A BOR ÓKORI TÖRTÉNETE
(2022 szeptember)
ABSTRACT
Az embereknek, sőt a főemlősöknek az alkoholos, erjedt gyümölcsökhöz való bensőséges kapcsolatából következik, hogy amikor már a helyben elfogyaszthatónál több alkoholos italt elő tudtak állítani, akkor azt el is szállították hosszabb-rövidebb távolságokra. A távolsági borkereskedelem üzemszerű bortermelést és szőlőtermesztést feltételez. A szőlőtermesztés kialakulásának természetes feltétele az, hogy a vadszőlő az adott területen megteremjen, és a vadszőlő igen igénytelen futónövény, a Mediterraneumban megtermett, bár a magok nem szeretik a túl sok vizet. A legkorábbi leletek szerint a D-Kaukázusban ≈ 8000 éve, de Kínában ≈ 9000 éve termelnek bort. A legvalószínűbb, hogy nem egy időben, de mindenhol kialakult az édes gyümölcsök erjesztésének valamilyen változata, és végül a vadszőlő vált be, mert nemesíthető futónövény.
Legkorábban a borokat nagy agyagedényekben készítették és tárolták, a kereskedelmi szállítása pedig amforákban és bőrtömlőkben történt. A föníciaiak kezdték el a bor kereskedelmét a Közel-Keleten, majd Görögországban és a Római Birodalomban terjedt el. A nagy agyagedényekről tudjuk, hogy a grúzok, örmények a borokat qvevri -ben erjesztették és a föníciaiak a Mediterráneumban amforákban szállították a borokat.
Ma (2022) más gyümölcsök erjesztett levét tilos "bor" néven forgalomba hozni, régen minden gyümölcsből készítettek bort, ami megerjedt. Az első borok savanyúak lehettek, de az alkohol tartalmuk miatt itták a gyümölcsök erjesztett levét. Amikor savanyú volt édes gyümölcsökkel édesítették, a rómaiak ólomot tettek bele. A római korig vizsgáltuk a szőlőbor és a szüret történetét a Mediterraneumban.
A szétzúzott bogyóból a mustnak csak egy része folyik ki magától, a héjhoz, maghoz tapadó mustot kisajtolták, ma már darálják. A sajtolók szakaszosan működtek, kerek, vagy négyszögletes, fából, kőből, később vasból készültek. A nyomószerkezet régi fajtája a bálványsajtó, melynél hosszú nyomógerenda végére függesztett kősúly adta a nyomóerőt. Majd a fa csavarorsós sajtolókat használják a római kor óta. A szőlőcefrét nagy agyagedényekbe gyűjtötték, vesszőfonattal szűrték. A cefre megmaradt részét a sajtoló kosárban egyenletesen szétterítették, rátették a fedőlapot és többször kipréselték. A maradék törkölybor készítésére volt használható, vagy pedig hordókba, kádakna gyűjtötték, nedves agyaggal légmentesen lezárták és pálinkafőzésre használják. 100 kg szőlőből átlag 75 kg = 68 liter must lett. A must erjesztése, a bor tisztítása már tudomány volt az ókorban is, gyakran savanyú lett./ ANCIENT HISTORY OF WINE: The intimate relationship of humans and even primates with alcoholic, fermented fruits means that when they could produce more alcoholic beverages than could be consumed locally, they transported them over longer and shorter distances. The long-distance trade in wine implies the production of wine and vines on a commercial scale. The natural condition for the development of viticulture is that wild grapes must be grown in the area, and wild grapes are a very undemanding runner plant, grown in the Mediterranean, although the seeds do not like too much water. The earliest finds suggest that wine has been produced in the D Caucasus for ≈ 8000 years, but in China for ≈ 9000 years. It is most likely that some form of sweet fruit fermentation evolved everywhere, not at the same time, and that wild grapes eventually became popular because they can be bred as a runner plant.
In the earliest days, wine was made and stored in large clay jars and transported commercially in amphorae and leather skins. The Phoenicians started the trade in wine in the Middle East and it spread to Greece and the Roman Empire. We know from the large clay vessels that the Georgians and Armenians fermented their wine in qvevri and the Phoenicians in the Mediterranean transported wine in amphorae.
Today (2022), fermented juice of other fruits is forbidden to be marketed as "wine", in the past, wine was made from any fruit that fermented. The first wines may have been sour, but the fermented juice of the fruit was drunk because of its alcohol content. When it was sour, it was sweetened with sweet fruits, and the Romans added lead. We looked at the history of grape wine and the harvest in the Mediterranean up to Roman times.
From the crushed berries, only part of the must flows out of the grapes, the must that sticks to the skins and seeds was pressed out and is now crushed. The presses were intermittent, round or rectangular, made of wood, stone and later iron. The old type of press was the idol press, where the pressing force was provided by a stone weight suspended from the end of a long beam. Then wooden screw presses have been used since Roman times. The grape must was collected in large clay jars and filtered with wicker. The remainder of the must was spread evenly in the pressing basket, the cover was placed on top and the must was pressed out several times. The residue was used to make marc wine or was collected in barrels or vats, sealed airtight with wet clay and used for brandy distillation. 100 kg of grapes yielded an average of 75 kg = 68 litres of must. The fermentation of must, the clarification of wine, was a science in ancient times, and often turned sour.
BEVEZETÉS
"Balnea vina Venus
corrupt corpora
nostra sed Vitam faciunt
balnea vina Venus"
A fürdő, a bor és a szex (Vénusz) megronthatja testünket,
de a fürdő, a bor és Vénusz teszi az életet élhetővé!
Tiberius Claudius Secundus sírfelirata, CIL VI.15258, Róma, 1. sz.
Brian K Harvey (2016). Daily Life In Ancient Rome: A Sourcebook. Hackett Publishing Company. p. 256.)
