Egyiptom egyesítése
Narmer → Haszehemui fáraók idején
(2026 február)
Az ókori Egyiptom egyesítésének folyamata Narmer előtt, a predinasztikus korban (i. e. 3200-tól, Naqada II és III időszak) kezdődött. Már Narmer előtt, az úgynevezett "0. dinasztia" idején (a Skorpió király, Iri-Hór alatt) Felső-Egyiptom, azaz a Dél elkezdte kiterjeszteni befolyását az északi Alsó-Egyiptom felé. A folyamat végül legalább 3 - 4 évszázadon keresztül tartott, Narmer (vagy Ménész, Meni) alatt született meg az első valódi államalakulat. Haszehemui pedig a II. dinasztia utolsó fáraója volt (kb. i. e. 2686 körül). Az ő uralkodása alatt fejeződött be az ország egyesítése a Nagy Háborúban. A "47 209" áldozat Haszehemui híres szobrának talapzatán szerepel egy feliratban, amely szerint a király 47 209 északi lázadót ölt meg, de egyes kutatók úgy gondolják, hogy csak 4700-at, ami még mindig hatalmas szám lenne a korban. A győzelemmel Haszehemui újraegyesítette a szétszakadt országot, és őt tekintik az Óbirodalom (a piramisépítők kora) közvetlen előfutárának. Haszehemui neve eredetileg Haszehem ("A hatalom felragyog") volt, de az egyesítés után felvette a Haszehemui ("A két hatalom felragyog") nevet, ezzel is jelezve, hogy észak és dél (Hórusz és Széth) újra békében él egymással.
A Nagy háború i. e. 2690 körül
Egyedülálló az egyiptomi történelemben, hogy Hórusz és Set istenek szimbólumait is megtaláljuk egy, a Huszehemui fáraó nevét jelölő keretben, kartusban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui). Az egyiptológusok úgy vélik, hogy a két vallás egyesítésével Huszehemui Egyiptomot újraegyesítette a Nagy háborúban. Egy kővázán lévő felirat feljegyzi, hogy „az északi ellenséggel harcolt Nehebben”, ami azt jelenti, hogy az É-i Alsó-Egyiptom megszállta és majdnem elfoglalta délen Neheb-et, a fővárost, és végül 47 ezer halottja volt a "Nagy háború" -nak. Huszehemui legyőzte az északiakat, és egyesítette Egyiptomot az első dokumentált háborúban, ez volt az egyesítés folyamatának legnagyobb háborúja. Nyitott kérdés, hogy miért harcoltak messze délen a fayumiak, deltaiak. Az északiak támadására, bosszú hadjáratára lehet következtetni. Fegyvereik: dárda, íj, buzogány (makeang) voltak, az utóbbi a későbbi korokban uralkodói jogarrá, jelképpé vált. (A római időkben a buzogány nyelére, ferdén felcsavart szalagra üzeneteket írtak, amit csak az tudott elolvasni, akinek azonos átmérőjű jogara volt.)
Egy kőedény felirata szerint Neheb városában vívták a harcot. Neheb mélyen délen fekszik, Aszuántól É-ra, pontosan szemben Nekhennel. Az északi seregek itt - Haszehemui feliratai szerint – katasztrofális vereséget szenvedtek, de maga a tény, hogy ennyire D-re jutottak, figyelemre méltó. A 47 ezer északi áldozatról szóló híradás a legnagyobb ókori áldozatszám.
Az egyesítésről: Egyiptom egyesítése több évszázados folyamat volt. Fél évszázaddal később Dzsószer Neheb-ből Memphiszbe tette át a Birodalom fővárosát (https://hu.wikipedia.org/wiki/Als%C3%B3-Egyiptom_%C3%A9s_Fels%C5%91-Egyiptom_egyes%C3%ADt%C3%A9se), a lecsapolt, termővé tett földek közelébe.
A Nílus menti hátságokon megtelepedett földművelők először falukban és tanyavilágban éltek. A centralizációt a folyó mentén a Nílus kivállasodása, az éves árvizek okozták. Az egyesítést Narmer (Menesz) fáraó kezdte, Narmer fia, Hór-Aha fáraó folytatta, és Haszehemui fejezte be. Az egyesítés fontos szerepet játszott Egyiptom történelmében, a későbbi korokban is megörökítették.
I. e. 3300 körül és az azt megelőző évszázadokban (Naqada II., más néven Gerzei korszakban, kb. i. e. 3500–3200) Egyiptom településszerkezete átalakult a kis falvak helyett délen megjelentek az első valódi, fallal körülvett városok és regionális központok. Felső-, azaz Dél-Egyiptomban három kiemelkedő központ uralta a területet: Hierakonpolisz (Nekhen), ami i. e. 3300 körül már egy kiterjedt, 1500–2000 fős város volt, monumentális építményekkel és vályogtégla házakkal, a legrégebbi vallási központ, és vele szemben Neheb, a főváros, a Nílus másik partján. Nagada jelentős gazdasági hatalom volt, amely az aranybányák és a keleti sivatagi kereskedelmi utak ellenőrzéséből gazdagodott meg, és i. e. 3300 körül már fallal körülvett, "városi" jellegű település volt. Abüdosz (Abdzsu) i. e. 3300 körül kezdett kiemelkedni mint szakrális központ és temetkezési hely. Már két évszázaddal az országegyesítés előtt (kb. i. e. 3300-tól) jelentős hatalmi centrumként funkcionált. Elefantiné a déli határváros és kereskedelmi kapu volt Afrika belseje, Nubia felé.
