Nevezetes elzálogosítások a történelemben
(2026 október)
Az elzálogosítás (záloghitelezés) az emberiség egyik legősibb pénzügyi intézménye, amely már az ókori Kínában, Görögországban és Rómában is létezett*. A történelem során nem feltétlenül szegény sorsú emberek fordultak zálogházakhoz, hanem királyok, királynők és államférfiak gyakran elzálogosították a legértékesebb kincseiket, koronáikat vagy ékszereiket, hogy háborúkat, esetleg felfedezőutakat finanszírozzanak. A történelem legizgalmasabb zálogtörténetei mögött bonyolult jogi rendszerek, családi legendák és uralkodói válságok állnak.
Az ókori Róma zálogjogai
Az ókori Rómában a hitelélet és a zálogjog meglepően fejlett volt. Három fő szakaszban alakult ki az a rendszer, amely a mai modern zálogjog alapjait is képezi (a Gemini segítségével):
1. Fiducia (Bizalmi zálog) a legősibb forma. A dolog tulajdonjogát a hitelezőre ruházták át azzal a „bizalmi” megállapodással, hogy ha az adós megfizeti a tartozását, a hitelező visszaszármaztatja a tulajdont. Ha az adós késett, a hitelező megtarthatta vagy eladhatta a tárgyat, ami komoly kockázatot jelentett az adósnak, mert ha a hitelező időközben eladta a dolgot, az adós valószínűleg végleg elvesztette a tárgyat.
1. Fiducia (Bizalmi zálog) a legősibb forma. A dolog tulajdonjogát a hitelezőre ruházták át azzal a „bizalmi” megállapodással, hogy ha az adós megfizeti a tartozását, a hitelező visszaszármaztatja a tulajdont. Ha az adós késett, a hitelező megtarthatta vagy eladhatta a tárgyat, ami komoly kockázatot jelentett az adósnak, mert ha a hitelező időközben eladta a dolgot, az adós valószínűleg végleg elvesztette a tárgyat.
2. Pignus (Kézi zálog): a tárgy tulajdonjoga az adósnál maradt, és a hitelező csak a dolog birtokát kapta meg biztosítékként. A hitelező nem használhatta a tárgyat, csak őriznie kellett. Ha az adós fizetett, visszakapta a birtokot.
3. Hypotheca (Jelzálog) a mezőgazdaságban alakult ki. A bérlő a föld megműveléséhez szükséges eszközeit (rabszolgák, igásbarmok, szerszámok) kötötte le biztosítékként a bérleti díj fejében, de a tárgyak sem tulajdonban, sem birtokban nem kerültek át a hitelezőhöz. Az adós tovább használhatta őket, és a hitelező csak akkor vehette el őket, ha az adós nem fizetett.
3. Hypotheca (Jelzálog) a mezőgazdaságban alakult ki. A bérlő a föld megműveléséhez szükséges eszközeit (rabszolgák, igásbarmok, szerszámok) kötötte le biztosítékként a bérleti díj fejében, de a tárgyak sem tulajdonban, sem birtokban nem kerültek át a hitelezőhöz. Az adós tovább használhatta őket, és a hitelező csak akkor vehette el őket, ha az adós nem fizetett.
A történelem leghíresebb és legnagyobb hatású elzálogosításai
Izabella királynő ékszerei és Amerika felfedezése (1492)
A történelem talán legfontosabb elzálogosítása Kasztíliai Izabella spanyol királynő nevéhez fűződik. Amikor Kolumbusz Kristóf támogatást keresett az Atlanti-óceánon átvezető, Indiába tervezett útjához, a spanyol kincstár a mórok elleni háborúk miatt teljesen üres volt. A legenda szerint Izabella királynő felajánlotta a személyes ékszergyűjteményét és koronázási ékszereit zálogba, hogy előteremtse a szükséges aranyat a flotta felszerelésére. A modern történészek szerint a finanszírozást részben bankárok is segítették, de az ékszerek zálogba adása mint pénzügyi garancia kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy Kolumbusz hajói (a Niña, a Pinta és a Santa María) kifuthassanak, ami végül Amerika felfedezéséhez vezetett.
III. Eduárd angol király és a koronaékszerek (1338)
A középkori uralkodók körében bevett szokás volt a koronaékszerek elzálogosítása a hadviselés költségeinek fedezésére. III. Eduárd angol király a százéves háború kezdetén, Franciaország megtámadása előtt hatalmas adósságokba verte magát. Hogy megfizesse szövetségeseit és zsoldosait, a teljes angol királyi koronát és a hozzá tartozó kincseket elzálogosította flandriai (Lombard) kereskedőknek és hitelezőknek. A korona éveken át külföldi zálogházakban pihent, és a király csak jóval később, a sikeres hadjáratok hadizsákmányaiból és a megemelt adókból tudta azt kiváltani.
