HAJÓK TÖRTÉNETE: JULIUS CAESAR A TENGEREN
(2021 szeptember)
ABSTRACT
Caesar megkísérelte meghódítani Britanniát, először eredménytelenül. A Csatornán történő átkeléshez meg kellett ütköznie a gallok (a venétek törzse) 220 hajójával. Az "ismert világon" túli Britanniába való átkelés olyan dicsőséggel járt Caesar számára, hogy a szenátus húsznapos hálaadást rendelt el. Az első sikertelen expedíción (i.e. 55) a térségben élő britekről, királyaikról szerzett ismereteket a második (i.e. 54-ben), már hódító szándékú és hasonlóan sikertelen hadjáratában használta fel. Ekkor már behatolt Britanniába, de a viharos időjárás és az árapály összetörte a hajóit. A sikeres invázió 43-ban történt. A britek harci szekerei ismeretlenek voltak a rómaiak számára, akik versenyszekereket (bigákat) ismerték és használták. / HISTORY OF SHIPS: JULIUS CAESAR AT SEA, Caesar attempted to conquer Britain, at first unsuccessfully. To cross the Channel, he had to encounter 220 ships of the Gauls (the Venetians). The crossing into Britain beyond the 'known world' brought Caesar such glory that the Senate decreed a twenty-day thanksgiving. The knowledge he had gained about the Britons and their kings in the region on his first unsuccessful expedition (55 BC) was used in his second (54 BC), already conquering and equally unsuccessful campaign. By then he had already invaded Britain, but stormy weather and tides wrecked his ships. The successful invasion took place in 43. The British chariots were unknown to the Romans, who knew and used chariots (bigas).
Római harci szekér
Római biga (Vatikáni Múzeum, készítette Franzoni)
BEVEZETÉS
Caius Iulius Caesar, i.e.100 - i.e. 44, kiváló hadvezér és politikus, a Bevezetésben áttekintjük a katonai és politikai pályafutásá, a Wikipedia oldalai alapján (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caius_Iulius_Caesar). A Római Köztársaság egyik utolsó consulja, a császárság intézményének létrehozásában is volt szerepe. Elfoglalta Galliát és elsőként vezetett hadjáratot Britanniába, mind a kettőt saját kezdeményezésre, a dicsőségért, és a diadalmenetért is, amiért politikai kiváltságok jártak. Minden idők egyik legnagyobb hadvezére és stratégája volt és kiváló politikus és szervező volt, tudta irányítani a katonáit, intézményeit. Jelentősége Nagy Sándoréval vetekszik. Polgárháború bontakozott ki ellene, amit megnyert, központosította és megreformálta a köztársaságnak a kései éveiben szétzilálódott közigazgatási rendszerét, politikai ellenfelei megyílkolták. A merénylet után polgárháború tört ki Caesar hívei (Octavianus, Marcus Antonius, Lepidus) és a köztársaságiak (Brutus, Cicero és mások) között. A polgárháború és a Köztársaság azzal zárult le, hogy a Caesar által örökbe fogadott Octavianus császár lett Augustus néven. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
Politikai pályafutása úgy kezdődött, hogy i. e. 82-ben önkéntes száműzetésbe vonult. Megfosztották papi méltóságától, elkobozták felesége hozományát és családi öröksége egy részét is elvesztette; törvényen kívülivé vált. Ennek ellenére a Kis-Ázsiában a
katonai szolgálatban mutatott kiváló magatartása miatt szenátor lett. Még Cicero is elismerte tehetségét. Caesar retorikai tanulmányok céljából Rodoszra utazott, de útközben kilíkiai kalózok fogságába esett, akik csak váltságdíj ellenében akarták szabadon engedni. A kalózok 20 talentum aranyat követeltek érte, ő azonban ezen felháborodott és 50 talentumban határozta meg saját értékét. Mikor szabadon bocsátották, Caesar kifigyelte a kalózok búvóhelyét, majd flottát toborzott, melynek élén lerohanta a kalóztámaszpontot. A foglyokat börtönbe zárták, de Caesar enyhének találta az ítéletet, ezért keresztre feszíttette őket, ugyanis fogsága idején többször megígérte a kalózoknak, hogy el fog elbánni velük, de azok kinevették, mert azt hitték, hogy viccel.
Szenátorként feladata lett a templomok, középületek építése és karbantartása, a Via Appia építése, valamint a közlekedés és Róma mindennapi életével kapcsolatos dolgok megszervezése, de a legfontosabb feladata a nyilvános játékok megszervezése és a Circus Maximus igazgatása volt. Ezek népszerűséget hozó feladatok voltak, de eladósodott. A Via Appia-t i. e. 310 körül kezdték építeni, megoldandó a dél felé haladó hadseregek utánpótlását. A Forum Romanumról induló Via Appia maradványai ma is láthatóak.
Circus Maximus (https://okorirome.eoldal.hu/fenykepek/roma-nevezetessegei/circus-maximus/circus.jpg.html)
Caesar közel állt a teljes anyagi csődhöz, de a nép körében nagy tekintélyre tett szert az általa szervezett látványos játékokkal. Látványosságként apja tiszteletére Caesar 320 pár ezüst gladiátorpáncélt állított ki hatalmas költségek árán. Pontifex maximusszá, főpappá választották i. e. 63-ban, ami az adóságfüggését enyhítette, mivel pontifexszé választása egész életre szóló volt. Majd Caesart római praetorrá választották, i. e. 61-ben Hispania propraetorává, kormányzójává nevezték ki, Hispániában már előzőleg is volt tisztsége. A kormányzóság potenciálisan jövedelmező kinevezés volt. Hispániába katonai vezetőként jelentős hírnévre is szert tett. I. e. 61 és 60 között győzelmet aratott a galíciaiak és a luzitánok felett, Hispánia meghódításáséert diadalmenet menet járt volna, de lemondott róla. Jelentős haszna volt a gyözelmekből, amely biztosította adósságai fedezetét, embereinek jelentős részt biztosított a zsákmányból, a római kincstárt is gyarapította. Ennyi győzelme után imperátorként köszöntötték.
I. e. 60-ban alakította -későbbi nevén- az első triumvirátus-t Crassusszal és Pompeiusszal, majd megválasztották consulnak, ami a szenátus főtisztsége volt.
Consulként "rendet csinált" Rómában, pl. száműzetésre ítéltette Cicerót. Elindította a gall háborúkat (i. e. 58–49) proconsulként, amelyben meghódította Galliát. Germania egy részével együtt Rómához is csatolta Galliát, a hadjárat a consuli tisztségét megszakította. Ez volt Nagy Sándor óta a legnagyobb hódító háború: először legyőzte a helvétek törzsét (a mai Svájc területén), majd a belga törzsszövetséget, a nerviusok törzsét és a venetákat, a tengeren is. I. e. 55. augusztus 22-én megpróbálkozott egy britanniai invázióval két légióval. Caesar a saját élménybeszámolóját a hadjáratról a „A gall háború” c. művében írta le. Plutarkhosz szerint a gall hadjárat 800 meghódított várost, 300 leigázott törzset, egymillió rabszolgának eladott embert és hárommillió csatában elesettet eredményezett. A korabeli történészek eltúlozták a számokat, de sikeres és irigyelt hadvezér volt. Sokat tudott haditechnikai eszközökről, a csapat-szervezésről és vezetésről, átszervezte a légiókat. Gallia hű maradt Rómához egészen a Nyugatrómai Birodalom bukásáig, 476-ig.
I. e. 50-ben a szenátus visszarendelte Caesart Rómába, hadseregét pedig feloszlatták, mert a proconsuli megbízatása lejárt és a szenátus megtiltotta Caesarnak, hogy egy második consulátusra pályázzon. Caesar úgy gondolta, hogy vádat emelnek ellene és politikailag kirekesztett lesz, amikor Rómába érkezik. Árulással és engedetlenséggel is vádolták: de i. e. 49.-ben átlépte a Rubicont (vagy Rubico folyót) csupán egyetlen légióval és háború nélkül elfoglalta Rómát. Ezzel egy polgárháborút indított el, ekkor hangzott el a „Alea iacta est”, azaz „A kocka el van vetve” mondás. Ellenfelei elmenekültek, mert nem tudták, hogy csak egy légiója van, Ibériáig illetve Görögországig üldözte és legyőzte őket. Caesart Rómába visszatérve dictatorrá nevezték ki, majd 11 nap után lemondott, és másodszorra is consullá választották.
