A bárdolás, az ókori famegmunkálás története
(2026 febriár)
Ha valaki a bárdolás, a famegmunkálás történetét kutatja, azt találja, hogy az angol axe, adze, hatchet szavakat átfedésben használják. Az axe szó jelentéseinek finomítása: a szélesbárd (broadaxe) a nagyoló munkákhoz, a bárd (hatchet) a kisebb igazításokhoz, valamint az hasító (adze) a felület finom megmunkálásához, simításához, és még regös-énekes is lehet. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismereterjesztés. (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_walesi_b%C3%A1rdokm, a magyar nyelvben a balta a favágásra való, a fejsze hasításra, famegmunkálásra, felületek bárdolására, a súlyos és hosszúnyelű bárdot pedig főleg hadi célra használták.)
A bárd egy sokoldalú, széles élű szerszám, amelynek története az őskorig nyúlik vissza, és az évszázadok során a famegmunkálás, a konyhaművészet és a hadviselés elengedhetetlen eszköze volt. A bárd alapformái már az őskorban kialakultak. A legkorábbi, pattintott kőből készült eszközöket vágásra és hasításra használták. A csiszolt kőkorszakban (i. e. 3000–3400 körül) megjelentek a fejlettebb, átfúrt kőbalták, amelyek már a mai bárdok közvetlen elődeinek tekinthetők.
A középkorban a bárd (különösen a széles bárd vagy broadaxe) a varrott hajóépítés*, a gerendafaragás és a faházépítés, gerendafaragás alapvető eszköze lett. Gyakran aszimmetrikus (csak az egyik oldala élezett), így hatalmas vésőként működött a rönkök hasításakor, simításakor. A 7. század környékén terjedt el É-Európában, és kulcsszerepet játszott a viking hajók és épületek készítésében. A nyelet sokszor elhajlították vagy eltolták a fej síkjától, hogy megvédjék a munkás kezét a fával való ütközéstől.
A bárd szerepe a konyhában és a mészárszékben: a gasztronómiában a bárd (hentesbárd) nehéz, fejnehéz kialakítása miatt ideális csontok és húsok darabolására. A hentesek és háziasszonyok használják ma is. míg az ácsok hosszú nyelű változatokat használtak, a konyhai bárdok rövidebb nyéllel és vastagabb pengével készültek a hatékonyabb ütőerő érdekében.
Hadviselésben a bárd nemcsak szerszámként, hanem félelmetes fegyverként is funkcionált. A középkori lovagok és katonák egyik fő fegyvere volt, képes volt átütni a páncélt is. Szent László királyt is gyakran ábrázolják csatabárddal. A történelem során a kivégzések rituális eszközeként is használták. A bárd a hatalom és a mesterségbeli tudás szimbólumaként gyakran megjelenik címereken is.
A bárd szerepe a konyhában és a mészárszékben: a gasztronómiában a bárd (hentesbárd) nehéz, fejnehéz kialakítása miatt ideális csontok és húsok darabolására. A hentesek és háziasszonyok használják ma is. míg az ácsok hosszú nyelű változatokat használtak, a konyhai bárdok rövidebb nyéllel és vastagabb pengével készültek a hatékonyabb ütőerő érdekében.
Hadviselésben a bárd nemcsak szerszámként, hanem félelmetes fegyverként is funkcionált. A középkori lovagok és katonák egyik fő fegyvere volt, képes volt átütni a páncélt is. Szent László királyt is gyakran ábrázolják csatabárddal. A történelem során a kivégzések rituális eszközeként is használták. A bárd a hatalom és a mesterségbeli tudás szimbólumaként gyakran megjelenik címereken is.
Hántoló kovakő balta, fűrész (alsó kép, középen, egyiptomi találmány), véső, később rézből, arzénbronzból
Fűrészelés kovakő fűrésszel Egyiptomban
A bárdolás a famegmunkálás évezredes múltra visszatekintő fatömeg-megmunkálási technikája, amelynek során a rönköket bárd segítségével gerendává vagy más sík felületű szerkezeti elemmé alakították. Az egyik legalapvetőbb ácstechnika, amely a fűrészmalmok elterjedése előtt kizárólagos volt, majd azokon túl is évszázadokon át meghatározta az építészetet és a hajóépítést.
