A Föld éghajlati billenőpontjairól
(2026 február)
Az éghajlati billenőpont az a kritikus küszöbérték, amelynek átlépése után a globális rendszer állapota gyorsan, nem lineárisan változhat, visszafordíthatatlan módon. A Föld felmelegedése akkor válik önfenntartóvá, amikor a rendszer átlépi a billenőpontot (tipping pointang), és az emberi közreműködés nélkül is folytatódni, állandósulni fog a felmelegedés, a lehetséges pozitív visszacsatolások miatt. A küszöbérték átlépése után az éghajlat önmagát erősítve változik (pl. az olvadó jég kevesebb fényt ver vissza, ami további melegedést és állandósult olvadást okoz, ami az albedó csökkenés vagy stagnálás következménye).
A visszafordíthatatlanság jellemzője, hogy az átbillent rendszerek (mint a grönlandi jégtakaró) már nem térnek vissza eredeti állapotukba, az emberi léptékkel mérve belátható időn belül, hanem legalább állandósulnak(vagy csak az állapot állandosul, vagy a növekedése is). Bár a kiváltó ok (a felmelegedés) fokozatos, az átbillenés után a változás sebessége fel is gyorsulhat, vagy az Északi Áramlat esetén pedig északi lehűlés következhet, mint a Kis Jégkorszakban. Egyetlen pont átbillenése más alrendszereket is a kritikus szint felé változtathat. A legfrissebb tudományos jelentések szerint (Global Tipping Points Report 2025) már az 1,5°C-os melegedés elérése is legalább öt kritikus rendszer átbillenésével fenyeget.Billenőpontok:
Rendszer Következmény Kritikus küszöb (becsült)
Grönlandi jégtakaró Tengerszint-emelkedés ~1,5°C felett
Nyugat-antarktiszi jég Stabilizálhatatlan jégvesztés ~1,5°C - 2,0°C
Amazonas-esőerdő Szavannásodás, hatalmas CO₂ kibocsátás ~2°C - 3°C környékén
Permafroszt (örökfagy) Metán és szén-dioxid hirtelen felszabadulása ~1,5°C - 2,0°C
Golf-áramlat, AMOC Európa éghajlatának gyors lehűlése, néhány °C
Grönlandi jégtakaró Tengerszint-emelkedés ~1,5°C felett
Nyugat-antarktiszi jég Stabilizálhatatlan jégvesztés ~1,5°C - 2,0°C
Amazonas-esőerdő Szavannásodás, hatalmas CO₂ kibocsátás ~2°C - 3°C környékén
Permafroszt (örökfagy) Metán és szén-dioxid hirtelen felszabadulása ~1,5°C - 2,0°C
Golf-áramlat, AMOC Európa éghajlatának gyors lehűlése, néhány °C
áramlat összeomlása a monszunok megváltozása Bizonytalan, de az AMOC gyengülése sok év alatt csak 10%-os
A billenőponton utáni visszafordíthatatlan változásokkal régóta fenyegetnek a kutatók, de időpontot, intervallumot nem közölnek. Az 1.5 Celsius fokos felmelegedést sokszor említik, mint a billenési pont jellemzőjét, amit 2024-2025-ban alulról már megközelítettünk. A tudományos elméletek szerint a billenés nem egyetlen pillanat, hanem több kritikus küszöbérték átlépésével történhet, amelyek dominó szerűen kiváltják majd egymást. Pl. az albedó-hatás (jég fényvisszaverő képessége) esetén a sarki jégtakarók elolvadásával a fehér, hőt visszaverő felületeket sötét óceánvíz váltja fel, amely elnyeli a napsugárzást, tovább hevítve a bolygót. Egy használhatónak tűnő állítás: az arktiszi jégolvadás sebességével, az albedó csökkenésével - és a több éves jég mennyiségével- mérhető a billenőpont távolsága az időben, melyre tudományos állítás, előrejelzés nem ismeretes, csak a fenyegetések.
