Elephantiné szigetén feltárt kohászati műhelyek bizonyítják,
 
 
hogy az egyiptomiak már a i. e. 20. században állítottak elő arzénbronzot
 
 
(2026 november)
 
Bevezetés
Kréta és a Kükládok szigetei a helyi és importált ércek feldolgozásában jeleskedtek. Az Égei-tengeren a Kükládok szigetcsoport (Kérosz és Dhaszkalió) vált az arzénbronz-feldolgozás egyik legfontosabb központjává. Itáliában a Remedello- és a Rinaldone-kultúrák, Hispániában pedig az El Argar-kultúra mesterei készítettek belőle kiváló minőségű eszközöket. Az attikai Laurion-bányák ezüst- és ólomércei mellett jelentős mennyiségű arzén is előfordult. 
A ciprusi Troodos-hegység rézbányái a Földközi-tenger keleti medencéjének fő ellátói voltak, az ugariti hajósok kereskedtek a ciprusi rézzel. Anatólia gazdag szulfidos és arzenides érc telepei is nyersanyagforrást jelentettek. Toszkána (Etruria) területén az etruszkok előtt is bányásztak arzéntartalmú érceket. Egyiptomban a Keleti-sivatag arzenopirit-lelőhelyeit a Középbirodalom idején már célzottan kitermelték. 
Az ókori görög és római források, például Sztrabón és Idősebb Plinius feljegyzései alapján a mai Törökország területén fekvő Pontosz és Kappadókia régiókban működtek híres bányák. Pompeiopolis közelében hatalmas bányákból termelték ki a realgárt, ahol a rendkívül mérgező gázok miatt szinte kizárólag halálra ítélt bűnözőket és rabszolgákat dolgoztattak. 
A mai Irán területéről és a Közel-Keletről már az időszámításunk előtti évezredekben bányásztak és kereskedtek arzénásványokkal. Maga az arzén szó is az óperzsa zarnikh (arany színű) kifejezésből ered, amelyet a görögök arszenikon néven vettek át. Az enargit, a tennantit (fakóérc) és a mállási zónákban kialakuló olivenit természetes ásványok, amelyek a Sínai-félsziget és az egyiptomi Keleti-sivatag rézérctelepeiben is előfordultak. Az egyiptomiak már az i. e. 4. évezred végétől szerveztek bányászexpedíciókat ezekre a területekre. A tennantit és az enargit közvetlen olvasztásával, vagy az oxidált, zöldes másodlagos ásványok (például malachit és olivenit) együttes kohósításával természetes módon jött létre az arzénes rézötvözet. A gízai piramisok építőinek településén talált fémleletek vizsgálata igazolta, hogy a kőfaragó vésők és szerszámok jelentős része arzénbronzból készült, amit a Keleti-sivatag arzéntartalmú érceiből állították elő.
 
