Házioltárok

 

 

 

 

 

 

 

 Római kori házioltárok

 

(2026 február)

 

 

 

 

 

 

A római mitológiában nem minden istenség rendelkezett nagy hatalommal, a kisebb istenségek feladata volt a lakóhelyek, az utak és az útkereszteződések felügyelete és védelme. A nimfák a házak védelméért voltak felelősek, az etruszk vallásból kerültek a római vallásba, de eredetükről is létezik legenda, amely egy isten kicsapongó viselkedéséhez kapcsolódik. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.

 

Lara, a vízi nimfák egyike, egyszerre rendelkezett elragadó szépséggel és féktelen pletykálkodásra való hajlammal: amikor megtudta, hogy Jupiter egy másik nimfát, Juturnát üldözi azzal a szándékkal, hogy magáévá tegye, rögtön hírül vitte Junónak, Jupiter feleségének. A római főisten feldühödve kitépte a nimfa nyelvét, hogy örökre elvegye a kedvét a pletykáldosától, majd megparancsolta Merkúrnak, hogy vigye a kotnyeleskedő nimfát a pokolba. Útközben Merkúr magáévá tette Larát, és e tettének eredményeként két iker született, ők lettek a lárok, egy erőszakos frigy gyümölcsei.

A lárok a földek és az útkereszteződések védelméért lettek felelősek. Eleinte házi istenek voltak, de amikor Rómában elterjedt az a szokás, hogy a holtakat a főutak mentén temették el, ezeknek az utaknak is védelmezői lettek. A lárok tiszteletére minden évben január hónapjában ünnepet rendeztek. Amikor nem a keresztutak biztonságát őrizték, akkor a római otthonok lakóinak egészségére, szerencséjére boldogságára ügyeltek, és a ház ura minden reggel gazdag áldozatot mutatott be számukra.

 

 

 

Pompeii freskója, amely két lar-t ábrázol rhytonnal, ivókürttel és vízmerítö edénnyel, és genius áldozatot egy oltárnál, fuvolistát, szolgát vázával és egy szolgát, aki egy disznót visz az oltárhoz; lent: oltár gyümölcsökkel és tojásokkal két kígyó között

                                                                                (https://en.wikipedia.org/wiki/Lares)

 

 

 

                                           Lar (https://en.wikipedia.org/wiki/Lares)

 

 

A római éléskamrák őrzői a penátok olyan házi istenek voltak, akik kizárólag az egyes házakhoz tartoztak. Két ülő, lándzsát tartó fiatalként  ábrázolták őket. Az éléskamra védelmét bízták rájuk, és nevük a penus szóból származik, amely latinul éléskamrát vagy raktárt jelent.

A penátok tiszteletének a főzésre használt házi tűzhely volt a színtere. A bőséges lakomák kezdetén a ház ura soha nem felejtette el, hogy az ételek egy részét a tűzbe dobja, felajánlásként a penátoknak, miközben a következő imát mormolta: „Az istenek legyenek kegyesek”.

A római államnak, mint minden polgár otthonának, megvolt a maga penátja az, amelyet a Palatinus-domb egyik magaslatán épített templomban imádtak. A Palatinus-dombon az ókori Róma legjelentősebb polgárai laktak. 

 

A római kori házioltárok (larariumok) fokozatosan, a 4. század végén és az 5. század folyamán tűntek el a mindennapi használatból, párhuzamosan a kereszténység államvallássá válásával. A pogány rituálék, köztük a házi áldozatok betiltása I. Theodosius császár nevéhez fűződik, aki 391–392-ben törvényen kívül helyezte a régi vallás gyakorlását. De nem szűntek meg, a  házioltárok hagyománya nem tűnt el nyomtalanul; sok esetben keresztény ikonok, szentképek vagy szobrok vették át a házi védőszellemek helyét, így a házi szentély funkciója tovább élt az új hit keretein belül is. A birodalom távolabbi pontjain és vidéken a hagyományos házi kultuszok még évtizedekig, néhol évszázadokig fennmaradtak a tiltások ellenére is.

Egy tipikus római házioltár, azaz lararium felszerelése a vallási rituálék elengedhetetlen kellékeiből és az istenségek ábrázolásaiból állt. Az alábbi tárgyakat szinte minden háztartásban megtalálhattuk:

Istenszobrok és ábrázolások voltak a Larariumban a ház védőszellemeinek kis bronz- vagy agyagszobrai, általában rövid tunikában, táncoló pózban, kezükben ivótülökkel (rhyton) és áldozati tálkával (patera). A családfő életerejét jelképező alak, gyakran tógába öltözve, fejét a tóga végével lefedve. A éléskamra és a család jólétének őrzői, és olyan nagy istenek szobrai, akikhez a család közelebb érezte magát (pl. Fortuna, Vesta, Mercurius).