A Medici-család és a zálogházak szimbóluma
A reneszánsz Itáliában a Medici-család felemelkedése szorosan összekapcsolódott a záloghitelezéssel. A család egyik ága hagyományos bankárként, míg a másik fele záloghitelezőként tevékenykedett. Amikor a vagyonukat és a befolyásukat felosztották, a zálogházi ág magával vitte a családi címer egy részét. Innen ered a zálogházak ma is világszerte ismert nemzetközi jelképe: a három aranygolyó. A Mediciek nemcsak zálogba vettek műtárgyakat, hanem maguk is számtalanszor zálogosítottak el birtokokat vagy nemesi ékszereket, hogy politikai befolyásukat és pápai kampányaikat finanszírozzák.
A világ zálogházai előtt ma is látható három aranygolyó a firenzei Medici-család címeréhez kötődik, és a golyók pontos eredetéről több legenda is létezik.
A Szent Miklós-legenda: a legelfogadottabb történet szerint a szimbólum Szent Miklóshoz (a zálogházak és kereskedők védőszentjéhez) köthető, aki a legenda szerint három zsák aranyat (vagy aranygolyót) dobott be titokban egy szegény ember ablakán, hogy megmentse annak három lányát a szegénységtől. Mivel a Mediciek is záloghitelezéssel és bankolással foglalkoztak, ezt a szent szimbólumot építették be a családi és banki arculatba.
A Medici-óriásölő legenda: egy másik, romantikusabb firenzei történet szerint a család egyik őse, egy Averardo nevű lovag Nagy Károly seregében harcolt, és legyőzött egy Mugello környéki óriást, aki a harc során buzogányával horpadásokat ütött a lovag aranypajzsán. A pajzson maradt kerek foltok (golyók) emlékére formálták meg a későbbi családi címert, amelyből a zálogházi ág révén elterjedt a három golyó motívuma.
A Medici-óriásölő legenda: egy másik, romantikusabb firenzei történet szerint a család egyik őse, egy Averardo nevű lovag Nagy Károly seregében harcolt, és legyőzött egy Mugello környéki óriást, aki a harc során buzogányával horpadásokat ütött a lovag aranypajzsán. A pajzson maradt kerek foltok (golyók) emlékére formálták meg a későbbi családi címert, amelyből a zálogházi ág révén elterjedt a három golyó motívuma.
A magyar Szent Korona elzálogosításai
A magyar Szent Korona nem csupán egy uralkodói fejék, hanem a magyar államiság legfőbb jogforrás szimbóluma. A korona birtoklása létkérdés volt, ám a történelem viharai során többször is pusztán anyagi vagy politikai zálogtárggyá fokozták le.
Károly Róbert és a kényszerű zálog (1300-as évek eleje): az Árpád-ház kihalása utáni trónharcok idején a korona kanyargós utat járt be. Miután Bajor Ottó elveszítette a Kárpátokban, a korona Kán László erdélyi vajda kezébe került. Kán László politikai és gazdasági előnyökért lényegében túszként (zálogként) tartotta magánál az ékszert, és csak súlyos egyházi átok és politikai nyomás hatására adta át a legitim királynak, Károly Róbertnek.
Cillei Borbála és Luxemburgi Zsigmond (1401): amikor a magyar főurak fellázadtak Luxemburgi Zsigmond király ellen és fogságba vetették, a király felesége, Cillei Borbála és családja hatalmas összegeket mozgósított a kiszabadítására. A politikai alkuk és a hitelek fedezeteként a koronaékszerek és a korona egy része is ideiglenes zálogbiztosítékká vált a család kezében a hatalom stabilizálásáig.
A III. Frigyes-féle nagy elzálogosítás (1440): a legszégyenletesebb és leghosszabb elzálogosításra Albert király halála után került sor. Özvegye, Erzsébet királyné megbízásából udvarhölgye, Kottanner Jánosné ellopta a koronát Visegrádról (ekkor ferdülhetett meg a keresztje), hogy megkoronázhassák a csecsemő V. Lászlót. Az ezt követő polgárháborús helyzetben Erzsébetnek pénzre volt szüksége, így a Szent Koronát elzálogosította III. Frigyes német-római császárnak 25000 aranyforintért. A Szent Korona több mint két évtizedig pihent Bécsben Frigyesnél zálogban. Hunyadi Mátyásnak hosszú évek diplomáciai harcára és elképesztő összegre, 80 000 aranyforintra volt szüksége, hogy az 1463-as bécsújhelyi békében végre kiváltsa és hazahozza az ország legfontosabb ereklyéjét.
Károly Róbert és a kényszerű zálog (1300-as évek eleje): az Árpád-ház kihalása utáni trónharcok idején a korona kanyargós utat járt be. Miután Bajor Ottó elveszítette a Kárpátokban, a korona Kán László erdélyi vajda kezébe került. Kán László politikai és gazdasági előnyökért lényegében túszként (zálogként) tartotta magánál az ékszert, és csak súlyos egyházi átok és politikai nyomás hatására adta át a legitim királynak, Károly Róbertnek.
Cillei Borbála és Luxemburgi Zsigmond (1401): amikor a magyar főurak fellázadtak Luxemburgi Zsigmond király ellen és fogságba vetették, a király felesége, Cillei Borbála és családja hatalmas összegeket mozgósított a kiszabadítására. A politikai alkuk és a hitelek fedezeteként a koronaékszerek és a korona egy része is ideiglenes zálogbiztosítékká vált a család kezében a hatalom stabilizálásáig.