Egyiptomi korszakok és régészeti leletek
2025-ig úgy vélték a régészek, hogy a hükszószok idejéig (i. e. 1600-as évek) az egyiptomiak csak a természetben talált, termésbronzból, arzénbronzból kovácsolt tárgyakat, szerszámokat használtak. 2013 és 2018 közötti, az Elephantiné-szigeten végzett ásatások keretében a sziget északnyugati részén tárták fel a 175-ös számú házat és környezetét. Az itt talált, i. e. 2000 és 1650 közé tehető tégelyek és salakmaradványok tudományos elemzése 2025-ben igazolta elsőként, hogy az ókori egyiptomiak tudatosan állítottak elő arzénbronzot,
Predinasztikus kor és Óbirodalomból az első arzénbronz tárgyak az i. e. 4. évezred végén jelentek meg, elsősorban tőrök, vésők és balták formájában. Az Óbirodalom (i. e. 27–22. század) piramisépítéseihez használt fémszerszámok 1–2 százalékos arzéntartalmú rézből készültek, amely a hidegkovácsolás után alkalmassá vált a puhább mészkövek megmunkálására. A Buhen-i bronz-, rézolvasztó valószínűleg a 4. dinasztiabeli Sneferu uralkodása alatt (≈ 2600) jött létre, és a talált graffitik és feliratos tárgyak azt mutatják, hogy az egyiptomiak körülbelül 200 évig maradtak ott, egészen az 5. dinasztia végéig, amikor a délről érkező bevándorlás rákényszerítette őket elhagyni Buhent. Az olvasztó kemencéket, olvasztótégelyeket és salakmaradványokat az 1960-as évek elején tárták fel a régészek. Arzén- és nikkeltartalmú ércek: a buheni lelőhelyről származó olvasztótégelyek és salakmaradványok mikroszkópos vizsgálata kimutatta, hogy a helyszínen magas arzén- és nikkeltartalmú rézérceket is feldolgoztak. 
A  Középbirodalom ideje a tudatos ötvözés kora volt. A Nílus első kataraktájánál fekvő Elephantiné szigetén feltárt kohászati műhelyek (i. e. 20. század) bizonyítják, hogy az egyiptomiak már tudatosan előállítottak arzénbronzot. A leletek között olvasztótégelyeket és magas arzéntartalmú vas-arzenid rögöket (speiss-t) találtak, amelyeket az olvadt rézhez adagoltak.
A Második átmeneti kor és a hükszosz hatás: a Nílus-deltában fekvő Tell el-Dab'a (Avarisz) ásatásain előkerült harci balták és bordázott tőrök a levantei és egyiptomi fémtechnológia keveredését mutatják. Ebben az időszakban az arzénbronz fokozatosan átadta a helyét a drágább, de kiszámíthatóbb tulajdonságú ónbronznak. Az ónbronzot és a kereket(!) az Ugaritból érkező hükszószok ismertették meg az egyiptomiakkal, Avariszban volt a fővárosuk.  
Különleges egyiptomi technikák és tárgyak, az arzénes ezüstözés (felületi dúsítás)*: a Középbirodalom idején az egyiptomi fémművesek felfedezték, hogy a magas (4–7 százalékos) arzéntartalmú ötvözet megszilárdulásakor a felszínre egy ezüstfehér réteg válik ki. A technikával látványos, csillogó tükröket és rituális tőröket készítettek, amelyek a sokkal drágább ezüstöt utánozták.
A Kahun-leletegyüttes. A Fajjúm-oázisban feltárt munkásfalu (i. e. 19–18. század) leletei között nagy számban maradtak fenn arzénbronzból készült háztartási eszközök, tűk, horgok és sebészeti műszerek, amelyek a mindennapi életben betöltött szerepét igazolják.
Sírkamrák festészete: a Thébai nekropolisz sírjaiban (például Tutanhamon sírjának tárgyain és más újbirodalmi sírkamrák falain) az élénk, napsárga színt arzén-triszulfiddal (auripigmenttel) érték el, amelyet a Sínai-félszigetről vagy a Vörös-tenger partvidékéről szereztek be.
 
Faszén használat
Régészeti és írásos bizonyítékok vannak arra, hogy az ókori Egyiptomban készítettek és használtak faszenet. Bár Egyiptomban hiányoztak a nagy kiterjedésű, épület- és hajófának alkalmas erdők, a Nílus völgyében élő fák és cserjék megfeleltek a szénégetéshez. A nagy hajókhoz, szarkofágokhoz, építkezésekhez és templomokhoz való egyenes, hosszú szálú fát (például a libanoni cédrust) külföldről kellett behozniuk. A faszénhez nem kellenek hatalmas rönkök. A Nílus árterében és a folyó mentén bőségesen nőttek keményfájú, gyorsan regenerálódó helyi fajok, a nílusi akácia (Acacia nilotica) és a tamariszkusz (Tamarix). Ezek göcsörtös, rövid törzsű fák voltak, amelyek bútor- vagy épületfának nehezen hasznosíthatók, viszont magas fűtőértékű faszenet adnak. Dzsószer fáraó vezírje, Imhotep ( i.e. 2650 körül) az első piramis -és az első kőépítmények- kőszállító hajóit két könyök hosszú (kb. 105 cm) akáciafa palánkokból építette, előtte tamariszkusz fát használtak a fáraók hajóihoz. Általánosan papirusz sás hajókat építettek. Az egyiptomiak nem vágták ki tövestül a fákat, hanem rendszeresen metszették és sarjaztatták a fákat. A gyümölcsfák (füge, datolyapálma, szikomorfa) metszéséből származó és a földről összegyűjtött száraz gallyakat is felhasználták. Az ásatásokon, e. 4000–3100 -tó kezdve az Újbirodalomig, nagy mennyiségű elszenesedett famaradványt találtak: a réz, a bronz és az arany olvasztásához, valamint az üveg és a híres egyiptomi fajansz égetéséhez 1000 °C - 1100 °C hőmérsékletre volt szükség, amit tüzifával vagy a szárított állati trágyával nem lehet elérni. Az adólistákon, a fennmaradt osztrakonokon (cseréptöredékeken) és papiruszokon elszámolások rögzítik a faanyagok és a faszén szállítását. Külön hivatalnoki és munkási címek léteztek a favágókra és a faszénkészítőkre, az állam pedig szigorúan szabályozta a fa kitermelését és elosztását.
 
