Mediterrán vallások a Tengeri Népek csatájáig
(2026 szeptember)
A mediterrán vallások jellemzői a bronzkori összeomlásig (a Tengeri népek i. e. 1200 körüli inváziójáig): a többistenhit (politeizmus), a természetimádat, valamint a palotagazdaságok államvallásainak kora volt. Az ókori politeista vallások közös vonása a természetközeliség, mert a mindennapi túlélés (földművelés, aszály, áradások, hajózás, állattenyésztés) a természeti erőktől függtek. Az i. e. 1200-as évektől érkező migrációs és hódító hullám (az akháj Tengeri népek hajói) láncreakciót indított el: összeomlott a Hettita Birodalom, Ugarit és a mükénéi központok. A migrációs katasztrófa, a bronzkori összeomlás a vallásokra is hatással volt, a palotavallások megszűntek, így a királyi és állami finanszírozású monumentális kultuszok is. Egy "Sötét kor"-nak nevezett korszak következett, ami az írásbeliség hiányáról kapta a nevét. Az időszakban a Földközi-tenger medencéjét egymással kereskedelmi és kulturális kapcsolatban álló, de jól elkülöníthető vallási rendszerek jellemezték. Több területen, és egymástól különböző elveken alapuló vallások alakultak ki.
A Tengeri népek először Merneptah fáraó uralkodásának 5. évében (i. e. 1208 körül) a líbiaiakkal szövetségben támadták Egyiptomot, másodszor pedig III. Ramszesz idején (i. e. 1175 körül), amikor a híres deltai csatában a fáraó hajóhada végül visszaverte őket. A korszakot a Tengeri Népek csatája, a Nílus-Deltai csata zárta le. A csata a világtörténelem első ismert, hadihajókkal vívott tengeri ütközete volt, III. Ramszesz egyiptomi fáraó és a Tengeri népek törzsszövetsége között. Miután III. Ramszesz szárazföldön (a dzsáhi csatában) feltartóztatta Tengeri népeket, az ellenség óriási flottával próbált betörni Egyiptomba a Nílus torkolatánál. III. Ramszesz a Tengeri népek hajóit becsalta a Nílus-delta sekély, szűk folyamágaiba. A partvonalat és a nádasokat elrejtett egyiptomi íjászokkal vette körbe, míg a saját flottája elállta a menekülési utat. A csapdába esett ellenséges hajókat az egyiptomi harci gályák döfőorrukkal felborították, miközben a partról folyamatos nyílzápor zúdult a támadókra. A tengeri népek harcosait vagy a vízen mészárolták le, vagy a partra sodródva fogták el őket. Egyiptom döntő győzelmet aratott, amivel III. Ramszesz sikeresen megmentette a birodalmát a teljes pusztulástól. A háború leírása és képi ábrázolása a fáraó Medinet Habu-i halotti templomának falain maradt fenn.
Egyiptomban rend fenntartása (Maat) állt a középpontban, a Nílus rendszeres áradása, az öntözés kényszerítette ki. Napisten és halotti (fény vs. sötétség) kultusza alakult ki. A ciklikus természeti változásokon és az állatvilág tiszteletén alapultak az istenfogalmaik. Az isteneket gyakran állatokként vagy állatfejű emberként ábrázolták, mivel tisztelték az állatok tulajdonságait (pl. Anubisz, a sakálfejű balzsamozó; Hórusz, a sólyomisten; Szobek, a krokodilisten). A Nap (Ré) esti eltűnése és reggeli újjászületése, valamint a természet téli halála és tavaszi újjáéledése (Ozirisz-mítosz) a természet örök körforgását tükrözte. Olyan zoomorf (állatfejű) istenek imádata jellemezte, mint Ré (napisten), Ozirisz (a túlvilág és az újjászületés istene) és Ízisz. Bonyolult temetkezési rítusok, mumifikálás és a Halottak Könyvének varázsigéi biztosították a lélek (Ka és Ba) örök életét. Az Amarna-reform (i. e. 14. század): IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó bevezette az Aton (a napkorong fényének) kizárólagos tiszteletét. Ez volt a történelem egyik első monoteista kísérlete, de halála után a papság gyorsan visszaállította a hagyományos politeizmust.