Északon a települések szerkezete eltért a délitől, kereskedelmi telepek alakultak ki. Maadi i. e. 3500–3300 körül kereskedelmi település volt a mai Kairó közelében, fontos közvetítő volt Kelet-Ázsia és Dél-Egyiptom között. Butó (Tell el-Fara'in) a Delta egyik legősibb szent helye és politikai központja, amely i. e. 3300 előtt már sumer helyi kultúrával rendelkezett. El-Gerzeh a korszak névadó települése volt Fayum-oázis közelében, jellegzetesek a kerámiái. I. e. 3300 körül a városokban már voltak raktárak, D-en öntözéses földművelés, csatornázás, ami lehetővé tette a növekvő népesség eltartását. Mezopotámiából és Afganisztánból származó javak (például lapis lazuli) is eljutottak ezekbe a városokba. Néhány falikép, amelyek az egyesítésről szólnak:
Az Edfu-i templom faliképe, fáraó az egyesített koronával
Falikép a Luxor-i templomból. A csomó az egyesítést jelképezi
Tutankhamon alabástrom edénye a jelképes csomóval
Kefren (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hafr%C3%A9) fáraó faliképe a jelképes csomóval, i.e. 2550 körül
Az egyesítés célja a Faiyum-mélyföld és a Delta birtoklása volt
Az i. e. 3000-es években D-Egyiptomot fokozódó szárazság, a Szahara kiszáradása, az addig "zöld Szaharaként" ismert szavannás területek sivataggá váltak. A folyamat először a lakosságot a Nílus völgyébe kényszerítette, aztán É-ra. A kiszáradás felgyorsította a társadalmi szerveződést, és az egységes egyiptomi állam létrejöttét. A régészeti adatok és a korai nilométer-feljegyzések (vízszintmérők) szerint az egységesítéskor (i. e. 3100 körül, Narmer fáraó idején) a Nílus áradásai elmaradtak a korábbi, bőséges szintektől. A hosszabb aszályos időszakok rákényszerítették a lakosságot a szervezett, központilag irányított csatornaépítésekre. A Nílus áradásainak kimaradása, a csökkenő csapadék kikényszerítette ki az első nagy öntözőrendszerek és gátak megépítését É-on is, például a Memphisz védelmére emelt gátat.
Faiyum a Moeris tó környékén terül el (https://en.wikipedia.org/wiki/Lake_Moeris), a Nílus mellékága feltöltötte, Faiyumot Narmer (Menés) fáraóval kapcsolatban említik először, majd Hór-Ahával kapcsolatban, i.e. 3000- körül. Faiyum értékes legelős-nádasos mocsaras állattenyésztésre alkalmas vidék volt Memphisz közelében, amit csatornákkal megművelhetővé, termővé tettek. A Nílus minden áradásnál 1-2 mm-el megemelte a két oldalán a partot, vállasodásnak nevezik a folyamatot. A vállak növekedése évről-évre csökkentette az árvíz nagyságát és lehetőségét D-n, és ezzel a gabonatermést is, amiért D-ről É felé terjeszkedtek. Az áradást kihasználták, ha volt, a csatornákkal megtartották a vizet.
Narmer fáraó Faiyumtól ÉK-re szélén alapította Memphisz (turai fehér mészkőfallal körülvett, és gáttal védett erőd-város, a város korábbi neve egyiptomi nyelven Fehér Fal volt, a falat többek között a templomok gabonaraktárainak védelmére építették) városát. Az első bazalt utat a világon Faiyumban építették, közel öt évezrede. A Nílusnak akkoriban két ága volt, a bal oldali ág vezetett Faiyumba, mára kiszáradt. A két ág környékén csatornázott nádas-mocsaras terület, értékes termőföld, ami a "Nagy háború" oka volt:
Az Ókorban még két Nílus-ág volt, az egyik a Ny-i mélyedésbe (ma sivatag, https://hu.wikipedia.org/wiki/Kattara-m%C3%A9lyf%C3%B6ld), a Faiyum depresszióba ömlött. Legelős-nádas-mocsaras állattenyésztő vidék volt a csatornázás előtt.
A Nílus árvizei, az ágak vándorlása, a kivállasodás
Az egyiptomi, asszuáni gránitbányában a kikötői rakpart kövei 6-8 méter mélyen vannak, ami mutatja hogyan változott a szint az évezredek során. Az ókori Asszuánban található kikötői építmények mai mélysége nem egyetlen oknak, hanem több geológiai és emberi tényező együttesének köszönhető.
A rakpartok ma 6-8 méter mélyen a felszín alatt (vagy a mai Nílus vízszint alatt) találhatóak a hordaléklerakódás miatt. Az asszuáni gátak (a régi és a Nagy Gát) megépítése előtt a Nílus minden évben júliusban áradt. Az áradások során a folyó finom iszapot és hordalékot rakott le a part mentén. Becslések szerint a talajszint évszázadonként átlagosan 10-12 centimétert emelkedett a Deltában, Asszuánnál többet. Az óbirodalom óta eltelt kb. 4500 év alatt több méternyi új földréteget jelent, amely betemette az ókori vízparti építményeket.
A rakpartok ma 6-8 méter mélyen a felszín alatt (vagy a mai Nílus vízszint alatt) találhatóak a hordaléklerakódás miatt. Az asszuáni gátak (a régi és a Nagy Gát) megépítése előtt a Nílus minden évben júliusban áradt. Az áradások során a folyó finom iszapot és hordalékot rakott le a part mentén. Becslések szerint a talajszint évszázadonként átlagosan 10-12 centimétert emelkedett a Deltában, Asszuánnál többet. Az óbirodalom óta eltelt kb. 4500 év alatt több méternyi új földréteget jelent, amely betemette az ókori vízparti építményeket.
