Harangok és a harangöntés története

 

 

(2026 január)

 

 

A harangok és a harangöntés története több évezredre nyúlik vissza, már az ókorban is jelentős technológiai fejlődésen ment keresztül. A nagy bronzharangok öntése és hangolása öntödékben történt. Templomokban, óratornyokban és középületekben történő felhasználásra, az idő vagy egy esemény jelzésére, zenei harangjátékként vagy harangjátékként ma is használják (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding). A nagy harangokat úgy készítik, hogy a harangfémet a kívánt zenei hangmagasságuknak megfelelő formákba öntik. További finomhangolást végeznek esztergával, hogy a harangról fémet vágjanak le, és a megfelelő zenei felhangok megszólaltatásával jellegzetes haranghangot hozzanak létre.

                                                                 I. e. 11. századi harang, Shang-dinasztia (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)

A harangöntés Kelet-Ázsiában az i. e. 2000 -es évekre, Európában pedig az i. u. 4. vagy 5. századra nyúlik vissza. A régészeti ásatások olyan kemencék nyomait tárták fel, melyek azt mutatják, hogy a harangokat gyakran a helyszínen öntötték a templomok közelében, vagy azok körüli gödrökben. A világ más részein számos öntöde még mindig aktív, némelyik hagyományos módszereket, mások pedig a legújabb öntödei technikákat alkalmaznak. A modern öntödék a 19. század végén kialakult elvek alapján hangolt harangokat gyártanak; ezek közül néhány rendkívül dekoratív is.

Yi márki, Zeng király Bianzhong-ja, i. e. 433-ból (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)

A harangöntés az ókori civilizációk történetében végig fontos volt. A hatalmas méretükről ismert keleti harangok a legkorábbi harangok közé tartoztak, amelyeket évszázadokkal az európai vaskor előtt készítettek. A legkorábbi harangok kerámiából készültek, később már fémharangokat is öntöttek. A harangöntés régészeti bizonyítékai a neolitikus Kínában jelennek meg először. A legkorábbi fémharangok, amelyek közül egyet a Taosi, négyet pedig az Erlitou lelőhelyen találtak, i. e. 2000 körül keletkeztek. Az i. e. 13. századra Kínában már több mint 150 kilogrammos (330 font) súlyú harangokat öntöttek. I. u. 1000 után a vas lett a leggyakrabban használt fém a harangokhoz, a bronz helyett. A legkorábbi keltezett vasharangot 1079-ben készítették, és a Hubei tartományban találták.

                                                                         A Kreml nagyharangja (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)
 

Asszíriában (Nimrud) és Egyiptomban is találtak apróbb csengőket és harangokat, amelyeket gyakran rituális célokra vagy díszként használtak. Az ókori Ebla (Sziria) régészeti leletei és az ékírásos táblák alapján (kb. i. e. 2500) a bronzkori fémöntéshez használt ötvözeteknek pontos receptjeik voltak. Az eblai királyi archívumban talált gazdasági szövegek rögzítették a fémek arányát. Az "ideális" bronz összetétele Eblában: a réz és ón aránya: 9 egység rézhez 1 egység ónt adtak, ami nagyjából 90% rezet és 10% ónt jelent. A fémeket agyagtégelyekben olvasztották össze.

 

(A történész kutatók között -hibásan- konszenzus van, hogy faszenet használtak i. e. 2500 körül Eblában a fémgyártás miatt: valóban találtak konyhai és leégett házakból származó üszkös fadarabokat, de faszén égetésre vonatkozó bizonyítékot nem találtak. Száraz keményfa tüzeléssel és  erős fújtatóval, tehát sok oxigénnel 1100–1300 °C lehet a tűz hőmérséklete, míg fújtatók nélkül: kb. 700–900 °C. Nagyon jó huzattal, épített parázságyban 1400 °C környéke is elérhető, ami már a kovácsolás hőmérséklete, a vas izzik (vörös–narancs). a lágyacél kovácsolható, a bronz megolvad. A bronz olvadési hőmérséklete  ~950 °C, a rézé 1050 °C. A Római Birodalomban fával is olvasztották a rezet, de az első valószínű faszénhasználat Egyiptomban még i. e. 1500 körüli.  Az i. e. 1500 körüli egyiptomi papiruszok – amelyek a hükszosz uralom végére vagy az azt követő korai Újbirodalomra datálhatók – említik a faszén gyógyászati alkalmazását. Elsősorban sebek kezelésére (szagtalanításra) és emésztési panaszok enyhítésére használták.) 