Az első borok édes gyümölcsök erjesztésével készültek, pl. fügéből, datolyából. Létezett mézbor, pálmabor vagy távol-keleti rizsbor, legalább 6000-7000 éve foglalkoznak emberek borkészítéssel. Már Noé is ültetett szőlőt az Ararát-hegy oldalán, a szőlő jó minőségben a 9-21 Cº évi középhőmérsékletű területeken termelhető. A Termékeny félhold (Zagrosz, a Taurus-, az Amanosz- és a Libanon-hegység félhold alakú területének földrajzi elnevezése) területe közel egybe esik a vadszőlő elterjedésének területével. A Kaukázusban elég pontosan 6000 éves a szőlőtermesztés. Szűkebb értelemben ma már csak a szőlőből, erjesztéssel készült italt nevezzük bornak, az ókorban minden megerjedő növény levét itták. A bor Egyiptomban luxuscikk volt, a legjobb minőségűeket a Fajjúm-oázisban és a Nílus deltájában készítették, szőlő mellett fügéből, datolyából, gránátalmából is. A tömény italokat is datolya és füge levéből sűrítettek. [https://hu.wikipedia.org/wiki/Mindennapi_%C3%A9let_az_%C3%B3kori_Egyiptomban]
A kaukázusi a grúz és az örmény szőlőbor készítési eljárások a legrégebbiek. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. Az ásatások szerint a bor Nyugat-Ázsiából származik, beleértve a Kaukázus-hegységet, a Zagrosz-hegységet, az Eufrátesz folyó völgyét és Délkelet-Anatóliát. A terület magában foglalja a mai Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia, Észak-Irán és Kelet-Törökország területeit. Az ősi szőlőtermelésre és borkészítésre utaló korai bizonyítékok i.e. 5000 és i. e. 4000 közöttiek: egy ősi borászat Örményországban, agyagedényekben talált szőlőmaradványok Grúziában, valamint a szőlő háziasításának jelei Kelet-Törökországban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Bor_(ital)).
A legrégebbi grúz kvevri-k, agyagedények, i.e. 4100 körül ( https://www.nationalgeographic.com/culture/article/110111-oldest-wine-press-making-winery-armenia-science-ucla)
Hasonló nagy agyagkorsókat (kvevri) ástak le az ókorban Grúziában, hidegen tartotta az erjedő bort (https://www.npr.org/sections/thesalt/2015/06/08/412039092/georgias-giant-clay-pots-hold-an-8-000-year-old-secret-to-great-wine)
Grúziai borospince, elásott kvevri-kkel (https://www.nationalgeographic.com/culture/article/110111-oldest-wine-press-making-winery-armenia-science-ucla)
Az emberek még obszidiánból készített szerszámokat használtak, de szőlőt már termesztettek. Ősi grúz kerámiákban talált vegyületek alapján a borkészítés a D-Kaukázusi területekhez köthető, a kvevri (vagy Qvevri) nevű kerámiaedényeket ma is használják a grúziai borászatokban. "A kvevriket megtöltik, maximum ¾ részig, cefrével és musttal. Az erjedés általában azonnal elkezdődik, naponta háromszor vagy négyszer megkeverik. A vörösbor cefréjét rögtön az erjesztés után kipréselik. Az aktív erjedés után a kvevriket befedik egy darab fával vagy agyagpalával. Faleveleket tesznek a fedő és a kvevri széle közé, és nedves agyaggal lepecsételik, de van egy cső a széndioxid elvezetésére. . Amint az alkoholos erjedés és – optimális esetben – a savak biológiai lebomlása befejeződött, áttöltik az újbort. A kvevri-ket lepecsételik, és február végéig vagy március közepéig békén hagyják, hogy tisztuljon a bor. A tisztulás után fajélesztős bort kevernek bele, fele-fele arányban. Aztán otthagyják a bort néhány hónapig további tisztulásra. A következő szüret előtt a bort szétosztják kisméretű kvevri-kbe, és lepecsételik, – néha jó sok évre. Van, hogy egy kvevrit akkor töltenek meg, amikor a gazda fia megszületik, aztán a fiú esküvőjén nyitják ki és isznak belőle először." (https://www.kvevri.org/hu/a-borkeszites-modszere/)
A borkészítés terjedése két-három független ágon (http://georgiaabout.files.wordpress.com/2014/01/qvevri.jpg) történhetett: Anatólián keresztül az akháj Görögországba, Itáliába, és Libanonon, Fönícián, Szírián keresztül Egyiptomba, a minószi Krétára, és É-Afrikai Uticába i.e. 1100 körül, és Karthágóba (i.e. 814), a mai Tunézia területére.
Örmény ivókürtök, falikép (https://www.peopleofar.com/2016/07/05/armenia-the-cradle-of-wine/)
Egy másik forrás szerint: "A borkészítés és a szőlőpréselés eredete valahol a Fekete- és a Kaszpi-tenger közötti Transzkaukáziában, a mai Oroszország, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, Törökország és Irán területén alakult ki. Az i. e. 7000 és 5000 közötti időkből származó hagyományok szerint a borkészítéshez kivájt fatörzseket használtak, amelyeket szőlővel töltöttek meg, lábbal tapostak, majd a levet és a zúzott szőlőmaradványokat korsókba kanalazták, hogy megerjedjenek. Hasonló gyakorlat alakult ki mindenhol, Grúziában, Örményországban is. A borkészítés legkorábbi bizonyítékai ásatásokból származnak.
Örmény borospince (https://www.hereswine.com/history)
Areni-1 borászat, Örményország, i.e. 4000 körül (https://www.hereswine.com/history)
Az Areni-1 borászat egy Örményország-i i. e. 4000 körüli időkből származó régészeti lelőhely: körülbelül 3 x 3 és fél láb méretű vályút tartalmazott, amely lefolyóval rendelkezett, ami egy 2 láb hosszú kádba vezetett, amely körülbelül 14-15 gallon (52-57 liter) bort tárolt. A lelőhelyek (és a korábbi lelőhelyek, Çatalhöyük és a neolitikus lelőhelyek Jordániában) 14C kormeghatározása a megmaradt szőlőmagok alapján történt, bizonyítékot szolgáltatnak a borkészítésére. Taposással törték össze a bogyókat, a cefrét karász-okba, nagy agyagkorsókba töltötték, a pincékben a földbe ásták, így megfelelő hőmérsékleten tartotta, hűtötte a cefrét. Kb. 17 fok az optimális hőmérséklet és 35 fok felett megszűnik az erjedés. Az erjedő borba egy kis agyagot dobtak tisztítás és zsírtalanítás céljából."(https://www.wikiwand.com/en/History_of_the_wine_press).
Egy hipotézis szerint (https://index.hu/tudomany/til/2022/10/01/miert-pont-szolobol-keszitunk-bort-/) szerint "a világ első bora véletlenül készülhetett, oly módon, hogy a kosár tetején lévő gyümölcs súlya összetört néhány fürt szőlőt, és a lé összegyűlt alul. Meleg éghajlaton néhány napra van szükség az erjedéshez, és mivel pazarlásról szó sem lehetett, vélhetően a szétesett gyümölcsöket és a levüket sem dobták ki, és a vadszőlő bogyói nem várt jókedvvel lepték meg a közösség tagjait.