Mezopotámiai vallás: a kiszámíthatatlan és félelmetes természetet tükrözte. A Tigris és az Eufrátesz áradásai erőszakosak és kiszámíthatatlanok voltak, amit a mezopotámiaiak (sumérok, akkádok, babiloniak) az istenek szeszélyes és büntető erejeként éltek meg. Elemi erők imádata: a főistenek magukat a természeti elemeket jelentették: Anu az ég, Enlil a szél és a vihar, Enki pedig a vizek és a föld istene volt. A vallás középpontjában a természet pusztító erőitől (aszály, árvíz, homokviharok) való félelem és az istenek folyamatos engesztelése állt.
Földrajzilag a Tigris és az Eufrátesz folyók vidéke nem határos a Földközi-tengerrel, történelmi, kulturális és gazdasági szempontból Mezopotámiát a tágabb értelemben vett Mediterráneum (a Földközi-tengeri világ) szerves részének tekintik. Oka a Termékeny Félhold egysége: Mezopotámia képezi a keleti felét annak a földrajzi ívnek, amely a Perzsa-öböltől indulva, a folyók mentén húzódik északra, majd a mai Szíria és Libanon területén keresztül közvetlenül eléri a Földközi-tenger keleti partvidékét (a Levantét) Egyiptomig.
Mezopotámia nyersanyagokban (fában, fémekben, kövekben) szegény vidék volt, így a kezdetektől fogva ráutalt a távolsági kereskedelemre. A folyók természetes szállítási útvonalként kötötték össze a belső területeket a mediterrán kikötővárosokkal (mint például az ókori Ugarit), amelyeken keresztül a mezopotámiai áruk és kulturális hatások is eljutottak az égei világba és Egyiptomba is. Az alapvető civilizációs vívmányok, mint az írásbeliség, a csillagászat, a matematikai ismeretek (például a kör 360 fokos felosztása és az időmérés), valamint a vallási mítoszok (például az özönvíz-történet) Mezopotámiából kiindulva, a mediterrán közvetítő népek (például a föníciaiak) révén épültek be a görög-római kultúrába, ami a mai nyugati civilizáció alapját képezik.
Minószi vallás: a békés természet és a Földanya kultusza jellemzi. A krétai (minószi) kultúra, a pelazgok vallása optimista és természetközpontú volt, szoros kapcsolatban a tengeri életmóddal és a növényvilággal. A vallás középpontjában a termékenységet, a földet és a természet megújulását szimbolizáló anyaistennő állt, akit gyakran kígyókkal, madarakkal vagy vadállatokkal ábrázoltak. Szent helyeikre jellemző, hogy nem építettek monumentális templomokat; a szertartásokat barlangokban, hegycsúcsokon és ligetekben végezték. A bika és a tengeri motívumok (polipok, halak) a természet erejét ünnepelték. A tengeri népek kora előtt a mai Görögország és a szigetek vallási arculatát a krétai (minószi) és a szárazföldi (mükénéi) kultúra határozta meg. A minószi vallás középpontjában egy matriarchális jellegű földanya-figura állt. Jellemzőek voltak a bikakultuszok (bikaugrás rítusok) és a szent ligetekben, barlangokban végzett szertartások.
Baal-vallás (ugariti, kánaáni vallás): a mezőgazdasági termékenység és a tengeri viharok vallása. A kánaáni és föníciai mitológia középpontjában Baal (az Úr), a vihar, az eső és a termékenység istene állt, akinek tevékenysége meghatározta a megélhetést a száraz Levantéban. A vallási mítoszok Baal és Mót (a halál és a meddőség istene) harcáról szóltak. Amikor Mót győzött, beköszöntött a nyári aszály; amikor Baal feltámadt, megérkeztek az őszi esők és újjáéledt a természet. Termékenységi rítusok: a természet megújulását és a föld termékenységét gyakran rituális szertartásokkal (pl. templomi szent nász az oltárokon) igyekeztek biztosítani. Él és Baál kultusza, Levante vallásossága a városállamok (pl. Ugarit, Büblosz) köré szerveződött. Él volt a teremtő főisten és az istenek atyja. A viharisten: Baál (Hadad), a vihar, a termékenység és az eső istene, aki a mítoszokban folyamatos harcot vívott Móttal (a halál és a szárazság istenével). Istenanyák Aserá (Él felesége) és Astarté (a szerelem és háború istennője) voltak, akik a termékenységi kultuszok központi alakjai.