A Nílus medrének mozgása, árterülete Memphisz környékén (kyBP = ezer évvel ezelőtt, a jelenhez viszonyítva)
A Nílus a korábbi csapadékos évezredekben mocsaras, sok növénnyel, alacsony erdőkkel. náddal benőtt terület volt, amit évente elöntöttek az áradások, szerves és szervetlen hordalékkal feltöltve a medencéket, völgyeket, és a Nílus folyamatosan változtatta a medrét. A száraz éghajlat sok fa és fából készült tárgy maradványait megőrizte, de építkezésre alkalmas tetőgerenda, vagy árbockészítésre alkalmas fák nem nőttek Egyiptomban. A cédrustörzseket Levantéből, Bübloszból hozták legalább az i.e. 2600-as évektől.
A mai, pontosabban az Asszuáni-gát megépítése előtti időkig (1900-is, majd az 1960-as évekig), az utolsó 5 évezredben már csak relatíve kis áradások történtek júliusban, még ha ezeket nagy árvíznek is tekintették az egyiptomiak: nem az árterület feltöltése, hanem a kivállasodás volt a jellemző, mert a folyó már nem változtatta meg lényegesen a medrét.
A szállított hordalék szemcse mérete és a víz sebessége idővel kisebb volt, mint korábban: a part közelében több hordalékot terített szét, mint a folyótól távolabb, ami szigeteket, és vállakat, a partokon hátságokat képezett a folyó mentén. Ezeken a hátságokon telepedtek meg az ókori egyiptomiak, művelték a földjeiket a Nílus mentén. Árvíz idején csak a falvak emelkedtek ki a vízből, közöttük nádhajókkal közlekedtek. A hátságok, a feltöltődés, kivállasodás kialakulásának sajátos következménye volt, hogy csak az évről-évre magasabb, nagyobb árvizek tudták elárasztani a Nílus völgyét, ezért fokozatosan É-ra kellett terjeszkedniük a földműveseknek, ahol kevesebb hordalékot rakott le a Nílus. (Van rá jó bizonyíték: a régi rakpartok 6 méter mélyen vannak D-en. A vonatkozó irodalomban "lesüllyedtek".) A terjeszkedés az É-n élőkkel konfliktusokhoz vezetett: Egyiptom i.e. 3100 körül, Menes fáraó által történt első egyesítésének egyik oka volt a D-re történő terjeszkedés. A következő 3 évszázadban többször egyesítették Egyiptomot, az egyik utolsó i.e. 2690 körül történt Haszehemuima (Khasekhemwyan , i.e. 2680 körül, https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui) fáraó idején, 47 ezer É-i halott volt).
I.e. 4500-től a mai Asszuáni gáttól É-ra elkezdődött egy fokozódó aszály-folyamat, amely ma is tart. A folyamat kiszárítja a Szaharát, ma már főleg Dél felé terjeszkedik. A Nílus Asszuán – ahol 8 m mély volt- után vállakat épített, erről egy kép:
A kivállasodás folyamata, ami minden áradásos évben (ha az árvíz magassága több volt, mint 8 m-nél, a mai Asszuánnál mérve) az árvíz tovább építette a vállakat, megemelte a Nílus vállait ott, ahol kiöntött, csökkentette az árvizeket.
Az Asszuáni-gát megépítése előtt a Nílus minden évben kb. július 16.-n kiöntött és fekete iszappal árasztotta el a Nílus-völgyet, évente néhány mm-rel feltöltötte a hátságokat, a mederteltsége erősen változékony volt az év folyamán. A nílusi száraz iszap, amely Egyiptomban mindenhol tengerhomokon, tehát egy régi öböl fenekén nyugszik, a legkisebb víz állás mellett Felső-Egyiptomban 8, míg Kairónál 4.5 méter magas. Asszuántól a torkolatáig 1125 km.-nyi hosszu úton csak 101 m.-t esik a medre.
A modern korban a Nílus vízszintje drasztikusan megváltozott a gátépítések miatt. az Asszuáni Alacsony Gát (1902) megépítése után a folyó dinamikája megszűnt. a régi rakpartok sok helyen azért kerültek "mélyre", mert a duzzasztás miatt a vízszint tartósan megemelkedett, vagy az iszapréteg vastagodott meg a gátak előtti szakaszon.
Az ókori építmények "egymásra épültek", amikor egy kikötői építmény feltöltődött, elhasználódott vagy megrongálódott, gyakran nem bontották el, hanem a feltöltődés miatt egy magasabb szinten építkeztek tovább, hogy védekezzenek az áradások ellen.
Érdekesség: Az asszuáni "befejezetlen obeliszk" bányájában is látható volt, hogy a törmelék és a homok elfedte a munkaterületeket. Ha a régészek nem ásták volna ki, ezek a helyszínek ma is több méter föld alatt pihennének.
A Nílus kivállasodott, minden évben az iszap megemelte a partot, minden évben nagyobb árvízre volt szükség, ezért költöztek É-ra.
A folyamat neve folyómeder-feltöltődés, és alapvetően meghatározta az egyiptomi civilizáció sorsát. A Nílus minden évben iszapot hozott magával, de a lerakódás nem volt egyenletes. A folyó partján, ahol a víz először kilépett a medréből, a sebessége hirtelen lecsökkent. Itt rakódtak le a nehezebb homok- és szemcsés iszapszemcsék, létrehozva a környezetüknél magasabb természetes gátakat. A hordalék egy része a mederben is leült, a folyó alja is folyamatosan emelkedett. Hogy a víz el tudjon folyni, az árvizeknek magasabban kellett átfolyni, átbukni a saját maga építette parti gátakon.