A túlérett gyümölcsök iránti olthatatlan szenvedélyünk már akkor létezett, amikor még le sem másztunk a fáról. Akkor miért nem kaptunk rá más gyümölcsök bódító levére is? Biztosan nem csak vadszőlőt gyűjtögették rendszeresen őseink, és más gyümölcsöket is megerjesztettek. A válasz a szőlő egy utolérhetetlen előnyében rejlik, hogy a szőlőnek magas a cokortartalma, ezért könnyen, esetleg mindenféle beavatkozás nélkül is borrá válhat. A gyümölcsborok készítése nagy mennyiségű cukor hozzáadásával kezdődik, cukor pedig nem volt kéznél nemcsak a kőkorban, de még jóval később sem, felfedezésére az időszámításunk szerinti 5. századig kellett várni, amikor Indiában sűrűre kezdték befőzni a cukornád levét. A természet adta méz pedig veszélyesen megszerezhető, kevés és drága kincs volt mindig is.
Továbbá a szőlőnek magas a savtartalma (alacsony a pH-értéke), ezért a magas cukortartalomból származó magas alkoholfokkal együtt a borban nehezen tudnak kórokozók elszaporodni. Azaz a szőlőbor minden más gyümölcs erjedt levénél biztonságosabban tárolható, tartósítható. A korai grúzok fedezték fel, hogy a szőlő leve borrá alakul akkor is, ha télre nagy csrépedényekben a föld alá temetik. Az UNESCO is a világörökség részévé nyilvánította 2013-ban az agyagedényes (kvevris) erjesztést (ma is árulnak efféle borokat). Az ókori egyiptomiak, görögök vagy rómaiak nem használtak fahordót, amit a gallok terjesztettek el."
A túlérett gyümölcsök iránti olthatatlan szenvedélyünk már akkor létezett, amikor még le sem másztunk a fáról. Akkor miért nem kaptunk rá más gyümölcsök bódító levére is? Biztosan nem csak vadszőlőt gyűjtögették rendszeresen őseink, és más gyümölcsöket is megerjesztettek. A válasz a szőlő egy utolérhetetlen előnyében rejlik, hogy a szőlőnek magas a cokortartalma, ezért könnyen, esetleg mindenféle beavatkozás nélkül is borrá válhat. A gyümölcsborok készítése nagy mennyiségű cukor hozzáadásával kezdődik, cukor pedig nem volt kéznél nemcsak a kőkorban, de még jóval később sem, felfedezésére az időszámításunk szerinti 5. századig kellett várni, amikor Indiában sűrűre kezdték befőzni a cukornád levét. A természet adta méz pedig veszélyesen megszerezhető, kevés és drága kincs volt mindig is.
Továbbá a szőlőnek magas a savtartalma (alacsony a pH-értéke), ezért a magas cukortartalomból származó magas alkoholfokkal együtt a borban nehezen tudnak kórokozók elszaporodni. Azaz a szőlőbor minden más gyümölcs erjedt levénél biztonságosabban tárolható, tartósítható. A korai grúzok fedezték fel, hogy a szőlő leve borrá alakul akkor is, ha télre nagy csrépedényekben a föld alá temetik. Az UNESCO is a világörökség részévé nyilvánította 2013-ban az agyagedényes (kvevris) erjesztést (ma is árulnak efféle borokat). Az ókori egyiptomiak, görögök vagy rómaiak nem használtak fahordót, amit a gallok terjesztettek el."
Örményországtól D-re, Godin Tepében, a sumereknél is találtak i. e. 3100-2900 körüli időszakból kerámiákon bor és sör nyomokat, a Hajji Firuz Tepe-i leletekkel együtt bizonyítékot szolgáltatnak ezen italok korai előállítására a Zagrosz-hegységben. Néhány Kura-Araxes kultúrából származó cserépedény szintén a borkészítéssel kapcsolatban tűnik fel Seh Gabinban. (https://en.wikipedia.org/wiki/Godin_Tepe)
ÓKORI EGYIPTOMI BORKÉSZÍTÉS
" Igyál, mint egy egyiptomi!", egy régi mondás szerint. Korai faliképek léteznek a nagyüzemi, ipari mennyiségű vörösbor készítéséről az ókori Egyiptomból. Sok bizonyíték és rengeteg lelet maradt fenn a borral kapcsolatban - szerszámok, edények, festmények és rajzok, és ami fontos, írás is. A Nílus-deltában és a Fayum-mélyföldön -itt volt egy nagy édes vízű tó a Nílus holtágának végén-, termesztettek feketeszőlőt. Az egyiptomiak szerették feljegyezni kereskedelmük részleteit++, így tudjuk, hogy szívesen importáltak bort Föníciából (Scarre, Chris; Fagan, Brian M. (2016): Ancient Civilizations. Routledge. p. 106. ISBN 9781317296089.), és a fáraók borai, a legértékesebb borok Libanonból, Ciprusról származtak. A világ első borcímkéi is ránk maradtak, amelyek valójában nem sokban különböznek a maiaktól, feltüntették az évjárat évét, a borvidék és a borászat nevét (például a "magasan a Nyugati-Níluson álló Aton háza") és a borász nevét (https://learn.winecoolerdirect.com/history-of-wine/).
Termesztett szőlő és a szemek zúzása taposókádban. A tárolás Egyiptomban is agyagedényekben és a föníciai eredetű amforákban történt (Nakt sír Thébában, a XVIII: Dinasztia, i.e. 1400 körül (https://vinepair.com/wine-blog/the-first-wine-label-was-invented-in-egypt/).