A bárdolás történetének főbb mozzanatai az ősidőktől a középkorig: a hengerestörzs szögletesre faragása egyidős a fafeldolgozással. Már az ókori egyiptomiak és a rómaiak is használtak bárdokat a faanyag megmunkálására.
Középkori technika: a középkorban a bárdolás (angolul hewing) volt a legfőbb módszer a faanyag gerendákká történő átalakítására. A mesterek a rönköt rögzítették, majd a kívánt méretre faragták. Ekkoriban a bárdolás nemcsak egyszerű formázás volt, hanem a fűrészlapok hiányában a szerkezeti faanyag előállításának elsődleges módja. A középkori Skandináviában különleges, "halcsontmintás" bárdolási módszereket is alkalmaztak, amelyek különleges felületi mintázatot adtak a gerendáknak.
Középkori technika: a középkorban a bárdolás (angolul hewing) volt a legfőbb módszer a faanyag gerendákká történő átalakítására. A mesterek a rönköt rögzítették, majd a kívánt méretre faragták. Ekkoriban a bárdolás nemcsak egyszerű formázás volt, hanem a fűrészlapok hiányában a szerkezeti faanyag előállításának elsődleges módja. A középkori Skandináviában különleges, "halcsontmintás" bárdolási módszereket is alkalmaztak, amelyek különleges felületi mintázatot adtak a gerendáknak.
A bárdolás folyamata és eszközei, a hagyományos bárdolás nagy szakértelmet igényelt. A fát a földre vagy bakokra fektették. A méretezéshez kréta- vagy zsinórvonalat használtak (csapózsinór). A bárdoló a rönk oldalaiba a végső méretig bevágásokat (rovátkákat) ejtett. A köztes anyagot egy széles pengéjű, gyakran féloldalas élezésű bárd (szélesbárd) segítségével lehasították. A legfontosabb eszközök a szélesbárd (broadaxe) a nagyoló munkákhoz, a bárd (hatchet) a kisebb igazításokhoz, valamint az adogató (adze) a felület finom megmunkálásához, simításához.
Az Újvilág. telepesek technikája: Észak-Amerika gyarmatosítása idején a korai telepesek (17-18. század) előszeretettel használták a bárdolást, mivel a fűrészmalmok alig voltak. Az amerikai gerendaházak (log cabins) falai szinte kivétel nélkül bárdolt, kézzel faragott gerendákból épültek. A 19. században az amerikai kovácsok finomították a bárdokat, nehezebb, kiegyensúlyozottabb fejeket hoztak létre, amelyek hatékonyabbá tették a munkát. Az ipari forradalom idején a gőzhajtású fűrészmalmok (19. század második fele) elterjedésével a bárdolás mint tömeges faanyag-előállítási módszer háttérbe szorult, mivel a fűrészelt faanyag gyorsabban és olcsóbban állt rendelkezésre.
A varrott és bárdolt hajóépítés* a modern korokig (19. sz) megmaradt, de a 20. századra a motorizált fűrészek teljesen átvették a helyét.
Ma a bárdolás mint ipari tevékenység megszűnt, de mint kulturális örökség és hagyományőrző technikaként a Carpenter's Fellowship (Ácsok Közössége) és más hagyományőrző csoportok továbbviszik. Újabban a kézzel bárdolt gerendák újra népszerűek a rusztikus, ökologikus építészetben. A bárdolás története a fával való küzdelem, a kreativitás és a precizitás története, amely a kézműves mesterségek egyik leglátványosabb, de alapvető formája.
