HAJÓK TÖRTÉNETE: ÓKORI NAVIGÁCIÓ MŰSZEREK NÉLKÜL, ÉS KÉSŐBB MŰSZEREKKEL
(2024 március)
ABSTRACT
A Földközi-tengeren kis, kb. 80 cm merülésű hamis keeles (fenékgerendás), evezős-vitorlásokkal a partok mentén hajóztak, a széljárásokat megjegyezték. Az Atlanti-óceánra magas oldalfalú, nagyobb merülésű gerinces vitorlásokat építettek az 1400-as évektől. Az nyílt tengereken a Nap magasságának és az északi sarkcsillag közelében lévő csillagképek magasságai alapján hajóztak úgy, hogy a sarkcsillag közelében lévő csillagképek magassága ne változzon. Így hajózott Kolumbusz Kristóf is nyugatra, Amerikába. A hosszúsági körök meghatározásához pontos időmérő szerkezetre volt szükség, elegendően pontos kronométereket csak az 1700-as években tudtak készíteni. // HISTORY OF SHIPS: ANCIENT NAVIGATION WITHOUT INSTRUMENTS, AND WITH INSTRUMENTS: In the Mediterranean Sea, small false keels (bottom-rigged) with a draught of about 80 cm sailed along the coast with oar-sails. For the Atlantic, high-sided, higher-draft keeled sailing ships were built from the 1400s. On the high seas, they sailed on constant latitudes based on the altitude of the sun and the altitudes of the circumpolar constellations near the North Pole, where the altitude of the celestial bodies did not change. This is how Christopher Columbus sailed to America. To determine longitude, an accurate timepiece was needed, and it was not until the 1700s that accurate chronometers could be made.
BEVEZETÉS
A Római Birodalom idejéig a minósziak és a föníciaiak voltak a legnevezetesebb navigátorok a Mediterráneumban. A föníciaiak is lehetőleg a partok mentén hajóztak, az Atlanti-óceánon eljutottak a Brit-szigetekig és talán megkerülték Afrikát is. (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_navigation). A punok már éjszaka is hajóztak, több felfedező utat tettek Nyugat-Afrika térségében. A leghíresebb pun felfedező Hanno* volt, aki gyarmatosítási céllal utazást tett előbb a mai Marokkó partjai mentén, majd egészen a mai Gabon partjaiig eljutott. Írt egy pun nyelvű összefoglalót, de ez később, a római hódítást követően megsemmisült, viszont egy erről készült görög másolat hiányosan a mai napig fennmaradt. Hanno ebben a művében ír az afrikai bennszülöttekről, valamint megemlít „egy nagy, emberhez hasonló majmot”, amelyet leírása alapján a gorillával lehet azonosítani. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
A minószi kultúra: a Santorini-szigeti Akrotiriben talált "Hajók felvonulása" nevű freskó, i.e. 1700 körüli. A minósziak tengeri kereskedelmét (thalassokrácia) a távoli kikötői lerakatok (karum) szervezése jellemezte, később az ugaritiakat, a föníciaiakat is (https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_navigation). A partok mentén hajóztak.
A perzsa asztrolabium használata nehézkes volt, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Asztrol%C3%A1bium), a keresztrudas magasságmérés terjedt el.
A föníciaiak terjeszkedése (https://phoeniciawine.com/about-us/)
A Római Birodalom** bukása utáni időktől a portugál Tengerész Henrik idejéig, az 1400-as évekig a sarkcsillag magassága alapján és a Nap delelése alapján hajóztak, navigáltak. Feltehetően csak a part mentén hajóztak, majd használták a keresztléces (vagy Jákob botja) nevű egyszerű szerkezetet, amivel a Nap delelési magasságát figyelték meg. A keresztléces magasságmérő két részből állt: egy speciális szögbeosztású, hosszú vízszintes rúdból, és egy azon elmozdítható, arra merőleges rövidebb rúdból. A hosszú vízszintes rudat a szemhez és a horizonttal egy magasságban tartva, a rövidebb pálcát addig kellett tolni, míg a pálca felső csúcsa és a Nap (vagy más, megfigyelni kívánt égitest, tereptárgy) korongja az alsó rúd első végével pontosan egy magasságba került. A földrajzi szélességet a pálca helyzetéből olvashatták le az alsó rúdon. Továbbá hasonló szerkezetek voltak a kvadráns, a "backstaff és azasztolábium. A földrajzi szélesség fogalmát sem kellett ismerniük: ha a Napot minden mérésnél azonos magasságban látták, akkor az Egyenlítővel párhuzamosan, mai fogalmaink szerint azonos szélességi körön hajóztak. Ha pontatlanok voltak, nem találták meg az adott szélességi körön fekvő szigetet.
