Kezdetben a fa és a só kereskedelméből gazdagodtak, "697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, aki Velence első dózséja volt. A Velencei Köztársaság 1797-ig fent maradt, amikor nagy részét -a kikötőjét, az Arzenált- Napóleon felégette, addig sorozatban építették a híres evezős-vitorlás velencei kereskedelmi és hadi gályákat" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Velencei_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g) Alapításának időpontja bizonytalan, 697 vagy 827, ekkor Szent Márk hamvai Velencébe kerültek, ettől kezdve Velence állama Szent Márk Köztársaságának nevezte magát. 100 évvel később az irányítást a Nagytanács vette át. A dózse mellett egy 6 tagú testület dolgozott, a Signoria és egy 40 tagú végrehajtó testület. Valamivel 800 után hidakkal kezdték összekötni a több tucat apró kis szigetet. Velence már a IX. században tengeri hatalom, városállam, központi irányítással, kikötőkkel, raktárakkal. A  hajóépítés szempontjából fontos Arzenált -a Velence területének harmadán elterülő hajóépítő műhelyt és kikötőt- 1104 -ben építették, azaz kezdték építeni, a vége, hogy 1797-ben Napóleon felgyújtja. Farönköket és faszenet, fémeket a Piave folyón szállították Velencébe, a sok vörösfenyő rönköt Istriából és Dalmáciából, az 1400-as évekre kiírtották a fákat. ( Csak frissen vágott fából építettek hajókat, egy éves fát már nem használtak, a fákat szándékosan íves alakúra növesztették.) Kereskedett a Kelet-római Birodalommal, és sok más keleti országgal. Birtokai voltak Kréta szigete, Ciprus, a görög szigeteken és a Márvány tengeren. Az 1200-s években raktár-negyede volt Konstantinápolyban, igen sok nemes követ, márványoszlopokat, aranyat szállítottak Velencébe.

Velencei sóraktár, a sót az isztriai Piránból szállították, egyben a régi kikötő (4)

A Velencei Köztársaság csak a nevében volt köztársaság, ténylegesen főleg az Adriai- és Égei-tengereken kereskedő, erőszakosan hódító városállam volt, amit 20-30 patrícius család irányított. Velencét feltöltötték az ideszállított földdel és kövekkel, a szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten alakult ki a város magja. Az épületeket vörösfenyő cölöpökre építették, melyeket az iszap véd az eróziótól. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő isztriai, dalmát partok között. Állandó hadakozásra kényszerültek az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett a frankok és a ravennai, bizánci császári helytartóság, majd a genovaiak ellen kellett védekeznie Velencének.

Fontosak voltak a Velencét elpusztító tűzvészek: rákényszerültek, hogy kőből, isztriai mészkőből, továbbá bányászott illetve pl. Konstantinápolyból rabolt márványból építkezzenek. A legismertebb dózse, Sebastiano Venier, a lepantói csata hőse, Venier-a 16. század derekán, a híres lepantói csata előtt tetőzött a szultánok tengeri hatalma, a Mediterráneum vizeit döntően az oszmán flotta uralta, a török tengeri fölény a keresztény világot fenyegette-, nyerte a Lepantói csatát. Ekkor már 81 éves volt, de megnősült és egy lánya és két fia született. A szóbeszéd szerint bánatában halt meg, amiért a város az ő irányítása alatt égett le. Ez a két tűzvész 1574-ben és 1577-ben volt. Utóbbi elpusztította a Dózse Palotájának a teljes belső berendezését, valamint a Nagy Tanácstermet. (Velence történelmi épületei: https://www.velenceiregatta.hu/velence-latvanyossagai.html). A korábban elpusztult, hasonló rendeltetésű épületek helyén épült a Dózse palota 14-15. században, több szakaszban: az első dózsevár még a 9. század elején épült és 976-ban égett le, helyébe újat építettek, amelyet 1106-ban pusztított el tűzvész. A következő épületet 1177-ben Barbarossa Frigyes látogatása előtt lebontották, hogy helyére újat építsenek, ebből a jelenlegi nem őrzött meg semmit. A jelenleg látható palotát 1340-ben kezdték el építeni, elsőként a vízparti szárny készült el 1365-re. Teljesen 1424-ben fejezték be, majd pedig többször restaurálták. A Nagytanács 1419. július 30-án tartotta itt első ülését. Itt találhatók az egykori köztársasági testületek hivatalai, gyűléstermei is. A nyugati szárny, mely a Piazzettára néz, díszes késő gótikus kapuzattal kapcsolódik (Porta della Carta) a San Marcóhoz. A harmadik, keleti szárny a legfiatalabb, ez javarészt reneszánsz, külső homlokzata dísztelen. Ide ível át a Sóhajok hídja, amely a szomszédos börtönnel létesít kapcsolatot. A Szent Márk Bazilika: a Bazilikát először 828-ban építették fel, ám az 976-os tűzvész következtében leégett. A tűzvész után újra építették a templomot, melyet a 11. században lebontottak, és az idő folyamán többször átalakítottak. A jelenlegi formáját csak a 3. építés után nyerte el. A 18. században a dózse kápolnájaként volt használatban, 1807-ben lett a város katedrálisa. 