Az Amazonas-medence szárazabbá válása miatt az őserdők szén-dioxid-elnyelőkből kibocsátókká válhatnak az erdőtüzek és a szerves bomlások miatt. Aeroszolok csökkenése is jellemző, mert a légszennyezés elleni küzdelem (például a hajózási üzemanyagok kéntartalmának 2020-as korlátozása) paradox módon gyorsítja a melegedést. Az aeroszolok visszavernék a napfényt, így hűtő hatást fejtenek ki; eltűnésükkel több energia éri a felszínt. Óceánok melegedése fékezi a felmelegedést, tárolják a hőt, -a víz fajhője viszonylag magas-, és mérhető, hogy az elmúlt két évtizedben az óceánok melegedési sebessége jelentősen nőtt.
A felmelegedés sebessége
A kutatók azt vizsgálták, mekkora a kockázata a billenésnek: annak, hogy a klímaváltozást erősítő visszacsatolások annyira erősek legyenek, hogy egy folyamatos melegedés jöjjön létre, amely önfenntartóvá válik, ami azt jelentené, hogy a bolygó hosszú távon melegebbé válna, és a folyamat akkor is visszafordíthatatlan lenne, pl. a hőmérséklet állandósulna, ha később csökkennének is a melegítést kiváltó okok.
65 millió évre visszamenően rekonstruálható a globális átlaghőmérséklet, aminek alapján látható, hogy Földünkön voltak már a mainál sokkal melegebb időszakok is, ezekben a jelenleginél akár 10-15 fokkal is magasabb volt az átlaghőmérséklet, amikor nem léteztek jégtakarók, a tengerszint pedig több tíz méterrel magasabb volt a mainál, A gyorsan melegedő változással kiléphetünk abból a tartományból, amelyen a mezőgazdaság, az infrastruktúra és az ökoszisztémánk is alapszik.
A kutatók szerint több ilyen billenőpont létezik az 1,5°C és 2°C közötti globális átlaghőmérséklet-emelkedésnél (az iparosodás előtti szinthez képest). Az emberi szén-dioxid-kibocsátás abban különbözik a természetes szénciklustól (pl. vulkánkitörések, állatok kilégzése*), hogy akkora további többletet visz a rendszerbe, amelyet a természetes elnyelők (óceánok, erdők) már nem tudnak ellensúlyozni.*
Az adatok azt mutatják, hogy a globális felmelegedés üteme évtizedenkénti lebontásban növekedett, de ma már talán stagnál. Míg az 1850 óta az 1982-ig mért átlagos melegedés évtizedenként mindössze 0,06°C, az 1982 óta tartó időszakban ez az ütem több mint háromszorosára, évtizedenként 0,20°C-ra gyorsult. A legfrissebb adatok szerint a 2015–2024 közötti időszakban az emberi tevékenység okozta melegedés mértéke már elérte az évtizedenkénti 0,27°C-ot. A felmelegedés ütemének változása, amivel a kockázat arányos:
Hosszú távú átlag (1850-től): 0,06°C / évtized.
Középtávú ütem (1982-től): 0,20°C / évtized.
Legutóbbi évtized (2015–2024): 0,27°C / évtized, ami
Középtávú ütem (1982-től): 0,20°C / évtized.
Legutóbbi évtized (2015–2024): 0,27°C / évtized, ami
2020–2025 állandósulni látszik, mert a szeptemberi arktiszi minimális jégfelület már nő.
A 2015–2024 között 0,27°C / évtized volt a felmelegedés éeréke, és 2024 egy kivételesen meleg év volt: a Meteorológiai Világszervezet (WMO) előrejelzése szerint 80% az esélye annak, hogy 2025 és 2029 között legalább egy év megdönti a 2024-es rekordot.