A fúrástechnológia ókori Egyiptomi fejlődése is segítette a monumentális építkezéseket és a precíz kőmegmunkálást. A technológia két fő ágon fejlődött:
Az íjfúró (Bow Drill) volt a legelterjedtebb eszköz, amelyet fafúrásra, tűzgyújtásra és lágyabb kövek megmunkálására használtak már az archaikus kortól kezdve. Egy íj húrját tekerték a fúró szárára, majd az íj vízszintes mozgatásával pörgették a szárat. Asztalosmunkákhoz, ékszerkészítéshez és rituális tárgyak, tartó edények vájásához használták.
Csőfúró (Tube Drill) a kemény kőzetek, például a gránit megmunkálásához fejlesztették ki az Óbirodalom idején (kb. i.e. 3000 körül). Egy arzénbronzból kovácsolt üreges cső alkotta a fúrófejet, amelyet kőnehezékekkel láttak el a nagyobb nyomás érdekében, és csíszolóanyagként korundot használtak, ami a forgó cső alatt koptatta ki a követ. A technika jellegzetes fúrási nyomokat (hengeres lyukakat és megmaradt kőmagokat) hagyott hátra, amelyek ma is láthatók a Gízai-fennsíkon. Érdekesség, hogy a kézi fúró önálló hieroglifa-jelként is létezett, amely a váza- és edénykészítő mesterségre utalt. A fúrási nyomok különösen pontasak.
Az íjfúró (Bow Drill) volt a legelterjedtebb eszköz, amelyet fafúrásra, tűzgyújtásra és lágyabb kövek megmunkálására használtak már az archaikus kortól kezdve. Egy íj húrját tekerték a fúró szárára, majd az íj vízszintes mozgatásával pörgették a szárat. Asztalosmunkákhoz, ékszerkészítéshez és rituális tárgyak, tartó edények vájásához használták.
Csőfúró (Tube Drill) a kemény kőzetek, például a gránit megmunkálásához fejlesztették ki az Óbirodalom idején (kb. i.e. 3000 körül). Egy arzénbronzból kovácsolt üreges cső alkotta a fúrófejet, amelyet kőnehezékekkel láttak el a nagyobb nyomás érdekében, és csíszolóanyagként korundot használtak, ami a forgó cső alatt koptatta ki a követ. A technika jellegzetes fúrási nyomokat (hengeres lyukakat és megmaradt kőmagokat) hagyott hátra, amelyek ma is láthatók a Gízai-fennsíkon. Érdekesség, hogy a kézi fúró önálló hieroglifa-jelként is létezett, amely a váza- és edénykészítő mesterségre utalt. A fúrási nyomok különösen pontasak.
Egyiptomban kevés faanyag volt, az akácia (nem akácfa), a szikomorfüge és a tamariskuszfa, melyeket kisebb szobrokhoz, modellekhez és mindennapi tárgyakhoz, bútorokhoz használták. A fáraók hatalmas flottákat indítottak (például Sznofru uralkodása alatt), hogy Libanonból cédrust, délről (Punt és Kus földjéről) pedig ébent hozzanak. A cédrust tartóssága miatt szarkofágokhoz és templomkapukhoz, az ébent pedig intarziákhoz és királyi bútorokhoz használták. Az egyiptomi asztalosok olyan szerszámokat használtak, amelyek alapelvei a mai napig hasonlóak: bronz baltákat, vésőket, fűrészeket (melyekkel húzva vágtak) és fúrókat alkalmaztak. A hazai fáik törzse göcsörtös és rövid volt, megtanulták a fát mesterien "összelegózni". Olyan bonyolult illesztéseket alkalmaztak, mint a fecskefarkú csapolás vagy a horony-eresztékes kötés. A kész műveket felületeket finom gipszréteggel (gesso) vonták be, majd élénk színekre festették vagy aranyozták. A száraz sivatagi klíma kiválóan megőrizte a fából készült kincseket, pl. a Sejk el-Beled szobrot, amely egy Szakkarában talált, élethű szikomorfából faragott szobor (Óbirodalom) a favésés egyik csúcspontja, ahol a szemeket kvarcból és kristályból rakták ki. Tutanhamon fáraó sírjában talált faragott és aranyozott trónszékek, ládák és kocsik az Újbirodalom kézműves remekművei. A finom felületekhez finomszemcsés homokkövet használtak dörzsölőként, előtte egyszerű, fémből készült kaparószerszámokat (skorpereket) alkalmaztak a vékony forgácsok leválasztására. A Középbirodalom idején népszerűek voltak a sírokba helyezett apró fa makettek, amelyek pékségeket, sörfőzdéket vagy hajókat ábrázoltak,