PUN FELFEDEZŐ UTAK
Az 5. században két felfedező és kereskedelmi útjuk volt fontos, a görögök és rómaiak későbbi nemzedékei is tudtak róluk. Az egyik Marokkó atlanti-óceáni partvidéke mentén, a másik pedig Spanyolország atlanti-óceáni partvidéke mentén észak felé. Ezeket Hanno és Himilco vezette, mindketten Karthágó egyik vezető családjának tagjai voltak.
Hanno útját általában Hérodotosz i. e. 430 körül írt beszámolójával hozzák összefüggésbe, amely a Marokkó atlanti-óceáni partvidékén folytatott karthágói kereskedelemről szól. Hérodotosz leírja a tengerparti népekkel folytatott néma cserekereskedelem rendszerét, amelynek keretében a karthágóiak feldolgozott árukat cseréltek aranyra. Nem ismert, hogy a cserék hol zajlottak; a Río de Oro egy lehetőség, és valószínű, hogy Hanno expedíciója a Zöld-foki-szigeteken túlra is eljutott. Az "aranyút" nem élte túl Karthágó bukását.
Arisztotelész (i.e. 384 - 322) mondta a Kanári-szigetekről, hogy "a karthágóiak gyakran felkeresték, sőt sokan a föld termékenysége miatt le is telepedtek rajta, a karthágóiak halálbüntetés terhe mellett megtiltották a szigetre való utazást, hogy ne terjedjen el a híre". A szigeteken terem a sárkányvérfa, amelynek nedvéből gyorsabb eljárással lehetett bíborfestéket előállítani, mint a bíborcsigából. A bíborcsiga tenyésztése ugariti eredetű, az i.e. 1600-as évekből.
(https://hu.wikipedia.org/wiki/A_f%C3%B6n%C3%ADciaiak_f%C3%B6ldrajzi_felfedez%C3%A9sei)
Föníciai és görög gyarmatok az i. e. 8. - i. e. 6. századok között. A Nap és a Sarkcsillag állása alapján hajóztak (https://de.wikipedia.org/wiki/Griechische_Kolonisation)
A legbonyolultabb ókori csillagászati szerkezet*** rekonstrukciója kb. i.e. 200 -ból (https://raketa.hu/a-vilag-legosibb-analog-szamitogepe-1000-evvel-idosebb-az-osszes-hasonlo-szerkezetnel). Nem navigációs célra építették, és nem számológép.
NAVIGÁCIÓ AZ 1400 - AS ÉVEKTŐL
Az iránytű a Han-dinasztia idején Kínában keletkezett i. e. 300 és 200 között.A föld mágneses pólusait használja a mágneses észak meghatározásához. A későbbiekben az iránytűként vas tűket használtak. A középkori Európában és az iszlám világban 1300 köról jelentek meg a száraz Kovácsoltvas iránytűk, amelyeket a 20. században felváltottak a folyadékkal töltött mágneses iránytűk. A szélrózsa a ma is használt iránytűrózsa az iránytűn, térképen, hajózási térképen vagy emlékművön található rajzolat, amely az északi, keleti, déli és nyugati tájolást, valamint köztes irányait mutatja.
Első iránytű ábrázolás 1403.ból (https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_navigation))
Tengerész Henrik (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tenger%C3%A9sz_Henrik), -az 1400-as évek a "Nagy fölrajzi felfedezések" kora-, sokat tett a hajózás fejlesztéséért. Portugália legdélibb részén, a Vincent-foknál fekvő Sagresben alapított navigációs iskolát, emellé csillagvizsgáló tornyot is építtetett. Ott nevelkedtek a kor legjobb hajósai. A közeli Lagos kikötője jó lehetőséget nyújtott a hajózás és a hajóépítés fejlesztésére. Az ő hajóépítő mérnökei tervezték az első hajógerinces karavellákat, ezek a hosszú tengeri hajózásra alkalmas, háromárbócos, háromszögvitorlás, karcsú, fordulékony, gömbölyített fenekű, tőkesúlyos hajók váltak a tengeri felfedező utak fő eszközeivé. A portugál tengerészeknek sikerült először úgy rögzíteniük az iránytűt, hogy az mindig vízszintesen álljon, és pontosan mutassa az irányt.