Ahogy a part menti váll és a meder magasabbra került, az alacsonyabb vízállású években a víz már nem tudott kilépni a medréből, hogy elárassza a távolabbi földeket. Az egyiptomiak számára az „alacsony Nílus” éhínséget jelentett, mert a víz a magas partok miatt a mederben maradt. Fontossá váltak a nilométerek (mint az asszuáni): ezekkel mérték, hogy a vízszint eléri-e a kritikus magasságot, ami a gátakon való átbukáshoz és az öntözéshez kellett.
Az északra költözés több okból következménye volt a vállasodásnak. A Delta növekedett, míg Felső-Egyiptomban a völgy szűk és a feltöltődés miatt nehezebben öntözhetővé vált, addig északon a Nílus folyamatosan építette a Deltát a tenger felé, ami új, termékeny területeket hozott létre. Az Óbirodalom idején a Delta még nagyrészt mocsaras volt. Ahogy a hordalék feltöltötte ezeket a mélyedéseket, a terület lakhatóvá és művelhetővé vált, vonzotta a népességet a déli, „kivállasodott” területekről. De a folyó ágai északon a Deltában gyakran vándoroltak. Ha egy ág feltöltődött, a víz új utat tört magának egy mélyebb terület felé, friss iszappal borítva be az új vidéket.
A folyamat neve folyómeder-feltöltődés, és alapvetően meghatározta az egyiptomi civilizáció sorsát. A Nílus minden évben iszapot hozott magával, de a lerakódás nem volt egyenletes. A folyó partján, ahol a víz először kilépett a medréből, a sebessége hirtelen lecsökkent. Itt rakódtak le a nehezebb homok- és szemcsés iszapszemcsék, létrehozva a környezetüknél magasabb természetes gátakat. A hordalék egy része a mederben is leült, a folyó alja is folyamatosan emelkedett. Hogy a víz el tudjon folyni, az árvizeknek magasabban kellett átfolyni, átbukni a saját maga építette parti gátakon.
Ahogy a part menti váll és a meder magasabbra került, az alacsonyabb vízállású években a víz már nem tudott kilépni a medréből, hogy elárassza a távolabbi földeket. Az egyiptomiak számára az „alacsony Nílus” éhínséget jelentett, mert a víz a magas partok miatt a mederben maradt. Fontossá váltak a nilométerek (mint az asszuáni): ezekkel mérték, hogy a vízszint eléri-e a kritikus magasságot, ami a gátakon való átbukáshoz és az öntözéshez kellett.
Az északra költözés több okból következménye volt a vállasodásnak. A Delta növekedett, míg Felső-Egyiptomban a völgy szűk és a feltöltődés miatt nehezebben öntözhetővé vált, addig északon a Nílus folyamatosan építette a Deltát a tenger felé, ami új, termékeny területeket hozott létre. Az Óbirodalom idején a Delta még nagyrészt mocsaras volt. Ahogy a hordalék feltöltötte ezeket a mélyedéseket, a terület lakhatóvá és művelhetővé vált, vonzotta a népességet a déli, „kivállasodott” területekről. De a folyó ágai északon a Deltában gyakran vándoroltak. Ha egy ág feltöltődött, a víz új utat tört magának egy mélyebb terület felé, friss iszappal borítva be az új vidéket.
A Nílus medrében (vagy a környező ártereken) 6-8 méter mélyen található kövek, romok és üledékrétegek több tényező együttes hatásának köszönhető, az évezredes hordaléklerakódás (akráció), a legfontosabb tényező a folyami lerakódás. Mielőtt megépült volna az Asszuáni-gát, a Nílus minden évben kiáradt. Az áradások során a folyó hatalmas mennyiségű ásványi anyagot és hordalékot szállított Etiópia felől. Amikor a víz kilépett a medréből és lelassult, ez az üledék lerakódott. A becslések szerint a Nílus völgyének talajszintje évszázadonként átlagosan 10-12 centimétert emelkedett. 3000-4000 év alatt ez pontosan kiadja azt a 4-8 méteres vastagságot, ami ma eltemeti az ókori építményeket.
Az évezredek során a Nílus medre folyamatosan oldalirányba mozgott, ahol ma szárazföld van, ott régen a folyómeder mélye lehetett.
Ahol régen kikötők vagy templomok álltak, ott a folyó később hordalékot rakott le, így az egykori épületek a mai felszín alá kerültek.
Ahol régen kikötők vagy templomok álltak, ott a folyó később hordalékot rakott le, így az egykori épületek a mai felszín alá kerültek.
Az ókori egyiptomiak gyakran a korábbi épületek romjaira építkeztek, a vályogtégla épületek az eső vagy áradás hatására szétmálltak, majd az emberek elegyengették a terepet, és ráépítették a következőt, az úgynevezett "tell" (domb) képződés, ahol a lakott rétegek egymásra rakódása emelte meg a környezetet a régi kövek fölé.
Érdekesség: Ha ma Luxorban (az ókori Thébában) sétálunk, a modern utcaszint sokkal magasabban van, mint a templomok eredeti padlózata. Ezért kell a turistáknak lépcsőkön leereszkedniük a legtöbb feltárt templomhoz.
A Nílus menti városok, mint a hajdani főváros, Memphisz, vagy a Deltában fekvő kikötővárosok (pl. Hérakleion), kiváló példák arra, hogyan temette el a történelem 6-8 méter mélyre az ókori köveket.