Sejk el-Beled szobor (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kaaper)
A fejsze története az emberiség egyik legrégebbi eszköze, a története mintegy másfél-kétmillió évre nyúlik vissza, és a kőkortól a modern időkig a technológia fejlődését tükrözi. Kezdetben egyszerű kőeszköz volt, amely az anyagok (kő, réz, bronz, vas, acél) fejlődésével és a nyél hozzáadásával (nyelezés) vált egyre hatékonyabbá. A fejsze legkorábbi formái, az úgynevezett kézi fejszék (szakócák), a Paleolitikum idejéből származnak, és mintegy 1,5-1,6 millió évvel ezelőtt jelentek meg. Ezek a durván megmunkált, körte alakú kőeszközök még nem rendelkeztek nyéllel, és valószínűleg állatok feldarabolására, növényi gyökerek kiásására és egyéb alapvető feladatokra használták őket.
A nyéllel ellátott fejszék (nyelezett fejszék) a Mezolitikum (i. e. 6000 körül) és a Neolitikum idején (i. e. 9500 körül) jelentek meg. A kőfejeket növényi indákkal vagy állatbőrrel, É-n faszurokkal rögzítették a fanyélhez, ami jelentős erőkifejtést tett lehetővé, és felgyorsította a fakitermelést, a földművelést és a famegmunkálást. A nyelezés különböző módszereit, például az agancs hüvely használatát, azért fejlesztették ki, hogy az ütések erejét jobban elnyeljék és csökkentsék a nyél törésének esélyét.
A technológia fejlődésével a fejszék anyaga is változott: a bronzkorban, i. e. 4000 körül Egyiptomban megjelentek a tartósabb bronzfejszék. A bronzfejszéket öntőformákban készítették, lehetővé téve a tömeggyártást.
A vaskorban (i. e. 1000 körül) a vasfejsze lett a standard eszköz. A középkorban a vasból készült fejszék fejlesztése tette lehetővé Európa nagy erdőterületeinek kiirtását a hajó-, templom, várépítésekhez.
A technológia fejlődésével a fejszék anyaga is változott: a bronzkorban, i. e. 4000 körül Egyiptomban megjelentek a tartósabb bronzfejszék. A bronzfejszéket öntőformákban készítették, lehetővé téve a tömeggyártást.
A vaskorban (i. e. 1000 körül) a vasfejsze lett a standard eszköz. A középkorban a vasból készült fejszék fejlesztése tette lehetővé Európa nagy erdőterületeinek kiirtását a hajó-, templom, várépítésekhez.
Az idők során a fejszék szakosodottá váltak. Különböző formák és méretek alakultak ki a földrajzi elhelyezkedés és a rendeltetés (például fahasítás, fakivágás, famegmunkálás, ácsmesterség, vagy fegyverként való használat, pl. mint fokos) alapján. A modern acélfejszék a több száz éves mérnöki fejlesztések eredményeként rendkívül tartósak és ergonomikusak lettek. A reneszánsz, barokk korig a holmokat ládákban tároltá, ekkor jelentek meg a szekrények, és a szekrény a jólét szimbólumává vált. A régi szekrényeket a bárdolt hátlap merevítette, még nem használták a fűrészgépeket. A barokk korban fa szegekkel, stiftekkel erősítették össze a bútorokat. A gazdagon faragott, hatalmas kétajtós szekrényeken a barokk korban az íves formák és a díszes veretek domináltak. A18-19. században megjelentek a tálalószekrények (kredencek), a könyvszekrények és a fiókos komódok. A 19. században vált általánossá a belső akasztórúd és a tükrös ajtó.