Egyiptomban Caesar legyőzte Ptolemaiosz csapatait, és Kleopátrát hatalomra segítette, akitől Caesar egyetlen fia született, Caesarion. Caesar és Kleopátra nem házasodott össze. Közel-Keleten egyik csatájának kimenetele olyan gyorsan eldőlt, hogy Caesar a következőképpen emlékezett meg a csatáról: „Jöttem, láttam, győztem.” (Veni, vidi, vici). Keletről Rómába jött, ahol újjászervezte a Római Köztársaság alapintézményeit. Dictator, élethossziglan censor és öt év időre consul lett. Caesar a polgárháború történetét a "Feljegyzések a polgárháborúról" című munkájában írta meg. Caesar Egyiptomban i.e. 48–ban trónra ültette VII. Kleopátrát. I.e. 44. március idusán (15-én) Iulius Caesart meggyilkolták.
A II. Triumvirátust, Marcus Antoniust, Octavianust és Lepidust bízták meg az államügyek rendezésével. Az actiumi csata a római polgárháború legjelentősebb tengeri összecsapása volt i.e. 31-ben, amelyet Octavianus vívott Marcus Antonius ellen, akit Kleopátra egyiptomi királynő is elkísért hajóival. A csatában Octavianus győzött, a csata időpontját a Római Köztársaság majdnem ötszáz éves történetének végének tekintik, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata), Octavianus i.e. 27-ben Augustus néven császár lett, idejében sok provinciát csatoltak a birodalomhoz.
Caesar bronzszobra a Forumon, alul a játék tengeri csaták képével*
Caesar saját képmásával pénzt veretett, ez volt az első eset Róma történetében, hogy élő ember képe szerepelt egy pénzérmén. Templomokat, palotákat építtetett (361-364. o., Hajnóczi Gyula: Az építészet története, Ókor, Tankönyvkiadó, 1967. ISBN 963 17 6769 8), köztük a Curiát, a szenátus épületét. (Julius Caesar fóruma, latinul Forum Julium vagy Caesaris, a Curia mögött terült el. Ma a via del Carcere Tulliano-n helyezkedik el.) Julius Caesar száz millió sestertiuson vásárolta meg a földterületet, ahol az épületegyüttes emelkedett: a házak, terület megvásárlására és lerombolására galliai hadizsákmányát áldozta fel. A négyszögű fórum közepén volt a Venus Genetrix templom, melyet i. e. 46-ban szentelték fel. Julius Caesar az istennőtől eredeztette magát. A templom falai között magasodtak egykor Venus és Cleopatra szobrai. A templomból mára csak három korinthoszi oszlop és az emelvény maradt fenn. Előtte helyezkedett el a ma már nem létező Caesar-lovasszobor, mely eredetileg bronzból készült. Új időszámítást veztette be (Függelék I.), megszervezte a tengeren a gabonaszállítást, az árpa, Hordeum vulgare, és a tönke búza, riticum dicoccum szállítását.
A Caesar Venus templomának három oszlopa ma a Forum Románumon (Wikipedia)
Julius Caesar Tengeri csatája a ventekkel Morbihani csata (i.e. 56.-ban, https://weaponsandwarfare.com/2015/08/27/caesars-naval-campaign-against-the-veneti/) Mivel a 220 hajóból álló venetiai ellenséges flotta megsemmisítése volt az egyetlen tartós megoldás a probléma megoldására, Caesar utasította a katonáit, hogy építsenek hajókat. Gályái azonban hátrányban voltak a jóval vastagabb palánkokból készült venetiai hajókkal szemben. A venetiai hajók a palánkok vastagsága miatt ellenálltak a döfőorros támadásoknak, míg nagyobb oldalmagasságuk miatt lövedékekkel árasztották el a római hajókat. A lövedékek még a Caesar által a hajókra fából épített bástyákat is elérték. A venetiaiak olyan ügyesen manővereztek a vitorlásaikkal, hogy az átszállás, a csapóhíd használata is lehetetlen volt. Ezek a tényezők, valamint a partok és a több mint 7 méteres árapályok alapos ismeretének hiánya miatt a rómaiak hátrányban voltak. A rómaiak kitartása és találékonysága segített, Caesar legátusa (Decimus Junius Brutus Albinus) kapta meg a római flotta parancsnokságát és egy döntő ütközetben sikerült megsemmisítenie a gall flottát a Quiberon-öbölben, miközben Caesar a partról figyelte az ütközetet.
Bretagneban, Galliában is volt egy velencei (Veneti) vevű törzs Caesar idején, akikel a tengeren meg is ütközött (https://weaponsandwarfare.com/2015/08/27/caesars-naval-campaign-against-the-veneti/)
A rómaiak hosszú csáklyákat használtak, amivel a mellettük elhaladó hajók köteleit (melyek a fedélzet szélein voltak rögzítve) elvágták. A rómaiaknak végül sikerült a fedélzetre átmászniuk, és az egész venetiai flotta a kezükbe került. A venetiaiak 30-40 méter hosszú és 10-12 méter széles, evezők nélküli, négyszögletes vitorlájú hajóik voltak. Nagyon magas oldaluk volt, így a legénység védve volt a római lövedékekkel szemben. A Lorient-nál lezajlott tengeri csata során Caesar flottája 220 velencei hajó ellen harcolt, a rómaiaknak azzal sikerült behozniuk kezdeti hátrányukat, hogy a hosszú rudakra szerelt éles kampókkal (dorydrepania) elvágták ellenfelük vitorlázatának köteleit; addig ismeretlen vagy nem leírt harci módszerrel, mert a bőrvitorlák leestek, így a velenceiek mozgásképtelenné váltak.
Római hajók Caesar korában, i.e. 50 körül*
Julius Caesar első expedíciója Britanniába (i.e. 55-ben, https://en.wikipedia.org/wiki/Julius_Caesar%27s_invasions_of_Britain)
Julius Caesar először i.e. 55 - ben szállt partra, és csak száz évvel később hódították meg a rómaiak, i.e. 43 -ban. Caesar első útja sikertelen volt, inkább az első Britanniába irányuló római expedíciónak lehet tekinteni. Két légóval kelt át, kb. 12 ezer emberrel, és 80 hajóval. Augusztusban kelt át, közel a hajózási szezon végéhez. Feltehetően néhány brit törzsfőnök biztatta, remélve, hogy a rómaiakat szövetségesként felhasználhatja rivális törzsek ellen, de legyőzte a brit időjárás.
Fantáziakép a behajózásról Galliában*
Caesar nyolcvan hajót gyűjtött össze, hogy két légiót, a hetediket és a tizediket, valamint segélycsapatokat szállítsanak át a Csatornán, összesen mintegy 12 000 embert. A lovasoknak és lovaknak külön hajókon kellett átkelniük Ambleteuseből. A szélcsend után a római hajók augusztus 26 -án a hajnali órákban elhagyták Boulognet és reggel meglátták a doveri fehér sziklákat, a sziklákon a fenyegető brit harcosokat, lovasokat és harci szekereket. Caesar órákon át várt a tengeren a lovasságra, amelyet Ambleteuse -ben az árapály és a szél visszatartott. Délután a római flotta északkeletre vitorlázott el nélkülük, hogy elég széles, partra szálláshoz alkalmas helyet találjon. A britek a szárazföldön követték a hajókat. Kb. a mai Dealnél a légiósok fegyverrel és felszereléssel partra szálltak, közben a britek dárdákkal dobálták őket. Kemény harc árán kijutottak a partra, és megfutamították a briteket. Az üldözésük nem volt lehetséges lovasság nélkül, a rómaiak letáboroztak.
