HIDEG ÉS MELEG IDŐJÁRÁS PERIÓDUSOK
AZ UTOLSÓ 2000 ÉVBEN
(2025 július)
Kétezer évre visszamenőleg rekonstruálták Észak-Európa időjárását (https://www.eumet.hu/erdekessegek/ketezer-evre-visszamenoleg-rekonstrualtak-eszak-europa-idojarasat/), a Nature Climate Change című magazinban tették közzé. Lappföldi tavakból kiemelt, a víz által konzervált fenyőfák évgyűrűinek tömörségét vizsgálták, arra keresve választ, hogy melegebb volt-e az éghajlat például a római időkben és a középkorban, mint napjainkban. Az évgyűrűk alapján egészen i. e. 138-ig rekonstruálták az időjárást: az adatok a fokozatosan hűlő éghajlatról tanúskodnak. Évezredenként 0,3 Celsius-fokkal csökkent az átlaghőmérséklet: egyrészt a Nap megváltozott helyzetének, másrészt a Föld és a központi csillag közötti távolság növekedésének köszönhetően. 1850 óta pedig emelkedik az átlaghőmérséklet, az 1970-es évektől gyorsulva. 1850 és 1970 között kb. kiegyenlítik egymást. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A Lappföld-i mérések alulról közelítik az eddigi ismerteinket, amiben talán szerepet játszik Lappföld É-i fekvése is
(A 0 eltérés, a referencia szint az iparosodás előtti időszak hőmérséklete feltehetően,
A fűggőleges tengelyen olvasható le a hőmérséklet különbség: az átlagtól való eltérés: jól felismerhető pl. a középkori "Kis jégkorszak", ami 1850-ben ért véget, és a lehűlés még az egy fokot se érte el. Az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában ebben az időszakban 1–2 °C-kal, világszerte 0,5–1 °C-kal maradt el az 1960–1990 közötti időszak átlagától. Az európai gleccserek 1850-ben voltak a leghosszabbak a legutolsó jégkorszak óta. Londonban 1814-ig vásárokat lehetett rendezni a befagyott Temze jegén. a tél jellemzően novembertől márciusig tartott, sok hóval és jéggel. A nyarak hűvösek voltak, ősszel gyakori volt a pusztító vihardagály Hollandiában. 1586 decemberétől egészen 1587 szeptemberéig tartott a kis jégkorszak első mélypontja. Még a 17. század első negyede is hideg volt. Tanúskodnak erről a korabeli holland és flamand festők művei, Hendrick Avercamp és ifj. Pieter Brueghel, az időszakra tehető a jégvitorlázás feltalálása is. A hőérzet szerinti lehülés az ábra szerinti 0.6-0.8 °C-nak a többszöröse lehetett, ami lényeges volt az élelmiszertermelésben, az emberek életminőségében okozott nehézségek, nagy változások miatt. Hasonló állítás érvényes a másfél fokos (2024) felmelegedésre vonatkozóan is.
Táj befagyott csatornával, korcsolyázókkal, jégvitorlással (Winter Landscape with Skaters and Ice-Sailing, by David Vinckboons, ttps://commons.wikimedia.org/wiki/File:Vinckboons_Landscape_with_skaters.jpg)
Hendrick Avercamp, Téli tájkép jeges mulatságokkal, 1608, (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_holland_fest%C3%A9szet_aranykora)
A Kis jégkorszak leghidegebb évei az 1570-1630 és 1675-1715 között voltak. Tágabb értelemben a 14. századtól a 19. századig tartó viszonylag hűvös időszakot nevezik Kis jégkorszaknak, hűvös, nedves nyarakkal. A Lombok-szigeti Szamalasz tűzhányó 1257-es hatalmas erejű kitörésekor tartósan a légkörbe került anyagrészecskék éghajlat módosító hatása, és a Napfolt tevékenység hiánya vetett véget az azt megelőző úgynevezett Középkori meleg időszak-nak, amikor például a vikingek le tudtak telepedni Grönlandon, 987–tól az 1200-as évekig (https://en.wikipedia.org/wiki/Description_of_the_Medieval_Warm_Period_and_Little_Ice_Age_in_IPCC_reports). A Középkori meleg időszak előtt, a római kortól hűlt az időjárás, nyilván nem egyenletesen. Arómai kori klímaoptimum, ami nagyjából i. e. 250-től i. u. 400-ig tartott, és a mainál több mint 0.5 °C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklete, továbbá kb. 1.5 - 2 °C-kal magasabb volt, mint az 1931-tõl 1960-ig tartó Normál időszak-ban.