A III. Frigyes-féle nagy elzálogosítás (1440): a legszégyenletesebb és leghosszabb elzálogosításra Albert király halála után került sor. Özvegye, Erzsébet királyné megbízásából udvarhölgye, Kottanner Jánosné ellopta a koronát Visegrádról (ekkor ferdülhetett meg a keresztje), hogy megkoronázhassák a csecsemő V. Lászlót. Az ezt követő polgárháborús helyzetben Erzsébetnek pénzre volt szüksége, így a Szent Koronát elzálogosította III. Frigyes német-római császárnak 25000 aranyforintért. A Szent Korona több mint két évtizedig pihent Bécsben Frigyesnél zálogban. Hunyadi Mátyásnak hosszú évek diplomáciai harcára és elképesztő összegre, 80 000 aranyforintra volt szüksége, hogy az 1463-as bécsújhelyi békében végre kiváltsa és hazahozza az ország legfontosabb ereklyéjét.
A Szent Szentségek és vallási ereklyék zálogba adása
A középkorban és a kora újkorban még a legszentebb vallási tárgyak sem voltak biztonságban a gazdasági válságok idején. Konstantinápoly 1204-es kifosztása után a Latin Császárság uralkodói olyan súlyos adósságokat halmoztak fel, hogy II. Balduin latin császár kénytelen volt elzálogosítani Krisztus töviskoronáját a velencei bankároknak. A zálogot végül IX. Lajos francia király (Szent Lajos) váltotta ki csillagászati összegért, és az ereklye elhelyezésére építtette fel a híres párizsi Sainte-Chapelle kápolnát.
*A kölcsön haszna, a kamat = a tőke kockáztatásának az ára
Nem a modern kor termékei, és nem is a Római Birodalom hódításaival jelent meg először. A mértéke minden korban vita tárgya volt. Mindkét fogalom gyökerei az ókori Mezopotámiába nyúlnak vissza, jóval Róma felemelkedése elé. Az ősi társadalmak (vadászok-gyűjtögetők) még csak az önellátásra és a közvetlen túlélésre tudtak berendezkedni. Fordulatot a neolitikus forradalom (a mezőgazdaság megjelenése, kb. i. e. 10 000) hozott, a felesleg megjelenésével: amikor a földművelés több élelem termett, mint amennyi a közvetlen túléléshez kellett, megjelent a felesleg. A felesleg lehetővé tette a munkamegosztást (iparosok, papok, katonák megjelenése) és a cserekereskedelmet. A "haszon" ekkor még nem pénzbeli profitot jelentett, hanem azt, hogy a cserével valaki értékesebb vagy hasznosabb jószághoz jutott, mint amit adott. A Római Birodalom hódításai a birodalom jólétét, az elit gazdagodását és a rabszolga-utánpótlást biztosították. Rómában a haszonszerzés már a modern formákat öltötte: részvénytársaságokhoz hasonló vállalkozások, nagybirtokok (latifundium), távolsági kereskedelem, de a Római Birodalom már egy kész, évezredes gazdasági rendszert örökölt és fejlesztett tovább
A kamat története az ókorban
A kamat intézménye kicsit meglepő módon idősebb mint a pénz. Eredete a természetes növekedés logikáján alapul. Az ókori Mezopotámiában (i. e. 3000 körül) alakult ki a természetes kamat a mezőgazdasági kölcsönökkel kapcsolatban. Amikor egy paraszt kölcsönkapott egy zsák vetőmagot vagy egy borjat, a kölcsönadónak a hozamból (az új termésből vagy a megszületett borjakból) részesedés járt. Az ókori nyelvek tükrözik is: az ókori sumér nyelvben a kamat szó jelentése "kecskegida" volt, az ókori görögben a só kamatot és "születést" is jelentett. A kamat a kölcsönadott dolog „szaporulata” volt.
Hammurapi törvénykönyve (kb. i. e. 1750) már szigorúan szabályozta a kamatlábakat. Gabona esetén a maximális kamat 33,3% lehetett, míg ezüst kölcsönzésekor 20%. Bár Hammurapi törvénykönyve fix törteket és arányokat határozott meg (például a 33,3% a gyakorlatban azt jelentette, hogy 3 egységnyi kölcsön után 1 egység kamat járt), a rómaiak voltak az elsők, akik a számításokat szisztematikusan 100-as bázisra helyezték.
Az ókori Mezopotámiában (különösen a sumér és óbabiloni korban, kb. i. e. 3000 és i. e. 1600 között) a templomok nemcsak vallási központok voltak, hanem a gazdasági élet központjai, a világ legelső bankjai is egyben. Működésük a bizalomra, a centralizált raktározásra és az írásbeliség (ékírás) kialakulására épült.
1. A templom mint a „Nemzeti Bank” , Központi Raktár
A korai mezopotámiai városállamokban a földek jelentős része a templomok (és később a palotagazdaság, városállam) tulajdonában volt. A lakosság ide hordta be a terményadót és a felesleget. A templomok masszív, jól védett falai jelentették a legbiztonságosabb helyet a városban. Senki sem mert lopni egy isten házából, mert az az istenek haragját (és azonnali halálbüntetést) vont maga után.