Caesar partraszállása Kentben, Britanniában *
A britek követeket küldtek Caesarhoz, hogy békét kérjenek. Caesar túszokat kapott és augusztus 30.-án végre megjelentek a lovassági szállítmányok, de egy hirtelen támadt vihar elsodorta őket, és visszaszorította őket Galliába. Az orkán egybeesett egy kivételesen magas dagállyal. Caesar számos hajója leszakadt a horgonyairól és a parton hajótörést szenvedett. A britek ezt észre vették és sereget kezdtek gyűjteni. A rómaiak megkezdték a hajók javítását, de most már élelmiszerhiányban is szenvedtek. A csapatok bemerészkedtek a termőföldekre, hogy ellátmányt gyűjtsenek, de a hetedik légión a brit harciszekerek és lovasok rajtaütöttek. A rómaiak szerencséjére a támadás olyan porfelhőt kavart, hogy Caesar a táborból észre vette és segítségükre tudott sietni. Többnapos szakadatlan esőzés után Caesarnak sikerült a briteket közelharcra kényszeríteni. A briteket súlyos veszteségekkel legyőzték, de nem tudták őket hatékonyan üldözni. Caesarnak elege lett, felszállította embereit a hajókra, és visszahajózott Galliába.
Caesar a következő évben újra megpróbálta, és egy második 5 légióból álló erősebb és jobban felkészült haderővel, amely Brentfordonnál kelt át a Temzén, de az időjárás ismét kedvezőtlen volt, és a viharok összetörték hajóit. Miután megkötött egy adófizetésről szóló szerződést a helyi brit királlyal, ismét visszatért Galliába. Végül majdnem száz év telt el, mire a rómaiak ténylegesen meghódították Britanniát.
Qquinquereme, a hajó elején a kötéllel leengedhető csapóhíd a nevezetes corvus, római találmány. A felső két sorban ketten űltek egy evezőnél. KIs bástyát és vitorlát is szereltek a hajókra*
A rómaiak legnagyobb csatahajója, a quinquereme
Szerencsére, találtak egy domborművet Rómában ami egy"ötös", egy három evezősoros hajót ábrázol, az Isola Tiberina-n.A hellenisztikus kori hadihajók közül talán a leghíresebb, a karthágóiak és a rómaiak is széles körben használták, a quinquereme (latinul: quīnquerēmis; görögül: pentērēs) néven. A Szürakuszai zsarnok, I. Dionüsziosz (r. i. e. 405-367) i. e. 399-ben, a karthágóiak ellen irányuló nagyszabású haditengerészeti fegyverkezési program részeként már alkalmazta. A 4. század nagy részében az "ötösök" voltak a legnehezebb hadihajótípusok, és gyakran a triremes és quadriremes flották zászlóshajójaként használták őket. Athén pedig 324-ben vetett be néhányat. A "ötösök" a 4. században is a legnehezebb hadihajótípusok közé tartoztak. Ezek mind három evezősoros hajók voltak, egy nagy négyszögletes fővitorlával és egy kis négyszögletes (artemon) orrvitorlával szerelve. A vitorlák anyaga helyenként változott, papírusz, fehér len vagy bőr volt, gyékégyszövéssel. Keeles, de nem gerinces, varrott hajók voltak, sok kereszttartót építettek be. A hossztatókat a karvelpalánkok közé és kívülre, a hajók oldalára építették, jó védelem volt az ellenséges hajók döfőorra ellen.
A Földközi-tenger keleti részén a legnehezebb hajók közül a 4. század utolsó két évtizedében megjelenő masszív poliremesek váltották fel őket, de nyugaton a karthágói haditengerészet fő támasza maradtak. Amikor a Római Köztársaság, amely addig nem rendelkezett jelentős haditengerészettel, belekeveredett a Karthágóval vívott első pun háborúba, i.e. 264-ben a római szenátus 100 quinquereméből és 20 triremesből álló flotta építésébe fogott. A rómaiak lefoglaltak egy hajótörött karthágói quinqueremét, és azt használták fel saját hajóik tervrajzaként, de azt állítják, hogy a római másolatok nehezebbek voltak, mint a jobban megépített karthágói hajók. De "négyeseket" és "hármasokat" is építettek, a különbség az evezőpadok méretében és a hajók szélességében volt. Az "ötös" típus elterjedt "hadihajó" volt, egyrómai quinqueremes összesen 420 fős legénységet szállított, amelyből 300 evezős volt, a többi tengerészgyalogos. Ha eltekintünk a kb. 20 fős fedélzeti legénységtől, és elfogadjuk az evezősök 2-2-1 arányát, akkor a quinquereme mindkét oldalon 90 evezővel és 30 fős evezőscsapatokkal rendelkezett. A ráépített fedélzetű quinquereme egy 70-120 fős tengerészosztagot is képes volt szállítani, így a teljes létszám körülbelül 400 fő lehetett. Egy "ötös" kb. 45 m hosszú, kb. 100 tonna súlyú, vízszintben kb. 5-6 m széles, és a fedélzete kb. 3 m magasan állt a tenger felett. A quinquereme jobb volt, mint a régi trireme, amelyet azonban sok haditengerészet jelentős számban megtartott.
Római triremis, az orrán kis négyszögletes orrvitorlával, az artemonnal (4)
Julius Caesar második expedíciója Britanniába (i.e. 54-ben nyarán, https://en.wikipedia.org/wiki/Julius_Caesar%27s_invasions_of_Britain)
I.e. 55-54 telén egy második inváziót terveztek, ahogy azt Cicero egyik leveléből is tudni lehet. Caesar elhatározta, hogy nem követi el ugyanazokat a hibákat, mint az előző évben, ezért nagyobb haderőt gyűjtött össze, mint az előző expedícióján: öt légiót a kettővel szemben, és kétezer lovast, amelyeket olyan hajókon szállított, amelyeket ő tervezett, a venetiai hajóépítési technológia tapasztalatai alapján. Alkalmasabbak voltak a partraszállásra, mint az i. e. 55-ben használtak, szélesebbek és kisebb merülésűek voltak. Portus Itius-t jelölte ki kikötőként, ahol egy felügyelőt hagyott, hogy felügyelje a Brittániába irányuló rendszeres élelmiszerszállítmányokat.
A katonai hajókhoz kereskedelmi hajók flottája is csatlakozott, amelynek kapitányai helyi gallok közül is kikerültek, akik remélték, hogy kihasználhatják a kereskedelmi lehetőséget. Valószínűbbnek tűnik, hogy a Caesar által a flottára megadott 800 hajó ezeket a kereskedőket és a csapatszállítókat is tartalmazza. Caesar ott szállt partra, amelyet az előző évben a legjobb partraszállási helynek talált és a britek nem is támadták meg a partraszálláskor.
A kenti hadjárat: a partraszállást követően Caesar azonnal éjszakai menetelésbe kezdett 12 mérfölddel (19 km) beljebb, egy folyami átkelőig. Valószínűleg valahol a Stour folyónál találkozott a brit erőkkel. A britek megtámadták, de visszaverték őket, majd megpróbáltak átcsoportosulni egy erődített erdős helyen, valószínűleg a kenti Bigbury Woodnál lévő dombvárnál, de ismét vereséget szenvedtek és szétszóródtak. Mivel már későre járt az idő, és Caesar nem volt biztos a területen, leállította az üldözést, és tábort vert. Másnap reggel azonban, amikor a további menetelésre készült, Caesar hírt kapott, hogy a horgonyon álló hajóit ismét egymásnak sodorta a vihar, és jelentős károkat szenvedtek, elmondása szerint mintegy negyven hajó. A rómaiak nem voltak hozzászokva az Atlanti-óceán és a La Manche csatorna árapályaihoz ( több mint 7 méter is lehet), áramlataihoz és viharaihoz.
Visszatért a partra, leállította a légiókat és nekilátott a flottája javításának. Emberei körülbelül tíz napon át éjjel-nappal dolgoztak, partra vontatták és megjavították a hajókat, megerősített tábort építettek köréjük. Üzenetet küldött, hogy küldjenek még több hajót.