Arzénbronzhoz szükséges ércek
5000 évvel ezelőtt az arzén még többnyire a bányászott ércek természetes szennyezőjeként került az ötvözetbe, de a Középbirodalom idejére (i. e. 2000–1650 körül) már tudatosan is adagoltak arzéndús melléktermékeket a tégelyekbe. Az ókorban az arzénes ércek olvasztásával állították elő az arzénbronzot, amely kemény, szerszámok, fegyverek készítésére alkalmas fém, a rér alkalmatlan. A kohászat során felszabaduló mérgező arzénes gőzök miatt azonban a korabeli kovácsok gyakran sántítottak. Az arzéntartalmú rézércek olyan ásványok, amelyek a réz mellett jelentős mennyiségű arzént is tartalmaznak, leggyakrabban kénnel vagy oxigénnel alkotott vegyületek formájában. A legfontosabb ipari és földtani jelentőségű képviselőik az enargit, a tennantit (arzén-fakóérc) és a luzonit:
Enargit Cu₃AsS₄                  Rombos       Acélszürke vagy vasfekete, fémes fényű, barázdált oszlopos kristályok.
Luzonit Cu₃AsS₄                 Tetragonális  Mély rózsaszínes-barna, sötét fémes fényű, tömeges halmazok (az enargit módosulata).
Tennantit Cu₁₂As₄S₁₃           Szabályos    Acélszürke vagy fekete, fémes fényű tetraéderes kristályok (arzén-fakóérc).
Domeykit Cu₃As                 Szabályos    Ónfehér vagy acélszürke, gyorsan elszíneződő réz-arzenid.
Algodonit Cu₆As                 Hexagonális Ezüstfehér vagy acélszürke, fémes fényű, ritka réz-arzenid.
Olivenit Cu₂(AsO₄)(OH)      Rombos       Olajzöld vagy barnászöld, üvegfényű másodlagos arzenát ásvány.
Klinoklász Cu₃(AsO₄)(OH)₃ Monoklin      Sötét zöldeskék, gyöngyházfényű kristályok (korábbi nevén abichit vagy sugárérc).
 
 Az ókori népek elsősorban két élénk színű arzén-szulfid ásványt, a sárga auripigmentumot (más néven orpimentet) és a narancsvörös realgárt termelték ki. 
A arzéntartalmú ércek feldolgozása ma szigorú környezetvédelmi és munkavédelmi eljárásokat igényel, a mérgező arzén vegyületek miatt. Az elsődleges szulfidos és szulfitos ércek mállásakor (oxidációs zónákban) színes, többnyire zöld vagy kék réz-arzenátok, például olivenit, tirolit és euchroit keletkeznek. Az ókori Egyiptomban a természetben található arzénnel szennyezett oxidációs és szulfidos rézércek (például tennantit, enargit és olivenit tartalmú elegyek) mellett a helyi aranybányákból származó arzenopirit (FeAsS) feldolgozásával nyert adalékanyagot használták.
 