Pieter Bruegel: Vadászok a hóban című festménye ,1565
A regionális ez esetben Európát jelenti, ami kb. egy fokkal gyorsabban melegszik mint a globális átlag.
A 2011-2020 közötti években a hőmérséklet 1,09 °C-kal magasabb volt, mint az 1859-1890 közötti időszakban. A szárazföldön a hőmérséklet 1,59 °C-kal, míg az óceán felett 0,88 °C-kal emelkedett. 2024-ben a hőmérséklet 1,5 °C-kal volt magasabb az iparosodás előtti korszaknál. Az utolsó fél évszázadtól eltekintve a globális átlaghőmérséklet egyenletesen csökkent, megfelel a fenti, Lappföld-i méréseknek.
A referencia hőmérsékletről
Az iparosodás előtti -ami az 1850 és 1900 közötti időszak-ra tehető-, időszakban a globális átlag hőmérséklet kb. 13,9°C volt.
(kevés adat, https://en.wikipedia.org/wiki/Temperature_record_of_the_last_2,000_years)*. A globális átlaghőmérséklet az iparosodás előtti időszakhoz képest 1.5 °C-kal nőtt 2025-re. Az iparosodás előtti időszakhoz viszonyítva tapasztalt felmelegedés hatásai, a szélsőséges időjárási jelenségek, villámárvizek, erdőtüzek, aszályok**, a tengerszint emelkedése és a gleccserek olvadása. A gleccserek jégmennyisége elhanyagolható, a Föld majdnem teljes jégmennyisége a sarkokon található, az É-i sarkon sokkal kevesebb a jég, mint az Antarktiszon. Az É-i féltekén a kevesebb jég gyorsabban olvad, és ezért gyorsabban melegszik az É-i félteke, mint a Déli. Európa pedig kb. egy fokkal jobban melegszik mint a globális átlag. Ahogy télen az utakat sóztuk sóval, esetleg kálium-acetáttal vagy zeolittal, most az eget fogjuk sózni ezüstjodiddal, később valamilyen jobb sóval és drónokkal, hogy essen az eső.
A referencia átlaghőmérsékletek összehasonlítása: az iparosodás előtti időszaktól az 1990- 2010-es évekig: zöld vonal (https://www.met.hu/eghajlat/eghajlatvaltozas/megfigyelt_hazai_valtozasok/homerseklet_es_csapadektrendek/kozephomerseklet/index.php)
Az 1931-től 1960-ig tartó közel állandó, 14.5 °C átlag-hőmérsékletű és jégmennyiségű időszakot Normál időszaknak, periódusnak nevezzük: és sok mérési adat*, megfigyelés áll rendelkezésünkre a periódus időjárásáról, így alkalmasabb referencia-periódusnak mint az iparosodás előtti időszak. A Normál periódusokban a sarkokon nem volt számottevő jégveszteség, a periódusok egyensúlyi állapotnak tekinthetőek, amikor az olvadó és a megfagyó egyéves jég mennyiségei közel megegyeznek. A néhány dekádos Normál, stabil átlag hőmérsékletű periódusok az éghajlat tudományokban kitüntetett periódusok lesznek, szemben az iparosodás előtti időszakkal: az évi olvadó és megfagyó jégmennyiségek közel megegyeznek, tehát az Észak-Atlanti áramlat (AMOC, átlagos intenzitása 17 - 18 millió köbméter másodpercenként) stabil állapota tartozik egy Normál időszak-hoz.
Az 1931-től 1960-ig tartó Normál periódusban alig valamivel melegebb volt az időjárás, mint a közvetlenül a Kis jégkorszak előtt, a Középkori meleg időszak-ban, amikor kb. 0.1 °C fokkal volt hidegebb, mint a Normál időszakban (https://www.metnet.hu/kislexikon/kozepkori-melegkorszak). A Normál időszak-ban fél fokkal volt több az átlaghőmérséklet, mint az iparosodás előtti időszakban, és egy fokkal kevesebb mint 2025-ben.