A "föld alá süllyedt" fővárosban, Memphiszben a kutatók fúrásai során kiderült, hogy az ókori település maradványai valóban mélyen pihennek, a Nílus hordalékának lerakódása Memphisz környékén évezredenként átlagosan 1 méterrel emelte meg a talajszintet. A kutató fúrások során a Ptolemaiosz-kori és későbbi leleteket 3-6 méter mélyen, míg a fáraókor (Ó- és Újbirodalom) maradványait 8-12 méter mélyen találták meg a hordalékos talajban. A 4 méteres mélység alatt a kutatók már sárral és vízzel találkoznak, ami rendkívül megnehezíti az ásatásokat. Hérakleion és Kanopusz elsüllyedt kikötők, mert a Nílus-deltában a helyzet még drámaibb, itt a városok nemcsak a föld alá, hanem a tenger alá is kerültek, Oka a talajfolyósodás: a National Geographic beszámolója szerint a Nílus áradásai vagy földrengések hatására a vízzel telített agyagos talaj hirtelen folyékonnyá vált (likvefaktio), és az épületek egyszerűen belemerültek az altalajba. A süllyedés mértéke nagy, a városok ma az Abu Qir-öbölben, a tengerfenék alatt/szintjén, mintegy 6-10 méterrel a mai tengerszint alatt fekszenek. A süllyedést a tengerszint emelkedése mellett a földkéreg lassú süllyedése (subsidence) is okozta, ami a deltában akár évi 3,7–8,4 mm is lehet. Bizonyos területeken, különösen a Nílus-deltában (északon), ma a földfelszín lassú süllyedése is szerepet játszik, a kutakból kivett víz, és a lerakódott üledék súlya alatt a kőzetlemez kismértékben megsüllyed, ezért az olyan városok, mint például a híres Hérakleion vagy Canopus, ma már nemcsak a föld alatt, hanem a tenger szintje alatt 6-10 méterrel fekszenek.
A 6-8 méteres mélység az ókori Egyiptom fénykora (kb. 3000-4500 évvel ezelőtt) óta eltelt idő és az évi átlagos üledékképződés (vagy süllyedés) szorzata, ezért van az, hogy a szfinxet is többször ki kellett ásni a homokból, és a legtöbb templom padlószintje ma mélyen a modern utcaszint alatt van.
A "föld alá süllyedt" fővárosban, Memphiszben a kutatók fúrásai során kiderült, hogy az ókori település maradványai valóban mélyen pihennek, a Nílus hordalékának lerakódása Memphisz környékén évezredenként átlagosan 1 méterrel emelte meg a talajszintet. A kutató fúrások során a Ptolemaiosz-kori és későbbi leleteket 3-6 méter mélyen, míg a fáraókor (Ó- és Újbirodalom) maradványait 8-12 méter mélyen találták meg a hordalékos talajban. A 4 méteres mélység alatt a kutatók már sárral és vízzel találkoznak, ami rendkívül megnehezíti az ásatásokat. Hérakleion és Kanopusz elsüllyedt kikötők, mert a Nílus-deltában a helyzet még drámaibb, itt a városok nemcsak a föld alá, hanem a tenger alá is kerültek, Oka a talajfolyósodás: a National Geographic beszámolója szerint a Nílus áradásai vagy földrengések hatására a vízzel telített agyagos talaj hirtelen folyékonnyá vált (likvefaktio), és az épületek egyszerűen belemerültek az altalajba. A süllyedés mértéke nagy, a városok ma az Abu Qir-öbölben, a tengerfenék alatt/szintjén, mintegy 6-10 méterrel a mai tengerszint alatt fekszenek. A süllyedést a tengerszint emelkedése mellett a földkéreg lassú süllyedése (subsidence) is okozta, ami a deltában akár évi 3,7–8,4 mm is lehet. Bizonyos területeken, különösen a Nílus-deltában (északon), ma a földfelszín lassú süllyedése is szerepet játszik, a kutakból kivett víz, és a lerakódott üledék súlya alatt a kőzetlemez kismértékben megsüllyed, ezért az olyan városok, mint például a híres Hérakleion vagy Canopus, ma már nemcsak a föld alatt, hanem a tenger szintje alatt 6-10 méterrel fekszenek.
A 6-8 méteres mélység az ókori Egyiptom fénykora (kb. 3000-4500 évvel ezelőtt) óta eltelt idő és az évi átlagos üledékképződés (vagy süllyedés) szorzata, ezért van az, hogy a szfinxet is többször ki kellett ásni a homokból, és a legtöbb templom padlószintje ma mélyen a modern utcaszint alatt van.
Egyiptom ókori "egyesítésének" a fő oka az volt, hogy a Nílus feltöltötte D-Egyiptomot, elmaradt az árvíz, sivatagosodott, ezért a déliek megtámadták Fayumot, a Deltát. A Nílus kivállasodása és a D-i területek kiszáradása volt a fő mozgatórugó. Korábban a Szahara jóval zöldebb volt, de ahogy az éghajlat szárazabbá vált, az emberek a sivatagi oázisokból a Nílus-völgybe kényszerültek. Ez népességtömörülést okozott, ami szükségessé tette a központi irányítást a csatornázás és az öntözés megszervezéséhez.
A "déliek" (Felső-Egyiptom) azért támadtak, mert fogytán volt a földjük, és mert erősebb, hierarchikusabb katonai berendezkedést hoztak létre. Délen (pl. Hierakónpolisz környékén) alakultak ki az első valódi városias központok. A déliek ellenőrizni akarták a teljes Nílus-völgyet, hogy hozzáférjenek Fayum és a Delta gazdag mezőgazdasági területeihez.