A magánszemélyek (kereskedők, gazdagabb polgárok) is ide hordták be megőrzésre az értékeiket: gabonát, datolyát, gyapjút, ruhaneműt, később pedig nemesfémeket (ezüstrudakat, gyűrűket).
2. A templomok nem hagyták parlagon heverni a felhalmozott javakat, hanem hiteleztek. Vetési időszakban a templom vetőmagot vagy igásállatokat adott kölcsön a szegényebb parasztoknak. Aratás után a parasztoknak vissza kellett adniuk a kölcsönt, kiegészítve a kamattal (ami gabona esetén gyakran a tőke 33,3%-a volt).
A távolsági kereskedőknek (tamkároknak) ezüstöt adtak kölcsön, hogy árut vásároljanak külföldön. A kamat alacsonyabb volt, általában 20% körül mozgott, mivel az ezüst értéke stabilabb volt, mint a romlandó gabonáé.
Agyagtáblák mint szerződések: minden egyes hitelügyletet ékírásos agyagtáblákon rögzítettek a templomi írnokok. A táblán szerepelt az adós neve, a kölcsönzött összeg/mennyiség, a kamatláb, a visszafizetés határideje és a tanúk nevei. A táblát agyagborítékba zárták, hogy ne lehessen meghamisítani. (Ami az írás eredete, amikor még kevesen tudtak olvasni: a csordák, a termények szállítólevelei agyagborítékba zárt kavicsok voltak, megfelelő számban. A boritákra rákarcolták az adatokat, és a szállító nem nyithatta ki.)
Folyószámla és a „pénz nélküli” utalások: mivel a vert pénzt ekkor még nem ismerték, a templomok egy rendkívül modern, számlavezetési rendszert fejlesztettek ki. Ha egy kereskedőnek volt letétje (például 100 zsák gabonája) a templomi raktárban, nem kellett fizikailag elvinnie a zsákokat, ha fizetni akart valakinek. Elég volt utasítania a templomi írnokot, hogy az ő „számlájáról” írják át a megfelelő mennyiséget egy másik kereskedő számlájára. Az írnokok ezeket a belső könyvelési tranzakciókat agyagtáblákon vezették.
A templomi bankok nem kizárólag a profitért működtek, hanem társadalmi funkciót is elláttak. Éhínség vagy aszály idején a templom megnyitotta kapuit, és kamatmentes segélyt, gabonahitelt biztosított a lakosságnak a túléléshez. Ha a parasztság eladósodása kritikus szintet ért el (ami társadalmi robbanással fenyegetett), az új királyok trónra lépésükkor általános adósságeltörlést (andurarum vagy misharum) hirdettek. Ilyenkor a templomi adósleveleket ünnepélyesen összetörték, és a tiszta lappal induló parasztok visszakapták elzálogosított földjeiket.
1. A templom mint a „Nemzeti Bank” , Központi Raktár
A korai mezopotámiai városállamokban a földek jelentős része a templomok (és később a palotagazdaság, városállam) tulajdonában volt. A lakosság ide hordta be a terményadót és a felesleget. A templomok masszív, jól védett falai jelentették a legbiztonságosabb helyet a városban. Senki sem mert lopni egy isten házából, mert az az istenek haragját (és azonnali halálbüntetést) vont maga után.
A magánszemélyek (kereskedők, gazdagabb polgárok) is ide hordták be megőrzésre az értékeiket: gabonát, datolyát, gyapjút, ruhaneműt, később pedig nemesfémeket (ezüstrudakat, gyűrűket).
2. A templomok nem hagyták parlagon heverni a felhalmozott javakat, hanem hiteleztek. Vetési időszakban a templom vetőmagot vagy igásállatokat adott kölcsön a szegényebb parasztoknak. Aratás után a parasztoknak vissza kellett adniuk a kölcsönt, kiegészítve a kamattal (ami gabona esetén gyakran a tőke 33,3%-a volt).
A távolsági kereskedőknek (tamkároknak) ezüstöt adtak kölcsön, hogy árut vásároljanak külföldön. A kamat alacsonyabb volt, általában 20% körül mozgott, mivel az ezüst értéke stabilabb volt, mint a romlandó gabonáé.
Agyagtáblák mint szerződések: minden egyes hitelügyletet ékírásos agyagtáblákon rögzítettek a templomi írnokok. A táblán szerepelt az adós neve, a kölcsönzött összeg/mennyiség, a kamatláb, a visszafizetés határideje és a tanúk nevei. A táblát agyagborítékba zárták, hogy ne lehessen meghamisítani. (Ami az írás eredete, amikor még kevesen tudtak olvasni: a csordák, a termények szállítólevelei agyagborítékba zárt kavicsok voltak, megfelelő számban. A boritákra rákarcolták az adatokat, és a szállító nem nyithatta ki.)