Majd Caesar visszatért a Stour-i átkelőhöz, a britek ott tömörítették erőiket. Cassivellaunus, a Temzétől északra élő hadúr korábban háborúban állt a legtöbb brit törzzsel, de mert inváziótól tartottak, a britek Cassivellaunust nevezték ki egyesített erőik vezetésére. Több határozatlan csetepaté után a britek megtámadtak egy három légióból álló csapattestet, az üldöző római lovasság visszaverte és szétverte őket. Cassivellaunus rájött, hogy nem tudja Caesart nyílt csatában legyőzni. Haderejének nagy részét feloszlatta, és 4000 harci szekerének mozgékonyságára és a terep kiváló ismeretére támaszkodva gerillataktikával lassította a rómaiak előrenyomulását. Mire Caesar elérte a Temzét, a számára elérhető egyetlen átjárható helyet kihegyezett karókkal tűzték tele a parton és a víz alatt, a túlpartot pedig védték. A második századi források szerint Caesar a védők megfutamítására egy nagy harci elefántot (hadigépet?) használt, amely páncéllal volt felszerelve, és tornyában íjászokat és parittyásokat szállított. Amikor ez az ismeretlen lény átkelt a folyón, a britek és a lovaik elmenekültek és a római sereg átkelt.
Bronzból készült görög döfőorr kinagyítva (raman, rosztrumlat), továbbá két római három evezősoros modell
Római hajó palánk-szerkezete kétszeres palánkok esetén: sűrű kereszttartók, fenékgerenda (kelson), de nincs hajógerince a roncsnak: először a palánkokat erősítették össze vékony kötelekkel, csapokkal, utána a kereszttartókat építették be. (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_ship_of_Marausa)
A Trinovantusok, akiket Caesar a térség legerősebb törzsének nevez, (akik korábban szenvedtek Cassivellaunus uralmától), követeket küldtek, akik segítséget és ellátmányt ígértek Caesarnak. Caesart egyik brit kisérőjét kiáltották ki királynak, a Trinovantusok pedig gabonát és túszokat adtak. Öt további törzs megadta magát Caesarnak, és felfedték neki Cassivellaunus erődítményének helyét, valószínűleg a Wheathampstead-i hegyi erődöt, amelyet megostromolt. Cassivellaunus üzenetet küldött kenti szövetségeseihez, akiket "Cantium négy királyaként" írtak le, hogy a római tengerparton elterelő támadást intézzenek Caesar ellen, de ez a támadás kudarcot vallott. Cassivellaunus ismét követeket küldött, hogy tárgyaljanak a megadásról. Caesar a galliai zavargások miatt télre vissza akart térni Galliába, így megállapodott: Cassivellaunus túszokat adott, évente adót fizetett, és vállalta, hogy nem indít háborút a Trinovantusok ellen. Caesar szeptember 26-án levelet írt Cicerónak, amelyben megerősítette a hadjárat eredményét: túszokat ejtett, de zsákmányt nem ejtett, és hogy serege hamarosan visszatér Galliába. Ezután távozott, és egyetlen római katonát sem hagyott Britanniában, hogy érvényt szerezzen a megállapodásának. Hogy az adót valaha is kifizették-e, nem tudni.
Felfedezései Britanniában: Caesar a brit hadviselés egyes elemeit említi - különösen a szekerek használatát -, melyek ismeretlenek voltak rómaak számára, további brit földrajzi, meteorológiai és néprajzi vizsgálatokról is ír. Ezeket inkább kérdezősködés és hallomás útján szerezte, mint közvetlen tapasztalatok alapján, mivel nem hatolt be mélyen a belső területekre. Caesar első kézből származó felfedezései Kelet-Kentre és a Temze völgyére korlátozódtak, de leírást adott a sziget földrajzáról és meteorológiájáról, bár a leírás nem pontos. Azt találta, hogy az éghajlat mérsékeltebb, mint Galliában, a megfázások kevésbé súlyosak.
Caesar expedíciói előtt a rómaiaknak nem állt rendelkezésükre semmilyen információ a kikötőkről, kikötőhelyekről, így Caesar a római katonai és kereskedelmi érdekek szempontjából hasznos felfedezéseket tett. A Dubris-i (Dover) sziklák Caesart megakadályozták abban, hogy ott partra szálljon, és kénytelen volt egy távolabbi nyílt tengerparton partra szállni, ahogy a következő évben is tette, mert Dover- part túl keskeny volt nagy haderő számára. A parttól feljebb, Rutupiae-nál (Richborough) található nagy természetes kikötőkkel, amelyeket 100 évvel később Claudius is használt inváziójához, ezeket egyik alkalommal sem használták. Lehet, hogy Caesar nem tudott róluk, lehet, hogy úgy döntött, hogy nem használja őket. Claudius idejére a rómaiak ismeretei a szigetről jelentősen bővültek a kereskedelem és a diplomácia egy évszázada, valamint négy sikertelen inváziós kísérlet következtében. Valószínű azonban, hogy az i. e. 55-ben és 54-ben gyűjtött információkat megőrizték a ma már elveszett római állami feljegyzésekben, és Claudius felhasználta őket partraszállásának megtervezésekor.
A briteket tipikus barbárokként határozzák meg, többnejűséggel és más egzotikus társadalmi szokásokkal, sok tekintetben a gallokhoz hasonlóan, de bátor ellenfelekként, akiknek a szétzúzása dicsőséget hozhat egy római számára. Britannia belső részét olyanok lakják, akik a hagyomány szerint a szigeten születtek, de a tengeri részt azok, akik a belgák országából keltek át fosztogatás és háborúzás céljából. Majdnem mindenkit azoknak az államoknak a nevén neveznek, amelyekből származnak és miután győztes háborút vívtak, ott maradtak, és elkezdték megművelni a földeket. A népek száma igen sok, épületeik nagyszámúak, és többnyire nagyon hasonlítanak a gallokéhoz. Nem tartják törvényesnek a nyúl, a kakas és a liba megevését; tenyésztik azonban őket szórakozásból és kedvtelésből. A legcivilizáltabbak azok, akik Kentben laknak, amely teljesen tengerparti terület, és szokásaik nem különböznek lényegesen a gallok szokásaitól. A szárazföldi lakosok többsége tejből és húsból él, és bőrbe öltözik. A britek kék festékkel festik be a gyapjúikat, és ezáltal félelmetesebbnek tűnnek a harcban. Hosszú hajat viselnek, és a fejük és a felső ajkuk kivételével minden testrészüket borotválják. Tíz, sőt tizenkét közös feleségük van, a testvéreknek közösen.
A gyalogság és a lovasság mellett a britek szekereket is használtak a hadviselésben, ami újdonság volt a rómaiak számára, akik csak szállításra és versenyzésre használták őket. Caesar leírja a használatukat: harcmodoruk a szekereikkel a sereg előtt oda- és visszahajtanak dárdákat dobálva, lovaikkal és kerekük zajával megijesztik az ellenséget; és amikor a lovas csapatok közé érnek, leugranak a szekereikről, gyalogosan támadnak. A szekerek másik része eközben a csatától némi távolságra vissza is vonul, és úgy helyezkednek el, hogy ha támadó szekereseket az ellenség legyőzné, könnyen visszavonulhassanak saját csapataikhoz. Bemutatják a csatában a lovak gyorsaságát; és a mindennapi gyakorlás és gyakorlás révén olyan szakértelemre tesznek szert, hogy még egy lejtős és meredek helyen is megszokták, hogy teljes sebességgel fékezzék le a lovaikat, és egy pillanat alatt megfordítsák őket, hogy a rúd irányában fussanak.
Caesar leír egy halászcsónak fajtát, amelyet Britanniában látott használat közben, amely a walesi coraclehoz (https://en.wikipedia.org/wiki/Coracle) hasonlít. A bordák vékony, könnyű fából készültek, majd a hajótest többi részét fonással készítették és bőrrel borították.
Gazdasági források: Caesar szerint Británnia gazdag és kereskedelme fejlett: sok a szarvasmarha, Meghatározott súlyú sárgaréz és vas gyűrűket használnak pénzként, óngyártásuk is van (pontosan DNy-Angliában, Cornwallban és Devonban) és vasat is gyártanak, igaz keveset. Mindenféle fagerendájuk van, kivéve bükköt és egy fenyőfélét. Arra lehetne gondolni, hogy a kor expedícióihoz hasonlóan, Caesar is fémeket keresett Brittannniában, nem lehet egyértelműen megállapítani. Meg akarta hódítani, mint Galliát, ami nagy nyereséggel járt Caesarnak és a katonáinak is, de az időjárás legyőzte.