 

Továbbá rituális eszközök:

Patera: Lapos áldozati tál, amiből bort, tejet vagy ételt (például gyümölcsöt, süteményt) ajánlottak fel az isteneknek.
Acerra: Fedeles edény vagy doboz a tömjén tárolására.
Turibulum: Tömjénfüstölő, amelyben a rituálé alatt a tömjént elégették.
Salinum: Sótartó edény; a sót tisztító ereje miatt használták az áldozatokhoz.
Gutus: Kis kancsó vagy üveg az italáldozatok (bor, tej, olaj) öntéséhez.
Lucerna: Olajmécses, amelyet a szertartás kezdetén gyújtottak meg a szent láng tiszteletére.
Kígyóábrázolások: Gyakran festettek a lararium falára kígyókat (Agathodaimon), amelyek a hely szellemét és a termékenységet szimbolizálták.
Votive (fogadalmi) ajándékok: Virágfüzérek (garlandok), koszorúk vagy apró érmék, amelyeket hálaadásképpen helyeztek az oltárra.

 

A házioltár (vagy házi szentély) ma is számos világvallásban és spirituális irányzatban központi szerepet tölt be az egyéni és családi hitéletben: a katolikus vallás esetén a hagyományos paraszti kultúra „szentsarka” után ma még népszerű a házi oltárok készítése. Gyakran feszület, Mária-szobor, szentképek és gyertyák alkotják, helyet adva a családi imának.
Az ortodoxoknál az úgynevezett „szép sarok” (vagy ikon-sarok) elengedhetetlen része az ortodox otthonoknak. Itt helyezik el az ikonokat, a mécsest (lampada) és a szenteltvizet.

Keleti vallások:
Buddhizmus esetén a hívők gyakran tartanak otthon Buddha-szobrot tartalmazó oltárt, ahol füstölővel, virággal vagy vízzel tesznek felajánlásokat.
Hinduizmusnél az indiai otthonokban szinte kötelező a Puja (szertartás) számára fenntartott hely, ahol istenségek szobrai és képei előtt végeznek napi rituálékat.
Taoizmus és Sintoizmus: Kelet-Ázsiában ma is komoly hangsúlyt fektetnek a házi oltárokra, ahol gyakran az ősök tiszteletére is állítanak emléktáblákat.
Újpogányság és Wicca*: a modern spirituális utakat követők körében az oltár a rituális munka eszköze, ahol az évszakokhoz és elemekhez köthető jelképeket helyeznek el.
Ősmagyar hitvilág: egyes közösségek az ősi hagyományok újjáélesztéseként alakítanak ki házi szentélyeket, ahol a magyarság szakrális jelképei kapnak helyet.

 

 

*A wicca nem intézményes vallás, és az egyes hívek és csoportok hite és szertartásai nagyban eltérhetnek, de legtöbbjükre jellemző a hit két istenségben, az Úrnőben és az Úrban, valamint a Wicca Intelem („Ha nem ártasz vele, azt tégy, amit akarsz”) betartása, és a „Háromszoros visszatérés törvényében” való hit, valamint a mágikus szertartások végrehajtása. Nem agresszív és nem szexuális töltetű vallásváltozat.

A wicca a matriarchális pogány boszorkányság egy változata, egy modern misztériumvallás, amely vallási és mágikus nézeteken alapul. Legtöbb angol anyanyelvű híve boszorkányként tekint magára. A witch angol szót bár boszorkánynak szokták fordítani, míg a witchcraft-ot boszorkányságnak, de Magyarországon a wiccák jelentős része nem ért egyet a két kifejezés összemosásával, egyes wiccák boszorkányként tekintenek magukra, míg mások elutasítják ezt

A szertartások során általában a tagjaik összegyűlnek egy felrajzolt és megtisztított varázskörön belülre, meghívják az égtájak szellemeit és az Istenpárt, étel- és italáldozatot mutatnak be nekik, és időnként varázslatokat is végrehajtanak. A varázskörön belül rendszerint oltár áll, melyre a szertartás kellékeit helyezik. Mielőtt a körbe lépnének, vannak, akik böjtölnek és/vagy rituálisan megtisztálkodnak. A szertartás után a hívek köszönetet mondanak az Úrnőnek és az Úrnak, valamint a négy égtáj őreinek, és felszámolják a bűvös kört.