Ugarit város gazdagságát a fém- (bronz, ón, ciprusi réz) és a tengeri kereskedelmének, a bíborfestéknek köszönhette, függetlenségét a hettitáknak és az Egyiptomnak fizetett adókkal vette meg. Nagy kereskedelmi és hadiflottája volt, a hettiták is ugariti hajókat béreltek az egyiptomi gabona szállításához. Ugarit kikötő a kor legnagyobb kikötője volt, több mint 100 hajót tudtak egyszerre építeni, vagy rakodni. Ekkor még a hajókat naponta partra húzták, futatták máshol, a homokos partokon éjszakára, és októbertől áprilisig sem hajóztak. Az ugariti agyagtáblák említenek rakpartokat, kikötőhelyeket, de a Minet el-Beida-i ásatások során nem találtak bronzkori épített mólóstruktúrát, viszont hatalmas kikötői raktárakat és kereskedelmi épületeket azonosítottak a partokon.
Ugarit (és a későbbi szomszédos föníciai városállamok) vallástörténete a Caphon (Hazzi) hegy és a Baál-ciklus szövegei nélkül nem érthető, a bronzkori Levante hitvilága Ugaritból ered. Az akháj Tengeri népek i. e. 1180 körül elpusztították Ugaritot, de előtte Ugarit volt a leggazdagabb kulturális városállam és kikötő, ahol az első ugariti ábécével agyagtáblákra írt mítoszok megőrizték a föníciaiak és kánaániak vallási szövegeit. A Hazzi-hegy (Dzsabal al-Akra) volt "Az istenek lakóhelye", az Ugarittól északra magasodó, viharfelhőkbe burkolózó Hazzi-hegy (ókori sémi nevén Caphon vagy Cafon, ma Jebel al-Aqra) a levantei vallás „Olümposza” volt. Baál trónusa, eredeti temploma: a monumentális hegycsúcs volt a viharisten, Baál-Caphon lakóhelye és földi birodalmának központja. A mítoszok szerint Baál itt építtette fel ragyogó palotáját aranyból, ezüstből és lazurkőből, miután legyőzte a tenger istenét.
A hegy szentsége olyan mélyen gyökerezett, hogy a későbbi görögök Zeusz Kaszioszként, a rómaiak Iuppiter Casius néven imádták ugyanezen a helyen a viharistent. (A Biblia pedig Cafon néven említi, mint a szentség szimbólumát). Az ugariti agyagtáblák legfontosabb lelete a Baál-ciklus, amely bemutatja, hogyan vált a fiatal viharisten a panteon tényleges uralkodójává az öreg főisten, Él mellett. Harc Jammal (a tengerrel), a tenger és a káosz istenével: Baál két mágikus buzogánnyal legyőzi a Tenger/Káosz istenét, ezzel megszelídíti a pusztító vizeket, és biztosítja a tengeri hajózás (a föníciaiak megélhetés) biztonságát. Baál követeli, hogy legyen saját palotája a Hazzi-hegyen. Amikor az elkészül, ablakot nyit rajta: ez az ablak az ég hasadéka, amelyen keresztül kiereszti a mennydörgést és a földet termékennyé tevő esőt. Baál harcias nővére, Anat (a szerelem és a vérgőzös háború istennője) elégeti Mótot, a szárazság istenét. Baál elhozza az őszi esőket és az élet újjászületését.