Az Antarktiszon a felmelegedés üteme kisebb, mint az Arktiszon, és nem egységes, de a legfrissebb kutatások szerint a kontinens egésze és bizonyos régiói a globális átlagnál jóval gyorsabban melegszenek. Korábban úgy tűnt, hogy az Antarktisz ellenállóbb a klímaváltozással szemben, az újabb adatok a felmelegedés jelentős gyorsulását és "hirtelen változásokat" mutatnak. Az Antarktisz felmelegedési üteme egyes mérések szerint közel kétszer olyan gyors, mint a globális átlag. Az 1980 és 2023 közötti időszakban az egész kontinens jelentős melegedést mutatott, évtizedenként körülbelül 0,12°C-os ütemben. Más elemzések (jégmagminták alapján) még magasabb, évtizedenkénti 0,22°C és 0,32°C közötti értéket becsülnek, ami majdnem duplája az IPCC által becsült globális átlagnak. Az Amundsen-Scott állomáson mért adatok szerint a Déli-sark környéke 1990 és 2020 között évtizedenként 0,61°C-kal melegedett, ami a globális átlag háromszorosa. Antarktiszi-félsziget a leggyorsabban melegedő régió; az elmúlt 50 évben egyes állomásokon évtizedenként 0,56°C-os emelkedést mértek, ami a globális átlag ötszöröse is lehet.
Rekordok és szélsőségek (2024–2025): 2024 júliusában egy rendkívüli téli hőhullám során az Antarktisz egyes részein a hőmérséklet 10°C-kal, helyenként akár 28°C-kal haladta meg az átlagot. Az Antarktiszon a 2025-ös évben mérték az eddigi legmagasabb éves hőmérsékleti anomáliát, amely +1,06°C-kal volt az átlag felett. A tengeri jég kiterjedése az Antarktiszon 2025-ben sorozatban második éve maradt 2 millió
alatt, ami a műholdas mérések kezdete óta a legalacsonyabb értékek közé tartozik. Az üvegházhatású gázok növekedése közvetlenül emeli a hőmérsékletet (kb. 0,22°C/évtized mértékben). A légköri cirkuláció változásai (például a szélrendszerek módosulása) korábban részben ellensúlyozták a melegedést (hűtő hatás), de az utóbbi időben ezek a mintázatok is megváltoztak, hozzájárulva a hirtelen ugrásokhoz.
2024-ben két egymást követő hirtelen sztratoszférikus felmelegedés történt, ami rekordmértékű gyengülést okozott a sarki örvényben (polar vortex).
alatt, ami a műholdas mérések kezdete óta a legalacsonyabb értékek közé tartozik. Az üvegházhatású gázok növekedése közvetlenül emeli a hőmérsékletet (kb. 0,22°C/évtized mértékben). A légköri cirkuláció változásai (például a szélrendszerek módosulása) korábban részben ellensúlyozták a melegedést (hűtő hatás), de az utóbbi időben ezek a mintázatok is megváltoztak, hozzájárulva a hirtelen ugrásokhoz.
2024-ben két egymást követő hirtelen sztratoszférikus felmelegedés történt, ami rekordmértékű gyengülést okozott a sarki örvényben (polar vortex).
Az arktiszi jég mennyisége:
A arktiszi jég mennyisége minimuma csökken, de 3-4000 km3 -nél talán stabilizálódni látszik szeptemberben.
(Forrás: https://www.arcticdeathspiral.org/, a sarki jég vastagságának becslése 2025-ig: https://psc.apl.washington.edu/research/projects/arctic-sea-
ice-volume-anomaly/, https://www.arcticdeathspiral.org/arctic_sea_ice_area_loss.htm)
Az Arktisz (az Északi-sarkvidék jég km 3-ben) a globális felmelegedés középpontja, ahol a leglátványosabb a folyamat: a térség nemcsak melegedett, hanem háromszor-négyszer gyorsabban melegegedett, mint a világ többi része, és a jelenséget arktiszi amplifikációnak (sarki felerősödésnek) nevezik. A dekádonkénti felmelegedési értékek az Arktiszon:
Míg a globális átlagos melegedés évtizedenként kb. 0,2°C, az Arktiszon ez az érték 1979 óta átlagosan évtizedenként 0,75°C. Kritikus régiók (Svalbard, Barents-tenger), ahol a melegedés igen nagy mértékű, évtizedenként akár a 1,5°C - 2,7°C-ot is elérheti, ami azt jelenti, hogy ezek a területek 5-7-szer gyorsabban melegszenek a globális átlagnál. A melegedés nem egyenletes az év során. A gyorsuló ütem mögött az úgynevezett albedó-visszacsatolás áll: a melegedő levegő és óceán miatt olvad a tengeri jég és a hó, ezért a vakítóan fehér jég (ami visszaveri a napfényt) helyét átveszi a sötét óceánvíz vagy a csupasz föld. A sötét felszín elnyeli a napsugárzást ahelyett, hogy visszaverné, ami tovább melegíti a környezetet, így még több jég olvad el.