Folyószámla és a „pénz nélküli” utalások: mivel a vert pénzt ekkor még nem ismerték, a templomok egy rendkívül modern, számlavezetési rendszert fejlesztettek ki. Ha egy kereskedőnek volt letétje (például 100 zsák gabonája) a templomi raktárban, nem kellett fizikailag elvinnie a zsákokat, ha fizetni akart valakinek. Elég volt utasítania a templomi írnokot, hogy az ő „számlájáról” írják át a megfelelő mennyiséget egy másik kereskedő számlájára. Az írnokok ezeket a belső könyvelési tranzakciókat agyagtáblákon vezették.
A templomi bankok nem kizárólag a profitért működtek, hanem társadalmi funkciót is elláttak. Éhínség vagy aszály idején a templom megnyitotta kapuit, és kamatmentes segélyt, gabonahitelt biztosított a lakosságnak a túléléshez. Ha a parasztság eladósodása kritikus szintet ért el (ami társadalmi robbanással fenyegetett), az új királyok trónra lépésükkor általános adósságeltörlést (andurarum vagy misharum) hirdettek. Ilyenkor a templomi adósleveleket ünnepélyesen összetörték, és a tiszta lappal induló parasztok visszakapták elzálogosított földjeiket.
A mezopotámiai templomok teremtették meg a modern bankrendszer alapjait: a letétkezelést, a hitelezést, a könyvelést és a szerződéses jogot, mindezt évezredekkel azelőtt, hogy az első fémérméket egyáltalán kibányászták volna.
A százalékos kamat, illetve maga a százalék (%) fogalma és számítása az ókori Rómában jelent meg, és vált a mindennapi pénzügyek részévé, de a mai értelemben vett százalék jelet (%) akkor még nem használták. A Centesima Rerum Venalium:
a fogalom római jogban a legelterjedtebb maximális kamatláb a centesima volt, ami szó szerint „századrészt” jelentett.
Havi 1%-os kamatot jelentett, ami éves szinten 12%-os kamatlábnak felelt meg. Julius Caesar, majd később Augustus császár is ezen a „százalékos” alapon maximalizálta a kamatokat és vetette ki az adókat (például az aukciós értékesítésekre kivetett 1%-os adót).
A kifejezés eredete: Per Centum, a kamatlábakat a középkorban és a kora újkorban latinul per centum (százanként / százonként) formában rögzítették. A kereskedők és bankárok (különösen majd az olaszországi Firenzében és Velencében) a latin kifejezést elkezdték rövidíteni: per 100, p 100, vagy p cento alakban. Maga a % jel egy olasz kézírási rövidítés fokozatos torzulásából alakult ki a 15. és 17. század között, 1425 körül: a per cento kifejezést a gyorsírásban úgy rövidítették, hogy a „per” után a „cento” szót egy áthúzott körrel vagy egy jellel helyettesítették (°). 1650 körül, a kézírás folyamatos gyorsulásával a „per” vagy „p” betű teljesen eltűnt, a cento (száz) szó „c” és „o” betűi pedig átalakultak: a „c” betűből egy ferde vonal lett, a két „o” betűből pedig a vonal két oldalán álló karika. A százalékos kamat tehát a római jogban született meg a számítási logika szintjén, de a mai formájában ismert százalékos jelölésmód és banki gyakorlat a késő középkori, kora újkori olasz bankvilágban vált véglegessé.
A görög-római korban módosult a jogi szabályozás. Athénban Szolón reformjai (i. e. 594) eltörölték az adósrabszolgaságot, de magát a kamatot nem tiltották be. Róma: A római jog precízen szabályozta a kamatot (usura vagy faenus). A XII táblás törvények (i. e. 450 körül) maximálták a kamatlábat (évi kb. 8,3%-ban). Később a császárkorban a havi 1% (évi 12%) vált az elfogadott törvényes felső határrá (centesima usura). A hitelezés a római gazdaság egyik motorja lett. A haszon és a kamat az emberi civilizáció korai gazdasági szükségszerűségeiből (a feleslegből és a biológiai szaporulat mintájára működő hitelezésből) fejlődött ki.
A középkorban (uzsoratilalom)
A középkorban a kamat megítélése megváltozott a monoteista vallás térnyerésével. A kereszténység és az iszlám filozófiai (arisztotelészi) és teológiai alapon uzsorának, azaz bűnnek tekintette a kamatszedést. Arisztotelész szerint a pénz „meddő”, magától nem tud szülni (pénz nem szülhet pénzt). A keresztény egyház szerint a kamatszedő az időt adja el, az idő pedig Isten tulajdona. A Tóra is tiltotta a hittestvérek közötti kamatszedést, de idegeneknek szabad volt kamatra kölcsönözni. A zsidóknak a középkori Európában megtiltották a földbirtoklást és a céhes ipart, a hitelezés (pénzváltás) vált az egyik fő megélhetési forrásukká. A modern korban, a kapitalizmusban legális lett a kamat. A 16. századtól a nagy földrajzi felfedezések, a távolsági kereskedelem és a reformáció ledöntötték a régi tilalmakat.
A középkori kereskedők és korai bankárok ötletes jogi és pénzügyi kiskapukat fejlesztettek ki. Az egyházi jogászok (a kánonjogászok) és a kereskedők között egy évszázadokon át tartó „macska-egér játék” alakult ki. A középkori kereskedők nem nyíltan szegték meg az egyház törvényeit, hanem a jogi definíciók finomságait kihasználva átnevezték a kamatot kockázati díjra, árfolyam-nyereségre, kötbérre vagy partnerségi részesedésre.