Térkép 1458 -ból (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_navigation)
A hajók kapitányainak kötelességévé tette, hogy a megtett útról térképet és hajónaplót készítsenek. Elsőnek gyűjtötte össze a különféle térképeket és hajónaplókat. A térképeket a titkos gyűjteményben, a Tresorariá-ban helyezték el. Azt a célt szolgálta, hogy illetéktelenek ne ismerhessék meg az új felfedezéseket. Például az Azori-szigetek felfedezése után hosszú ideig csak Sagres lakói tudtak a kilenc sziget létezéséről. Tengerész Henrik hajósai Afrika nyugati partjait fedezték fel a Zöldfoki szigetekig. A következő években a hajósok eljutottak Indiába és Brazíliába.
Kolumbusz navigációs mődszeréről keveset tudunk (https://en.wikipedia.org/wiki/Voyages_of_Christopher_Columbus): Az 1480-as évekre kidolgozott egy tervet, hogy az Indiába (akkoriban nagyjából egész Dél- és Kelet-Ázsiát értették alatta) úgy jut el, hogy közvetlenül nyugat felé hajózik át azon, amit az egyetlen "óceáni tengernek", az Atlanti-óceánnak hittek. 1481 körül Paolo dal Pozzo Toscanelli firenzei kozmográfus elküldött Kolumbusznak egy térképet, amely egy ilyen útvonalat ábrázolt, egy Antillia szigeten (?) kívül semmilyen köztes szárazföldet nem tartalmazott. 1484-ben a Kanári-szigeteken, La Gomera szigetén, amelyet akkoriban Kasztília hódított meg, Kolumbusz hallotta néhány lakótól, hogy állítólag létezik egy szigetcsoport nyugatra.
Akkoriban már a Föld gömb alakjának ismerete széles körben elterjedt volt, az ókori görög tudományokat is ismerték. A Kolumbusz korabeli tengeri navigációs módszerek az elsö utjain a csillagok, a Föld görbületének ismeretére és a Nap delelésére támaszkodtak. Az Atlanti-óceánon hajózás navigációs technikáját először a portugálok ismerték fel, akik a széljárást "a tenger fordulója" néven emlegették. Kolumbusz azonban első útja idején még nem ismerte tökéletesen az atlanti széljárást. A hurrikánok idején a Kanári-szigetekről egyenesen nyugatra hajózott. Kolumbusz kockáztatta, hogy egy trópusi ciklonba ütközik, de szerencséje volt.
Kolumbusz útjai az 1490-es években, az első, kékkel jelölt út a Bahamákra, egy szélességi kőrt követett (https://en.wikipedia.org/wiki/Voyages_of_Christopher_Columbus)
Kolumbusz egyik hajójának a másolata, a La Pinta karevella.(https://en.wikipedia.org/wiki/Voyages_of_Christopher_Columbus)
Két híres gerinces nao (karakk, nave néven is) típusú hajó, Kolumbusz Santa Maria nevű hajója és Magellán hajója:
Kolumbusz Kristóf Santa Maria nevű gerinces nao típusú hajója, 1492 (https://en.wikipedia.org/wiki/Voyages_of_Christopher_Columbus)
Magellán Viktória nevű nao típusú hajója, 1520 (4)
Magellán Viktória nevű nao típusú hajója, 1520 (https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_navigation)
Kolumbusz idején készített térkép (https://en.wikipedia.org/wiki/Voyages_of_Christopher_Columbus)
A vikingek is jól tájékozódtak: korábban, a 9-13. század között felfedezték Izlandot, Grönlandot, valamint Észak-Amerika partvidékét, ahol kolóniákat alakítottak ki. A zord éghajlati körülmények miatt állandó ellátásra, kereskedelemre szorultak, mind az anyaországukkal, mind más európai országokkal. Ehhez állandó kereskedelmi útvonalakat jártak be, melyeket a tavaszi és őszi napéjegyenlőség között rendszeresen használtak: az egyik legfontosabb útvonaluk a 61. szélességi körön húzódott..Az egyetlen régészeti lelet, ami utal a vikingek navigációjára, 1948-ban, egy grönlandi bencés apátság romjai közül előkerült fatárcsa töredék. A tárcsa félig törött, 7 cm átmérőjű, a közepén egy 1,7 cm átmérőjű lyukkal. A külső peremét háromszög alakú vésetek