Amikor a tengeri népek i. e. 1200 körül teljesen elpusztították Ugaritot (a régészek az utolsó pillanatban sütőbe tett, még ki sem égetett agyagtáblákat is találtak a romok alatt), a városállam megszűnt. A kultúra azonban nem veszett el: a délebbre fekvő, túlélő föníciai városok (Büblosz, Szimirra, Szidón, Türosz) egyenes ágon örökölték és vitték tovább ezt a vallást. Az ugariti Baálból lett a türoszi Melkart (Türosz királya/Baálja) és a karthágói Baál-Hamon. Az ugariti Anat és Astarté alakjából forrt ki a föníciaiak legfőbb istennője, Tanit.
Akháj (Mükénéi) vallás: az emberformájú istenek megjelenése, az akhájok (a bronzkori Görögország lakói) vallása átmenetet képez a tiszta természeti erők imádata és a későbbi, emberarcú (antropomorf) görög olümposzi istenvilág között. Bár az istenek (pl. Poszeidón, Zeusz korai formái) már emberi tulajdonságokkal bírtak, funkcióik szigorúan a természethez kötődtek. Poszeidón itt még elsősorban a földrengések és a föld alatti vizek (nem a tenger) istene volt. Erős volt a szent állatok kultusza és a természet feletti uralom vágya. Az akháj istenek már nem maguk a természeti jelenségek, hanem olyan emberi formájú uralkodók, akik irányítják a természeti erőket (pl. a villámot vagy a földrengést). Mükénéi vallásban, a Linear B írásos táblák tanúsága szerint, már megjelentek a későbbi klasszikus görög panteon istenei (Zeusz, Héra, Poszeidón, Hermész, Dionüszosz), de ekkor még inkább harcias, palotaközpontú védelmezőkként imádták őket, ők az olümposzi istenek gyökerei.
Az akhájok az első görög nyelvű törzsek voltak, akik i. e. 1600–1200 között uralták a görög szárazföldet és a Peloponnészoszt. Vallásuk a hódító indoeurópai harcos kultúra és a békésebb, ősibb minoszi (krétai) vallás fúziójából született. A Lineáris B táblák, a mükénéi palotákban (Pülosz, Knósszosz, Mükéné) talált agyagtáblák adminisztratív listák, amelyekből kiderül, hogy az akhájok már ismerték a későbbi klasszikus görög istenek többségét. Szerepel rajtuk Zeusz (Di-we), Héra, Poszeidón (Po-se-da-o), Hermész és Artemisz.Poszeidón és a Potnia dominanciája.
Érdekesség, hogy i. e. 1200 előtt nem Zeusz, hanem Poszeidón volt a legfőbb férfi istenség, aki ekkor még nemcsak a tenger, hanem a földrengések és az alvilág uraként is funkcionált. A legfontosabb női alak a Potnia (az „Úrnő”) volt, aki a minoszi Nagy Anyaistennő akháj változataként a paloták és a kézművesek védelmezőjeként szolgált. Szentélyek és kultusz: az akhájok nem építettek monumentális templomokat (mint később a klasszikus korban a görögök), a vallási élet a paloták központjában, a megaronban (tűzhellyel ellátott trónterem) zajlott. Jellemzőek voltak az állatáldozatok és a nagyszabású közösségi lakomák, ahol bort és olajat öntöttek áldozatként az isteneknek. A Viharistenek felemelkedése a hajóépítés kapcsán: mind a mezopotámiai (Enlil), mind a levantei (Baal), mind az indoeurópai akháj (Zeusz) kultúrában a vihar, a mennydörgés és a csapadék istene válik a királyi hatalom legitimálójává és a panteon legaktívabb tagjává. Minoszi–Akháj szimbiózis: az akhájok átvették a krétai (minoszi) vallási szimbólumokat (pl. a kettős bárdot/labrys-t, a szent bika tiszteletét, de azokat harcias és palotaközpontú tartalommal töltötték meg. Levante, Kánaán és Ugarit földrajzilag és kulturálisan is hídként szolgált Egyiptom, Mezopotámia és az Égei-tenger között. Baal alakja (mint idegen viharisten) még az egyiptomi Újbirodalom panteonjába is beszivárgott Széth isten alteregójaként. I. e. 1200 körül a „tengeri népek” támadása és a bronzkori katasztrófa romba döntötte az akháj palotákat és az ugariti királyságot, de ebből született később a klasszikus görög vallás (Homérosz világa), míg a levantei térségben a Baal kultuszt a föníciaiak vették át.