Friss trendek és következmények: a tengeri jég felületének csökkenése, a tengeri jég kiterjedése évtizedenként kb. 12-13%-kal csökken. A kutatók szerint az Arktisz már ma is rosszul, de szeptemberben hajózható. Továbbá a permafroszt olvadása: a fagyott talaj felengedése hatalmas mennyiségű metánt szabadít fel, ami tovább növeli a globális dekádonkénti melegedési rátát. A grönlandi jégtakaró olvadásának mértéke rekordokat dönt, ami a tengerszint emelkedésének elsődleges forrása.
Míg a globális átlagos melegedés évtizedenként kb. 0,2°C, az Arktiszon ez az érték 1979 óta átlagosan évtizedenként 0,75°C. Kritikus régiók (Svalbard, Barents-tenger), ahol a melegedés igen nagy mértékű, évtizedenként akár a 1,5°C - 2,7°C-ot is elérheti, ami azt jelenti, hogy ezek a területek 5-7-szer gyorsabban melegszenek a globális átlagnál. A melegedés nem egyenletes az év során. A gyorsuló ütem mögött az úgynevezett albedó-visszacsatolás áll: a melegedő levegő és óceán miatt olvad a tengeri jég és a hó, ezért a vakítóan fehér jég (ami visszaveri a napfényt) helyét átveszi a sötét óceánvíz vagy a csupasz föld. A sötét felszín elnyeli a napsugárzást ahelyett, hogy visszaverné, ami tovább melegíti a környezetet, így még több jég olvad el.
Friss trendek és következmények: a tengeri jég felületének csökkenése, a tengeri jég kiterjedése évtizedenként kb. 12-13%-kal csökken. A kutatók szerint az Arktisz már ma is rosszul, de szeptemberben hajózható. Továbbá a permafroszt olvadása: a fagyott talaj felengedése hatalmas mennyiségű metánt szabadít fel, ami tovább növeli a globális dekádonkénti melegedési rátát. A grönlandi jégtakaró olvadásának mértéke rekordokat dönt, ami a tengerszint emelkedésének elsődleges forrása.
Az arktiszi régió dekádonkénti melegedése (kb.)
Globális átlag ~0,20°C
Antarktisz (átlag) ~0,22°C - 0,32°C
Arktisz (átlag) ~0,75°C
Svalbard (Barents-régió) ~1,5°C
É-i sarki jégfelület változása (km2 -ben) a felmelegedéssel az utóbbi 100 évben: az északi-sarki tengeri jég kiterjedésének mérése az utóbbi 100 évben két korszakra osztható: a műholdas megfigyelések előtti (bizonytalanabb), és az 1979 utáni (pontos, műholdas) időszakra. Az adatokból egyértelműen látszik, hogy a jégtakaró zsugorodik, majd állandósulni látszik.
Az alábbi táblázat a jégkiterjedés éves minimumát (szeptemberi mélypont) mutatja be, ez a legfontosabb mértéke az olvadásnak, és a felmelegedésnek:
Az alábbi táblázat a jégkiterjedés éves minimumát (szeptemberi mélypont) mutatja be, ez a legfontosabb mértéke az olvadásnak, és a felmelegedésnek:
Időszak / Év Becsült/Mért jégfelület Változás jellege
1900-as évek eleje ~10–11 millió Relatív stabilitás, lassú csökkenés
1979 (mérések kezdete) ~7,2 millió A műholdas mérések bázisvonal
2000 ~6,3 millió Látható gyorsulás kezdete
2012 (rekord alacsony) ~3,4 millió Az eddig mért legkisebb kiterjedés
2023 ~4,2 millió Folyamatosan az átlag alatti, de már növekvő
Főbb tendenciák az utóbbi 100 évben, pl. a csökkenés mértéke: Az 1970-es évek vége óta a tengeri jég kiterjedése évtizedenként átlagosan 12-13%-kal csökken. A több éves jég, a "régi jég" eltűnése: 100 évvel ezelőtt a jégtakaró nagy része többéves, vastag (3-4 méteres) jégből állt. Ma a jég nagy része "fiatal", vagyis egyetlen tél alatt keletkezik, vékonyabb, és nyáron sokkal könnyebben elolvad, kérdés, hogy kialakult -e egy egyensúlyi állapot? A jégfelület csökkenése öngerjesztő folyamatot indít el (albedó-hatás): a fehér jég visszaveri a napsugárzás nagy részét, a sötét óceán elnyeli a hőt.