A Középkori meleg időszakot követően alakult ki a Kis jégkorszak, amikor az átlaghőmérséklet Nyugat-Európában az időszakban kb. 1°C-kal, világszerte pedig 0,5–1 °C-kal maradt el az 1931-től 1960-ig tartó normál időszak 1960–1990 közötti időszak átlagától. A Kis jégkorszakban, az 1500-as években még erősen fagyott a sarkokon, és növekedett a jég mennyisége és 1850-ig nem emelkedett az átlaghőmérséklet. A Kis jégkorszak óta melegszik a Föld átlaghőmérséklete, 1850-ig főleg hideg egyensúlyi állapotok alakultak ki, 1850 óta meleg egyensúlyi periódusok. A Föld Normál állapotainak kutatása azoknak az időszakoknak a keresését célozza, amikor a jégmennyiség egyensúlyban volt, azaz ugyan annyi olvadt el évente, amennyi megfagyott. 1850-től a felmelegedés erősödik, mára (2025) elérte a másfél fokot.
A kutatók szerint a római kori klímaoptimum idején volt közel 1.5-2 fokkal magasabb a hőmérséklet mint 1850 és 1900 között, és fél fokkal több volt mint 2025-ben. Aszályos** időszak volt.
Az ábrából nem derül ki, hogy voltak súlyos aszályok a 1931-tõl 1960-ig tartó Normál időszakban is,
ami a referenciaszint megválasztásának egy másik fontos okát mutatja
A globális felmelegedés mértékét 1,5 °C alatt kellett volna tartani, de 2024-ben elértük a másfél fokot az iparosodás előtti időszak hőmérsékletéhez viszonyítva, és az 1 °C -ot a Normál időszakhoz viszonyítva. Hasonlóan meleg korszak a római kori klímaoptimum volt, ami nagyjából i. e. 250-től i. u. 400-ig tartott, és a mainál több mint 0.5 °C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet, és kb. 1.5 - 2 °C-kal magasabb volt mint az 1931-tõl 1960-ig tartó Normál időszakban. A római klímaoptimum idején bort lehetett termelni Londiniumban (a mai Londonban): a szőlőművelés egyértelműen a római hódítás idején terjedt el Britanniában, egészen a Hadrianus-falig, és a Nene-völgyben. Az idősebb Plinius római történész (https://real.mtak.hu/133815/1/Plinius.pdf) egy megjegyzéséből tudjuk, hogy a hegyek lankáin még megtermett a búza is. Az Alpok hágói egész éven át járhatóak voltak, ami megkönnyítette az északra fekvő provinciák: Gallia, Belgica, Germania, Raetia és Noricum leigázását. A Magas-Alpoknak olyan régióiban is foglalkoztak bányászattal, ahol még a 20. század végén is állandó fagy uralkodott. Észak-Afrikában is nedvesebb volt az éghajlat. A második század végére véget ért a meleg korszak, de az átmenet nem volt gyors. Az Aletsch-gleccser és a Mer de Glace újra befagyott, a spanyol, osztrák, bolgár mérések szerint is lassú lehűlés következett. Így a becsült átlaghőmérséklet mellett a szőlő- és búzatermesztés emlékeivel is azonosíthatóak a meleg korszakok, pl. a vikingek idején, a 8. századtól a 11. századig, amikor Grönlandon megtermett a búza. A 11. századtól 80 évig több fokkal (4?) hidegebb volt az időjárás, egy mini jégkorszak volt. Ma Angliában a búza rekordtermést hoz: 16.5 tonnát hektáronként.
2025: Az elmúlt 20 évben az Egyesült Királyságban szőlőültetvények növekedtek, jelenleg több mint 800 szőlőültetvényen termelnek bort. A rómaiak voltak az elsők, akik kereskedelmi forgalomba hozták a bort Európa-szerte. Bár tudjuk, hogy ők hozták be a szőlőt az újonnan meghódított területekre, a történészek meggyőzően csak egyetlen olyan helyszínt azonosítottak Nagy-Britanniában, Northamptonshire-ben, ahol római szőlőskert volt. Amikor a birodalom bukása után Európában hatalomváltás történt, a középkor uralkodó hatalma vette át az irányítást, és a szőlőtermesztés folytatódott; az egyház és a hatalmas székesegyházi városok támogatták a sötét középkorban. =https://www.thevinehouse.co.uk/post/viticulture-in-the-north-of-england-a-short-ish-history-and-why-now-is-the-time-to-plant). John Walter a „Wine in England: A Concise Survey” című könyvében azt írja, hogy a 10. és 11. század meleg időszaka az angol borkészítés újjáéledését hozta magával. A Domesday Book 45 és 55 között olyan települést jegyezett fel, amelyek szőlőültetvényekkel rendelkeztek a Trent folyó alatt. Ebben az időszakban a legtermékenyebb területek délnyugaton voltak, de szőlőültetvények más régiókban is léteztek, például Elyben és Kentben. „Giraldus Cambrensis krónikás (Walesi Gerald, kb. 1146-kb. 1223) idejében York érseke és Gloucester grófjai saját bort készítettek Askhamben, illetve Tewkesburyben.” A középkortól kezdve az Egyesült Királyság bortermelése folyamatos hanyatlásnak indult, kezdve II. Henrik és Aquitániai Eleonóra 1152-es házassága idején az importált bor mennyiségének növekedésével, valamint az 1300 és 1850 közötti „kis jégkorszak” kiszámíthatatlan éghajlatával.