Összehasonlító áttekintés
Szempont Mezopotámia (i. e. 1200-ig) Egyiptom (i. e. 1200-ig) Minoszi civilizáció (Kréta)
Istenkép Antropomorf, de szeszélyes Antropomorf és zoomorf (állatfejű) hibrid, Erősen matriarchális; a legfőbb
kiszámíthatatlan, istenek. alapvetően gondoskodó istenek. isten Nagy Anyaistennő, Kígyóistennő
A világrendhez
való viszony Pesszimizmus, állandó Optimizmus, hit a Maat-ban (világrend, Természetközpontúság, a bika- és
félelem a kaotikus árvizektől igazság), Nílus évi áradása táplálja tengerkultusz, békés hangvétel.
és pusztulástól.
Túlvilágkép Sötét, komor „por és agyag Komplex és igazságos túlvilág Békés, földi életet folytató túlvilágkép
birodalma”, nincs boldogság
Az uralkodó
vallási szerepe En (pap-király) vagy Lugál; Az uralkodó (fáraó) élő isten, Hórusz Pap-királynő, a földi rituálék közvetítője az istenek földi szolgája és megtestesülése. helytartója
1. Mezopotámia: A kiszámíthatatlan kozmosz. A Tigris és az Eufrátesz rapszodikus sós áradásai miatt városokat költöztettek, a mezopotámiai népek (sumerok, akkádok, babiloniak) az isteneket kegyetlennek és szeszélyesnek látták. Az ember feladata kizárólag az istenek kiszolgálása volt, hogy elkerüljék a katasztrófákat. Főbb istenek: Anu (ég), Enlil (szél, vihar), Enki (víz, bölcsesség) és Istar (szerelem, háború). Kultuszhelyeik a zigguratok (toronytemplomok) voltak, amelyek az ég és a föld közötti hidat szimbolizálták.
Mitológiájuk a teremtésmítosz és a Gilgames-eposz, amely az emberi halandóság elkerülhetetlenségét és a túlvilág vigasztalanságát dolgozza fel.
2. Egyiptom: Az örök rend és újjászületés. Egyiptom vallása a stabilitásra és az örökkévalóságra épült. A Nílus kiszámítható iszapos áradása biztonságérzetet adott, a vallás központi eleme pedig a halál utáni életre való felkészülés lett. Főbb istenek: Ré (napisten), Ozirisz (a túlvilág és a feltámadás istene), Ízisz (anyaság, varázslat) és Hórusz (az uralkodó védelmezője). Halottkultusz: a múmiakészítés, a piramisok és a Halottak Könyve varázsigéi mind a lélek (Ka és Ba) túlvilági túlélését szolgálták.
3. Krétán a minoszi kultúra: a természet és a női princípium. A minoszi vallás élesen elkülönül a korabeli maszkulin, háborús közel-keleti vallásoktól. Itt a női termékenység és a természet imádata állt a középpontban. Nem építettek monumentális templomokat az isteneknek, helyette szent barlangokban, ligetekben és a knósszoszi palota szentélyeiben áldoztak a Kígyóistennőnek. A bikakultusz központi szerepet játszott. A bikaugrás (taurokathapszia) egy akrobatikus rituális játék volt, nem az állat leölése, hanem a vele való fúzió és a bátorság bizonyítása céljából.
Közös vonások és strukturális különbségek a vallásokban: a politeizmus dominanciája.