Az északi-sarki tengeri jégfelület kapcsolatos az albedó csökkenéssel, a felület kiterjedése jelentős csökkenést mutat az 1970-es évek vége, a műholdas mérések kezdete óta. A csökkenés minden hónapban megfigyelhető, a legnagyobb mértékű szeptemberben, az éves minimum idején. Éves ciklus és hosszú távú trendek: az északi-sarki jégfelület természetes módon ingadozik az év során: télen (március körül) éri el a maximumát, nyáron (szeptemberben) pedig a minimumát. A szeptemberi (minimum) kiterjedés: 1979 és 2024 között a nyár végi jégtakaró évtizedenként átlagosan 12,1% - 12,73%-kal csökkent az 1981–2010-es átlaghoz képest, ami évente körülbelül 77 000–78 000 négyzetkilométernyi jégveszteséget jelent.
Márciusi (maximum) kiterjedés: bár a téli jég is fogy, a csökkenés üteme lassabb, mint nyáron. 2025 márciusában a jégtakaró maximális kiterjedése rekordalacsony szintet ért el, 14,33 millió négyzetkilométerrel.
Márciusi (maximum) kiterjedés: bár a téli jég is fogy, a csökkenés üteme lassabb, mint nyáron. 2025 márciusában a jégtakaró maximális kiterjedése rekordalacsony szintet ért el, 14,33 millió négyzetkilométerrel.
Időszak Átlagos minimum kiterjedés Megfigyelések
1979–1992 6,85 millió négyzetkilométer Stabilabb, vastagabb jégtakaró
1993–2006 6,13 millió A valódi csökkenés kezdete.
2007–2024 4,44 millió A 18 legalacsonyabb kiterjedést mind ebben az időszakban mérték.
2007–2024 4,44 millió A 18 legalacsonyabb kiterjedést mind ebben az időszakban mérték.
2020–2025 ~4 millió felett, körül Állandósulni látszik:
A 2014-2026 -os adatok szerint állandósult, de a vastagsága csökken, alulról olvad
A 2007-es töréspont: 2007 jelentős váltást hozott az északi-sarki tengeri jég életében, azóta a szeptemberi minimumok folyamatosan alacsony szinten maradtak, bár a trend az utóbbi 18 évben némi stabilitást (ingadozást további meredek süllyedés nélkül) mutatott. A történelmi mélyponton, a műholdas korszak eddigi legalacsonyabb szeptemberi jégkiterjedését 2012-ben regisztrálták (3,39 millió négyzetkilométer), azóta stagnál az átlagos jégfelület.
A területcsökkenés mellett a jég "egészségi állapota" is romlott. A jégtakaró egyre fiatalabb és vékonyabb, a többéves (4 évnél idősebb), vastag jég mennyisége csökkent. Míg az 1980-as években a jégtakaró jelentős részét a többéves alkotta, 2025-re a 4 évnél idősebb jég szintje az 1980-as évekhez képest mindössze 5%-ra esett vissza. A jég vastagsága az 1982-es 2,35 méterről 2020-ra 1,13 méterre csökkent (kb. 52%-os csökkenés). A teljes jégtömeg (volumen) még gyorsabban fogy, mint a kiterjedés: 1982 óta körülbelül 63%-kal csökkent, köbkilométerben. Az északi-sarki tengeri jég szeptemberi kiterjedése (1981–2024), a grafikon a nyár végi (szeptemberi) minimumokat ábrázolja millió négyzetkilométerben:
A billenés mértéke az utolsó 18 évben állandósult (https://nsidc.org/sites/default/files/images/Data/202409_sit_minimum.png)
Következtetés: a billenés kockázatát az albedóval kapcsolatos, É-sarki jégfelülettel mérjük: a kockázat közel állandósult, ami azzal kapcsolatos, hogy a sokéves mennyisége az 1980-as évekhez viszonyítva 5%-on stagnál, tehát a billenőpontokat megelőző állapot állandósult.