Csak a háború utáni időszakban telepítettek újra kereskedelmi szőlőültetvényeket az Egyesült Királyságban, és a 2000-es évek óta tartó fellendülés egészen Yorkshire-ig északra is elhozta a szőlőültetvényeket.
Hőmérséklet 600 -tól: a szőlő***- és búzatermesztés É-i határának nyomon követésével azonosíthatóak a meleg-hideg korszakok (https://www.met.hu/eghajlat/fold_eghajlata/elmult_evezred_eghajlata/)
*
**
Az aszály olyan száraz időszak, amikor egy területen hónapokig kevés eső esik. A növények kiszáradnak, az állatok szomjaznak, veszélyessé válhat az emberre, ellátási zavarokat okozhat. Aszályok oka csapadékhiány, az erősebb párolgás miatt a vízkészletek apadnak, a hajózás szünetel, a vízenergia, az atomenergia termelése csökken. Talajvíz utánpótlás: a csapadék vagy egyéb felszíni víz beszivárog a talajba, ha van. A talajvíz szintje évszaktól függően változik. A tavaszi olvadás hatására, illetve ősszel a jelentős mennyiségű csapadék miatt megnövekszik a talajvízszint. Az éves ingadozása akár egy-két méter is lehet. A talajvíz távolsága a felszíntől átlagosan 2-5 méterre tehető, ez a szint az esetek nagy részében követi a domborzatot, víztárolóként működik. Szárazabb időszakokban a talajvíz mennyisége néha veszályesen lecsökken.
Az ezredforduló óta már két (2003, 2022) komoly aszállyal kellett szembenéznünk. A 2022-es aszállyak kapcsolatban a kiszáradó Velencei-tótól kezdve, a lakossági ivóvízellátás is veszélybe került, a gyakori nádas és bozóttüzekről, elsivatagozásról, porviharokról, a mezőgazdaságot ért kritikus mértékű károkról szólnak a hírek. A történelmünkben nem példa nélküliek az aszályok, ma a gyakoriságuktól tarthatunk, több éves is lehet.
(Mini tűzoltó jármű kis községeknek: 2 db. egy köbméteres tartály + bútorszállító, feszíthető hevederek! + egy teherautó akku egy négykerekű utánfutón.
Mert egy vízszivattyúhoz 220V kéne), + egy 12V -os közepes légkompresszor alkalmas egy 10 m -es vízsugárhoz. Új áron kb. 2-2.5M HUF lenne.)
A magyar történelem két emlékezetes aszálya az 1794. valamint az 1863. években volt. Az aszályos években idáig kontinentális volt az időjárás, ma magas nyomású mediterrán jellegű (https://amultnakkutja.blog.hu/2022/08/14/kritikus_aszalyok_az_alfoldon_a_hosszu_19_szazadban).
Az 1930-as évekbeli porvihar pusztította az amerikai és kanadai prériket, az ausztráliai aszály komoly mezőgazdasági károkat okozott, és a juhállományt kiirtotta. Egy NASA-tanulmány szerint az 1934-es aszály az Egyesült Államok nyugati részén az elmúlt ezer év legsúlyosabbja volt. A Közel-Keleten az Akkád Birodalom összeomlását egy i. e. 2200 körüli nagy aszály okozhatta. Ez a 4200 évvel ezelőtti aszály más egyiptomi, afrikai és ázsiai civilizációkra hatással volt.
