A tűz őrzése az ókorban:
fémből vagy agyagból készült parázstartó edények története
(2026 február)
Az ókori Egyiptomban már nem létezett központi tűztároló hely, tüzet házakban, templomokban, a műhelyekben öriték, ami egy társadalom fejlettségének jó fokmérője. Ókori Egyiptom A parázstartókat főzéshez, világításhoz és rituális áldozatokhoz (például füstölőkhöz) használták. A mindennapi életben surlódásos elven alapuló eszközöket, például íj fúrót (bow drill) használtak a tűzgyújtáshoz. Szükség esetén nem túl körülményesen tudtak tüzet gyújtani. A lakóházakban és a munkástelepeken (például a piramisépítők falvaiban) központi tűzhelyeket és kemencéket alakítottak ki, melyek a főzés, a világítás és a fűtés elsődleges forrásai voltak, a piramisokban pl, két mécsesnyi időt dolgoztak naponta. Használták a hordozható parázstartókat, mint minden más ókori társadalomban, a brazier-eket (fémből vagy agyagból készült parázstartó edényeket), amelyek mozgatható hőforrásként szolgáltak világításhoz, főzéshez vagy vallási rituálékhoz.
A szentélyekben a tűznek rituális szerepe volt, az áldozatok bemutatásához és a füstölők meggyújtásához folyamatosan rendelkezésre állt láng, ami a templom belső rendjéhez tartozott, nem lakossági lángként szolgált. A kutatás módja az internetes, MI-s keresés volt, célja az ismereterjesztés. Léteztek hatalmas állami raktárak az élelem és a nyersanyagok tárolására, ezekben üzemanyagot (fát, faszenet, szárított trágyát) halmoztak fel az ipari tevékenységekhez, például a fémkohászathoz vagy a fazekassághoz.(https://journals.ekb.eg/article_212064.html)
Görög brazier (https://www.theacropolismuseum.gr/en/brazier-0)
A parázstartó edények (brasier-ek) évezredek óta az emberi háztartások és rituálék alapvető eszközei, amelyek lehetővé tették a tűz hordozhatóságát és szabályozott használatát. A történelem során két fő anyagtípus dominált, amelyek eltérő társadalmi rétegekhez kötődtek:
Agyag (terrakotta) parázstartók a legősibb és legelterjedtebb alapanyagból készültek. Az egyszerű háztartásokban agyagból készítettek parázstartókat, ez az anyag olcsó volt és jól bírta a hőt. Gyakran lyukacsos kialakításúak voltak, hogy a hamu lehullhasson, a levegő pedig táplálja a parazsat. A fém (bronz, később vas) parázstartók a tehetősebb rétegek és a templomok kiváltságai voltak. A bronz parázstartók gyakran művészi kidolgozást kaptak, lábakon (gyakran tripodokon Rómában) álltak, és nemcsak fűtésre, hanem reprezentatív célokra is szolgáltak. A római korban az öntöttvas is megjelent a robusztusabb, katonai vagy közösségi használatú daraboknál.
Agyag (terrakotta) parázstartók a legősibb és legelterjedtebb alapanyagból készültek. Az egyszerű háztartásokban agyagból készítettek parázstartókat, ez az anyag olcsó volt és jól bírta a hőt. Gyakran lyukacsos kialakításúak voltak, hogy a hamu lehullhasson, a levegő pedig táplálja a parazsat. A fém (bronz, később vas) parázstartók a tehetősebb rétegek és a templomok kiváltságai voltak. A bronz parázstartók gyakran művészi kidolgozást kaptak, lábakon (gyakran tripodokon Rómában) álltak, és nemcsak fűtésre, hanem reprezentatív célokra is szolgáltak. A római korban az öntöttvas is megjelent a robusztusabb, katonai vagy közösségi használatú daraboknál.
Mezopotámia az i. e. 9. századból (Nimrud) ismerünk fém parázstartókat, amelyeket paloták fűtésére használtak. Az ókori Görögországban az úgynevezett eschara (lapos parázstartó) a konyhák alapvető mozgatható tűzhelye volt. Gyakran díszítették színházi maszkokkal vagy mitológiai alakokkal a tartóit.