Az istenek a természet erőit és a társadalmi funkciókat testesítették meg. Teokrácia: az állam és a vallás egybefonódott. A törvényeket az istenek rendelték el (pl. Hammurapi törvényoszlopa, ahol Samas napisten adja át a törvényeket a királynak). Míg Egyiptom a túlvilágra és az örök életre fókuszált, addig Mezopotámia a jelenre, az evilági túlélésre és a sors megismerésére (jóslás, asztrológia) helyezte a hangsúlyt. Kréta pedig a természettel való harmonikus együttélésre törekedett.
Az i. e. 1200-ig tartó időszak összehasonlító elemzése jelentősen árnyaltabbá válik, ha beemeljük a levantei (kánaáni) térség Baal-kultuszát, valamint az égei-tengeri akháj (mükénéi) civilizáció vallását, ami az időszak a késő bronzkor csúcspontja és hirtelen összeomlása (bronzkori összeomlás i. e. 1200 körül), így a vallási rendszerek kölcsönhatása is ekkor érte el első csúcsát.
Szempont Levante / Kánaán (i. e. 1200-ig) Akháj / Mükénéi kultúra (i. e. 1200-ig)
Istenkép Kozmikus erőket megtestesítő dinasztikus panteon. Antropomorf, korai görög panteon
Központban a vihar- és termékenységisten..
A világrendhez
való viszony Ciklikus harc a rend (eső, élet) és a káosz Erőteljes palotaközpontú, hierarchikus istenvilág
(szárazság, halál) között. Harcias, elitközpontú, de
a minoszi természetkultusz örökségét is hordozó
világkép.
Fő istenségek Él (főisten), Baal (vihar/eső), Anat és Aserá (termékenység) Zeusz, Po-se-da-o (Poszeidón), Di-wi-ja (istennő), Poliászi Potnia (Úrnő).
Rituálék Véres áldozatok, magaslati szent kertek (Asérah-oszlopok), Palotaszentélyek, állatáldozatok,
ligetek, ugariti rituális drámák. italáldozatok, ajándéklisták (Linearis B)
Megjegyzések:
1. A minószi kultúra vallása, a pelazg őslakósok korai égei-tengeri civilizációi, a kükladikus és a minószi kultúrák
A pelazgok a görög szárazföld és a szigetek pre-hellén lakói voltak, Krétát is bele értve. A krétai minószi civilizáció (kb. i.e. 2700–1450) vallása természetközpontú, politeista és erősen matriarchális jellegű volt. A Nagy Istennő (Anyaistennő) volt a minószi panteon központi alakja, egy női istenség. Ő uralta a természetet, az állatokat és a termékenységet. A minósziak nem építettek monumentális templomokat, a vallási szertartásokat a paloták házi szentélyeiben, szent barlangokban (pl. a Dikteon-barlangban) és hegytetői szentélyekben mutatták be. A bronzkori Kréta vallásában erős animisztikus vonások fedezhetők fel. Különösen tisztelték a szent fákat, ligeteket, barlangokat és a bikát, mint a természet elementáris erejének hordozóját. A korai görög vallásban is, mielőtt az olümposzi istenek kultusza rögzült volna, a görög tájat is helyi szellemek, nimfák (a vizek, fák szellemei) és a folyók istenei népesítették be, ami maga az animizmus klasszikus maradványa. Az animizmus az a hit, hogy minden tárgy, dolog és természeti jelenség lélekkel, spirituális lényeggel bír.
A minószi kultúra vallása és a pelazgok kérdése: mindkettő a görög szárazföld és a szigetek ókori, görögök előtti (pre-hellén) lakóihoz kapcsolódik, természetük és a róluk elérhető források eltérőek.
A krétai minószi civilizáció (kb. i.e. 2700–1450) vallása természetközpontú, politeista és erősen matriarchális jellegű volt. Mivel írásukat (Lineáris A) mindmáig nem sikerült megfejteni, vallásukat a gazdag régészeti leletekből (freskók, pecsétgyűrűk, szobrok) ismerjük. A Nagy Istennő (Anyaistennő): a minószi panteon központi alakja egy női istenség volt, uralta a természetet, az állatokat és a termékenységet. Gyakran ábrázolták kígyókkal a kezében (a föld alatti erők és a megújulás szimbólumaként) vagy vadállatok (oroszlánok, madarak) társaságában. Az Istennő mellett megjelent egy fiatal férfi istenség is (gyakran a fia vagy a házastársa), aki a növényzet évenkénti elhalását és újjászületését jelképezte.