Ércbányászat 
A régészeti kutatások szerint az egyiptomi fémművesek az Óbirodalomtól egészen a Középbirodalomig (i. e. 3–2. évezred) két fő módszerrel jutottak arzénes rézhez: az arzéntartalmú rézércek közvetlen olvasztásával. A Sínai-félsziget, a Negev-sivatag (Timna) és a Keleti-sivatag rézlelőhelyein a klasszikus rézércek (mint a malachit és a kalkopirit) tartalmaztak másodlagos réz-arzenátokat (például olivenitet) és fakóérceket (tennantitot, enargitot), melyek együttes olvasztásából közvetlenül arzénbronz keletkezett. Másrészt szándékos ötvözés „speiss” segítségével. A legújabb, Elephantiné-szigeten végzett archaeometallurgiai kutatások igazolták, hogy a Középbirodalom kovácsai tudatosan szabályozták az arzéntartalmat. A Keleti-sivatag aranybányáiból származó arzenopirit olvasztásakor keletkező, vasban és arzénben gazdag salakszerű mellékterméket (úgynevezett speiss-t) olvasztották össze a tiszta rézzel. I. e. 1600 -tól  jelentős mennyiségű előolvasztott arzénes rezet és ércet (ingót öntvényt) importáltak a Levantéból, Ciprusról és Anatóliából is, ahol a szulfitos ércek (tennantit, enargit) feldolgozása elterjedt volt. A 2–4% arzéntartalmú rézötvözet hidegen kalapálva jelentősen felkeményedett, alkalmassá vált piramisépítő vésők, fűrészek és fegyverek készítésére. Nagyobb % -ban az arzén javította az olvadt ötvözet folyékonyságát öntéskor, a magasabb arzéntartalmú tárgyak ezüstös-aranyos fényt is kaptak, amelyet dísztárgyaknál és tükröknél is kedveltek.
 
 
REkmire
 
Rekmíre sír képe: kohászat
 
 
Kohászat
Az asszuáni Elephantiné-szigeten feltárt régészeti leletek szolgáltatták az első közvetlen bizonyítékot arra, hogy az ókori egyiptomi fémművesek tudatosan és szabályozott módon állítottak elő arzénbronzot már a Középbirodalom idején (Kr. e. 2000–1650 körül). A felfedezés cáfolta a korábbi elméletet, amely szerint az egyiptomi réztárgyak arzéntartalma csupán a természetes ércekből, a termésbronzokból adódott. A sziget déli részén található ókori településrétegekben több száz fémfeldolgozási maradványt találtak: „Speiss” töredékeket a 12. dinasztia korából (i. e. 19. század). Olyan arzénben, vasban és kisebb mennyiségben ólomban gazdag, salakszerű ötvözetdarabot (speiss) találtak, amelyet adalékanyagként használtak. A tégelyek belső falára tapadt üveges salakrétegek igazolták a cementációs ötvözés folyamatát, amelynek során az olvadt tiszta rézhez adagolták a porított speiss-t. A 13. dinasztia idejéből származó nagyobb épületegyüttesekben több száz apró, zöldre oxidálódott rézcseppet (prill), nyersérc-maradványokat és kész szerszámokat is azonosítottak, amelyek a gyártási lánc részei. A mesterek pontosan tudták, hogyan növeljék a réz keménységét, kopásállóságát és éltartósságát az arzéntartalom célzott beállításával, még azelőtt, hogy az ónbronz széles körben elterjedt volna. A speiss előállításához szükséges arzenopirit nem található meg közvetlenül a szigeten, így a leletek bizonyítják, hogy Elephantiné kereskedelmi és bányászati kapcsolatban állt a Keleti-sivatag arany- és ércbányáival. A speiss használata nyomokban ólmot és antimont is bevitt a rézötvözetbe, ami megváltoztatta a tárgyak ólomizotóp-arányát, ami segít a régészeknek pontosan meghatározni más egyiptomi fémtárgyak eredetét.
 