borítják, felületén pedig vésett vonalak találhatók. A kormeghatározás megerősítette, hogy a lelet a viking korból származik, rendőrségi analitikai vizsgálatok pedig azt is kimutatták, hogy a tárcsa felületén lévő vésetek szándékoltan kerültek rá, nem csupán az idők során keletkező sérülések eredményei. Az eszköz egy napiránytű része lehetett, erre utal, hogy a felületére vésett vonalak egy része kísértetiesen hasonlít a korabeli napórakészítés során használt segédvonalakhoz. A napóra úgy működik, hogy a középső lyukba egy árnyékvető pálca kerül, az általa vetett árnyék csúcsának görbéjét a készítő belevési a tárcsa felületébe, és egy referencia irányba (pl. észak) mutató jelzést helyez fölé. Ha napsütéses időben előveszik a tárcsát, és addig forgatják, hogy a pálca árnyékának csúcsa érintse az előre bevésett görbét, akkor a jelzés a megfelelő irányba mutat, és a navigátor ez alapján már tudja, merre kell haladni.
A módszer azonban csak napsütéses időben működött. Az északi területeken gyakran borult, ködös az idő a nap nagy részében. "Arra, hogy ekkor mit csinálhattak, a vikingek sagáiban találhatunk magyarázatot. Több helyen is említik, hogy ekkor egy rejtélyes eszközt, napkövet használtak, melynek segítségével akkor is megtalálták a Nap helyét, ha azt felhő vagy köd takarta el. A napkövek olyan kristályok voltak, melyekkel a vikingek az égboltfény rezgéssíkját, más szóval polarizációirányát határozták meg. Vannak történetek, melyek olyan értékesnek tartották ezt a követ, hogy csak a király rendelkezhetett vele, vagy éppen kincstárakban őrizték. Általában sima felületű, átlátszó eszköznek írják le." (https://444.hu/2016/07/30/magyar-kutatok-fejtik-meg-hogyan-navigaltak-a-vikingek). Navigáció a csillagok alapján: célja a jármű helyzetének meghatározása az égitestek látszólagos elhelyezkedése alapján. Az északi féltekén az É-i irányt mutató Sarkcsillag (Polaris) horizont feletti magassága közelítőleg egyezik a hely szélességi körével. Az eltérés oka az, hogy a Sarkcsillag nem pontosan az égi póluson van.
Mai sextáns, a Jákob bot-ja nevű egyszerű szerkezet műszerként megépítve. A Nap delelési magasságának, a hosszúsági fok meghatározására alkalmas. A kéttükrös mérést (egy képben lehet látni a horizontot és az égitestet) 1731 -ben találták fel. A mai szextánsok ennek tökéletesített változatai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tenger%C3%A9szeti_kronom%C3%A9ter))
NAVIGÁLÁS MŰSZEREKKEL
A szélességi kör ismerte nem elégséges egy hajó pontos helyének meghatározásához. Az 1750-es évek közepéig a tengeren való navigáció az európai hajósok számára csak a szárazföld láthatósági határáig volt megoldott, azon túl problémának számított, mert a földrajzi hosszúság meghatározására nem volt használható, pontos módszerük. Ahhoz, hogy meghatározzák, hogy egy hajó hol tartózkodik egy szélességi körön, azt a módszert találták ki, hogy időben mérve milyen távol van egy ismert helytől, ami Greenwich, Nagy-Britannia lett, mert a Föld forgási sebessége állandó. Hosszúsági fokokkal jelölik a távolságot Greenwichtől.
Egy tengerészeti kronométer, speciális óra alkalmazásával meghatározható (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tenger%C3%A9szeti_kronom%C3%A9ter) a hajó helyének földrajzi hosszúsága. 18. századi megjelenése forradalmasította a hosszú távú tengeri hajózást, illetve navigációt. A Föld felszínén elfoglalt pozíció meghatározásához elvileg három adat szükséges: a földrajzi szélesség, a földrajzi hosszúság és a tengerszint feletti magasság. A tengeri hajózásban a magasság meghatározásától általában eltekintenek.