Szent szimbólumok voltak a labrüsz (kétélű fejsze), ami a királyi és papi hatalmat, valamint az áldozati rítusokat jelölte. A Bika: a hatalom, a férfi erő és a földrengések szimbóluma. A híres bikaugrás egy rituális sport/játék volt, nem pedig bikaviadal. Szent szarvak: Kőből vagy agyagból készült stilizált bikaszarvak, amelyek a szentélyek tetejét és oltárait díszítették. Szentélyek és rítusok: a minósziak nem építettek monumentális templomokat. A vallási szertartásokat a paloták házi szentélyeiben, szent barlangokban (pl. a Dikteon-barlangban), hegytetői szentélyekben mutatták be: rituális táncok, az italáldozatok (libáció) és az állatáldozatok.
A pelazgok a Görögország területén a görög törzsek bevándorlása előtt élt, nem görög nyelvű őslakosság megnevezése. Egyes elméletek szerint a „tenger” (pelagosz) szóból ered, ami „Tengeri népet” vagy „partvidéki lakókat” jelenthetett, a Küklad kultúra, a szigetek lakóit. Az ókori források pelazgokat említenek Thesszáliában, Épeiroszban (Dodonánál), az égei-tengeri szigeteken (pl. Lemnoszon, Krétán, ld. pelasetek, a későbbi filszteusok, krétai akhájok) és Kis-Ázsia nyugati partjainál. Kultúra és építészet: a görög hagyomány a pelazgoknak tulajdonította a hatalmas, kötőanyag nélkül épült, óriási kőtömbökből álló falakat, az úgynevezett küklopszi falakat (bár ezeket ma már a mükénéi kultúrához is kötjük). Hérodotosz szerint a görögök tőlük vették át az istenek neveinek egy részét és bizonyos vallási rítusokat (pl. a dodonai jósdát).
Kapcsolat a minósziak és a pelazgok között: Homérosz az Odüsszeiában kiemeli, hogy Kréta szigetén a különböző népek között pelazgok is élnek, ami arra utal, hogy a pelazgok egy része Krétán élt. Nyelvük nem indo-európai (vagy legalábbis nem görög) volt. Amikor a görögök i.e. 2000 körül betörtek a Balkánra, mindkét kultúra elemeit magukba szívták. Vallási kontinuitás: a görög vallás dór, és előtte az akháj) sok elemet örökölt a palazgoktól. Zeusz születési mítosza Krétán, a nimfák tisztelete, a természet- és földanya-kultusz (Démétér, Artemisz korai formái) mind a minószi és a környező pelazg hiedelemvilágban gyökereznek, amelyeket a későbbi görög mitológia formált saját képére. A minósziak magas szintű, palotaközpontú civilizációt hoztak létre Krétán egyedi, az istennő-kultuszra épülő vallással, míg a pelazgok kifejezés egy tágabb, a görög szárazföldön és szigeteken. Krétán élő törzsekre utal.
2 . A római vallást leginkább a görögökhöz hasonló, emberalakú (antropomorf) isteneiről (mint Iuppiter vagy Mars) ismerjük, melyek csak később, görög hatásra alakultak ki. A kezdeti, ősi római vallásosság tisztán animisztikus -a minószihoz hasonló- és dinamisztikus (életerő) alapokon nyugodott. A numen fogalma: a korai rómaiak nem személyes istenekben hittek, hanem numenekben. A numen egy láthatatlan, személytelen isteni akarat, erő vagy szellem, amely átjárt egy-egy konkrét tárgyat, helyet vagy természeti folyamatot. Mindennek saját szelleme volt: külön szelleme (numene) volt a vetésnek, az aratásnak, a kapu küszöbének, a forrásoknak, a határokat jelző köveknek, sőt még az újszülött első sírásának is. Családi és házi szellemeik voltak: a római otthonokat animisztikus védőszellemek oltalmazták. Ilyenek voltak a Larok, a családi birtok és a ház szellemei, és a Penatesek, az élelmiszerkamrát védő szellemek. A családfő életerejét és belső szellemét a saját Geniusa képviselte.