A cementációs olvasztási eljárás (vagy cementációs ötvözés) egy ősi kohászati módszer, amelynek során a tiszta fémet (például rezet) úgy ötvözik egy másik elemmel (például arzénnel vagy cinkkel), hogy az adalékanyagot nem külön, tiszta fémként olvasztják bele, hanem szilárd, porított vegyületként vagy melléktermékként érintkeztetik az izzó vagy olvadt rézzel egy zárt olvasztótégelyben. Az Elephantiné-szigeten feltárt leletek alapján a Középbirodalomban a mesterek összetörték és finom porrá őrölték a vasban és arzénben gazdag, fémes-salakos mellékterméket (speiss), amely korábban az arzenopirit-tartalmú ércek pörkölésekor és olvasztásakor keletkezett. A tiszta rézdarabokkal és faszénnel rétegezték egy vastag falú, több mint 10 literes agyag olvasztótégelybe. A tégelyt faszéntűzbe helyezték, és fújtatókkal nagyjából 1000–1100 °C-ra hevítették. A magas hőmérsékleten a faszén oxigénszegény (redukáló) környezetet teremtett, ami megakadályozta, hogy az arzén egyszerűen elpárologjon mérgező arzén-trioxid füst formájában. Az égő faszén szén-monoxidot termelt, amely elvonta az oxigént a rézércekből. Ha az érc arzéntartalmú ásványokat (például tennantitot vagy enargitot) is tartalmazott, az arzén egy része elpárolgott, míg a fennmaradó rész közvetlenül beleolvadt a folyékony rézbe, létrehozva a keményebb arzénbronzot. A folyékony réz oldószerként viselkedett, és magába szívta a speiss-ből felszabaduló arzént, miközben a felesleges vas a tégely tetején úszó üveges salakba távozott. Így a kovácsok pontosan tudták szabályozni a kész ötvözet (általában 1–4%-os) arzéntartalmát, ami fegyver és szerszámok készítésére volt alkalmas. A tégely lehűlése után a salakot leverték a fémről, a kinyert arzénbronz pogácsát pedig kiöntötték. Szállításhoz (≈ 30 kg-os öntvények), fegyverekhez, szerszámok készítéséhez újra öntötték az ötvözeteket. Hidegen kovácsolták, a kalapálás (alakítási keményítés) tette a szerszámok élét rendkívül keménnyé.
 
A kohászati eljárás célja: az elemi arzén alacsony hőmérsékleten (615 °C-on) szublimál, elillanna, mielőtt a réz megolvadna. A zárt tégelyes cementáció bent tartotta az arzént a rendszerben. Ezt a cementációs elvet használták később a római korban és a középkorban is a sárgaréz gyártásánál, amikor tiszta rezet hevítettek cink-karbonát érccel és faszénnel egy zárt tégelyben, mert a tiszta cinket akkor még nem tudták külön kinyerni. Az ókori egyiptomi kohászatban használt olvasztókemencék és fújtatók egyszerű agyaggödrökből és tüdővel működtetett fúvócsövekből fejlődtek ki bonyolultabb, lábbal hajtott bőrfújtatókkal ellátott aknás kemencékké. A 1100 °C feletti hőmérséklet elérése lehetetlen mesterséges légbefúvás nélkül, különösen nagy tárgyak,
például templomkapuk esetén.
 
Mereruka aranyművesei
 
Mereruka aranyművesei, aki Teti fáraó (i. e. 2345–2323 körül) idején volt vezír.
 