Az öntéshez kétrészes agyagformákat használtak, amelyeket az öntés előtt felhevítettek, hogy a fém ne dermedjen meg túl gyorsan. A viaszveszejtéses eljárást is ismerték. A feljegyzések szerint Eblában nagyüzemi fémmegmunkálás folyt, esetenként akár 500 kovács is dolgozhatott a birodalomban. A korai bronzkorban Eblában és környékén arzénbronzokat  használtak fegyverek készítésére (a réz és arzén elegye, a természetben megtalálható termésfém), a táblák tanúsága szerint réz ötvözéséhez ónt használtak. Az elemzések kimutatták, hogy a kovácsok különbséget tettek a "tiszta" és a "szennyezett" réz között, az utóbbi az arzénbronz volt. A magas óntartalmú (>8%) bronzokat kalapálással. kovácsolással megmunkálták, hogy éles eszközöket és fegyvereket kapjanak, míg 8% alatt az ónbronz rugalmas, könnyen alakítható. Az arzénbronz is kovácsolásra megkeményedik, kardokat kovácsoltak belőle.

                                                           Holland öntöde az 1800-as években  (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)

Német harangöntöde (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)

Az ókori görögöknél kézicsengőket használtak katonai táborokban. A rómaiaknál a harang (latinul: tintinnabulum) jelezte a fürdők nyitását, de állatok nyakába is akasztották, vagy házak díszeként használták.  A korai időszakban a fémharangokat gyakran kalapált fémlemezekből, szegecseléssel állították össze. Bronzot (réz és ón ötvözete) használtak, de később léteztek vasból, ezüstből, aranyból és terrakottából készült harangok is. Kínában már korán alkalmazták a viaszveszejtéses eljárást, ahol a formát viaszból faragták ki, majd agyaggal vonták be, végül a kiolvadt viasz helyére öntötték a fémet.
A keresztény egyház az 5. század környékén kezdte el használni a harangokat Itáliában a hívők imára hívására, ekkor váltották fel fokozatosan a szegecselt vaslapokat a nagyobb méretű, öntött bronzharangok. A harangöntés tudománya Európában sokáig a szerzetesrendek (például bencések) kiváltsága és titka volt. A templomtornyok építése a keresztény építészetben későn, a 8. század között kezdődött el, de általánossá csak a 10–11. században vált.
Kezdetekben (6–8. század) az ókeresztény bazilikák eredetileg torony nélkül épültek. Az első toronyszerű építmények itáliai (pl. Ravenna) és szíriai területeken jelentek meg, kezdetben gyakran a főépülettől különálló harangtoronyként (campanile). A Karoling-korban (8–9. század) váltak a tornyok a templomépület szerves részévé, különösen Nyugat-Európában, ahol figyelőtoronyként és harangháznak is használták őket. Az első feljegyzés 561-ből Tours-i Szent Gergelyhez köti a hívek hívását külön toronyba helyezett harang megszólaltatásával. A 8. századtól a toronykonstrukció gyorsan elterjedt Európában, amikor II. (III.) István pápa elrendelte három harangnak a Szent Péter-bazilika tornyába való beépítését.

 

 

 

 

A velencei Szent Márk tér harangtornya (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)

 

 

 

 

 

Giotto harangtornya, Firenze (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)

 

 

 

 

 

Milánói harangtorony órával (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)

 

 

 

 

 

Az Ulm-i katedrális harangtornya, a legnagyobb (https://hu.wikipedia.org/wiki/Harangtorony)

 

Az idő múlását később, a mechanikus órák elterjedésekor, már harangütéssekkel jelezték. 

 

 

 

 

                                                             1880 körüli walesi öntöde, agyagminták (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)

 

 

 

 

 

 

                                                         1880 körüli walesi öntöde, öntvények (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)

 

 

 

 

 

                                                         1880 körüli walesi öntöde, kész harangok (https://en.wikipedia.org/wiki/Bellfounding)