1. A váltó (Carta di Cambio)
A váltó volt a legzseniálisabb és legelterjedtebb módszer a kamat tilalom megkerülésére, és a reneszánsz észak-itáliai bankárok (pl. a Mediciek) fejlesztették tökélyre. A váltó lényege az volt, hogy a hitelműveletet devizaváltási ügyletnek álcázták, a devizaváltásért felszámított díjat pedig az egyház nem tiltotta. A hitelfelvétel: ha egy firenzei kereskedőnek pénzre volt szüksége, elment egy firenzei bankárhoz, és kapott tőle például 1000 firenzei forintot. A bankár kiállított egy váltót (ígérvényt), amely kimondta, hogy ezt a tartozást nem Firenzében és nem forintban, hanem mondjuk három hónap múlva a londoni vásáron kell visszafizetni angol fontban. A bankár a váltó kiállításakor mesterségesen torzított árfolyamot alkalmazott. Úgy számolta ki a forint-font átváltást, hogy amikor a londoni ügynöke bevasalta a pénzt fontban, az értékben lényegesen több legyen, mint az eredetileg kölcsönadott 1000 forint.
A különböző pénznemek árfolyama a valóságban is ingadozott, a nyereséget hivatalosan nem fix kamatnak, hanem az árfolyamkockázat díjának (latinul cambium) tekintették. Az egyház szemet hunyt felette, mert a haszon elméletileg „bizonytalan” volt, még ha a bankárok pontosan tudták is, hogyan nyernek rajta.
2. A „Száraz Váltó” (Cambio Secco)
Amikor a váltó technikáját már annyira megszokták, hogy a kereskedőknek kedvük sem volt ténylegesen külföldre utazni beváltani vagy árut szállítani, feltalálták a „száraz váltót”. A felek megírtak egy váltót egy külföldi (pl. amszterdami) fizetésről, de a határidő lejártakor valójában senki sem utazott sehova. Egyszerűen kiállítottak egy újabb, ellentétes váltót Amszterdamból vissza Firenzébe, szintén torzított árfolyammal. Minden pénz végig Firenzében maradt, de a papírmunka alapján úgy tűnt, mintha nemzetközi devizaügyletek sorozata történt volna, ami már a klasszikus, tiszta kamatozású hitel volt, csak bonyolult köntösben.
3. Más ötletes kiskapuk
A váltón kívül számos más módszert is alkalmaztak az uzsoravád elkerülésére, ilyen volt a késedelmi kamat mint büntetés Késedelmi kamat (Poena conventionalis): a szerződésbe beleírták, hogy a kölcsön kamatmentes, és azt 1 hónap múlva vissza kell fizetni. Ugyanakkor kikötötték, hogy ha az adós késik (márpedig megegyezés szerint késett), akkor naponta vagy hetente súlyos büntetést (kötbért) köteles fizetni a hitelezőnek az elmaradt haszon vagy a kényelmetlenség miatt (damnum emergens), amit az egyház jogszerűnek tartott.
A csendestársi viszony (Commenda): nem kölcsönként adták a pénzt, hanem a hitelező „befektetett” a kereskedő üzletébe (társtulajdonos lett). Ha az üzlet profitot termelt, abból részesedést kapott. Mivel a hitelező elvileg a veszteség kockázatát is vállalta, az egyház ezt nem tekintette uzsorának. A bankárok nyilván olyan megbízható kereskedőkkel üzleteltek, ahol a veszteség esélye minimális volt.
Az ingatlanzálog (Mortgage / Vif-gage): a kölcsönért cserébe az adós zálogba adta a földjét vagy a házát a hitelezőnek. A hitel futamideje alatt a hitelező szedhette a föld termését vagy a ház bérleti díját. Amikor az adós visszafizette az alaptőkét, visszakapta az ingatlant. A hitelező haszna a futamidő alatt ingyen élvezett termés vagy lakbér volt, amit szintén nem minősítettek kamatnak.
A váltó volt a legzseniálisabb és legelterjedtebb módszer a kamat tilalom megkerülésére, és a reneszánsz észak-itáliai bankárok (pl. a Mediciek) fejlesztették tökélyre. A váltó lényege az volt, hogy a hitelműveletet devizaváltási ügyletnek álcázták, a devizaváltásért felszámított díjat pedig az egyház nem tiltotta. A hitelfelvétel: ha egy firenzei kereskedőnek pénzre volt szüksége, elment egy firenzei bankárhoz, és kapott tőle például 1000 firenzei forintot. A bankár kiállított egy váltót (ígérvényt), amely kimondta, hogy ezt a tartozást nem Firenzében és nem forintban, hanem mondjuk három hónap múlva a londoni vásáron kell visszafizetni angol fontban. A bankár a váltó kiállításakor mesterségesen torzított árfolyamot alkalmazott. Úgy számolta ki a forint-font átváltást, hogy amikor a londoni ügynöke bevasalta a pénzt fontban, az értékben lényegesen több legyen, mint az eredetileg kölcsönadott 1000 forint.