Szőlőszüretkor a fürtöket a szedők osztályozták, elkülönítették a hibás, beteg, éretlen fürtöket. A leszüretelt fürtöket kádban, dézsában zúzták össze, lábbal taposták, zsákba téve musttá préselték. Ha a cefre 12-48 óráig áll, a must a magból, héjból több festő- és zamatanyagot, csersavat, hamut old ki, így testesebb, zamatosabb, de sötétebb színű és durvább ízű bort kaptak, és ha a kocsányok még zöldek, akkor kellemetlen kocsányízt okozott. Ezért szokás volt a kocsány elkülönítése, leválasztása. Ha tovább érnek a szemek, akkor több cukor gyűlik össze bennük, ami alkoholtartalomban és édességben mutatkozik meg a kész borban, és az éréssel csökken a savtartalom. (https://www.napi.hu/nemzetkozi-gazdasag/edes-szaraz-bor-klimavaltozas-tuzvesz-felmelegedes-boraszat-tokaj-hegyalja-egyetem-bordeaux-napa-volgy-teroir.759644.html)
Az ókori Egyiptomban is a bogyók összetörése taposással történt: a Thébában feltárt sírfestmények azt mutatják, hogy az ókori egyiptomiak kifejlesztettek néhány újítást a borsajtóikhoz - a taposómedencék fölé lógó hosszú rudakat és hevedereket, amelyekbe a munkások kapaszkodtak taposás közben. A hieroglifák és a festmények azt is mutatják, hogy az egyiptomiak a 18. Dinasztia idején (i. e. 1550 körül - i. e. 1292 körül) már használtak egyfajta szövetből készült "zsákprést" is, amelyben a szőlő vagy a taposásból visszamaradt részből zsákba téve, csavarással, szorítókötéllel préselték ki a nedvet. E zsákprés módosított változatában a zsákot két nagy rúd közé akasztották, és a munkások a két rudat ellentétes irányban feszítették, a zsákban lévő szőlőt összenyomódott, a levet pedig a zsák alatt lévő tartályban fogták fel. Ez a korai borprés több levet eredményezett mint a taposás, egyben a bor szűrésének egy korai formája is volt (https://www.wikiwand.com/en/History_of_the_wine_press).
Szőlőtaposás: a megtaposott részt zsákba tették, majd csavarással, a rudak ellentétes irányban történt forgatásával préselték ki a szőlő levét (https://vinepair.com/wine-blog/the-first-wine-label-was-invented-in-egypt/)
Egyiptomi szüret, szőlőtaposás, tárolás amforákban (https://historicaleve.com/ancient-egyptians-invented-wine-labels/)
Az egyiptomiak a szőlőt már futtatták, a szőlőlét amforákban, agyagedényekben érlelték és tárolták. Hogy megőrizzék a zamatokat, és hogy a nedű hosszan eltartható legyen, az edények tetejére gyantába mártott textilt erősítettek, úgy zárták le. A borok nem hasonlítottak a mai borokhoz, inkább hasonlítottak a bóléhoz, friss és szárított gyümölcsöt, sokszor fügét, mazsolát, datolyát, szikomorfügét esetleg mézet, fűszert, kakukkfüvet tettek bele. Savanyú lehetett a boruk, ha ilyen sokféle édes gyümölccsel itták. Mindezt onnan tudjuk pontosan, hogy I. Skorpió (Udzs, i.e. 3100 körül) fáraó sírjának Abüdosz mellett feltárásánál a múmia mellett borosedényeket is találtak. Az edények analitikai vizsgálata, elemzése során a fenti összetevőket azonosították.
Az ókori Egyiptomban csak a lakosság jómódban élő tagjai engedhették meg maguknak, hogy bort igyanak. De a jelentős vallási ünnepek alkalmával, pl. Thébában, általános volt az ivászat, külön-külön volt bor+, illetve sörünnep (https://mult-kor.hu/cikk.php?id=15153), ezeken a szertartásokon mértéktelenül ittak. Kijelölt emberek voltak -a sérültek elszállítására-, akik nem kaptak alkoholos italt. Mámoros állapotukban Oziriszt dicsőítették, aki megtanította őket a földművelésre, a szőlőtermesztésre és a borkésztésre (Wikipedia). Az orgiasztikus elemeket sem nélkülöző sörfesztiválokról vannak írott emlékek, Hatsepszut királynő és i.e. 1479-es halála után trónra került testvére idején is történtek (https://mult-kor.hu/cikk.php?id=1515). Hérodotosz szerint százezernél is többen azért gyűltek össze, hogy következmények nélkül leihassák magukat, hogy feltehetően a Nílus első áradását ünnepelték.
Az étkezési szokásaik szerint -kényszerből- a mainál sokkal több növényt, főleg gabonát ettek, és kevesebb halat ettek, mint ahogy azt a kutatók gondolták. A halat és a sertéshúst vallási okokból tisztátalan állatoknak tartották. Sok sörlét ittak víz helyett, -a sörlé a kicsíráztatott árpa édes, alkoholmentes leve, a kiszűrt részből sörcipót sütöttek, ami a tartósítás egy módja volt-, erjesztett sört csak valamilyen ünnepi alkalomkor ittak. Az alkoholos italok a vallási szertartások tartozékai voltak, a hétköznapokban az alkoholmentes édes sörlé volt az általános ital a víz helyett. (Nem voltak jók a fogaik, amit a kutatók azzal indokolnak, hogy sok homokszem keveredett az ételeikbe.)
Faragott falikép Petosiris sírjából, Tuna el Gebel, az i.e. 3. századból, szőlőtaposás (https://historicaleve.com/ancient-egyptians-invented-wine-labels/)
+
A völgy gyönyörű ünnepét, ami összevethető a mi Halottak-napja megemlékezésünkkel, Thébában, lehetővé tette az élők számára, hogy a túlvilági szeretteikkel kommunikáljanak. (http://www.touregypt.net/featurestories/festival.htm). Az ünnepségek a Nílus keleti partján lévő karnaki templomban kezdődtek, ahol Amon isten, aki eredetileg a szél, majd a Nap istene is (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81mon_(isten)) eredetileg a szél, majd a Nap istene is volt, szent képét egy kis bárka tetejére helyezték, és a papok vitték le a Nílushoz. A folyóparton a kis bárkát és a szentképet nagy bárkákra rakták, és átvontatták a Níluson a nyugati partra, hogy meglátogassák a fáraó halotti templomát és más istenek templomait. Az út Egyiptom polgárainak vidám és színes felvonulása volt. Akrobaták és zenészek szórakoztatták a tömegeket, miközben a nők egy csörgőhangszeren játszottak, amely olyan lágy csilingelő hangot adott ki, mintha a papirusz nádszálakon keresztül fújna a szél. A menet a sírkápolnákkal teli nekropolisznál ért véget, ahol az ókori emberek különböző rituálékkal tisztelegtek halott rokonaik előtt. Az olyan családok, akiknek volt kápolnájuk, étel- és italáldozatokat mutattak be halottaik számára. (A régészek számos áldozati asztalt és tálat tártak fel, amelyeket bármelyik nagyobb múzeumi gyűjteményben megtekinthetünk Egyiptomban.) Maguk az ünneplők is bőségesen ettek és rengeteg bort ittak, -más ünnepeken sört-, amitől olyan állapotba kerültek, hogy (a mámort is beleértve) közelebb érezték magukat elhunyt szeretteikhez.