HMS Association 1707 -ben navigációs hibából elsüllyedt (https://en.wikipedia.org/wiki/HMS_Association_(1697))
A navigátorok meg tudták határozni a földrajzi szélességet a Nap láthatósági szög-ének megmérésével deleléskor, vagy a Sarkcsillag legnagyobb magassága alapján. A kronométer használatának jelentősége az, hogy megállapítható vele a helyi idő és egy ismert koordinátájú földrajzi hely, például a greenwichi idő különbsége (amihez a kronométert a hajó indulásakor beállították). A Föld tengely körüli forgása alapján 1 óra időkülönbség 15°-nak felel meg (24 óra = 360°). Vagyis az Nap delelés időkülönbségének mérésével megkapjuk a földrajzi hosszúság eltérését egy ismert hely földrajzi hosszúságához viszonyítva.
Christiaan Huygens, az ingaóra 1656-os feltalálója 1673-ban, Franciaországban kísérelte meg első ízben a tengerészeti kronométer építését. 1675-ben Huygens megalkotott egy kronométert, amiben a szabályozást lendkerék és rugó végezte, az inga nélkül. Az óra azonban pontatlannak bizonyult a tengeren.
Christiaan Huygens, az ingaóra 1656-os feltalálója 1673-ban, Franciaországban kísérelte meg első ízben a tengerészeti kronométer építését. 1675-ben Huygens megalkotott egy kronométert, amiben a szabályozást lendkerék és rugó végezte, az inga nélkül. Az óra azonban pontatlannak bizonyult a tengeren.
1714-ben az angol kormány pályázatot írt ki a földrajzi hosszúság tengereken való meghatározásának módszerére. A díj az elért pontosságtól függően 10 000 és 20 000 angol font volt (mai értéken több millió font). John Harrison yorkshire-i ács nyerte a pályázatot. 1735-re létrehozta első kronométerét, amiben két, egymással összhangban, de ellentétesen mozgó súly kiegyenlítette a hajók szabálytalan mozgásából adódó zavarokat. Később több lépésben pontosította a mérést, pl. az időmérés hömérséklet függése miatt. A legteljesebb nemzetközi tengerészeti kronométer-gyűjtemény (beleértve Harrison óraszerkezeteit a H1-től a H4-ig) a National Maritime Museum-ban található, Greenwich, Nagy-Britannia.
A delelés vándorlása a Greenwichi Királyi Csillagvizsgálóból nézve az év folyamán, hónaponként. Egy 8-as alakzat, amely az időt (fokban, nem időben, 1°= 4 perc) ábrázolja a Nap déli magasság-ának, delelésének függvényében a napóra helyén (https://en.wikipedia.org/wiki/Sundial). A magasságot függőlegesen, az időt vízszintesen ábrárázolták.
A hosszabb útra induló hajók rövid ideig horgonyt vetettek a Temze folyón és megvárták a greenwichi királyi csillagászati obszervatórium pontosidő-jelzését, ami egy gömb leejtésével történt minden nap, pontban 13 órakor. A gyakorlatból alakult ki később a Greenwich Mean Time, azaz a greenwichi középidőn alapuló zónaidő nemzetközi alkalmazása (https://hu.wikipedia.org/wiki/Csillag%C3%A1szati_navig%C3%A1ci%C3%B3)
NAVIGÁLÁS KRONOMÉTEREKKEL
A tengeri kronométer (https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_chronometer) olyan precíziós időmérő, amelyet hajón hordoznak, és a hajó helyzetének égi navigációval történő meghatározására használnak. A hosszúsági fok meghatározására szolgál a greenwichi középidő (GMT) és az égitestek megfigyelése alapján az aktuális helyen mért idő összehasonlításával. Pontos órát, kronométert csak az 1700-as évek második felére tudtak a fedélzeten használható kivitelben elkészíteni. A kronométer megjelenéséig a hajózásban az ún. "szélességi hajózás" vagy "középszélesség hajózás" módszerét használták. Európát elhagyva a keresett tengerentúli kikötő szélességi fokon hajóztak (a szélességet tudták jól mérni és kiszámítani, a navigátorok a szélességet a nap delelési napszögének mérésével tudták meghatározni, vagyis amikor a nap elérte a legmagasabb pontját az égen, a tetőpontját. Vagy az északi féltekén a Polaris, azaz a Sarkcsillag horizonthoz viszonyított szögének mérésével, ami általában szürkületkor volt, majd ezen a szélességen addig hajóztak a kívánt irányban, jellemzően nyugat felé, a passzátszelek segítségével), amíg meglátták, esetleg beleütköztek a keresett szigetbe. Ez a módszer azzal a hátránnyal járt, hogy sokszor nem találták meg újra a már korábban felfedezett szigetet. A problémát csak a kronométer kifejlesztése oldotta meg, amelynek segítségével már pontosan tudtak földrajzi hosszúságot is számítani.