A balta az emberiség egyik legősibb és legsokoldalúbb eszköze, amelynek fejlődése szorosan követte a technológiai korszakokat:
Őskori (Paleolitikum), az első, nyél nélküli marokkövek (szakócák) már 1,5–1,8 millió évvel ezelőtt megjelentek. Ezeket még kézben tartva használták vágásra, kaparásra és állatok feldolgozására. Az első nyeles balták nyomai kb. 45-49 000 évesek, Ausztráliából származnak. Európában a kőpengét bőrrel, ínakkal vagy szurokkal rögzítették a fanyélhez. A neolitikumban (Csiszolt kőkorszak) megjelentek a csiszolt kőbalták, amelyekkel már hatékonyabban lehetett erdőt irtani és mezőgazdasági területeket nyerni.
A bronzkorban, i. e. 4000 körül Egyiptomban már használtak rézbaltákat. A bronz megjelenésével az eszközök tartósabbak lettek, és különváltak a munkabalták a speciális harci baltáktól. A vas-, majd acélpengék forradalmasították a fakitermelést és az építészetet. A középkorban a lovagok kedvelt fegyvere volt, de a hóhérok is használták a bárdot kivégzésekhez. Ma már az acélfejű, fa- vagy üvegszálas nyelű balták speciális feladatokra (tűzifa hasítás, ácsmunka, kempingezés) lettek optimalizálva, bár a motoros fűrészek sok területen kiszorították őket.
Érdekesség, hogy Budapesten, a Szabadság téren található egy híres balta miniszobor is, amelyet Kolodko Mihály készített egy korábbi usánka-szobor helyére.
A bronzkorban, i. e. 4000 körül Egyiptomban már használtak rézbaltákat. A bronz megjelenésével az eszközök tartósabbak lettek, és különváltak a munkabalták a speciális harci baltáktól. A vas-, majd acélpengék forradalmasították a fakitermelést és az építészetet. A középkorban a lovagok kedvelt fegyvere volt, de a hóhérok is használták a bárdot kivégzésekhez. Ma már az acélfejű, fa- vagy üvegszálas nyelű balták speciális feladatokra (tűzifa hasítás, ácsmunka, kempingezés) lettek optimalizálva, bár a motoros fűrészek sok területen kiszorították őket.
Érdekesség, hogy Budapesten, a Szabadság téren található egy híres balta miniszobor is, amelyet Kolodko Mihály készített egy korábbi usánka-szobor helyére.
Varrott kereszttartók (az iszkába lécek lesznek később a hossztartók erősebb kivitelben), gerendák a fedélzet rögzítésére, a C-vel jelölt lécek alatt van a papirusz zsinór szigetelés. Fenékpalánkos Hufu hajóhoz múzeumi makett, i.e.2589-2566)
A vésők alapvető eszközök voltak az ókori Egyiptomban, a mind az építészetben, mind a mindennapi kézművességben. Használatuk az i.e. 4. évezredtől kezdve nyomon követhető, és az évezredek során technológiai fejlődésen mentek keresztül. A legkorábbi időszakokban és a Dinasztikus korban is használtak kova (flint, tűzkő) vésőket, különösen finomabb faragásokhoz, mivel a kő sokáig éles maradt. Már i.e. 3000 körül elterjedtek az arzénbronz vésők, amelyeket főként puhább kövek (pl. mészkő) és fa megmunkálására használtak. Az Újbirodalom idején jelentek meg a tartósabb ónbronz vésők. a vas használata csak a római korban vált általánossá. A puhább kövekhez fémvésőt és faverőt (mallet) alkalmaztak, míg a kemény kőzetekhez (pl. gránit) inkább dolerit zúzóköveket és koptató homokot használtak.