++A legrégebbi régészeti lelet egy borosedény töredéke: egy Kánaán déli részén állomásozó egyiptomi kolónia valamivel az első dinasztia előttre datálható (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Egyptian_trade ), az első, Narmer fáraó egyiptomi kerámiát készíttetett Kánaánban - az ő nevét pecsételték az edényekre - és exportáltatta vissza Egyiptomba, olyan régiókból, mint Arad, En Besor, Rafiah és Tel Erani. 1994-ben a régészek egy vésett borosedény szilánkot találtak Nármer szerekh jelével, amely i. e. 3000 körülire datálható.
FÖNÍCIAI BORKÉSZÍTÉS
A föníciaiak voltak azok, akik elterjesztették a bokros szőlőtermesztést a Földközi-tenger környékén, a dór görögök is tőlük vették át a bokros művelést, amihez kevesebb csapadék, a hajnali pára is elég volt. A legrégebbinek számító bybloszi leletek szerint Bübloszból a cédrusfával együtt bort és olívaolajat is szállítottak Egyiptomba, egyiptomi hajókkal i.e. 3000 körül.
Szárazságtűrő szőlőművelés: bokros szőlőtőke ( https://onwine.blog.hu/2019/09/04/santorini-borait-veszelyezteti-a-klimavaltozas)
Bokros szőlőültetvény (kevés esővel is terem, ha van hajnali pára, https://onwine.blog.hu/2019/09/04/santorini-borait-veszelyezteti-a-klimavaltozas)
Az ókori Rómából származó bizonyítékok azt mutatják, hogy Libanonban már legalább kétezer évvel Nagy Sándor előtt termesztették, háziasították a bort. A föníciaiak Ugaritból, Bübloszból, Türoszból hajókkal vittek bort Egyiptomba. A hajókereskedelmen túl a Földközi-tenger egész területén kereskedelmi lerakatokból álló kolóniákat hoztak létre. A déli partok mentén indultak, majd onnan a Baleár-szigetekre és az Ibériai-félszigetre. A föníciaiak voltak a mai Spanyolországban található Málaga és Cádiz alapítói valamikor a 9. században, bár egy kisebb előőrs által még korábban, i.e. 1100-ban is létrejöhettek telepek. A föníciaiak bejárták a félsziget belsejét, kereskedelmi útvonalakat alakítottak ki a Tajo, a Douro, a Baetis (Guadalquivir) és az Iberus (Ebro) folyók mentén. A part menten föníciai kolóniákon szőlőültetvényeket telepítettek, és a föníciaiak valószínűleg borral is kereskedtek a folyók mentén a szárazföld belsejében élő törzsekkel. Portugáliában ismert, hogy a föníciaiak boros amforákat cseréltek helyiekkel ezüstre és ónra. (Wikipedia)
A mai Spanyolország dél-középső részén, a mai Valdepeñas bortermelő vidékén nemrégiben felfedezett lelet arra utal, hogy a föníciaiak a szőlőtermesztést meghonosították a szárazföld belsejében. A Valdepeñasban végzett ásatások feltártak számos föníciai kerámia, kerámia és tárgyi emléket, köztük borászati eszközöket.
A föníciaiak saját terjeszkedésén és gyarmatosításán túl sokmindet átadtak a görög és a római civilizációnak saját ismereteikből. A föníciaiak nemcsak az olaj-, borkészítéssel és a szőlőműveléssel kapcsolatos ismereteiket tanították meg nekik, hanem a hajóépítési tudásukat is. A föníciai borok tartósan jelen voltak a görög és római világban, a "Bybline" jelző (a föníciai Byblos városáról) a kiváló minőségű borok jelzőjévé vált.
A föníciaiak terjeszkedésének legmaradandóbb öröksége az ősi szőlőfajták elterjedése és elterjedése volt, amelyekből végül számos modern szőlőfajta alakult ki Európában. Az egyik alfaj, a Kaukázusból és Anatóliából került Föníciába. A föníciaiak a fajtát az egész Földközi-tenger térségében elterjesztették, leginkább ibériai gyarmataikon. Ez a szőlőfajta az őse számos, napjainkban legszélesebb körben ültetett fehér szőlőfajtának. A francia borszőlő, a Mourvèdre a föníciaiak által került először Barcelonába, a mai spanyolországi Katalónia borvidékére i. e. 500 körül.
A föníciaiak (zölddel jelölve) és a görögök (kékkel) terjesztették el a bor készítését a Földköti-tenger medencéjében a Kaukázusból
Türosz közelében talált rekonstrult taposókád (Serepta kikötőnél, ahol ugariti írást is találtak, https://en.wikipedia.org/wiki/Tell_el-Burak)
Föníciai taposókád, a mai Libanon területén (https://www.nationalgeographic.com/history/article/2600-year-old-wine-factory-unearthed-lebanon)
Taposó kád, a mai Izrael területén, i.u. 500-ból (https://www.bbc.com/news/world-middle-east-58876369)
Az etruszkok, a dórok és punok (föníciaiak) hajózási útvonalai i.e. 600 körül (https://www.worldhistory.org/article/115/trade-in-ancient-greece/)
AZ ETRUSZKOK BORKÉSZÍTÉSE
Az etruszk civilizáció az i. e. 10. és 8. század között fejlődött ki a mai Toszkána területén. Hajóépítése, fémkohászata, kereskedeleme, olaj- és borkészítése nevezetes (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok). Ha az emberek az ókori olasz borra gondolnak, szinte kizárólag Rómára gondolnak, pedig az etruszkok adták Róma első királyait is. Megelőzték a borkészítésben is a rómaiakat, ők voltak az első bortermelők Olaszországban. "... Etruria olyan hatalmas volt, hogy híre nemcsak a szárazföldet, hanem a tengert is bejárta, és egész Itáliát, az Alpoktól a Szicíliai-szorosig. " (Livius, Ab Urbe Condita, I. könyv, i. e. I. sz.).