A Fajjúm-medence (Fayum) valóban fontos termőföld volt, de az óbirodalom idején még inkább egy mocsaras, nádas területnek számított. Nem csak Fayum volt a célpont, hanem a teljes Nílus-delta (Alsó-Egyiptom). Az egyesítés során Narmer (vagy Ménész) király és elődei a Egyiptom északi városait hódították meg, hogy egyetlen politikai és gazdasági egységbe vonják a folyó menti területeket.
*
A Narmer-paletta hátlapján Narmer Alsó-Egyiptom vörös koronáját viseli és hadi jelvényeit viszik előtte. Körülötte lefejezett ellenségek láthatóak, a sávokra osztott ábrázolás legalsó szegmensében Narmer öklelő bikaként látható. Az ábrázolás valószínűleg Alsó-Egyiptom -Fayum és a Delta vidék- legyőzését, annektálását beszéli el. Hasonló tematikájú a Narmer-buzogány ábrázolása és feliratai is. A fehér korona (hedzset) és a vörös korona (deseret) ábrázolásait később felváltották az egyesített korona („két hatalmas”, pszent) viseletének ábrázolásai. A Narmer-paletta az egyik legelső alapja annak a feltevésnek, hogy Egyiptomot Narmer egyesítette, mégpedig Felső-Egyiptomból kiindulva, Alsó-Egyiptom leigázásával. A háborúnak régészeti nyomai nincsenek, Alsó-Egyiptom, Fayum és a Delta nádas, mocsaras, vizenyős területein ritkák a korai korok régészeti leletei.
Narmer ókori egyiptomi fáraó, a korai dinasztikus kori I. dinasztia uralkodója az i. e. 33–30. század körül (szénizotópos kormeghatározás alapján i. e. 3125 körül), számos régész szerint az egyesített Felső- és Alsó-Egyiptom első királya. Az egyiptológusok jelentős része úgy véli, hogy személye azonos Meni, Menesz királyéval. Meni (görögül Ménész), Narmer egyesítette az országot, de az nem lett stabil, és utódjainak újra egyesíteni kellett; esetleg Narmer nem egyesítette az országot, a palettán csak igényei jelennek meg.
(Egyiptom integritására Narmer három elődje idejéről is van bizonyíték: I. Ka és Iri-Hór idejéből, akik Narmer közvetlen elődei voltak, és I. Skorpió uralkodásából, aki generációkkal Narmer előtt élt. Adószedésre már I. Ka és Iri-Hór korából utalnak jelek. I. Skorpió alsó-egyiptomi szerepét a király abüdoszi, felső-egyiptomi sírjából származó leletek sejtetik; a sírból alsó-egyiptomi áruk címkéi kerültek elő. Lehetséges azonban, hogy ezen áruk csupán kereskedelemre és nem Alsó-Egyiptom meghódítására utalnak.)
Felső-egyiptomi elődeivel ellentétben Narmer neve sokkal többször és több helyen fordul elő Alsó-Egyiptomban és az Alsó-Egyiptomon keresztül elérhető Kánaánban is. Míg I. Ka nevét három helyszínek találták meg Alsó-Egyiptomban és egyszer Kánaánban, Iri-Hórét pedig kétszer Alsó-Egyiptomban és egyszer Kánaánban, addig Narmer szerehjére tízszer bukkantak rá Alsó-Egyiptomban és kilencszer Kánaánban. A leletek elosztása arra utal, hogy Narmer sokkal nagyobb szerepet játszott Alsó-Egyiptomban.
Haszehem egy polgárháborút követően (melyben Hórusz és Széth követői csaptak össze) újraegyesítette Felső- és Alsó-Egyiptomot, ekkor vehette fel a Haszehemui (Khasekhemwy, https://hu.wikipedia.org/wiki/Haszehemui) nevet. Ő volt az egyetlen fáraó az egyiptomi történelemben, aki viselte szerehjén Hórusz és Széth szimbólumait is. Az északi hadakkal való küzdelmét szemléletesen mutatja egy kőedény felirata, amely szerint Neheb városában vívták a harcot. Neheb mélyen délen fekszik, jóval túl Thini városán, ami királyi székhely, és pontosan szembe a dinasztia származási helyével, Nehennel. Az északi seregek itt – Haszehemui feliratai szerint – katasztrofális vereséget szenvedtek, de maga a tény, hogy ennyire északra eljutottak, beszédes. Ugyanakkor a 47 ezer északi áldozatról szóló híradás is figyelemre méltó.
Haszehemui az egyiptomi II. dinasztia utolsó fáraója volt, aki legyőzte az északi lázadókat, és egyesítette az országot, jelentős építkezéseket folytatva Nehenben és Abüdoszban. Felesége valószínűleg Dzsószer anyja volt, ő volt az utolsó fáraó, aki Abüdoszban temetkezett, mielőtt a temetkezés Saqqarába, a piramisokba helyeződött volna át. Sírját -ami az első részben kősír- kirabolták, de maradt néhány fontos lelet a sírjában. Sírja az első, amely mellett hajógödröket találtak. Haszehemui jelentős győzelmet aratott az északi seregek felett, a feliratok 47 000 áldozatról számolnak be.
Peribsen fáraó Haszehemui elődje volt, és a régészeti leletek arra utalnak, hogy Egyiptom az idejében kettéosztott volt, és Peribszen csak a birodalom egy része fölött uralkodott. Peribszen sírja tartalmazza az első teljes mondatot, melyet hieroglifákkal írtak. Peribsen fáraó Abüdoszban van eltemetve, a masztabája is ott található. Haszehemui masztabája az első nagy és részben kőből készült masztaba. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. Haszehemui megdöntötte elődje, Peribszen hatalmát, és núbiai útjáról visszatérve, a "Nagy háború" -ban -ismét, sokadszor- egyesítette a vallási okokból megosztott Egyiptomot. Haszehemui az első fáraó, akiről már vannak részletes ismereteink, előtte csak a fáraók nevét ismerjük. A fáraónak nem volt vér szerinti utódja, de felesége a III. dinasztia alapítója, egy edény fedél felirata szerint "A király anyja"-ként említik, valószínűleg Dzsószer anyja volt, mert a későbbi korokban a III. Dinasztia ősanyját tisztelték benne.