Kohók, fújtatók
A korabeli műhelyekben a fémolvasztáshoz két fő kemencetípust alkalmaztak, amelyeket számos egyiptomi sírfestmény (például Rekhmiré vezír thébai sírjának falképei) is részletesen megörökített. A legkorábbi időszakban (Óbirodalom) a földbe mélyített, agyaggal kitapasztott sekély gödrökben halmozták fel a faszenet. Ebbe ágyazták bele az érccel vagy fémmel teli, vastag falú tűzálló agyagtégelyeket. A Közép- és Újbirodalom idején téglából és hőálló agyagból épített, henger alakú, felül nyitott tűztereket használtak. A kemence alján egy vagy több nyílást hagytak a fúvócsövek bevezetéséhez, amelyeket tűzálló agyagfúvókákkal  védtek a megolvadástól. A Sínai-félsziget és a Keleti-sivatag bányavidékein a kemencéket gyakran szeles domboldalakra építették. A természetes légáramlatot kőcsatornákon keresztül vezették a tűztérbe, így csökkentve a kézi fújtatás munkaigényét.
A faszén önmagában nem ég el elegendően nagy hőmérsékleten, amely megolvasztaná a rezet (1085 °C), a mestereknek folyamatosan oxigént kellett juttatniuk a tűz magjába. Az Óbirodalom idején (például Mereruka szakkarai masztabájának domborművein) a munkások körbeülték a tüzet, és hosszú, agyagvéggel ellátott nádszálakon keresztül a tüdejükkel fújták a levegőt a parázsra. A Középbirodalom végén és az Újbirodalomban megjelentek a lábbal működtetett bőrfújtatók. Két lapos, kör alakú agyag- vagy kőedény szájára laza bőrt feszítettek, amelynek közepén egy kis levegőnyílás volt. A munkás két lábbal váltakozva taposta a két bőrfújtatót. Amikor rálépett az egyikre, sarkával elzárta a bőrön lévő lyukat, így a levegő egy nádból vagy fémből készült csövön át a kemencébe préselődött. Közben a másik lábával egy zsinór segítségével felhúzta a másik bőrt, amely a lyukon keresztül friss levegőt szívott magába.
A rezet és az ötvözőanyagokat (például a speiss-t) hőálló agyagtégelyekben hevítették. A fehér izzásig hevített tégelyek kiemeléséhez a kovácsok két rugalmas zöld faágat vagy bőrszíjakkal összekötött rudakat használtak, amelyekkel biztonságos távolságból tudták megfogni és az agyag- vagy kőformákba önteni a folyékony fémet.
*1. A minószi Kréta és a Kükládok háromszögletű arzénbronz tőrei
Jellemző forma és felépítés: a kora bronzkori Égeikumban (i. e. 3. évezred) elterjedt háromszögletű tőrök széles pengéje középen megvastagodott bordával rendelkezett, a markolatot pedig szegecsekkel rögzítették. A penge kialakítása inkább vágásra és státuszszimbólumként való viselésre, mintsem mély szúrásra tette alkalmassá ezeket a tőröket. A magas arzéntartalom (gyakran 3–6 százalék) ezüstös fényt adott a pengének, ami növelte a fegyver presztízsét.
A krétai tholosz-sírokból (például a Meszará-síkságon fekvő Hagia Triada és Platanosz lelőhelyekről) több száz ilyen tőr került elő. A Kükládokon Kérosz és Nakszosz szigetén feltárt műhelyekben a helyi és az Attikából (Laurionból) származó érceket egyaránt feldolgozták.
2. Az etruszk fémművesség és a toszkánai bányák története
Érchordó-dombság:  Toszkána belső vidékei és Elba szigete az ókori Mediterráneum leggazdagabb érctelepei közé tartoztak, ahol réz-, vas-, ólom- és cinkércek mellett jelentős mennyiségű arzénásvány (főként arzenopirit) is előfordult. Az etruszkok elődei, a kőrézkori Rinaldone-kultúra és a kora vaskori Villanova-kultúra mesterei már korábban kiaknázták a felszíni teléreket az arzénbronz gyártásához.
Etruszk ipari központok. Populonia és Vetulonia városai hatalmas kohászati központokká fejlődtek az i. e. 8–5. században. Bár az etruszkok ekkor már elsősorban ónbronzot és vasat állítottak elő, a helyi ércek magas arzéntartalma miatt sok etruszk bronztárgy (például tükrök, sisakok és szobrocskák) továbbra is tartalmazott 0,5–2 százalék arzént, ami javította az önthetőséget.
Az arzénes felületi ezüstözés pontos kémiai folyamata: az ókori mesterek által alkalmazott felületi ezüstözés valójában nem utólagos bevonás, hanem egy fizikai-kémiai szegregációs folyamat, az úgynevezett inverz szegregáció eredménye. A réz és az arzén ötvözésekor (4–7 százalékos arzéntartalom felett) az olvadt fém hűlése során először a magasabb olvadáspontú, arzénben szegényebb (alfa-fázisú) rézkristályok kezdenek megszilárdulni a tárgy belsejében. Ahogy a szilárd kristályok növekednek, az alacsonyabb olvadáspontú, arzénben dús (20–25 százalékos arzéntartalmú) maradék olvadék (eutektikum) a zsugorodás és a gáznyomás hatására a kristályok közötti réseken át kiszorul a tárgy külső felszínére. A felszínen megszilárduló, arzénben gazdag rétegben a réz-arzenid (Cu₃As, úgynevezett gamma-fázis vagy domeikit) jön létre, amely természetes módon élénk, ezüstfehér fényű, kemény és korrózióálló felületet képez.  Egyes esetekben a már kész réztárgyat auripigmentből és szénporból álló pasztába ágyazva hevítették, így az arzénatomok diffúzióval épültek be a réz felső mikrométeres rétegébe, létrehozva ugyanazt az ezüstös Cu₃As bevonatot.