***
A szőlőtermesztés eredetét a Kaspi-tenger környékére teszik, örmény, grúz, azeri É-iráni területekre. Innen terjedt el a termékeny Tigris és Eufrátesz folyók völgyébe Mezopotámiába, az asszír és a Babiloni birodalmakba. A föníciaiak(ma Libanon) mint kereskedő nép által terjedt el Palesztínába, Egyiptomba. i. e. 2500-3000 körül. A görögökhöz i. e. 2000 körül került a szőlő. Innen terjedt tovább a római birodalomba (https://xn--csemegeszlk-6bcb.hu/index.php/2016/05/07/a-szolorol-a-szolo-eredete-es-elterjedese/). A bor készítésének és tárolásának a fazekasművesség kialakulása vetette meg a technikai alapját. A kutatások szerint az első jelentősebb borkészítők a gfózok, az egyiptomiak voltak. Időszámításunk előtt több mint 3000 évvel Egyiptomban már nemcsak a szőlőt és a mustot, hanem a bort is ismerték. A fáraósírokban talált falfestmények hű képet adnak az ókori Egyiptom fejlett szőlő- és borkultútájáról. Mezopotámiában is fejlett borkultúra és borkereskedelem volt. Hamurabi i. e. 2100 körül törvényben bünteti a borhamisítókat. (Csak ami iránt nagy a kereslet, azt érdemes hamisítani). Egyiptomból a szőlő- és bortermelés két úton haladt tovább nyugat felé. Az egyik út Észak-Afrika földközi-tengeri partvidékén vezetett Gibraltárig és innen tovább Spanyolország területére, a másik pedig Kis-Ázsián át az Égei-tengeri szigetekre és Görögországba, továbbá a Balkán északi területei Itália és Nyugat-Európa felé.
Az Égei-tengeri szigeteken és Görögország területén a csaknem 4000 évvel ezelőtt kialakult szőlőkultúra a görög civilizációval együtt fejlődött. A rómaiak először kevésbé foglalkoztak a szőlőműveléssel, de később intenzív szőlőtermesztésbe fogtak, és az egyik legnépszerűbb növényük lett, főleg a bor miatt. A rómaiak részletes szakirodalmat hagytak ránk a szőlőművelésről,és a bor készítésről már kétezer évvel ezelőttről. A római provinciákon Galliában (Franciaország),Hispániában (Spanyolország), Germania déli részén ie. 300-500 körül honosították meg a rómaiak a szőlőt. Pannóniába, a mai Dunántúlra Aurelius Probus császár telepíttette be, aki nagy szőlőbarát vol t(i.u. 276-282), Ő helyezte hatályon kívül Domitianus császár (i. után 81-96) szőlőtelepítési tilalmát. De már a rómaiak megjelenése előtt is volt szőlő Pannóniában. Az itt élő kelták is műveltek itt szőlőt. A nyugatról hódító útra induló gallok (kelták) i. e. negyedik században a Dunántúlon a Balaton-felvidéken már szőlőt műveltek.
Az itáliai szőlőtermesztés: Az I. e. 6. századtól az itáliai szőlőtermesztés lendületesen fejlődött, és rövidesen a mezőgazdaság egyik legfontosabb ágává lett. A latinoknak és az etruszkoknak a szőlőkultúra fejlődésére és a borkészítésre való hatása azért különbözik. A szőlő- és borkultúrát Róma második királya, Numa Pompilius is (715-673 Ie.) terjesztette. A rómaiak átvették a görögök szőlőkultúráját, de hatása volt rájuk az etruszk szőlőkultúra is. Szívesen importálták az eredeti görög borokat (Rhodosz, Leszbosz, Cyprus szigetéről). A római hatóságok kezdetben a 21 évesnél fiatalabbaknak megtiltották a borivást. Augustus is megtiltotta a lányának a borivást. Julius Ceasar (100-44 Ie.) kedvező befolyást gyakorolt Gallia és Hispania szőlőtermesztésének fejlődésére. Szerinte az isten védi a szőlőt, mivel annak megművelése összeköti az embereket a földdel, és katonai védelemre késztet, mivel a szőlőtermesztők hevesen reagálnak a szőlőket pusztító barbárok támadására.
Az itáliai szőlőtermesztés: Az I. e. 6. századtól az itáliai szőlőtermesztés lendületesen fejlődött, és rövidesen a mezőgazdaság egyik legfontosabb ágává lett. A latinoknak és az etruszkoknak a szőlőkultúra fejlődésére és a borkészítésre való hatása azért különbözik. A szőlő- és borkultúrát Róma második királya, Numa Pompilius is (715-673 Ie.) terjesztette. A rómaiak átvették a görögök szőlőkultúráját, de hatása volt rájuk az etruszk szőlőkultúra is. Szívesen importálták az eredeti görög borokat (Rhodosz, Leszbosz, Cyprus szigetéről). A római hatóságok kezdetben a 21 évesnél fiatalabbaknak megtiltották a borivást. Augustus is megtiltotta a lányának a borivást. Julius Ceasar (100-44 Ie.) kedvező befolyást gyakorolt Gallia és Hispania szőlőtermesztésének fejlődésére. Szerinte az isten védi a szőlőt, mivel annak megművelése összeköti az embereket a földdel, és katonai védelemre késztet, mivel a szőlőtermesztők hevesen reagálnak a szőlőket pusztító barbárok támadására.