Ókori Rómában a foculus nevű eszközökkel fűtötték a házakat és melegítették az ételt. Pompejiben számos díszes bronz példányt találtak, amelyek a luxus és a praktikum ötvözetei. A római luxus-parázstartók nem csupán funkcionális fűtőtestek voltak, hanem a társadalmi státusz és a kifinomult ízlés jelképei is. Míg a szegényebb néprétegek egyszerű agyagedényeket használtak, a gazdag polgárok (a domus-ok és villák lakói) művészien megmunkált bronzeszközökkel díszítették otthonaikat. A luxuskivitelű darabokat a következő stílusjegyek jellemzik:
Mitológiai alakok és díszítés, a parázstartók lábai gyakran szatírokat, griffeket vagy szfinxeket formáztak.
A Vesta-szüzek a hagyomány szerint az i. 8. század végétől őrizték a szent tüzet Rómában. A római hagyomány Numa Pompilius-nak, Róma második királyának (uralkodott kb. i. e. 715–673 között) tulajdonítja az első Vesta-szüzek felszentelését, és bár a hivatalos állami kultuszt Numa alapította, a Vesta-szüzek intézménye már Róma alapítása előtt is létezett Alba Longában. Maga Rhea Silvia, Romulus és Remus anyja is Vesta-szűz volt a monda szerint, és az örök tűz őrzése a Vesta szüzek feladata volt. A Veszta-szüzek az ókori Róma legfontosabb papnői voltak, akik Vesta istennőnek, a házi tűzhely és a család védelmezőjének kultuszát gondozták. Feladatuk a szent tűz őrzése volt. A Forum Romanumon álló Vesta-templomban a nap 24 órájában táplálták az öröktüzet, amely Róma fennmaradását jelképezte. Ők készítették a sózott tönkölylisztet, amelyet minden állami áldozatnál használtak. Naponta friss vizet hoztak a szent forrásból, mivel a városi vízvezetéket tisztátalannak tartották. Fontos állami dokumentumokat és végrendeleteket (pl. Julius Caesarét) is bíztak rájuk megvesztegethetetlenségük miatt.
Híres lelet például a pompeji Julia Felix villájában talált darab, amelynek lábai kecskelábú szatírokban végződnek.
Tripod (háromlábú) forma: a stabilitás miatt a legtöbb parázstartót három lábra helyeztek, amelyeket néha állati mancsok (pl. oroszlánmancs) díszítettek. Kizárólag bronzból vagy néha díszes öntöttvasból készültek. A bronz felületeket gyakran patinázták vagy vésetekkel látták el.
Annak ellenére, hogy nehezek voltak, a fém fogantyúk lehetővé tették, hogy a rabszolgák áthelyezzék őket egyik helyiségből a másikba. Csak a leggazdagabbak rendelkeztek padlófűtéssel (hypocaustum), a parázstartók népszerűek maradtak több okból: a hypocaustum felfűtése órákig tartott, míg a parázstartó azonnali meleget adott. Még a fűtött padlójú helyiségekben is használták őket, hogy extra hőt biztosítsanak a téli hónapokban, vagy lábmelegítőként az asztalok alatt. A luxuslakásokban nem fát, hanem drága, kevesebb füstöt termelő faszenet égettek bennük, hogy megkíméljék a freskókat és mozaikokat a koromtól. Sok darabot oltár formájúra alakítottak ki, így nemcsak fűtöttek, hanem a házi istenek (Larok) tiszteletére bemutatott áldozatok (pl. tömjénégetés) eszközei is voltak.
Pompeii brazier, másolat (https://galerielamychabolle.com/project/19th-century-pompeian-brazier-by-chiurazzi-after-the-antique/)
A rómaiak bár nem ismerték a szén-monoxid (CO) kémiai összetételét, veszélyeit, a gyakorlati tapasztalatból nagyon is tudták, hogy a zárt térben égő szén veszélyes. Vitruvius, a híres építész is figyelmeztetett a „nehéz levegő” veszélyeire.