Tengeri hadijáték a Colosseumban*
Caesar vízi - tengeri hadijátékai (https://en.wikipedia.org/wiki/Naumachia)
Az első ismert naumachiát (ami tengeri csatát jelentő görög szó, ναυμαχία/naumakhía fonetikus átírása) Julius Caesar adatta elő Rómában, i. e. 46-ban, a kor legnagyobb és leghíresebb látványossága volt. Miután kiásatott egy nagy medencét a Tiberis mellett, amely alkalmas volt a tényleges csatahajók, biremák, triremák és quinqueremák befogadására, 2000 harcos és 4000 evezős, mindannyian hadifoglyok, eljátszottak egy valódi véres tengeri ütközetet. A Campus Martiuson épített mesterséges tavon, amelyet a közeli Tiberis folyó vizével töltöttek fel. Ott két flotta 4000 gályarab és 2000 fős katonasággal a fedélzetén összecsapott, egy tengeri csatát élethűen rekonstruálva. Suetonius római történetíró feljegyezte, hogy Itália egész területéről érkeztek emberek. A bódékat állítottak fel, az utcák megteltek szexmunkásokkal, tolvajokkal és árusokkal. Olyan sokan voltak, hogy egyesek előző este az utcán aludtak, hogy jó helyeket biztosítsanak maguknak. A tömegben emberek is meghaltak, köztük két szenátor.
Megszületett a naumachia néven ismert látványosság, amely a tengeri csatát jelentő görög szóból ered. A naumachia a római látványosságok és szórakozási lehetőségek sorába illeszkedett, mint például a gladiátorviadal (munus) és az egzotikus állatvadászat (venatio). Ezek az események több ezer nézőt vonzottak minden társadalmi osztályból. Nemcsak a közönség szórakoztatását szolgálták, hanem a hatalom, Róma mérnöki fölényének és civilizációja erejének demonstrálására is szolgáltak. Az esemény megrendezéséhez szükséges tervezés megmagyarázza, hogy Caesar után miért csak körülbelül egy tucatnyit tartottak. A naumachia rendkívül költséges volt. A tervezőknek nemcsak kolosszális költségvetésre, hanem megfelelő helyszínre is szükségük volt. A színház, az ülőhelyek és a hajók elkészítéséhez szakképzett mesteremberek és mérnökök egész csapatára volt szükségük. Szükségük volt szervezőkre is, amely koreografálja az akciót, és elegendő számú résztvevőre, hogy életre keltsék azt.
Caesar korában a naumachia valószínűleg a legösszetettebb esemény volt, amelyet az ókori Rómában tartottak. A tengeri csata nem pusztán egy játék volt, hanem Róma két hagyományos ellensége, Tyre és Egyiptom flottái közötti történelmi csata gondosan megrendezett ábrázolása. A későbbi naumachiae-k Athén és Perzsia vagy Rodosz és Szicília közötti történelmi csatákat játszották el. Minden színházi jellege ellenére ezek az események nem szimulációk voltak. Valódi csaták voltak, amelyekben az erőszak, a csonkítás, a vér és a vízbe fojtás ugyanolyan hátborzongató látványt nyújtottak, mint egy gladiátorviadalon. A hajócsatákban a naumachiari-nak nevezett résztvevők a két ellenfél egyenruháját viselték. Általában hadifoglyok vagy halálra ítélt elítéltek voltak, bár szabad emberek is részt vehettek.
Sőt, feljegyezték, hogy egy praetor - egy magas rangú tisztviselő - is részt vett Caesar naumachiájában. I. e. 40-ben a Messinai-szorosban (Szicília és Itália között) is szerveztek egyet Sextus parancsára. Ebből az alkalomból Sextus egy közelmúltbeli csata újra játszását választotta: saját tengeri győzelmét Octavianus felett. Sextus előadását még a legyőzött riválisa szeme láttára is megtartotta, a megvetés gesztusaként.
Oszlop a Capitoliumon, a legyőzött hajók bronz döfőorraival díszítve *
I. e. 2-ben a Mars Ultor ("Mars, a bosszúálló") templomának felavatására Augustus császár, Caesar mintájára egy másik naumachiát rendezett. Ez a naumachia a görögök és a perzsák közötti csatát ábrázolta, és egy 400 x 600 méteres medencét igényelt, amelyet a Tiberisen hoztak létre, kereszt irányban. 3000 ember - az evezősöket nem számítva - harcolt 30 döfőorrokkal felszerelt hajóban és sok kisebb csónakban. Körülbelül egy évszázaddal később Claudius császár is megrendezte saját színlelt tengeri csatáját - a Szicília és Rodosz közötti történelmi csata ábrázolását - a közép-itáliai Fucine-tónál, hogy megünnepelje a vízelvezetési munkálatok és az alagútépítés befejezését a helyszínen. Tacitus történetíró szerint száz hajó és 19 000 harcos (mindannyian elítéltek) vett részt a csatában. Hogy harcra kényszerítsék őket, a tó körül pontonokon fegyveres őrök állomásoztak. Tacitus elbeszéli, hogy bár a csata "bűnözők csatája volt, a szabad emberek szellemével és bátorságával vívták meg; és miután sok vér folyt, a harcosok mentesültek a pusztulástól". Suetonius sok évvel az esemény után írt beszámolója szerint a "morituri te salutant" ("a halálra készülők üdvözölnek téged") mondattal tisztelegtek a császár előtt.
A naumachia véresebb műsor volt, mint a gladiátorviadal, amely kisebb összecsapásokból állt, és ahol a küzdelem nem feltétlenül a vesztesek halálával végződött. A naumachia megjelenése szorosan kapcsolódik és csak valamivel korábbi, mint az olyan látványosság, a "csoportos küzdelem", amely nem egyes harcosokat állított egymás ellen, hanem két kisebb sereget használt. A harcosok itt is gyakran halálraítéltek voltak, és nem rendelkeztek a valódi gladiátorok speciális képzésével. Caesar, a naumachia megalkotója egyiptomi és föníciai, Tyre-i hajók összecsapását játszatta el. A harc koreográfiáján keresztül a naumachia képes volt történelmi vagy áltörténelmi témák bemutatására. A résztvevő flották mindegyike az ókori Görögország vagy a hellenisztikus kelet egy-egy tengeri hatalmát képviselte: Az egyiptomiak és a Tyre-iek Caesar naumachiáján, a perzsák és az athéniak Augustus naumachiáján, a szicíliaiak és a rodosziak Claudius naumachiáján. Ez lényegesen nagyobb erőforrásokat igényelt, mint más hasonló mulatságok, és mint ilyenek, ezek a látványosságok kivételes alkalmakra voltak fenntartva, szorosan kapcsolódtak a császár győzelmeinek megünnepléséhez. A látványosság sajátos jellege, valamint a görög világból kölcsönzött történelmi témák szorosan kapcsolódnak a naumachia kifejezéshez. Ez a szó, amely a tengeri csatát jelölő görög szó (ναυμαχία/naumakhía) fonetikus átírása, azóta az erre a célra létrehozott nagy mesterséges medencékre is utal.
