerlelőhelyekre. A Távol-Keleten a kínaiak a Maláj-szigetek körüli vizeket járták be, és az akkor fűszer-szigeteknek hívott Molukkákra (Maluku-szigetek). India és Ceylon központi jelentőségű volt a fűszer-kereskedelemben. A rómaiak Indiával fenntartott fűszer-kereskedelme, amely több mint három évszázadon át virágzott, az arabok monopóliumát ugyan kétségkívül gyengítette, de megtörni nem tudta. Az arab kereskedelem a középkor folyamán végig virágzott.
Az egyiptomi Alexandria kikötői illetékekből származó bevételei már akkor óriásiak voltak, amikor XI. Ptolemaiosz i. e. 80-ban átadta a rómaiaknak a várost. Később, a rómaik idején idején Alexandria a világ legnagyobb kereskedelmi központjává fejlődött, s az Indiából származó illatos-csípős fűszerek legnagyobb lerakata lett és Alexandriából jutottak el a Római Birodalom piacaira. Egyiptomban a Vörös-tengeri Berenikéből* a Níluson jutott el az áru Alexandriába.
A X. században Velence levantei kereskedelme indult fejlődésnek; a XIII. század elején már monopóliuma volt a közel-keleti fűszerüzletekben, a XV. századra pedig igen erős európai hatalommá vált. Velence részben a Kelettel folytatott fűszer-kereskedelmének köszönhette mesés gazdagságát: áruikat Alexandriából szerezték be, majd roppant magas áron adták tovább az észak- és nyugat-európai kereskedőknek és viszonteladóknak. Az európaiak már megismerték az Alexandriába érkező fűszerek forrását, ám Velence monopóliumát nem tudták megtörni. A XV. század utolsó harmadában hajóépítésbe fogtak, hogy a tengeren utat találjanak a fűszertermelő országokba. Elkezdődtek a híres felfedezőutak. A versenyben a portugálok álltak az élen; 1501-ben ők hoztak elsőként fűszert Indiából Európába a Jóreménység fokának megkerülésével. 1492-ben Kolumbusz Kristóf spanyol zászló alatt hajózott, 1497-ben pedig John Cabot vágott neki angol lobogó alatt a tengernek, de egyik expedíciónak sem sikerült eljutnia a fűszerek mesés birodalmába. Magellán 1519-ben indult útnak Spanyolországból. Öt hajójából csak egy, a Victoria tért vissza, de az annál dicsőségesebben, szegfűszeggel megrakodva.
Sir Francis Drake 1577-ben vágott neki világ körüli kalandos útjának. Golden Hind nevű hajójával átkelt a Magellán-szoroson, érintette a fűszer (Maluku)-szigeteket, majd 1580-ban tért vissza Plymouth kikötőjébe Ternate-szigeti szegfűszeggel és más kincsekkel dúsan megrakodva. Hollandiából Cornelis de Houtman flottája indult el a fűszer-szigetek felé 1595-ben, Jacob van Neck hajói pedig 1598-ban futottak ki a tengerre. Mindkét expedíció hatalmas rakomány szegfűszeggel, szerecsendióval, szerecsendió-virággal és borssal tért haza.
Németalföld törvényhozó testületének jóváhagyásával 1602-ben létrejött a Holland Kelet-indiai Társaság. 1664-ben XIV. Lajos meghatalmazásával megalakult a Francia Kelet-indiai Társaság is. Más európai országok uralkodói kiváltságleveleket adományoztak a kelet-indiai társaságoknak, több-kevesebb eredménnyel. Később harc kezdődött a fűszer-kereskedelemből származó előnyöknek és az üzletág monopóliumának a megszerzéséért. Több mint száz éven át a portugálok uralták a piacot, de végül engedniük kellett az angol és holland túlerőnek. A XIX. századra szilárd angol érdekeltségek jöttek létre Indiában és Ceylon szigetén, a hollandok pedig a Kelet-indiai-szigetek nagyobb része felett gyakoroltak ellenőrzést.
A tengerészek számára a kaland, a kockázatvállalás, a nélkülözések, betegségek és a halál időszaka volt ez, a nemzetek számára pedig a győzelemmel vagy vereséggel végződő harcé, új, majdnem őseredeti állapotban lévő területek megszerzéséé s nagy múltú civilizációk leigázásáé. Az európai kereskedelmi érdekeltségek számára ez a nagy sikerek kora volt; megtörték Velence egyeduralmát és az arabok monopóliumát a fűszer-kereskedelemben, kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat létesítettek Európa és a Távol-Kelet között - és felfedezték az Újvilágot, és a kukoricát, a vaníliát.