A különböző pénznemek árfolyama a valóságban is ingadozott, a nyereséget hivatalosan nem fix kamatnak, hanem az árfolyamkockázat díjának (latinul cambium) tekintették. Az egyház szemet hunyt felette, mert a haszon elméletileg „bizonytalan” volt, még ha a bankárok pontosan tudták is, hogyan nyernek rajta.
2. A „Száraz Váltó” (Cambio Secco)
Amikor a váltó technikáját már annyira megszokták, hogy a kereskedőknek kedvük sem volt ténylegesen külföldre utazni beváltani vagy árut szállítani, feltalálták a „száraz váltót”. A felek megírtak egy váltót egy külföldi (pl. amszterdami) fizetésről, de a határidő lejártakor valójában senki sem utazott sehova. Egyszerűen kiállítottak egy újabb, ellentétes váltót Amszterdamból vissza Firenzébe, szintén torzított árfolyammal. Minden pénz végig Firenzében maradt, de a papírmunka alapján úgy tűnt, mintha nemzetközi devizaügyletek sorozata történt volna, ami már a klasszikus, tiszta kamatozású hitel volt, csak bonyolult köntösben.
3. Más ötletes kiskapuk
A váltón kívül számos más módszert is alkalmaztak az uzsoravád elkerülésére, ilyen volt a késedelmi kamat mint büntetés Késedelmi kamat (Poena conventionalis): a szerződésbe beleírták, hogy a kölcsön kamatmentes, és azt 1 hónap múlva vissza kell fizetni. Ugyanakkor kikötötték, hogy ha az adós késik (márpedig megegyezés szerint késett), akkor naponta vagy hetente súlyos büntetést (kötbért) köteles fizetni a hitelezőnek az elmaradt haszon vagy a kényelmetlenség miatt (damnum emergens), amit az egyház jogszerűnek tartott.
A csendestársi viszony (Commenda): nem kölcsönként adták a pénzt, hanem a hitelező „befektetett” a kereskedő üzletébe (társtulajdonos lett). Ha az üzlet profitot termelt, abból részesedést kapott. Mivel a hitelező elvileg a veszteség kockázatát is vállalta, az egyház ezt nem tekintette uzsorának. A bankárok nyilván olyan megbízható kereskedőkkel üzleteltek, ahol a veszteség esélye minimális volt.
Az ingatlanzálog (Mortgage / Vif-gage): a kölcsönért cserébe az adós zálogba adta a földjét vagy a házát a hitelezőnek. A hitel futamideje alatt a hitelező szedhette a föld termését vagy a ház bérleti díját. Amikor az adós visszafizette az alaptőkét, visszakapta az ingatlant. A hitelező haszna a futamidő alatt ingyen élvezett termés vagy lakbér volt, amit szintén nem minősítettek kamatnak.
Kálvin János
Elsőként ismerte el a teológiában, hogy a produktív (üzleti célú) kölcsönök után szedett mérsékelt kamat lehet hasznos is, mert a hitelfelvevő szükségben van. Kialakult a modern közgazdasági szemlélet: a kamat nem csak bűnös nyerészkedés, hanem a kockázat az ára. Kialakultak az elmaradt haszon és a pénz időértékének a fogalmak.
A 16. századi reformáció, és Kálvin János fellépése radikális fordulatot hozott, mert legitimálta a kamatszedést. Kálvin volt az első olyan keresztény gondolkodó, aki nyíltan szakított az ókori és középkori uzsoratilalommal. Vannak akik a kapitalizmus kezdetének tekintik kálvini időket.
1. A kálvini fordulat: szakítás volt Arisztotelésszel és a skolasztikával. Kálvin (Jean Calvin) genfi reformátor híres, 1545-ös Levél az uzsoráról című írásában és egyéb munkáiban új alapokra helyezte a pénzhez való viszonyt. A pénz nem „meddő”: Kálvin elvetette Arisztotelész és a középkori katolikus egyház dogmáját, miszerint a pénz önmagában nem képes szaporodni. Kálvin szerint, ha valaki pénzen vesz egy termőföldet vagy egy műhelyt, az a föld és az a műhely profitot termel. Tehát a pénz, ha produktívan használják, képes értéket teremteni. Ha a kölcsönvett pénzből az adós profitot termel, akkor igazságos, hogy a profit egy részét kamat formájában visszaadja a hitelezőnek. Kálvin elemzés alá vette a Tóra és az Újszövetség uzsoratilalmi passzusait. Kijelentette, hogy ezek a törvények egy specifikus, ókori pásztortársadalom szociális védelmét szolgálták (hogy a szegényeket ne lehessen kizsákmányolni), de nem alkalmazhatóak egy hasznot termelő városi gazdaságra.
2. Kálvin különbségtétele a hasznot termelő hitel és az uzsora között
Kálvin nem a gátlástalan nyerészkedést engedélyezte, hanem éles határvonalat húzott a hitel típusai között.
A produktív (üzleti) hitel (Legális kamat): ha egy gazdag kereskedő kér kölcsönt egy másik tőkéstől, hogy abból árut vegyen, hajót béreljen és profitot termeljen, akkor a kamat teljesen jogos, ami nem bűn, hanem gazdasági partnerség.