Későbbi metszetek a Caesar által kitalált vízi véres csatajátékokról*
Naumachia épületei: Caesar naumachiája valószínűleg egy egyszerű medence volt, amelyet a Tiberis északi vagy déli partján a mély fekvésű talajba ástak, és a Tiberis vize táplálta; a pontos helyét nem ismerjük; valószínűleg a Trastavere vagy a Campus Martius. Augustus naumachiája jobban ismert: maga Augustus írja le Res Gestæ című művében, hogy a medence mérete 1800 × 1200 római láb (körülbelül 533 × 355 méter) volt. Az idősebb Plinius (Natural History, 16, 200) egy középen kialakított, valószínűleg négyszögletes szigetet ír le, amelyet egy híd kötött össze a parttal, ahol valószínűleg a kiváltságos nézők ültek. Figyelembe véve a medence méretét és egy trireme méreteit (körülbelül 35 × 4,90 méter), a harminc használt hajó aligha tudott volna manőverezni. Ha tudjuk, hogy egy római trireme legénysége körülbelül 170 evezős és 50-60 katona volt, egyszerű számítással láthatjuk, hogy a 3000 fős létszám eléréséhez Augustus flottájának hajóin több harcost kellett volna elhelyezni, mint egy tényleges flottában. A látványosság tehát kevésbé a hajók mozgására, mint inkább a mesterséges medencében való tényleges jelenlétükre és a kialakuló közelharcra összpontosított. Más volt a helyzet Claudius naumachiájánál. A két flotta egyenként 50 hajóból állt, ami megfelel a Misenumban és Ravennában állomásozó két katonai flotta hajóinak számának. A Fucino-tó elég nagy volt ahhoz, hogy csak egy részének pontonokkal körülvett részére volt szükség, és a hajóknak elég helyük volt a manőverezéshez és egymás elsúllyesztéséhez. Claudius naumachiája tehát valóban a tengeri harcot reprodukálta. Sextus Julius egyik műve szerint Augustus naumachiájának vízellátását külön erre a célra építették ki, és a felesleget a szomszédos kertek öntözésére használták a Trans Tiberimben. Ez volt az Aqua Alsietina vízvezeték, amelynek maradványait a Janiculum (Róma "8. dombja") lejtőin találták meg a San Cosimato kolostor alatt.
Más császárok ahelyett, hogy tavat ástak volna ki, inkább vízzel árasztották el az amfiteátrumokat. Az első ilyen feljegyzett helyszínt Néró uralkodása idején vezették be, aki 57-ben vízi csatát rendezett a Campus Martiuson általa épített kőből és fából épített amfiteátrumban. Néhány évvel később Nero ugyanebben az amfiteátrumban egy másik tengeri bemutatót is szervezett. A történészek nagy csodálattal jegyezték fel, hogy milyen elképesztő gyorsasággal nemcsak megtöltötték, hanem ki is ürítették a helyszínt, hogy ugyanazon a napon vadállatvadászatot és gladiátorjátékokat rendezhessenek. Néhány hónappal később az építmény porig égett a római nagy tűzvész során. Úgy tartják, hogy a római korszak utolsó látszat tengeri csatáját 248-ban tartották, hogy megünnepeljék Róma millenniumát.
Fantáziarajzok az amphiteátrumokban rendezett vízi csatákról*
Julius Caesar úttörő naumachiáját a Campus Martiuson egy nagy, mesterséges tóban tartották, amelyet a csata befejezése után azonnal feltöltöttek, valószínűleg azért, hogy megelőzzék az állóvízből eredő betegségveszélyt. I. e. 2-ben Augustus egy saját mesterséges tavat hozott létre a Tiberis jobb partján, hogy az Augustus-fórumon álló Mars Ultor-templom felavatása alkalmából naumachiát tartson. A Naumachia Augusti - a "naumachia" kifejezést ekkor már nemcsak magára a mesterséges tóra, hanem az ott rendezett látványosságra is használták - legalább az I. század végéig rendszeresen használták Rómában ilyen eseményekre.
A modern történészek véleménye megoszlik arról, hogy valóban zajlottak-e tengeri csaták a Colosseumban, annak ellenére, hogy ókori beszámolók is vannak róluk. Hogy kiderítsék, fizikailag lehetséges volt-e elárasztani az arénát, a régészek megpróbálták kiszámítani, mennyi időbe telne, amíg elegendő vízzel feltöltenék. Az 52-ben Claudius által felavatott Aqua Claudia szolgáltatta a vizet, másodpercenként akár 560 gallont. Ahhoz, hogy a hajók lebegjenek, a víznek legalább öt láb mélynek kellett lennie, ami több mint 149.000 köbméter vízet jelent az amfiteátrum megtöltéséhez. A szivárgás és a vízellátás ingadozása után a tudósok becslése szerint a helyszín feltöltése 83 perc és három és fél óra között tartana. A víz egy sor csatornán keresztül juthatott be, és 18 darab, az aréna körül stratégiailag elhelyezett lefolyó vezette ki. A lefolyók és csatornák elzáródtak, miután Domitianus császár az aréna alatt megépíttette a hypogeumot, egy kamrákból és folyosókból álló komplexumot. Megépítésük után már nem lehetett elárasztani az arénát. Az ókori Róma talán legikonikusabb épülete, a Colosseum több naumachia helyszíne volt. 80-ban, a felavatás részeként a történészek arról számolnak be, hogy Titus császár úgy döntött, két naumachiae-t tart: az egyiket egy Augustus által létrehozott mesterséges tavon, a másikat pedig magában a Colosseumban.
Domitianus császár Hajócsatája a Colosseumban*
Az első évben sikerült a Colosseumot annyi vízzel elárasztani, hogy a hajók el tudtak hajózni (a padló alatti alagutakat és raktárhelyiségeket, a hypogeumot később, Domitianus uralkodása idején építették). A Domus Aurea (az Aranyház, korábban Néró palotája) melletti mesterséges tó által meghagyott területen épült, így az alacsonyan fekvő Colosseumot viszonylag könnyen el lehetett árasztani és lecsapolni egy sor csatorna és medence segítségével.
A források későbbi naumachiákat is említenek, például azt, amelyet Traianus tartott Dácia meghódításának alkalmából, Erdély bőséges ásványkincsekkel rendelkezett, amely a Római Birodalom terjeszkedésének csúcspontján gazdagította a birodalmat. Traianus eseményére a Vatikán-hegy közelében lévő medencében került sor, amelynek maradványait a 18. századi ásatások során találták meg a Sant'Angelo erőd közelében. Egy másik jelentős római színlelt csatát 248-ban jegyeztek fel. (https://www.nationalgeographic.com/history/history-magazine/article/roman-mock-naval-sea-battles-naumachia)
Minden gladiátorviadal csúcsa a tengeri csata (naumachia) volt. Az egyik ilyen megrendezett tengeri ütközetre Claudius császár (i. u. 41-54) uralkodása idején került sor; közel 100 hajó és 19 ezer ember ütközött meg egymással az eseményen.
*
Caius Duilius győzelmi oszlopa, Marjai-Pataki: 104. old. Nem egyértelmű!
IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai világ atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, (1981). ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerül utólag kideríteni, a hálós kutatás, adatbányászat sajátsága, hogy egy nagy, összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat és utólag nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert képnévként csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan és LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó.1984.
FÜGGELÉK I.
Naptár történet: Egyiptomban az i. e. 3. évezred elejétől kezdve biztosan kétféle naptárt alkalmaztak (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_egyiptomi_napt%C3%A1r). Felső-Egyiptomban a naptár a holdhónapokon alapult és a mezőgazdaság céljait (a vetés időpontját) szolgálta, a másik az ókori Kelet legpontosabb naptára volt és adminisztratív célokra alkalmazták, az utóbbiban vezették be legelőször a 365 napos évet és a szökőnapokat. Ezt vették alapul, amikor Julius Caesar kezdeményezésére kidolgozták a julián naptárat. A ma is érvényes Gergely-naptár Julius Caesar kalendáriumán alapszik, lényegében annak pontosítása. A julián és a Gergely-naptár mellett az egyiptomi adminisztratív naptárból ered a kopt naptár is.
A holdhónapokon alapuló egyiptomi agrárnaptár 12 hónapból állt és 354 napot tartalmazott, ezért minden 2-3 évben plusz napokat kellett beiktatni, hogy a naptár összhangban legyen az évszakok változásával. Feltételezések szerint ezt a kalendáriumot Felső-Egyiptomban a Szíriusz csillag látszólagos mozgásához igazították, aminek heliakus felkelése egybeesett a Nílus áradásával. A mezőgazdaság szempontjából ez volt a legkritikusabb nap az évben a július 14. A tizenkettedik hónapban egy plusz hónapot iktattak be. Ezt a naptárat vették alapul a babiloni naptár elkészítésénél, amely a holdhónapokat és a 354 napos évet is megtartotta. Amikor Alsó- és Felső-Egyiptomot Narmer (Meni) fáraó i. e. 3100 körül egyesítette, az alkalmazott naptárakat is egységesítették. Az Algol csillagot is ismerték már az ókori Egyiptomban, és a Holddal való együttállásának különleges jelentőséget tulajdonítottak, azt az elméletet is, hogy egy fényesebb csillagot egy sötétebb kísérőcsillag rendszeresen eltakar.