A holland tudós Gemma Frisius volt az első, aki 1530-ban javasolta a kronométer használatát a földrajzi hosszúság meghatározására. Mivel a Föld szabályos, kiszámítható sebességgel forog, a kronométer és a hajó helyi ideje közötti időkülönbségből a gömbi trigonometria segítségével kiszámítható a hajó hosszúsága a 0°-os hosszúsághoz viszonyítva.
A gyakorlati égi navigációhoz tengeri kronométerre van szükség az idő méréséhez, szextánsra a szögek méréséhez, egy almanachra, amely az égi objektumok koordinátáit tartalmazza. (Továbbá egy látószög csökkentő táblázatra, amely segít a magasság- és a szögszámítások elvégzésében, valamint egy térképre a régióról. A látószög csökkentő táblázatokkal csak összeadásra és kivonásra van szükség.) Minden négy másodperc, ha az időmérés hibás, a kelet-nyugati helyzetben valamivel több mint egy tengeri mérföld hibát okoz, mert a Föld felszíni sebessége szélességfüggő. A 20. századig a legpontosabb időmérők az ingaórák voltak, de mind a hajó billegése a tengeren, mind a Föld gravitációjának akár 0,2%-os ingadozása elméletben és gyakorlatban egyaránt használhatatlanná tette az egyszerű és a gravitáción alapuló ingaórát.
Az egyik első nem ingás hajóóra 1840 körül (1761-ben szabadalmaztatta John Harrison, https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_chronometer)
Henry Sully (1680-1729) 1716-ban mutatta be az első tengeri kronométert, 1726-ban a másodikat (https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_chronometer).
Christiaan Huygens 1673-ban Franciaországban tette az első kísérletet egy tengeri kronométer építésére. A kronométere, amely inga helyett egyensúlykereket, egy spirálrugót és egy horgonyt (anker) alkalmazott a szabályozáshoz, megnyitva ezzel az utat a tengeri kronométerek és a modern zseb- és karórák előtt. Találmányára szabadalmat kapott, de órája a tengeren pontatlan volt. 1714-ben a brit kormány díjat ajánlott fel a tengeri hosszúság meghatározására szolgáló módszerért. John Harrison, egy yorkshire-i asztalos talált ki egy olyan órát, amely egy pár, rugókkal összekapcsolt, ellenirányban rezgő, súlyon alapult, amelynek mozgását nem befolyásolta a gravitáció vagy a hajó mozgása. Első két tengeri órája, a H1 és H2 1741-ben készült el, elnyerte a díjat.
John Harrison H5 jelű kronométere 1772 -ből (https://en.wikipedia.org/wiki/Marine_chronometer)
*
Hanno – görögösen Hannón – karthágói utazó, író az i. e. 5. században.(https://hu.wikipedia.org/wiki/Hanno_(utaz%C3%B3))
I. e. 500 körül a gyarmatosítási céllal a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon hosszabb felfedező utat tett. Eredetileg pun nyelven írt egy útleírást, amelynek egy példányát Karthágóban Saturnus templomában őrizték. Az iratot később, a pun háborúk korában görög nyelvre is lefordították. A görög szöveg csonkán maradt fenn. A mű a 18. fejezetben említést tesz egy, az emberekre igen hasonló gorillafajról, amely Afrika nyugati partján élt. Az út irányát Idősebb Plinius Gadestől Arábiáig terjedőnek mondta.