A fogyasztási (szociális) hitel az uzsora: ha egy szegény ember, özvegy kér kölcsönt a mindennapi kenyérre vagy túlélésre, tőle kamatot kérni továbbra is súlyos, halálos bűn. A szegényeknek kamatmentes segélyt kell adni.
3. Hogy a rendszer ne szabaduljon el, Kálvin vezetésével Genf városa szigorú szabályokat vezetett be.
Kamatplafon: a törvényes kamatlábat maximalizálták (kezdetben évi 5%-ban, később 6,7%-ban), aminél magasabb kamatot kérni továbbra is büntetendő uzsora.
A hitelezők ellenőrzése: a bankároknak és kereskedőknek tisztes polgári életet kellett élniük, és a konzisztórium (az egyházi-városi bíróság) szigorúan figyelte, nem kizsákmányolnak-e bárkit.
4. A reformáció tágabb hatására kialakult a „protestáns etika”. A kálvinizmus (és a belőle fejlődő puritanizmus) átalakította a társadalom gondolkodását. A középkorban a fizikai munka vagy a kereskedelem alacsonyabb rendűnek számított a szerzetesi, imádkozó életmódhoz képest. Kálvin szerint a világi munka és az üzlet is lehet Istennek tetsző hivatás lett.
A puritán kálvinisták nem költhették a profitot luxusra, dőzsölésre vagy palotákra (ez bűn volt). Megtakarították, berakták a bankba kamatra, vagy közvetlenül újra befektették a vállalkozásukba, ami beindította be a tőkefelhalmozást, é a felhalmozási spirálhoz vezetett.
A reformáció nyomása, a gazdasági realitás a Katolikus Egyházat engedményekre kényszerítette. Bár hivatalosan a dogmák nem változtak meg azonnal, a gyakorlatban a katolikus teológusok is elkezdtek engedményeket tenni, és elismerték, hogy a kockázatért és az elmaradt haszonért jogszerű ellentételezést kérni. Többé nem kellett bonyolult „száraz váltókkat” és fiktív devizaügyleteket kitalálni, a kamat nyílt, legális gazdasági eszközzé vált, ami megnyitotta az utat Hollandia és Anglia gazdasági világuralma, valamint a modern bankrendszer előtt. Az első kálvinista köztársaság, Hollandia (Amszterdam) a világ pénzügyi központjává vált a 17. században.
Kálvin nem a gátlástalan nyerészkedést engedélyezte, hanem éles határvonalat húzott a hitel típusai között.
A produktív (üzleti) hitel (Legális kamat): ha egy gazdag kereskedő kér kölcsönt egy másik tőkéstől, hogy abból árut vegyen, hajót béreljen és profitot termeljen, akkor a kamat teljesen jogos, ami nem bűn, hanem gazdasági partnerség.
A fogyasztási (szociális) hitel az uzsora: ha egy szegény ember, özvegy kér kölcsönt a mindennapi kenyérre vagy túlélésre, tőle kamatot kérni továbbra is súlyos, halálos bűn. A szegényeknek kamatmentes segélyt kell adni.
3. Hogy a rendszer ne szabaduljon el, Kálvin vezetésével Genf városa szigorú szabályokat vezetett be.
Kamatplafon: a törvényes kamatlábat maximalizálták (kezdetben évi 5%-ban, később 6,7%-ban), aminél magasabb kamatot kérni továbbra is büntetendő uzsora.
A hitelezők ellenőrzése: a bankároknak és kereskedőknek tisztes polgári életet kellett élniük, és a konzisztórium (az egyházi-városi bíróság) szigorúan figyelte, nem kizsákmányolnak-e bárkit.
4. A reformáció tágabb hatására kialakult a „protestáns etika”. A kálvinizmus (és a belőle fejlődő puritanizmus) átalakította a társadalom gondolkodását. A középkorban a fizikai munka vagy a kereskedelem alacsonyabb rendűnek számított a szerzetesi, imádkozó életmódhoz képest. Kálvin szerint a világi munka és az üzlet is lehet Istennek tetsző hivatás lett.
A puritán kálvinisták nem költhették a profitot luxusra, dőzsölésre vagy palotákra (ez bűn volt). Megtakarították, berakták a bankba kamatra, vagy közvetlenül újra befektették a vállalkozásukba, ami beindította be a tőkefelhalmozást, é a felhalmozási spirálhoz vezetett.
A reformáció nyomása, a gazdasági realitás a Katolikus Egyházat engedményekre kényszerítette. Bár hivatalosan a dogmák nem változtak meg azonnal, a gyakorlatban a katolikus teológusok is elkezdtek engedményeket tenni, és elismerték, hogy a kockázatért és az elmaradt haszonért jogszerű ellentételezést kérni. Többé nem kellett bonyolult „száraz váltókkat” és fiktív devizaügyleteket kitalálni, a kamat nyílt, legális gazdasági eszközzé vált, ami megnyitotta az utat Hollandia és Anglia gazdasági világuralma, valamint a modern bankrendszer előtt. Az első kálvinista köztársaság, Hollandia (Amszterdam) a világ pénzügyi központjává vált a 17. században.