A rómaiak eredetileg egy 10 hónapos, a Hold járásán alapuló naptárt használtak, amelyben minden hónap 29 vagy 30 napos volt. Az év így 295 napból állt. E régi naptár emlékét őrzik a latin számnévből képzett hónap-nevek: september – 7; october – 8; november – 9; december – 10; az esztendő első hava a március volt. A napévben jóval több napból áll egy esztendő, számunkra szokatlanul hangzik, hogy egy év napjainak száma ne essen közel a 365-höz. A nagy eltérés azért lehetséges, mert a rómaiak ekkoriban a két téli hónapot, mivel mezőgazdaságilag hasztalanok voltak, nem tartották fontosnak számon tartani. Egy király az i. e. 7. században bevezette a 11. és 12. hónapot is, a március elé. Így az év már 355 napos lett. A mai naptári évhez képest még így is fennmarad 10 nap különbség. A hiányt úgy korrigálták, hogy kétévenként február 23. és 24. között betoldottak még egy hónapot. Julius Caesar Kr. e. 45-ben elrendelt naptárreformjának két eleme volt. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Juli%C3%A1n_napt%C3%A1r) Annak érdekében, hogy a felgyülemlett naptári „késést” helyrehozzák, a 44. esztendőt meghosszabbította, másrészt a rend megőrzésére pontosította a számítási módot. A naptár célja a keringési idő szerinti év (melyet Hipparkhosz állapított meg) jó közelítése volt. Az év kezdete március 1. maradt. Az új számítás 128 évenként okozott egy napnyi eltérést. A lassú csúszás gondot okozott az ünnepek esetén, ezért került sor a XVI. században a Gergely-naptár vagy gregorián naptár bevezetésére. Magyarországon az évek számozása a 12. századtól történik a mostani polgári évek szerint. Előtte a saját időszámításunkat és a bizánci időszámítást is használtuk. Így az 1100 előtti adatokat nagyon óvatosan kell kezelnünk. Ami előtte volt, az mind csupán átszámítással történt, és jelentős hibák is vannak az évszámlálás adataiban.
FÜGGELÉK II.
A polgárháború: Julius Caesar Pompeius ellen a Pharsalusi csatában (https://www.britannica.com/event/Battle-of-Pharsalus)
Caesar parancsára az első és a második sora röviden előretört, de rájött, hogy Pompeius légiói nem reagálnak. Caesar légiói ezután ismét előrenyomultak, ezúttal karddal vívták meg a harcot. Ekkor Pompeius megparancsolta a baloldali légiónak, hogy lovassággal együtt támadjon Caesar jobbszárnya ellen, és a lovak tömege az íjászokkal és a parittyások vontatásában átdübörgött a síkságon. Caesar lovasságát gyorsan legyőzték. Azonban Pompeius nem vette észre azt a nyolc cohorsot, amelyet Caesar a lovassága mögé állított. Caesar megadta nekik a jelet a támadásra. Lovasai annyira meglepődtek, hogy gyorsan menekültek biztonságba a dombok közé. Caesar ekkor megparancsolta a harmadik sorának, hogy erősítse meg a fáradó első és második sort. Amikor a lovasságát megfutamító cohorsok átrohantak Pompeius szétszóródó csapatain, és a fedetlen balszárnyába rohantak, a légiósok ellenállása kezdett megtörni. Pompeius sietős visszavonulást rendelt el. Caesar serege üldözőbe vette Pompeius menekülő embereit a hegyoldalban lévő táborukig, ahol négy légió megadta magát. Maga Pompeius civil ruhát öltött, és elkerülte az elfogást. Caesar pharsalusi győzelme volt a polgárháború döntő csatája. Pompeius serege mintegy 15 000 sebesültet szenvedett, és 24 000 katonája esett fogságba. Caesar megkegyelmezett minden túlélő ellenségének. Pompeius alaposan megdöbbent serege megsemmisülésén, és a tengeren át Egyiptomba menekült abban a reményben, hogy az ifjú XIII. ptolemaiosz menedéket nyújt neki. Ptolemaiosz tanácsadói megölték Pompeiuszt, amikor partra szállt. Caesar nem sokkal ezután érte el Egyiptomot, és állítólag gyászolta régi barátja meggyilkolását. Amikor i. e. 45-ben az ellenségeskedések végül elültek, Caesar a polgárháború vitathatatlan győzteseként és a Római Köztársaság diktátoraként tért vissza Rómába. Ezt a megtiszteltetést egy évvel későbbi meggyilkolásáig viselte.
A Pharsalusi csata (i. e. 48), a római polgárháború (i. e. 49-45) döntő ütközete Julius Caesar és Nagy Pompeius között. Miután a Balkánon nem sikerült legyőznie ellenségeit, Caesar valahol Pharsalus (ma Fársala, Görögország) közelében összecsapott Pompeiusszal. Caesar nagy túlerőben volt, veterán légiói sikeresen szétverték Pompeius sokszínű, de fegyelmezetlen seregét. Pompeius Egyiptomba menekülése és majd az, hogy Pompeiust meggyilkolták, Caesar végső győzelmét jelentette.
i. e. 49-ben Caesar és a római szenátus viszonya veszélyesen megromlott. Miután nemrégiben meghódította és megbékítette a gall törzseket, az Alpok alján, Galliában állomásozott, amikor a szenátustól azt a parancsot kapta, hogy mondjon le 10 veterán légiója parancsnokságáról. A szenátus kérésére már i. e. 51-ben két légiót küldött Rómába korábban a parthus hadjárathoz, amelyben azonban nem használták fel őket. Nem szívesen adta át a többi légióját, amelyek közül kilenc Galliában telelt. Caesar tisztában volt azzal, hogy politikai karrierjének vége, ha engedelmeskedik a szenátus követelésének, de azt is tudta, hogy a követeléssel való szembe szegülés háborús cselekedetnek minősül. Úgy döntött, hogy a háborút választja, i. e. 49. januárjában Caesar a Legio XIII Geminával, egy légióval átkelt a Rubicon folyón és Rómába indult.
A szenátus biztos volt abban, hogy a Caesar útvonalán fekvő városok és települések a köztársaság védelmére fognak kelni, de a feltételezés hamar tévesnek bizonyult. Pompeius volt ekkor az egyedüli konzul. A szenátusnak csak két légiója volt Itáliában, az a kettő, amelyet Caesar küldött. Pompeius sürgette szenátortársait, hogy ürítsék ki Rómát, és seregükkel vonuljanak vissza D-re. Amikor Caesar elérte Rómát, a város megnyitotta előtte kapuit.
A szenátus biztos volt abban, hogy a Caesar útvonalán fekvő városok és települések a köztársaság védelmére fognak kelni, de a feltételezés hamar tévesnek bizonyult. Pompeius volt ekkor az egyedüli konzul. A szenátusnak csak két légiója volt Itáliában, az a kettő, amelyet Caesar küldött. Pompeius sürgette szenátortársait, hogy ürítsék ki Rómát, és seregükkel vonuljanak vissza D-re. Amikor Caesar elérte Rómát, a város megnyitotta előtte kapuit.
Pompeius és a szenátus elhagyta Itáliát. Az egész Itáliai-félsziget a kezében volt, hét Pompeiushoz lojális légió még mindig Hispániában állomásozott, bár hadvezér nélkül. Úgy döntött, hogy először a nagyobb sereget számolja fel, mielőtt azok megszervezhetnék magukat. Áprilisban rövid időre visszatért Rómába, ahol megkegyelmezett politikai ellenfeleinek, új szenátust és legalább 14 légiót állított fel. Ezután Caesar egy jelentős helyőrséget hagyott Itáliában, majd egyesült néhány gall seregével Dél-Galliában, és átkelt Hispániába. Augusztusban Ilerdánál szétverte a lojálisokat, a következő hónapban pedig Córdobánál két légiót kényszerített megadásra. Amikor októberben visszatért Rómába, Caesart a szenátus diktátorrá kiáltotta ki, felruházva őt a legfelsőbb hatalommal és széles körű rendkívüli hatalommal.