*
Berenike (https://en.wikipedia.org/wiki/Berenice_Troglodytica) egy ókori kikötő Egyiptomban, D-n a Vörös-tenger partján. Kb 260 kilométerre K-re Aswan -tól. I.e. 275-ben alapította II. Ptolemaios. Egy közeli szigetén drágakő, topáz- és smaragdbánya található. Bereniké az ókorban gazdag és meglehetősen híres volt. A várost Sztrabón, az idősebb Plinius, és a bizánci Stephanus is feljegyezte, a harmadik század utáni virágzását leginkább védett épített kikötőjének és a Felső-Egyiptomból kiinduló főút keleti végpontjának köszönhette. Az útnak a másik végpontja Koptosz (ma Qift), egy egyiptomi hajóépítéséről nevezetes kikötőváros a Níluson, ami Berenikét és Myos Hormoszt tette a két fő hajózási kikötővé Etiópia és Egyiptom (Alexandria), másrészt Szíria, az ősi Srí Lanka és az India közötti kereskedelemben. 258 római mérföld hosszú volt az út Koptoszból a sivatagon át, ami 11 napi útnak felelt meg. Az út mentén itatóállomásokat építettek; a karavánok kútjait és pihenőhelyeit Plinius és az Itineráriumok is felsorolják. A Római császárkorban, az i. e. 1. századtól Berenice az India, Srí Lanka, Arábia és Felső-Egyiptom közötti fűszerkereskedelem egyik fontos útvonala volt. I. u. 137-ben a Via Hadriana összekötötte az alsó-egyiptomi Antinopolisszal a Níluson Alexandriát.
Berenike (https://en.wikipedia.org/wiki/Berenice_Troglodytica) egy ókori kikötő Egyiptomban, D-n a Vörös-tenger partján. Kb 260 kilométerre K-re Aswan -tól. I.e. 275-ben alapította II. Ptolemaios. Egy közeli szigetén drágakő, topáz- és smaragdbánya található. Bereniké az ókorban gazdag és meglehetősen híres volt. A várost Sztrabón, az idősebb Plinius, és a bizánci Stephanus is feljegyezte, a harmadik század utáni virágzását leginkább védett épített kikötőjének és a Felső-Egyiptomból kiinduló főút keleti végpontjának köszönhette. Az útnak a másik végpontja Koptosz (ma Qift), egy egyiptomi hajóépítéséről nevezetes kikötőváros a Níluson, ami Berenikét és Myos Hormoszt tette a két fő hajózási kikötővé Etiópia és Egyiptom (Alexandria), másrészt Szíria, az ősi Srí Lanka és az India közötti kereskedelemben. 258 római mérföld hosszú volt az út Koptoszból a sivatagon át, ami 11 napi útnak felelt meg. Az út mentén itatóállomásokat építettek; a karavánok kútjait és pihenőhelyeit Plinius és az Itineráriumok is felsorolják. A Római császárkorban, az i. e. 1. századtól Berenice az India, Srí Lanka, Arábia és Felső-Egyiptom közötti fűszerkereskedelem egyik fontos útvonala volt. I. u. 137-ben a Via Hadriana összekötötte az alsó-egyiptomi Antinopolisszal a Níluson Alexandriát.
**
TESTACCIO EGY AMFORA DOMB RÓMÁBAN
A Monte Testaccio (érdekesség, https://en.wikipedia.org/wiki/Monte_Testaccio) egy mesterséges domb Rómában, amely teljes egészében törött ókori római kerámiatöredékekből áll a 200-as évekből, a Római Birodalom idejéből származó amforákból. Ez az egyik legnagyobb, az ókori világban bárhol fellelhető romhalmaz, amely alapterületét tekintve 2 hektár, térfogata körülbelül 580 000 köbméter, a becslések szerint 53 millió amfora maradványait tartalmazza. Kerülete közel egy kilométer, magassága 35 méter, bár az ókorban valószínűleg jóval magasabb volt. A Tiberis keleti partjától nem messze, a Horrea Galbae közelében áll, ahol a i. u. 2. század végén az állam olívaolaj-készletét tárolták. A halom idővel vallási és katonai jelentőséggel is bírt.
A Monte Testaccio nem egy véletlenszerű hulladéklerakó volt; ez egy szervezett és gondosan megtervezett domb, melyet feltehetően egy állami közigazgatási hatóság irányított. Az 1991-ben végzett ásatások kimutatták, hogy a dombot egy sor szintes teraszként emelték, és a támfalakat szinte ép amforákból építették fel, amelyek a helyükön való rögzítés érdekében megtöltöttek. Az üres amforákat valószínűleg szamarak vagy öszvérek hátán vitték fel a dombra, majd a helyszínen széttörték, és a cserépedényeket stabilan elhelyezték. Úgy tűnik, hogy az összetört edényeket mésszel szórták meg, hogy semlegesítsék az avas olaj szagát. Az amforák többsége Spanyolország, Líbia és Tunézia területéről származott.
A Testaccio domb 1625-ben (https://en.wikipedia.org/wiki/Monte_Testaccio)