*Az emberi tevékenység nélküli szén-dioxid-kibocsátás két részre oszlik:
A természetes szénciklus (Egyensúlyi állapot) az ember megjelenése előtt is volt CO₂ a légkörben, ami egy folyamatos körforgásban vett részt, ahol a kibocsátás és az elnyelés egyensúlyban volt. Természetes forrásai a vulkáni tevékenység, az elhalt növények és állatok bomlása, az élőlények légzése, valamint az óceánokból felszabaduló gázok. Természetes elnyelői a növények fotoszintézise és az óceánok vizében elnyelődő CO₂. A természetes körforgás tartotta fenn azt az üvegházhatást, amely nélkül a Föld átlaghőmérséklete kb. -18°C lenne (a jelenlegi +15°C helyett), azaz a természetes CO₂ nélkül a Föld egy jéglabda lenne.
Ha egyik napról a másikra megszűnne minden emberi tevékenység, a természet továbbra is bocsátana ki szén-dioxidot, de a rendszer nettó elnyelővé válna. A vulkánok évente kb. 0,2–0,3 gigatonna CO₂-t bocsátanak ki, ami elenyésző az emberi tevékenység évi kb. 35–40 gigatonnájához képest. A természetes villámcsapások okozta tüzeknél is szabadul fel szén, de az újranövő erdők ezt később megkötik.
Ha holnaptól nem lenne emberi kibocsátás, a Föld nem hűlne vissza azonnal. Az óceánok és az erdők elkezdenék kivonni a légkörből a többlet CO₂-t. A légkörben már bent lévő szén-dioxid még évtizedekig, talán évszázadokig ott maradna, fenntartva a jelenlegi melegedési szintet. Több száz, esetleg ezer év alatt a bolygó visszatérne egy emberi hatás nélküli természetes egyensúlyhoz. A probléma nem a CO₂ létezése, hanem az a plusz mennyiség, amit az ember a föld alól (fosszilis forrásokból) bányászott ki és juttatott a rendszerbe, amit a természet már nem tud lebontani. Üvegházhatású gázok kibocsátása továbbra is rekordmagas szinten van, 2014–2023 között átlagosan évi 53,6 milliárd tonna egyenérték volt.
Ha egyik napról a másikra megszűnne minden emberi tevékenység, a természet továbbra is bocsátana ki szén-dioxidot, de a rendszer nettó elnyelővé válna. A vulkánok évente kb. 0,2–0,3 gigatonna CO₂-t bocsátanak ki, ami elenyésző az emberi tevékenység évi kb. 35–40 gigatonnájához képest. A természetes villámcsapások okozta tüzeknél is szabadul fel szén, de az újranövő erdők ezt később megkötik.
Ha holnaptól nem lenne emberi kibocsátás, a Föld nem hűlne vissza azonnal. Az óceánok és az erdők elkezdenék kivonni a légkörből a többlet CO₂-t. A légkörben már bent lévő szén-dioxid még évtizedekig, talán évszázadokig ott maradna, fenntartva a jelenlegi melegedési szintet. Több száz, esetleg ezer év alatt a bolygó visszatérne egy emberi hatás nélküli természetes egyensúlyhoz. A probléma nem a CO₂ létezése, hanem az a plusz mennyiség, amit az ember a föld alól (fosszilis forrásokból) bányászott ki és juttatott a rendszerbe, amit a természet már nem tud lebontani. Üvegházhatású gázok kibocsátása továbbra is rekordmagas szinten van, 2014–2023 között átlagosan évi 53,6 milliárd tonna egyenérték volt.