A menekülést követő hét hónap alatt Pompeius és a lojális szenátorok félelmetes hadsereget gyűjtöttek össze. A bőséges keleti tartományok és a kliens királyságok a szenátus harci erejét kilenc szárazföldi légióra és egy 300 hajós flottára emelték, amely uralta a tengert. Miután Dyrrhachiumban (Albánia) telelt, Pompeiusnak az volt a szándéka, hogy lerohanja Itáliát, ahogyan mentora, Sulla tette több mint 30 évvel korábban. Caesar azt remélte, hogy ezt a tervet még a kezdeti stádiumban megöli. A szenátus arra számított, hogy Caesar i. e. 48 tavaszán kel át az Adrián, amikor az időjárás melegebb, a szelek pedig erősebbek. Meglepődtek, amikor hét veterán légióval januárban Epirus partjainál találták. Négy, Marcus Antonius által vezetett légiót az erős lojalista flotta megakadályozott az átkelésben és kénytelenek voltak D-Itáliában telelni. Ez a kudarc azonban nem akadályozta Caesart, átronant a térségen, elfoglalta Apolloniát és Oricumot útközben Dyrrhachium felé. Ott erődítményeket épített a város köré és hat hónapos blokád alá vette. Ez idő alatt Antonius a négy D-Itáliai légióval elérte Caesart. Pompeius áttörte a blokádot, de nem tudta szétzúzni Caesar erős seregét.
Caesar K-re idult a sereggel éjjel, Pompeius üldözőbe vette őket, valószínűleg kényszer hatására; szenátortársai egyre nyugtalanabbak lettek, és a több mint másfél éve tartó polgárháború gyors befejezését követelték. Caesar úgy döntött, hogy átkel a Pindus-hegységen és Macedónia tartományba megy, ahol egy termékeny völgyet talált, ahol élelmiszert adhatott csapatainak.
Egy régebbi elmélet szerint Pompeius az Enipeus folyótól délkeletre, a Pharsalus (a mai Fársala) városával szomszédos lejtőn vert tábort, innen ered a csata hagyományos neve. Egy újabb, egyre nagyobb támogatottságot élvező elmélet szerint a folyótól északra, Palaepharsalus ("régi Pharsalus", valószínűleg a mai Kríni) melletti lejtőn táborozott, ebben az esetben a csatát helyesen Palaepharsalus csatájának neveznénk. Mindazonáltal a tudósok mindkét oldalon egyetértenek abban, hogy Pompeius a Caesar táborától néhány mérföldre lévő lejtőn, a völgyben helyezkedett el légióival, és hogy az Enipeus meghatározó természetes tájékozódási pont volt.
Pompeius serege több napon át tartotta pozícióját a magaslaton. Caesar minden reggel közelebb vitte a légióit a dombhoz, Pompeius pedig válaszul egy kicsit lejjebb vitte az embereit a lejtőn. Caesar nem volt hajlandó ezen a hátrányos terepen találkozni Pompeiusszal, és éppen sátrait verte fel, hogy máshová vonuljon, amikor látta, hogy Pompeius megmagyarázhatatlanul leereszkedett a síkságra. Pompeius hét kohorszot a táborában hagyva, légióit az Enipeusra merőlegesen három sorban vonultatta fel. Összesen 47 000 légiós állt rendelkezésére, akik közül sokan frissen toborzott katonák voltak. Személyes parancsnoksága alatt az I. és a III. légió állt - az a kettő, amelyet Caesar küldött a szenátusnak -, és ezeket a balszárnyon tartotta. Itt helyezte el rakétacsapatait és lovasságát is, ez utóbbit Titus Labienus vezette, és közel 7000 embert számlált. Középre helyezte tapasztalatlan szíriai légióit, amelyeket apósa, Metellus Scipio parancsnoka vezetett. Jobbra Lucius Afranius állt a tapasztalt ciliciai légiójával és spanyol cohorsával.
Caesar sokkal kisebb harci erővel rendelkezett. Két kohorszot a táborában hagyott, és három vékonyabb sorba húzott 22 000 emberrel vonult Pompeius elé. A lojalista csapatok vegyes összetételével ellentétben Caesar kilenc légiója szinte mind veteránokból állt, és sokan közülük már harcoltak érte Galliában. Caesar balján Marcus Antonius állt a IX. és a VIII. légióval; mivel a IX. légió sokat szenvedett Dyrrhachiumnál, a két légiót szorosan egymás mellé helyezték. Középen további hat légió állt, amelyeknek Domitius Calvinus volt a parancsnoka. Maga Caesar a jobbszárnyon állt a X. légióval és egy körülbelül 1000 fős lovassággal. Tudta azonban, hogy Pompeius lovassága jóval nagyobb létszámú, mint az övé, ezért hat-nyolc cohorsot vonultatott fel, hogy a lovassága mögött egy negyedik sort alkossanak.
Caesar sokkal kisebb harci erővel rendelkezett. Két kohorszot a táborában hagyott, és három vékonyabb sorba húzott 22 000 emberrel vonult Pompeius elé. A lojalista csapatok vegyes összetételével ellentétben Caesar kilenc légiója szinte mind veteránokból állt, és sokan közülük már harcoltak érte Galliában. Caesar balján Marcus Antonius állt a IX. és a VIII. légióval; mivel a IX. légió sokat szenvedett Dyrrhachiumnál, a két légiót szorosan egymás mellé helyezték. Középen további hat légió állt, amelyeknek Domitius Calvinus volt a parancsnoka. Maga Caesar a jobbszárnyon állt a X. légióval és egy körülbelül 1000 fős lovassággal. Tudta azonban, hogy Pompeius lovassága jóval nagyobb létszámú, mint az övé, ezért hat-nyolc cohorsot vonultatott fel, hogy a lovassága mögött egy negyedik sort alkossanak.
Caesar parancsára az első és a második sora röviden előretört, de rájött, hogy Pompeius légiói nem reagálnak. Caesar légiói ezután ismét előrenyomultak, ezúttal karddal vívták meg a harcot. Ekkor Pompeius megparancsolta a baloldali légiónak, hogy lovassággal együtt támadjon Caesar jobbszárnya ellen, és a lovak tömege az íjászokkal és a parittyások vontatásában átdübörgött a síkságon. Caesar lovasságát gyorsan legyőzték. Azonban Pompeius nem vette észre azt a nyolc cohorsot, amelyet Caesar a lovassága mögé állított. Caesar megadta nekik a jelet a támadásra. Lovasai annyira meglepődtek, hogy gyorsan menekültek biztonságba a dombok közé. Caesar ekkor megparancsolta a harmadik sorának, hogy erősítse meg a fáradó első és második sort. Amikor a lovasságát megfutamító cohorsok átrohantak Pompeius szétszóródó csapatain, és a fedetlen balszárnyába rohantak, a légiósok ellenállása kezdett megtörni. Pompeius sietős visszavonulást rendelt el. Caesar serege üldözőbe vette Pompeius menekülő embereit a hegyoldalban lévő táborukig, ahol négy légió megadta magát. Maga Pompeius civil ruhát öltött, és elkerülte az elfogást. Caesar pharsalusi győzelme volt a polgárháború döntő csatája. Pompeius serege mintegy 15 000 sebesültet szenvedett, és 24 000 katonája esett fogságba. Caesar megkegyelmezett minden túlélő ellenségének. Pompeius alaposan megdöbbent serege megsemmisülésén, és a tengeren át Egyiptomba menekült abban a reményben, hogy az ifjú XIII. ptolemaiosz menedéket nyújt neki. Ptolemaiosz tanácsadói megölték Pompeiuszt, amikor partra szállt. Caesar nem sokkal ezután érte el Egyiptomot, és állítólag gyászolta régi barátja meggyilkolását. Amikor i. e. 45-ben az ellenségeskedések végül elültek, Caesar a polgárháború vitathatatlan győzteseként és a Római Köztársaság diktátoraként tért vissza Rómába. Ezt a megtiszteltetést egy évvel későbbi meggyilkolásáig viselte.