A harmadik dinasztia Dzsószer királyának piramisa és a Shunet El Zebib építmény és közötti építészeti hasonlóságok miatt a régészek és egyiptológusok Haszehemui fáraó építményét a lépcsős piramiskomplexumok közvetlen elődjeként írják le. A Shunet El Zebib lapos, lépcsős belső építményét „proto-piramisnak” vagy "proxi-piramisnak" tekintik. Az első dinasztiák idején az uralkodóknak saját masztaba-sírjuk volt, amelyhez temetkezési sírkert is tartozott.
Haszehemui hatalmas kősírkamrát építtetett Abüdoszban, az utolsó királyi sírkamrát, -utána piramisokat építtettek a fáraók-, melyet a nekropoliszban építettek (V. sírkamra). A trapéz alakú síremlék hossza mintegy 70 méter, északi végén 17 méter széles, déli végén pedig 10 méter széles. Ez a terület 58 szobára volt felosztva. A központi sírkamrát sokáig a világ legrégebbi falazott építményének tartották, amely bányászott mészkőből épült.
Haszehemui nevével ellátott tárgyak-at több városban találtak, ezek Hierakonpolisz/ElKab, Abüdosz, Szakkara és Büblosz. Uralkodása alatt számos építési és javítási munkát végzett el-Kabban, Hierakonpoliszban és Abüdoszban. A régészek itt fedezték fel a király aranyozott jogarát, valamint több szépen megmunkált, aranyleveles fedelű kis kőedényt, amelyeket a korábbi sírrablók nem vettek észre. Más tárgyak között kovakő szerszámok, valamint különféle rézeszközök és kőedények, gabonával és gyümölcsökkel töltött kerámiaedények is szerepelnek. Voltak még apró, mázas tárgyak, karneolgyöngyök, modellszerszámok, kosárfonatok, és nagy mennyiségű pecsét is. Az Ashmolean Múzeumban található szobra a legrégebbi egyiptomi királyi szobor. Felső-Egyiptom fehér koronáját viseli. (https://www.reddit.com/r/OutoftheTombs/comments/u79mlz/khasekhemwy_ca_2690_bc_was_the_final_king_of_the/?rdt=40907).
AZ ELSŐ NAGY KŐÉPÜLET, HASZEHEMUI SÍRJA, LELETEI
Mastaba (Wikipedia)
Az első masztabák napon szárított vályogtéglákból készültek, pálmafa gerendákkal. (Ma már tilos a nílusi iszapból készített vályogtéglák használata, a parasztok még a régi téglákat is felhasználták a földek trágyázására). Kezdetben a vályogtégla masztabák kis méretűek voltak: Narmer (Menesz) esetén kb. 3x3 méteres, a fia, Hor-Aha esetén (három darab kb. 5x5 méteres sír. Nem volt elég hosszú gerendájuk egy 15 méteres sírhoz. Vastag, másfél-két méteres falakkal épültek, i.e. 2680 körüli Haszehemui fáraó már 70 méter hosszú és közel 15 méter széles, részben mészkőből épített sírt épített.
Abydoszi U-temető, Haszehemui az utolsó fáraó, aki Abydosben temetkezett, Sírja az 5. sír az abüdoszi nekropoliszban, trapéz alaprajzú, 70 méter hosszú, szélessége északon 17, délen 10 méteres, 58 szoba található benne (https://egyptsites.wordpress.com/2009/02/12/abydos-desert-sites/)
A korai templomokat, palotákat is vályogtéglákból építették. A templomkörzetek erőd szerűek voltak, falakkal (esetleg árokkal, mint a a Dzsószer templomkörzet esetén) körbevéve. A templomok homlokzatai előtt oszlopokon jelképek, zászlók, sólymok voltak, később obeliszkek. A templom bejáratát magasított falak védték, nagy kőajtókkal. A piramisok és a templomok építésénél a nehéz, gyakran több tonnás köveket rámpákról, a vitorlás hajók "A" alakú árbocaihoz hasonló emelőkkel rakták a helyükre. Koporsókat, oszlopokat és tartó- és tetőgerendákat készítettek byblosi cédrusfából. Közvetett bizonyíték van rá, hogy Haszehemui fáraó is hozatott Bübloszból cédrusfát, amire Dzsószer idején már közvetlen bizonyíték van.
Haszehemui masztabája vegyes kővel bélelt vályogtégla épület gazdag leletekkel, bár kirabolták. A kőfal építése a korban új jelenség. A sír az 5. sír az abüdoszi nekropoliszban, trapéz alaprajzú, 70 méter hosszú, szélessége északon 17, délen 10 méteres, 58 szoba található benne. Sírkamrája a legrégibb kőművesmunkák egyike, bányászott mészkőből készült.
Haszehemui erődöket épített Nehemben, több építkezésbe kezdett bele Neheb (régi főváros, ma el-Kab), és Nehen (görög Hierakónpolisz, ma Kom el-Ahmar) és Abüdosz területén. Szakkarában is épített egy sírt.