A szüret már az etruszkoknál is örömünnep volt, vázakép (https://italysfinestwines.it/en/wines-of-tuscany-terroir-grapes/)
Etruszk borkészítés (https://www.archaeology.wiki/blog/2013/06/05/french-winemaking-could-have-roots-in-italy/)
Az első Ny-Európa-i borászok az etruszkok voltak (https://italysfinestwines.it/en/wines-of-tuscany-terroir-grapes/)
Etruszk (szürke színnel), föníciai (sárga) és görög (piros) gyarmatok az i.e. 7. században (https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B6r%C3%B6g_gyarmatos%C3%ADt%C3%A1s#/media/F%C3%A1jl:Griechischen_und_ph%C3%B6nizischen_Kolonien.jpg)
Az etruszkok kultuszai között kiemelkedő volt a Dionüszosz kultusz (trák eredetű), aki a bor, a mámor és a szőlőtermesztés istene volt. Úgy vélték, hogy Dionüszosz fedezte fel a bort s annak mámorító hatását, a kultusza el is terjedt; a mámor ígéretével sokakat megnyert, különösen a nőket, ők a bakkhánsnők, Dionüszosz női követői; jelvényük a thürszosz volt, fenyőtobozba tűzött s szőlőindákkal körül font bot. Bortól vagy csak az isten ihletétől megmámorosodva, eksztatikus táncban követték uruk menetét (nevük őrjöngőt jelent). A későbbi, már történeti időkben tartott Dionüszosz-ünnepeken a bakkhánsnők nemi szabadosságukkal szereztek hírnevet, a mítikus időkben azonban őrjöngésük sokkal veszélyesebb volt. Dionüszosz tiszteletének féktelen, orgiasztikus vonásai is voltak. A történelmi időkben szivárgott át a kultusz Hellászba; idővel Rómában is elterjedt a bacchanáliák (kicsapongó Bacchus-ünnepek) formájában; itt az istent Bacchus néven ismerték. Livius beszámolója szerint a bakkhikus misztériumok újdonságnak számítottak Rómában; eredetileg nőkre korlátozódtak, csak évente háromszor tartották őket, majd egy etruszk-görög változat megrontotta őket, és ezután minden korosztály és társadalmi osztály részeg, gátlástalan férfijai és asszonyai havonta ötször szexuális szabadossággal tomboltak. Egy összeesküvés miatt szenátusi rendelettel betíltották a misztériumot. Athénban az eredetibb termékenység-kultusz őrződött meg a kis és nagy Dionüsziák ünnepségei formájában; ezeken kardalok és szatírjátékok elevenítették meg a hagyományt. (Részletesen ld. https://www.thasos.hu/index.php/blog/179-okori-unnepek-melyek-az-idok-soran-karnevali-unepsegge-alakultak).
Szüreti felvonulás: Dionüszosz, jelvényük a thürszosz volt, fenyőtobozba tűzött és szőlőindákkal körül font bot (4)
A GÖRÖG ÉS RÓMAI BORKÉSZÍTÉS
Az ókori Görögország és Róma területén az egyik legkorábbi ismert görög borprést a krétai Palekastróban fedezték fel, és a mükénéi korból (i. e. 1600-1100) származik. A legtöbb korábbi préshez hasonlóan itt is egy kőmedence volt, amelyben a szőlőt lábbal taposták, és egy lefolyócsővel egy másik medencébe vagy edénybe gyűjtötték. Bizonyítékok vannak azonban arra, hogy a későbbi krétai borászok némelyike néha olyan préselési módszert alkalmazott, amely hasonló ahhoz, ahogyan az olívaolajat az olajbogyóból kinyerték. A szőlőt több fadeszkával leszorították, majd a deszkákra köveket raktak, hogy a szőlőlét kipréseljék a szőlőből. Az ilyen préseléssel készült bort a görögök nem becsülték nagyra, mert szennyeződéseket tartalmazott és rövid ideig volt eltartható. Sokkal nagyobb becsben tartották a "szabadon folyó" nedűből készült bort, amelyet a szőlő a saját súlya alatt, még a taposás vagy préselés előtt engedett ki. Ezt a bort tartották a legtisztábbnak, és használták gyógyászati célokra is.
A görögök szőlőt taposnak
A mechanikus borsajtolóról szóló egyik első írásos beszámoló az i. e. 2. században élt Marcus Cato római írótól származik: az idősebb Cato a i. e. 2. században De Agri Cultura című művében szemléletesen és részletesen leírta a korai római borsajtolók működését és a présház építését. A Cato által leírt prést karos- vagy gerendás présnek nevezték, amely egy megemelt platformra épült, amely egy medencét tartalmazott, amely lejtős és keskenyedő volt, egy kifolyási helyen a lé távozott. A prés egy nagy vízszintes gerendából állt, amelyet elöl két és hátul egy függőleges rögzítőelem tartott. A szőlőt a gerenda alá helyezték, a nyomást egy csörlővel hozták létre, amelyet kötéllel erősítettek a gerenda elejére. Kötelet használtak a préselt szőlőhéj "torta" köré tekerve is, hogy segítsen a helyén tartani. Az 1. században az idősebb Plinius római államférfi a Természettörténet című művében leírta a "görög stílusú" présgépet, amelynél a csörlőt egy függőleges csavarral helyettesítették, amelyhez ellensúlyt is használtak a nyomás növelésére. Marcus Terentius Varro, Columella és Vergilius szintén tartalmazott leírásokat a borsajtolók működéséről mezőgazdasági tárgyú értekezéseikben. (Wikipedia) A görögöktől ismert a fehér borok gyantás tartósítási, ízesítési módszere (https://en.wikipedia.org/wiki/Retsina).
A rómaiak szőlőt taposnak
Az ókori görögök és rómaiak az istenek italának hívták, a görögöknél Dionüszosz, a rómiaknál Bacchus volt a bor Istene. Az ókori görög és római vallásban a leggyakoribb bemutatott áldozat az italáldozat volt (libatio), anyaga a bor, víz, méz, tej vagy olaj; a bor gyakran az áldozat kiegészítő részeként szolgált, az istennek az ételen kívül italt is áldoztak. Az isteneknek tiszta bort áldoztak, míg a múzsák, nimfák, fúriák és Aphrodité italáldozatainál tilos volt a bort használni. A víz ihatóvá tételének legegyszerűbb módja az volt, hogy bort adtak hozzá. A bor vízzel való hígítása 4:1 arányig ihatóvá tette a vízet, és hígította a bor alkoholtartalmát. A bor tárolására és szállítására amforák és állatbőrből készült borostömlők szolgáltak. Hűvös kamrákban (cella vinaria) voltak a boros amforák jól bedugaszolva, szurokkal lepecsételve és cimkével (tessera, nota) ellátva, amelyen a bor fajtáját és a készítés évében működő consulok neveit tüntették fel. Az ókori Görögország területéről i. e. 4200-ból is került elő olyan kerámiaedény, amelyben bor nyomait találták meg, de Kína területéről ennél közel 3000 évvel idősebb lelet is előkerült.