A mérgezések elkerülésére a luxusotthonokban kizárólag kiváló minőségű faszenet használtak. A fát először ellenőrzött körülmények között elszénesítették, így a nedvesség, a gyanta és a káros gázok nagy része már a házba kerülés előtt távozott. A tiszta faszén szinte füstmentesen és kevés mérgező gázzal égett. A római villák (domusok) tervezése segítette a légcserét. Az atrium (nyitott tetős előcsarnok) és a magas mennyezet lehetővé tette, hogy a meleg gázok felemelkedjenek és távozzanak, mielőtt elérnék a belélegezhető szintet. A parázstartót jól szellőző udvaron gyújtották meg, és csak akkor vitték be a szobába, amikor a szén már egyenletesen, lángolás és füst nélkül izzott. Gyakran dobtak gyógynövényeket vagy tömjént a parázsra. Bár ez a gázokat nem semlegesítette, a szag megváltozása vagy a füst jellege jelezhette a lakóknak, ha az égés nem volt tökéletes. A parázstartókat nem hagyták felügyelet nélkül egész éjszakára a teljesen zárt hálószobákban, inkább az esti társasági élet idején, a tágasabb étkezőkben használták őket.
Ennek ellenére a szegényebb negyedekben (az insulákban, a sok emeletes bérházakban), ahol a bérlakásokban nem volt megfelelő szellőzés és silányabb tüzelőt használtak, a szén-monoxid-mérgezés gyakori, néha tömeges tragédiákhoz vezető probléma volt.
A mérgezések elkerülésére a luxusotthonokban kizárólag kiváló minőségű faszenet használtak. A fát először ellenőrzött körülmények között elszénesítették, így a nedvesség, a gyanta és a káros gázok nagy része már a házba kerülés előtt távozott. A tiszta faszén szinte füstmentesen és kevés mérgező gázzal égett. A római villák (domusok) tervezése segítette a légcserét. Az atrium (nyitott tetős előcsarnok) és a magas mennyezet lehetővé tette, hogy a meleg gázok felemelkedjenek és távozzanak, mielőtt elérnék a belélegezhető szintet. A parázstartót jól szellőző udvaron gyújtották meg, és csak akkor vitték be a szobába, amikor a szén már egyenletesen, lángolás és füst nélkül izzott. Gyakran dobtak gyógynövényeket vagy tömjént a parázsra. Bár ez a gázokat nem semlegesítette, a szag megváltozása vagy a füst jellege jelezhette a lakóknak, ha az égés nem volt tökéletes. A parázstartókat nem hagyták felügyelet nélkül egész éjszakára a teljesen zárt hálószobákban, inkább az esti társasági élet idején, a tágasabb étkezőkben használták őket.
Ennek ellenére a szegényebb negyedekben (az insulákban, a sok emeletes bérházakban), ahol a bérlakásokban nem volt megfelelő szellőzés és silányabb tüzelőt használtak, a szén-monoxid-mérgezés gyakori, néha tömeges tragédiákhoz vezető probléma volt.
A parázstartók használata a középkorban is folytatódott, különösen a várak és templomok fűtésénél, mielőtt a beépített kandallók és kályhák széles körben elterjedtek volna. A középkori kályha a 12. század környékén jelent meg Európában, és alapjaiban forradalmasította a lakáskultúrát, mivel lehetővé tette a füstmentes fűtést és a különálló szobák kialakítását. Magyarországon az Árpád-korban még ismeretlen volt, a királyi és főúri udvarházakban a 14. század folyamán terjedt el.
Parázstartó konyhai edény (https://en.wikipedia.org/wiki/Crock_%28dishware%29)
A középkori kályhák: az első kályhák a szemes kályhák voltak, agyagból készültek, falukba korongolt agyagedényeket (kályhaszemeket) falaztak be. ezek növelték a hőleadó felületet és a hőtároló képességet.
A cserépkályhák a 14–15. századtól megjelentek a négyszögletes kályhacsempékből épített szerkezetek, melyek már monumentális szerkezetek voltak, a lovagtarmekben kezdetben középre, később a fal mellé, kémyénnyel építteték, ahol evett is a háznép. A tehetősebbeknél gyakoriak voltak a zöld vagy sárga mázas csempék. A csempéken gyakran vallási jelenetek (pl. Szent László, Háromkirályok), címerek, lovagok vagy mindennapi életképek szerepeltek.
A kályha presztízskérdés lett; míg a főurak díszes, mázas kályhákkal reprezentáltak, a szegényebb rétegek egyszerűbb, máz nélküli szemes kályhákat használtak. Kezdetben gyakran nem volt kéményük (a füst a helyiségben maradt vagy egy nyíláson távozott), de a zárt tűzterű falra épített kályhák (kandallók) megjelenése tisztább és hatékonyabb fűtést biztosított. Ekkor már a konyhának külön főzőkályhát építettek.