Az i. e. 4. század végén vagy az 5. század első negyedében a punok tettek kísérletet arra, hogy Melkart oszlopain túl délnyugatra induljanak. Ez a kísérlet főleg Hanno expedíciója, aki 60 ötvenevezős hajóval és 30 000 emberrel indult útnak. Afrika északnyugati partjai mentén haladt, és a legtávolabbi ponton, amit elért, megalapította Cerne városát, ami olyan messze volt délre Melkart oszlopaitól, mint amilyen messze Karthágó keleti irányban. Hanno ezután tovább hajózott, és elérte a trópusi Afrika partjait egészen Zöld-fokig. A feljegyzésekből egyes kutatók arra következtetnek, hogy elérhette Sierra Leonét vagy Kamerunt is.
Himilko (https://hu.wikipedia.org/wiki/Himilko) karthágói felfedező hajós volt, aki az i. e. 6. század végén, a karthágói hatalom csúcsának idején élt. Himilko a Földközi-tenger első ismert felfedezője, aki Európa északnyugati partjai mentén hajózott. Kalandjainak elveszett beszámolói a római írók által váltak ismertté.
Himilko útjára való legrégebbi utalás a Naturalis Historia rövid említése idősebb Plinius római tudóstól származik. Rufus Festus Avienus, a 4. században élt latin író háromszor is idézte, aki Ora Maritima címmel írta a földrajzi beszámolóját. Himilko észak felé hajózott a mai Spanyolország, Portugália, Anglia és Franciaország között. Az Északnyugat-Franciaországban, valamint Portugáliában élő Oestrimii törzs területén valószínűleg a bronz és más ötvözetek előállításához használt ón kereskedelem területén járt. A karthágói Himilko útjairól szóló feljegyzések említik Albion és Ierne szigeteit is. Avienus azt állította, hogy az Oestriminisig való utazás négy hónapig tartott a karhágóiaknak. Himilko (Avienus szerint) az első volt, aki az északi Atlanti-óceánt vitorlázással átszelte; Himilko a dél-ibériai tartesszusok által használt kereskedelmi útvonalat követte. Himilko utazásait úgy írta le, mint meglehetősen rossz élményt, többször említett tengeri szörnyeket, valószínűleg azért, hogy megakadályozza a görög riválisokat abban, hogy az új kereskedelmi útvonalukat megismételjék.
**
Navigáció a rómaiak idején: Az iránytűt már az i. e. második századtól használták Kínában, de Európában csak az i. u. 14. században jelent meg (https://www.vita-romae.com/roman-ships.html). Plinius szerint a föníciaiak és a görögök csillagászati ismereteit vették át a rómaiak. A föníciai hajósok tudták, hogy az Ursa Minor csillagkép szűkebb körben kering az égi Északi-sark körül, mint az Ursa Major, és az Ursa Minort arra használták, hogy pontosabban meg tudják határozni az északi irányt. Az irány megbecslésére más, kevésbé pontos módszerek is léteztek, a római tengerészek délben a Nap magasságát figyelték, a szél és a hullámzás alapján becsülték meg az irányt. A földrajzi helymeghatározásában a Nap delelésénak megfigyelése segítette a hajósokat és a korai csillagászokat. A földrajzi szélességre délben a Nap delelési legnagyobb magassága alapján következtethetünk, az Egyenlítőhöz közeledve egyre magasabban delel délben a Nap.
A római tengerészek, amikor csak tudtak, a partok mentén hajóztak. Az i. u. I. század közepén Lucanus ír Pompeiusról, aki egy tengerészt kérdezget a csillagok navigációban való használatáról. A tengerész válaszában leírja, hogy a cirkumpoláris csillagokat használta a navigációhoz. Valamely szélességi fok mentén való navigáláshoz a hajósnak egy cirkumpoláris csillagot kellett találnia az égbolton az adott fok fölött. Apollonius például a β Draconist használta navigációjához, amikor az Alpheus folyó torkolatától nyugatra, Szirakúszába utazott.
A Földközi-tenger egyik előnye a szigetek nagy száma (különösen olyan helyeken, mint Görögország). A tengerészek úgy hajóznak, hogy felismerhető tájékozódási pontokhoz viszonyított helyzetüket feljegyezték, és olyan hajózási irányokat használnak, amelyek már az ókorban is léteztek. A Földközi-tenger partvidéki útvonalait először görögül írták le. Az i. e. 4. században lett szokásos, és az i. u. 50-re már nemcsak a Földközi-tengerre, hanem az Atlanti-óceán franciaországi és afrikai partjai mentén, valamint a Perzsa-öböl mellett Indiába és azon túlra vezető útvonalakra is léteztek latin és más nyelveken írt vitorlás útvonalak.