Velence 118 vizes szigetre épült, 400 gyaloghíd ível át a 170 hajózható csatorna felett, amely  a város közlekedését biztosítja. A legnevezetesebbek és legrégebbiek a Rialtó-híd és a Ponte delle Tette, azaz az eredeti nevét pontosan fordítva a „Csöcsök hídjának” hívták, mert az örömlányok a hídon meztelen keblekkel sétálgattak, ahogy 3000 évvel azelőtt a minószi, egyiptomi énekesnők (és csak ők, ellentétben a közhiedelmekkel). 7,5 négyzetkilométeren fekszik 3000 utca és 100 tér. A sok cölöpöt az iszap védi a tengervíztől, de 1782-ben isztriai terméskövekből 15 kilométernyi falat kellett építeni, amely megbízható hullámtörőként működött, majdnem 200 esztendőn át. 

Velencét, mert iszapra és csatornákkal szabdalt homokpadokra épült, rendszeresen elönti a dagály. Az alapozás a sár, agyag, homok és tőzegrétegekből álló talajon nehéz feladat volt. A bizonytalan talaj miatt  az alapozás mély és szilárd. Az épületekhez sok millió cölöpöt vertek le, kívülről befelé haladva, a felső puha talajon áthatolva, koncentrikus körökben verték le a fenyőrönköket a tengerfenék tömörebb agyag rétegeibe. A cölöpök vastagsága és mennyisége a rájuk építendő épület súlyától függött. (http://lassukeringo.blogspot.com/2013/02/velencei-ollo-5.html) A cölöpökre fektetve gerendákat raktak le, egy tutajra emlékeztető, vörösfenyőből összeácsolt szerkezet volt, amelyet kő és tégla keverékével betonoztak a helyére. A padlót ezután isztriai kővel erősítették meg. A márványra emlékeztető sima, fehér, kopásálló kő megvédte az alapzatot a beszivárgó nyirkosságtól. A padló felső rétegét tölgyfa gerendák és pallók alkották, s az egész tetejére nemegyszer márványburkolat került.

A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyen vannak beverve, kb. 1.5 méter távolságra. A vörösfenyőből készült cölöp az iszap alatt nem rothad el, ha nem kap oxigént. Beépítették Isztria és Dalmácia erdeit, sőt Libanon cédruserdeinek egy részét is fundamentumnak a homok alatt elterülő sűrű agyagba. Ahhoz, hogy kőből rakott palotákat építsenek a kezdetleges, cölöpökre emelt faházak helyére, a velenceieknek a lagúnák alját kövekkel és fatörzsekkel tették szilárddá, s a víz szintje alatt a vastag cölöpökhöz erősített faemelvényeket ácsoltak. A szálfákat hármasával, négyesével, ötösével egymáshoz kötözték, olajjal és kátránnyal tartósították és úgy eresztették a talajba, hogy lent kissé szétálljanak. A cölöpök közét agyaggal tömítették, erre két sor gerenda került, amelyet téglával borítottak, és erre az alapra húzták fel a falakat. Könnyű, üreges téglával falaztak, hogy csökkentsék az alapra nehezedő súlyt, a téglafalat pedig a stucco veneziano nevű különleges vakolattal borították, amely márvány vagy isztriai kő benyomását keltette. A nyirkos, erősen párás levegőnek is ellent kellett állnia. A cölöpöket pedig évszázadokig konzerválta az iszap. Amíg lehetséges volt, a város szennyét naponta kétszer kimosta az árapály. A századokkal ezelőtti építkezések a régi kor technikájával bonyolult és szervezett munkát jelentettek.

A fenyőfákat a mai Szlovénia nyugati területein is kivágták, ezzel a mai Kras, Lika és Gorski-Kotar régiók sivárságát okozva, továbbá az isztriai és dalmát partok hegyeiből szállították el. A dalmát tengerpart talán azért is kopár karszt, mert a tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól. Tehát a fa és mészkő alapok nagy része sok évszázada érintetlen. Velence ma mocsarasodik, süllyed és az árvizek rongálják: a szigetek között épített csatornák egy része a XIV-XV. századból származik. Csak három csatornán engedték be az iszapban gazdag folyók vizét és állandó ellenőrzés alatt mellett, 1501-ben létrejött egy bizottság, amely máig ellenőrzi a lagúnába jutó iszap mennyiségét. Régen isztriai mészkőből, ma betonból és acélból készült gátakkal védik a talajt és a szigeteket.

FÜGGELÉK II.

A gondolaépítés (műhely fotókon)

Válogatott, szárított fát használnak. Egy sablonba berakják a szögletes bordákat, majd a két segéd gerincet felerősítik, ezután a szerkezet mozgatható. Az oldalpalánkokat 11 méter hosszú vizes palánkokból hajlítják tűzzel. A fenéklemezek és a fedő lemezek az orrész és a tat rész felerősítése, tömítése után megvizsgálják a szivárgásokat és tömítik újra. A festés és a díszítés következik és hagyományosan kis székeket  és üléseket tesznek bele. A velencei gondola fenékpalánkos, két segédgerinces, lapos fenekű, 25 bordás hajótest.

 Mai gondola építő műhely (4)

A lapos fenékpalánk (4)

A vizes oldalpalánkok hajlítása tűzzel a híres Tramontíni műhelyben (4)

Egy (túl) díszes gondola a regattáról (4)

Gondola "flotta" kikötő a Grand Canale-n, a magasított orr kb. 100 éves, a http://www.tramontingondole.it/ing-gondola.htm műhelyben készűlt (4)

 **Hajórészek nevei angolul