Cicero Marcus Tullius (106-43 Ie.) a Republica c. művében először szólalt fel az Alpokon túli gallok szőlő telepítései ellen, a római szőlők védelmében. Szerinte csak a római polgárok telepíthessenek szőlőt. A tiltás kiterjed általában a szaporítóvesszők kereskedelmére is. Domitianus Titus Flavius (81-96) kiadta a De excidendis vineis (A szőlők kiirtásáról) rendeletét, amely kötelezővé tette a római provinciák (kevés kivételével) szőlőültetvényei felének a kiirtását, s az anyaországban is megtiltotta új szőlők telepítését, mivel a szőlők elfoglalták a gabonatermesztéstől a földeket, és gabonahiány következett be. Domitianus rendelete mintegy 200 éven át volt hatályban. Csak Marcus Aurelius Probus (232-282) császár szüntette meg azt 280-ban, és állította vissza a szőlőtelepítés jogát az egész birodalomban. A katonáival is szőlőt telepített. Ezzel a szőlő- és borkultúra fejlesztésében és terjesztésében nagy történelmi tettet hajtott végre: ennek hatására alakult ki Gallia, Spanyolország, Pannónia, Mösia, Sirmium földjén, a Rajna mentén, a Duna menti országokban, Illíriában a fejlett szőlőtermesztés, s az kevés kivétellel virágzott és fennmaradt napjainkig. A telepítésekhez Görögországból, Itáliából, Rhetiából, Bourgogneból, Istriából, Aquileiaból, Szicíliából, Afrikából hozatott szaporítóvesszőket. Szokásban volt a Római birodalomban is a borok vízzel kevert fogyasztása.
A rómaiaknál az amfórák mellett már kezdték széleskörűen használni a fahordókat is, amelyeket mogyorófából készült abroncsokkal rögzítettek. Előrehaladtak a szőlőprések gyártásában is. A rómaiaknak a szőlőkultúra határainak Európában való kiterjesztésén kívül jelentős szerepük volt a szakirodalom, a szőlőművelés és borászat elméletének művelésében. A keleti nagy kultúrákból (Fönícia, Görögország) átvett ismereteket latin nyelvre fordítva, a római gazdasági írók a helyi ismeretekkel kiegészítve latin nyelven és módszeresen foglalták össze könyveikben. Ezek a könyvek becses kézikönyvek voltak, s amelyek a könyvnyomtatás feltalálása után az európai szőlő- és borkultúra legfontosabb forrásai lettek a 19. sz. végéig…
A római birodalom bukása után a szőlőtermesztés és a borkészítés fejlődésében átmeneti visszaesés következett be. A népvándorlás viharainak elcsendesedése után azonban a kereszténység térhódítása és a feudális társadalmi rend győzelme a szőlő- és a bortermelés további fejlődését segítette elő. Virágzó szőlőültetvények létesültek a szőlőtermesztésre kedvező vidékeken a kolostorok, a városok és a kastélyok körül. A bortermelés ugyanis fontos jövedelemforrást jelentett, ezért fejlesztése egyaránt érdeke volt az egyháznak, a földesúrnak és a módosabb városi polgárságnak is.
A borfogyasztás a mediterrán kultúrában terjedt, mert:
a vizek egészségtelenek,
az étkezési szokások megkívánják,
a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt,
a bor a keresztény liturgia fontos része.
A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre. (http://miskolcipince.hu/index.php/szlrl-borrol-tudni-kell/95-a-szltermesztes-toertenelme-2)
az étkezési szokások megkívánják,
a jobbágyság szegényes tápláléka miatt a borban lévő kalóriára is szükség volt,
a bor a keresztény liturgia fontos része.
A nagy kereslet jelentős kereskedelmet hívott életre. (http://miskolcipince.hu/index.php/szlrl-borrol-tudni-kell/95-a-szltermesztes-toertenelme-2)