A rómaiak taposták a szőlőt
Az ókori Görögországban az egyik legnépszerűbb isten Dionüszosz, a mámor istene volt. Úgy tartották, Dionüszosz a boron keresztül, a mámor révén föltárja az ember számára a túlvilági, az örök életet. A Dionüszosz ünnepeken megpróbálták megidézni Dionüszoszt, a korabeli feljegyzések szerint a görög borok igen erősek voltak. A mindennapos fogyasztásokra szánt bort vízzel itták és már megkülönböztették az édes és száraz borokat. Metszették a szőlőt, híresek voltak a krétai, thasszoszi, szamoszi és a leszboszi borok.
Dionüszosz, ciprusi mozaik (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_wine)
A görögök is taposással törték a szőlőszemeket
Az ókor utolsó és legnagyobb bortermelői a rómaiak voltak. Volt olyan időszak, amikor naponta minden római polgár megivott egy mai üvegnyi bort. (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_wine). Bár Itáliában az etruszkok voltak az első szőlőtermelők, a szőlészet a görög kultúra átvétele után indult látványos fejlődésnek. A rómaiak a Birodalom növelésével a szőlőművelés és a borkészítés kultúráját is elterjesztették. A római hódítások eljuttatták a szőlőt a Rajna völgyébe, Spanyolországba, Franciaországba, Pannónia területére is. A rómaiak bora erősebb volt a mostani boroknál. Mézzel és fűszerekkel ízesítették, feltételezhető, hogy inkább a mai likőrökhöz, vermutokhoz, ürmösborokhoz állt közel. Vagy kis darab ólmot dobtak az amforába, amikor édes ólomacetát keletkezett. A higított bort ittak, vinum-nak nevezték. Nem szűrték az újbort, zavaros volt a boruk. Bacchus volt Rómában a bor istene, a jókedv, a vigalom, a szüret, szőlő és bor isteneként tisztelték. Nagy becsben tartották a bort, istenüknek évente rendszeresen tartottak ünnepélyeket, úgynevezett bacchanáliákat, szaturnáliákat, melyeket minden év december 17-e és 23-a között ünnepelték, ilyenkor egymást is megajándékozták. A rómaiak és a görögök is úgy gondolták, hogy a bor isteni eredetű.
Közép rudas ütős (alsó kép, az ékeket kellett beütni az oldaloszlopok oldalain, az "olajütés"-es olajprés hasonló prés, és orsós változatban is létezett), oldalorsós (felül) prések (Wikipedia)
Középorsós szőlőprés
Restaurált oldalorsós római prés, köveket is raktak a keresztgerendára
Középorsós prés
Szép farágásokkal díszítették a szőlőpréseket
A BOR ÓKORI SZÁLLÍTÁSA
A bor értékes kereskedelmi árucikk volt, vallási és kulturális jelentőséget is kapott, a Baál, El és Melqart kultuszt a föníciaiak terjesztették el a Mediterraneumban. A bor, vagy chemer, ahogy a föníciaiak nevezték, a levantei istenségekkel is kapcsolatos volt, mert a bort mind az isteneknek, mind a királyoknak áldozták, és keresetté tette az ókori világban. I. e. 1000 körül a földközi-tengeri a hajókkal történő borkereskedelem megnőtt, a föníciaiak és kiterjedt tengeri kereskedelmi hálózatuk kereslete folyamatosan bővült. A föníciaiak nemcsak a Kánaánban termelt borral kereskedtek, hanem a Földközi-tenger körüli gyarmatokon és kikötővárosokban termelt bort is tovább adták.
Libanonban már legalább kétezer évvel Nagy Sándor előtt termesztették, háziasították a bort. A föníciaiak Ugaritból, Bübloszból, Türoszból hajókkal vittek bort Egyiptomba. A hajókereskedelmmel a Földközi-tenger egész területén kereskedelmi lerakatokból álló kolóniákat hoztak létre. A déli partok mentén indultak, majd onnan a Baleár-szigetekre és az Ibériai-félszigetre hajóztak. A föníciaiak voltak a mai Spanyolországban található Málaga és Cádiz alapítói valamikor a 9. században, bár egy kisebb előőrs által még korábban is létrejöhettek telepek. A part menten föníciai kolóniákon szőlőültetvényeket telepítettek, és a föníciaiak valószínűleg a borral is kereskedtek a folyók mentén a szárazföld belsejében élő törzsekkel. Portugáliában azonban ismert, hogy a föníciaiak boros amforákat cseréltek helyi ezüstre és ónra.
Az amforák szállítása kemény munka volt
A rómaiak találták fel a boroshordót (https://www.rosehillwinecellars.com/blog/2019/05/roman-wine-cellars-vinum-storage-and-transport/)
A görögök, rómaiak amforákban szállították a bort és az olajat. Az elsűllyedt hajókból csak az amforák maradtak meg, a faanyag lebomlott.
Az föníciaiak által kitalát amforák alakját a hajókon történt szállításuk határozta meg, összekötötték az edényeket, hogy ne csússzanak meg a hullámzó tengeren
Amforák szállítása hajóval (ghttps://northcyprusdiscovery.com/shipwreck-museum/)
A föníciaiak áruszállítása tengeren (https://phoenicianresearch.weebly.com/ship-building-and-seafaring.html)
Római hajó amforákkal (https://www.ancientportsantiques.com/ancient-ships/merchant-ships/)
Római amforák, használat után gyakran összetörték az amforákat, nehéz volt tisztítani a szűknyakú edényeket
Agyagedény szállítása szamáron
Agyagedények szállítása tevekaravánnal. A tevék elterjedése a beduinok elrejedéséhez kapcsolódik (https://en.wikipedia.org/wiki/Bedouin)
És egy szép szobor Egerből: A szőlőtaposó kislány
*
"A seregéllyel ritkábban találkozunk fogságban, mint ahogy tulajdonságait tekintve megérdemelné. Kevés madarunk van, amely annyira igénytelen volna a fogságban, mint a seregély. Ezentúl fölötte tanulékony, víg, játékra és incselkedésre mindig kapható. Igen gyorsan megtanulja a nótákat, sőt szavakat is; gazdájához igen ragaszkodik, majdnem egy emberöltőn át bírja a fogságot, úgyhogy alig van még olyan madár, amely annyi előnyös tulajdonságot egyesítene magában, mint a seregély. Már Plinius meséli, hogy Nero és Britannicus gyermekkorukban beszélő seregélyeket tartottak fogságban. (https://mek.oszk.hu/03400/03408/html/995.html) Télen át feltűnő nagy számban maradnak nálunk a seregélyek, különösen a Balaton vidékén, a magyar seregélyek Olaszországon át vonulnak Algériába telelni... Az idegenből származó seregélyek azok, amelyek nálunk kárt okoznak, különösen a szőlőkben, de viszont a mieink is, amerre csak járnak, szintén nem tartoznak a hasznos madarak közé; így pl. Olaszországban, Tuniszban ugyancsak nagy károkat okoznak. Így aztán előáll az a furcsa helyzet, hogy mi a költési időszak alatt nemcsak kíméljük, de mesterséges fészakodvak kihelyezésével lehetőleg szaporítjuk is a nálunk fészkelő seregélyek állományát, ezzel szemben a tőlünk elvonulókat az átvonulási területen és téli szállásban üldözik. Ugyanezt cselekesszük azonban mi is azokkal a seregélyekkel, amelyek hozzánk érkeznek északról vagy északkeletről, mert ezek viszont nálunk károsak.