Mind a kereskedelmi hajókat, mind a hadihajókat vitorlák és evezősök hajtották (https://www.worldhistory.org/article/1028/roman-shipbuilding–navigation/). Az evezősök százait hangszerrel irányították, fúvós hangszert használtak. A római tengerészeknek jól kellett ismerniük a széljárásokat, a vitorlához viszonyított szélirányt, és tudniuk kellett, hogyan kell a vitorlákat különböző időjárási körülmények esetén állítani. A Földközi-tengeren a kereskedelmi hajózás a négy téli hónap alatt szünetelt.
A Földközi-tengeren számos, többé-kevésbé rendszeresen hajózott vitorlás útvonal létezett a római időkben. A világ minden tájáról érkeztek áruk a városba a nápolyi öböltől nyugatra fekvő Pozzuoli kikötőjén és a Tiberis torkolatánál fekvő hatalmas Ostia kikötőjén keresztül. Évente 1200 nagy kereskedelmi hajó (kb. 350 tonnás) érkezett Ostia kikötőjébe, vagyis hajózható naponként körülbelül öt. A nagy kereskedelmi hajók megközelítették a célkikötőt, és a maihoz hasonlóan számos kishajó, vontató fogadta el őket.
A hajók általában 4-5 csomós átlagsebességgel közlekedtek a Földközi-tenger vizein. A leggyorsabb hajók 6 csomós sebességet értek el. Egy út Ostiából az egyiptomi Alexandriába a széltől függően 6-8 napot vett igénybe. A délről északra vagy keletről nyugatra történő utazás a kedvezőtlen szelek miatt általában több időt vesz igénybe.
***
Az antiküthérai mechanikus szerkezet (https://hu.wikipedia.org/wiki/Antik%C3%BCth%C3%A9rai_szerkezet) egy antik fogaskerekes szerkezet, ami naprendszerbeli objektumok pozíciójának megállapítására, holdfogyatkozások kijelzésére alkalmas, tetszőleges dátum beállításával. „Antiküthérai óra” néven is ismert, de nem számológép, ahogy az irodalomban gyakran nevezik. A szerkezet fogaskerekeit egy kar segítségével lehetett mozgatni. A fogaskerekek óramutató karokat mozgattak az előlap felett. A szerkezet jövőbeli vagy múltbéli dátumok megadásával pontosan megállapította a meghatározott időpontban a Nap, a Hold és a további öt, akkoriban ismert bolygó helyét (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz).
Keletkezése i. e. 205-re tehető. A szerkezetre 1902 -ben bukkantak 40 méter mélységben a Kréta közelében fekvő Antiküthéra szigete mellett egy, az i. e. 1. században elsüllyedt római hajóroncsban. Az antiküthérai szerkezet 40 darab kézzel készített bronz fogaskerékből és tárcsából áll. A legnagyobb keréknek eredetileg 223 foga volt. A szerkezeten görög csillagászati feliratok találhatóak. A szerkezet 33 cm magas, 17 cm széles és 9 cm mély, bronzból készült és fatokban volt elhelyezve. Több mint 2000 írásjel és szimbólum található rajta. Fő eleme egy tárcsa az elülső lemezen, mely a görög állatövet és az egyiptomi naptárt mutatta. Hátsó oldalán további két tárcsa helyezkedett el, melyek a holdciklusok és a fogyatkozások idejének információit jelenítik meg.
Az antiküthérai szerkezet eredetéről nem tudunk biztosat. Egyik elmélet szerint „feltalálója” Rodoszi Poszeidóniosz sztoikus filozófus lehetett, mások Arkhimédésszel hozzák kapcsolatba. Megint mások szerint Arkhimédész korában még nem volt ismert a görög tudósok előtt a Hold egyenetlen sebességű mozgása, ezt nagyjából egy évszázaddal később Hipparkhosz tette ismertté a görög világban. Cicero említést tett az egyik művében egy szerkezetről, melyet állítólag Rodoszi Poszeidóniosz készített. Azt a készüléket azonban i. e. 212-ben – amikor Arkhimédészt megölték Szürakuszai kifosztásakor – Marcus Claudius Marcellus római tábornok szerezte meg. A készüléket családi örökségként őrizték, s e család barátjaként Cicero talán láthatta is azt. (Cicero, De Natura Deorum II.88).