Római vallás a Városalapítás korában: a Rómát alapító latinok vallása földműves természetvallás volt. az animizmus a mediterrán nép hitvilágának a legősibb rétegeiben gyökerezett, addig a panteizmus (Isten és a világ/természet teljes azonosítása) már egy magasabb absztrakciós szinten, elsősorban az ókori görög-római filozófiai vallásokban és misztériumkultuszokban jelent meg. A klasszikus mediterrán politeizmus (az olümposzi istenek kultusza) még nem panteista, de a sztoikus filozófia és vallás már a legtisztább mediterrán panteizmus. A hellenisztikus korban és a Római Birodalomban a sztoicizmus nemcsak filozófia, hanem egy racionális vallás is volt. A sztoikusok szerint az univerzum egyetlen élő, intelligens organizmus. Hitük szerint a világot a Logosz (világértelmes szellem, anyagi természetű isteni tűz) hatja át és irányítja. Isten nem a világon kívül álló teremtő, hanem maga a kozmosz anyaga és törvényszerűsége. Amikor a természet törvényeit követed, Istent követed. Az orfizmus és misztériumvallások: az ókori Görögországban virágzó, titkos beavatásokra épülő orfikus misztériumok szent szövegeiben (orfikus himnuszok) megjelent a panteista hangvétel. Zeuszt gyakran úgy énekelték meg, mint aki nem csupán az istenek királya, hanem ő maga a mindenség: a föld, az ég, a tenger, a kezdet és a vég, minden létező teste és lelke.
3. A bibliai kivonulást a történészek az i. e. 13. század végére teszik (II. Ramszesz vagy utóda, Merenptah fáraó uralkodásának idejére). I. e. 1208 körül keletkezett a híres Merenptah-sztélé, amely a történelemben legelőször említi név szerint Izraelt mint Kánaánban élő népcsoportot. Merenptah büszkélkedik el ugyanezen a sztélén, feliraton azzal, hogy visszaverte a Líbiával szövetséges Tengeri népek első hullámának támadását. Az Izraeliek letelepedése Kánaánban pontosan a Tengeri népek pusztításának korszakára esik. A Tengeri népek támadásai söpörték el a Hettita Birodalmat, és Ugaritot, és kényszerítették Egyiptomot, hogy elveszítse a kontrollt Kánaán felett, ahonan kivonta a csapatait. és ez a katonai vákuum tette lehetővé, hogy a belső területeken, a kánaáni hegyvidéken legeltessenek az izraeliták. A Tengeri népek leghíresebb és legsikeresebb törzse a pelesetek (egyiptomi forrásokban Peleset, krétai akhájok) voltak. Őket III. Ramszesz fáraó verte vissza, majd telepítette le Kánaán déli partvidékén. A bibliai héber szövegekben ők a filiszteusok (innen ered a mai Palesztina szó is). A Bíblia történetei mind a Kánaán hegyvidékét uraló izraeliták és a tengerparti, égei-tengeri eredetű filiszteusok (Tengeri népek) közötti véres háborúkról szólnak. Egyes szövegei pedig ugariti írásokból származhatnak, az ugaritiak írása az első betűírás, a későbbi föníciai írással mutat közvetlen rokonságot.
4. Anatóliában a hettiták „ezer istene”: a Hettita Birodalom vallása befogadó volt; beolvasztotta a meghódított indoeurópai, hatti és hurri népek isteneit is. Vihar és Nap: a birodalom legfőbb oltalmazói Tarhunt (hurri megfelelője Tesub), a viharisten és a Arinna napistennője voltak. Szerződések szentsége: az isteneket a politikai szerződések és eskük tanúinak tekintették, haragjukat rituális megtisztulásokkal és áldozatokkal igyekeztek elkerülni.