Asztalos vésők között volt lapos véső, rövidebb, lekerekített nyéllel a kézi faragáshoz. Erős véső négyszögletes keresztmetszetű pengével, melyet faverővel ütöttek csaplyukak készítéséhez, és művészi vésők a finom részletek kidolgozására, hieroglifák faragására és szobrászati munkákhoz. Érdekesség, mert a fémvésők gyorsan koptak és deformálódtak, ezért folyamatos karbantartást (újraélezést vagy kovácsolást) igényeltek.
*A varrott hajók építésének története az első fahajók építésével kezdődött, és a világ egyik legősibb hajóépítési technikája, amely a fém kötőelemek nélküli, növényi rostokkal vagy bőrcsíkokkal összeerősített fapalánkokat jelenti. A palánkokba hornyolat, lyukakat véstek, a hornyokba fűzték a az összeerősítő zsinórokat. A legkorábbi ismert varrott technikával épült hajók az egyiptomi Abydos-ból származnak, i. e. 3050 körülről. A hajók fűzött pántokkal rögzített fa karvel palánkokból álltak, a réseket pedig papiruszzsinórral, alfafűvel tömítették. A legismertebb korai és jól dokumentált példa Khufu fáraó "napbárkája" (i. e. 2570 körül), amelyet a gízai piramis közelében találtak, és 43,4 méter hosszú, libanoni cédrusfa palánkokból építették. A föníciai hajókkal terjedt el az építési mód a Mediterraneumban.
Hufu fáraó, i.e. 2570, temetési Napbárkájának rajza, „varrott” evezős, hosszú palánkos bárka fedélzettel, mint 43.3 m hosszú, a tat- és orrtőke eltérő alakú, az első romjaiból rekonstruált hajó a korból (https://en.wikipedia.org/wiki/Khufu_ship)
Hufu fáraó hajója i..e.2570-ből (4). "Varrott”- és fenékpalánkos, csapos építésű bárka-hajó: ez a hajóépítési módszer a fahajóépítés kezdeteire jellemző a Mediterráneumban i.e. 2700-tól több ezer évig.
Fenék-palánk az i.e. 2570-ből, (Hufu temetési hajója, 43,3 m x 6 m széles)
Európában i. e. 2000 és 1000 között építették tölgyfa palánkokból a hajókat, tiszafa ágakkal összevarrva és mohával tömítve. A Földközi-tenger térségében, például Horvátországban, a Zambratija csónak az i. e. 12. századból származik, és a legidősebb, teljes egészében varrott, tengerjáró eszköznek számít a térségben. Indiai-óceánon a varrott hajók, mint a dhow-k, a középkorig, sőt a modern időkig általánosak voltak, összekötve Kelet-Afrikát és Kínát a kereskedelmi útvonalakon. Észak-Európában a viking és más skandináv hajók, például az i. e. 300 körülről származó Hjortspring csónak, szintén varrott vagy kötelekkel rögzített egymást átfedő, klinker palánkokat használtak. A varrott technika a "héj-először" építési módszer volt, először a hajótestet alakították ki, majd utólag rögzítették a belső vázat. Ez a rugalmas szerkezet jól bírta a tenger hullámzását és a napi partra futtatás okozta ütéseket.
Idővel, főleg a Földközi-tengeren, a föníciaiak által bevezetett horony- és csapozási technika (mortise-and-tenon joinery) megerősítette os építési módszert. merevebb és erősebb hajókat tett lehetővé a külső hossztartók miatt. A Római Birodalom idején is elterjedten használták a technikát a Mediterráneumban, egész a nagy földrajzi felfedezések idejéig, az 1400-as években a portugálok kezdtek el gerincre és bordákra erősített palánkokkal hajókat építeni, a fahiány miatt, fele annyi fa volt szükséges a gerinces hajóépítéshez. Varrott gerinces hajókat még az 1900-as évek elején is építettek Szentpétervár kikötőjében. A technika bizonyos elszigetelt területeken fennmaradt, például Finnország, Oroszország és Észtország szegényebb régióiban, egészen a 20. század elejéig.