Gránit kapu része, Khasekhemuy nevével, Nekhen- ben (Hierakonpolis). (Egyiptian Museum, Cairo, https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Khasekhemwy,_name_inscribed_on_door_jamb.jpg)
HASZEHEMUI FÁRAÓ LELETEI
* A kor egyik kovakése Haszehemui fáraó sírjából került elő:
Kovakőkés penge i.e. 2700-ból: Abydosból, Haszehemuihu sírjából (British Múzeum, EA 68775)
* Haszehemuié az első sír, amely mellett bárkagödröt találtak, mindjárt 12 darabot, uralkodása idején tamariszkusz fából készültek a hajók i. e. 2675 -ből (Umm el Qa'ab, Abydos). A hajók kb. 25 m hosszúak, 2.5 m szélesek, 0.5 m mélyek, Nílusi hajók, melyeket romos állapotban találtak meg.
Abydoszi tamariszkuszfa hajók, kb. i.e. 2680-ból (https://en.wikipedia.org/wiki/Abydos_boats), 12 darabot találtak.
Egyiptomi kereskedelmi hajók (Forrás: Gulas,S.-Lescinsky,D.: A vitorlás hajók története)
16 evezőpáros vitorlás i. e. 2700
* Találtak egy korsót találtak a fáraó hieroglif nevével Bübloszban (2., 50.o., 5, 20.o.),
* Megtalálták Haszehemui szobrait, ezek az első fáraószobrok,
Haszehemui a legkorábbi ismert egyiptomi fáraó, aki szobrokat készített magáról, kettő is ránk maradt. Nekhenben és Nehebben, Abüdoszban (Shunet el Zebib néven ismert) építkezett, ott is temették el, Szakkarában is épített sírt. (https://en.wikipedia.org/wiki/Khasekhemwy)
Haszehemui egyiptomi fáraó szobra (Statue of Khasekhemwy, Egyptian Museum, Cairo, https://en.wikipedia.org/wiki/Khasekhemwy)
* aranyból és barna kalcedonból készült jogart (szepter), hossza 60 cm, és számos kőedényt találtak a sírjában.
Haszehemui jogar (https://en.m.wikipedia.org/wiki/File:Khasekhemwy-BeadedScepter_MuseumOfFineArtsBoston.png)
A királyi jelvények, például koronák, jogarok, buzogányok és jellegzetes kellékek, Egyiptom legkorábbi dinasztiáiban a király azonosítására alkalmas tárgyak. A jogar erősen csiszolt, cső alakú, barna-vörös erezett szardonix gyöngyökből áll, amelyeket egy bronzrúd tart össze. Helyenként aranyozott. Minden negyedik gyöngyöt egy vastag aranyszalag vesz körül, ami vízszintes csíkok látszatát kelti. A tárgy finom felépítése arra utal, hogy kizárólag szertartási célokra készült. Mikor megtalálták, két darabra tört, az itt látható nagyobbik darabra és egy 12,7 cm-es darabra, amely most a kairói múzeumban található.
*Továbbá kovakőből készült eszközök, rézeszközök (nem szerszámok), rézedények, kőedények, mázzal bevont tárgyak, karneolgyöngyök, pecsétek is előkerültek ( Wilkinson, Toby, 1999, Early Dynastic Egypt 78. o. Lásd: https://archive.org/stream/EarlyDynasticEgyptUploadBySamySalah/Early+Dinasztikus+Egyiptom++Upload++by+Samy+Salah_djvu.txt).
Karneol és mészkőedények a sírból, arany fémtetőkkel
Alabástrom edények a Haszehemui gyűjteményből, a Dzsószer, Lépcsős piramis alatti labirintusban találták meg a korábbi fáraók neveivel
*Haszehemui nevezetes kőedény gyűjteményét utódja, Dzsószer fáraó Lépcsős piramisa alatt találták meg. Gyűjtemény: a vázákra írva megtalálták több mint háromszáz évre visszamenően a korábbi fáraók neveit az I. és II. Dinasztia idejéből: Narmer, Djer, Den, Adjib, Semerkhet, Ka, Heterpsekhemwy, Ninetjer, Sekhemib fáraókét. Ereklyeként kezelhették a vázákat. A vázák anyagai: diorit, alabástrom, mészkő, pala és iszapkő. Több mint 30 000 darab alabástromból, dioritból, más további nemes kövekből készült vázát, tálat találtak a Lépcsős Piramis alatt. Dzsószer idejéig nem temették el a vázákat. Az értéküket az adta, hogy nem voltak törékenyek, mint az agyagedények, fémedényeket még nem használtak. A későbbi piramisokban kevés kővázát találtak. A Dzsószer piramis alatti sok kilóméteres labirintusban igen sok állat, többnyire ibis madár múmiát is találtak, Dzsószer múmiáját a sírrablók elvitték, sírja 28 méter mélyen volt, egy 3.5 tonnás gránitlap alatt.
Érdekesség: egy társasjáték i.e. 2700 -ból, Peribszen fáraó idejéből. ami a fajansz ismeretét, készítését bizonyítja:
"A bal oldalon látható (Peribszen fáraó idejéből, i.e. 2700 körül) szilikátos fajansz játék-tábla, mely Abüdoszi sírjából került elő, több darabban. A játék-szett többi része más korból származik, a középen látható golyók a Nagada II. időszakból, az elefántcsont oroszlánfigurák az 1. dinasztia idejéről. Egy tábla-játék részei, amit mehen-nek neveztek. A játékot már az egységes egyiptomi birodalom kialakulását megelőzően játszották. A teljes játék-szett három elefántcsont hím oroszlánból, három nőstény oroszlánból és 6x6 db színes golyóból állt." (https://maatkara.extra.hu/10tori/archaikus.htm). Az i.e. 2600-as években a fajansz egyik készítési módja: porrá tört türkíz vagy malachit felhasználásával.