Közismert dolog, hogy a szőlőkben okozzák a legtöbb kárt s főleg szüret idején, amikor nagy tömegekben rájárnak az érett szőlőre, melyet ugyancsak megdézsmálnak. Itt okozott kártételeik azonban szintén nem egyformák. Míg a Balaton mellett a seregély kártételei túlnyomó részben alig számbavehetők, úgyhogy nagyobbszabású védőberendezéseket se láthatunk a szőlőkben, addig a Fertő mellett egész más kép tárul elénk. Az 1906 őszén a Fertő vidékén végzett madártani megfigyeléseim alapján erre vonatkozólag a következőket írtam: „A szőlőterületeken mindenütt láthatók a madárijesztők, hallhatók a szélhajtotta kereplők, a szőlők szélén lévő levelek fehérre vannak meszelve, messzire világítanak a szőlőkben a magas póznákra tűzött fehér köcsögök, kerek lapok és egyéb riasztószerek s mindannyian a seregélyek berepülése ellen akarná megvédeni a szőlőt, de a csőszöktől és birtokosoktól beszerzett értesülés szerint valamennyi óvszer csak addig használ, amíg a seregély nem nagyon éhes, mert ebben az esetben csakis a fegyver és a legéberebb őrzés mentheti meg a szőlőt az érzékeny károsodástól. A szőlőbirtokosok nagyon félnek a seregély pusztításaitól, mert szerintük 5000–6000 főnyi csapatok is leszállanak a szőlőbe s már néhány pillanat alatt is le tudnak szüretelni egy hektoliterre valót s többszöri beröpülés által tönkretehetik egy-egy szőlő egész termését. Legveszedelmesebbek kora reggel, amikor éhesen kiszállanak a Fertő nádasaiból. Ilyenkor szükséges a legéberebb figyelem. Napközben a java nem is tartózkodik a szőlőterületen, hanem a környéken lévő réteken, ahol bogarásznak. Délutánonként aztán ismét megjelennek, hogy pihenésretérés előtt még egyszer jóllakjanak a szőlőből. Nagyon veszedelmesek a tartós borus napok is, egész napon át veszélyeztetik a szőlőket s ravaszságukkal még a legéberebb csősz eszén is túljárnak. Hogy ez a seregély-veszedelem a fertői szőlőkben nem újkeletű, ha nem régtől fogva megszokott dolog, arra rávilágít a legrégibb magyar madártani értekezés, amelyet Bél Mátyás hírneves tudósunk írt a seregélyről. Ez az éppen olyan alaposan, mint kedves közvetlenséggel megírt tanulmány azt a tanulságot szolgáltatja, hogy kb. 200 évvel ezelőtt is már ugyanazt a szerepet játszotta a sopronvidéki szőlőkben, mint jelenleg." (Brehm: Az állatok világa, https://mek.oszk.hu/03400/03408/html/)
Közismert dolog, hogy a szőlőkben okozzák a legtöbb kárt s főleg szüret idején, amikor nagy tömegekben rájárnak az érett szőlőre, melyet ugyancsak megdézsmálnak. Itt okozott kártételeik azonban szintén nem egyformák. Míg a Balaton mellett a seregély kártételei túlnyomó részben alig számbavehetők, úgyhogy nagyobbszabású védőberendezéseket se láthatunk a szőlőkben, addig a Fertő mellett egész más kép tárul elénk. Az 1906 őszén a Fertő vidékén végzett madártani megfigyeléseim alapján erre vonatkozólag a következőket írtam: „A szőlőterületeken mindenütt láthatók a madárijesztők, hallhatók a szélhajtotta kereplők, a szőlők szélén lévő levelek fehérre vannak meszelve, messzire világítanak a szőlőkben a magas póznákra tűzött fehér köcsögök, kerek lapok és egyéb riasztószerek s mindannyian a seregélyek berepülése ellen akarná megvédeni a szőlőt, de a csőszöktől és birtokosoktól beszerzett értesülés szerint valamennyi óvszer csak addig használ, amíg a seregély nem nagyon éhes, mert ebben az esetben csakis a fegyver és a legéberebb őrzés mentheti meg a szőlőt az érzékeny károsodástól. A szőlőbirtokosok nagyon félnek a seregély pusztításaitól, mert szerintük 5000–6000 főnyi csapatok is leszállanak a szőlőbe s már néhány pillanat alatt is le tudnak szüretelni egy hektoliterre valót s többszöri beröpülés által tönkretehetik egy-egy szőlő egész termését. Legveszedelmesebbek kora reggel, amikor éhesen kiszállanak a Fertő nádasaiból. Ilyenkor szükséges a legéberebb figyelem. Napközben a java nem is tartózkodik a szőlőterületen, hanem a környéken lévő réteken, ahol bogarásznak. Délutánonként aztán ismét megjelennek, hogy pihenésretérés előtt még egyszer jóllakjanak a szőlőből. Nagyon veszedelmesek a tartós borus napok is, egész napon át veszélyeztetik a szőlőket s ravaszságukkal még a legéberebb csősz eszén is túljárnak. Hogy ez a seregély-veszedelem a fertői szőlőkben nem újkeletű, ha nem régtől fogva megszokott dolog, arra rávilágít a legrégibb magyar madártani értekezés, amelyet Bél Mátyás hírneves tudósunk írt a seregélyről. Ez az éppen olyan alaposan, mint kedves közvetlenséggel megírt tanulmány azt a tanulságot szolgáltatja, hogy kb. 200 évvel ezelőtt is már ugyanazt a szerepet játszotta a sopronvidéki szőlőkben, mint jelenleg." (Brehm: Az állatok világa, https://mek.oszk.hu/03400/03408/html/)
