A FA HASZNÁLATA A RÓMAI BIRODALOMBAN
 
(2022 november)
 
 
 
 
 
ABSTRACT
Ma a NASA-ban és a részecskegyorsítókban dolgozó szakembereket övezi olyan megbecsülés mint az ókorban az ácsokat, a hajóácsokat, a kovácsokat és a templokat építő kőműveseket. A Római Birodalom idején fából készített, akkor bonyolultnak számító szerkezeteket vizsgáltuk ismeretterjesztési céllal, a működéseikre nem tértünk ki. / THE USE OF WOOD IN THE ROMAN EMPIRE: Today, professionals working at NASA and in particle accelerators are held in the same recognation as the carpenters, shipwrights, and masons who built basilicas in antiquity. We have studied the the complex wooden structures built in the Roman Empire, but we have not gone into their operation.   
 
 
 
 
BEVEZETÉS
 A történelem egyik legismertebb kultúrtörténetű korai társadalma, az ókori Róma hatalmas városokat, boltíves bazilikákat, templomokat, vízvezetékeket, fürdőket, utakat, amfiteátrumokat, fórumokat, erődöket, oszlopcsarnokokat, kupolákat, hajókat, kikötőket épített és még sok más építészeti örökséget hagyott maga után. Új mérnöki technikákat és új, addig nem használt építőanyagokat fejlesztettek ki, amelyek hozzájárultak műemlékeik, például a Colosseum és a bazilikák hosszú élettartamához. A márvány, a mészkő és a beton széles körű felhasználása mellett a hatalmas birodalom építéséhez rengeteg fémet és fát is felhasználtak. A felhasznált anyagokat a Római Birodalom egész területéről és azon túlról származó különböző bányákból, hegyekből nyerték, és fáradságos munkával szállították Rómába. (https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_Birodalom)
 
Plinius történész szerint Róma meghódított területeinek nagy részén kiirtották a haszonfákat, hajó- és épületfát tartalmazó erdőket, rendszeres erdőirtás történt, ami arra kényszerítette az uralkodókat, hogy csapatokat küldjenek távolabbra fát keresni, amíg Hadrianus császár védőtörvényeket nem hozott az erdők védelmére. Az, hogy a csapatok milyen messzire mentek a fáért, rejtély, mivel az idők során a fa erodálódott; nagyon kevés olyan darabot találtak, amely alkalmas arra, hogy a fa korát meg lehessen határozni.
 
Rómában a faanyagszükséglet és felhasználás a legnagyobb volt a Birodalomban, ami fővárost körülvevő erdőségek és az Appenninek nagy részének gyors kimerüléséhez
vezetett. A birodalom terjeszkedésével a fakitermelés külföldön is folytatódott: Plinius idejében (i. u. 1. század) Algéria egyes, a rómaiak által különösen kedvelt szandarakkában (Tetraclinis articulata) gazdag erdőit már teljesen kiaknázták, így a faanyagellátás Marokkóba helyeződött át.  Hadrianus császár pedig birodalmi erdőt hozott létre a libanoni cédruserdők bekerítésével és feliratos határkövekkel való megjelölésével, hogy megőrizze cédrusokat. A fa hosszú ideig csak nagyon nedves vagy nagyon száraz helyen, (oxigéntől elzártan), nagyon alacsony hőmérsékleten, fémmel érintkezve vagy faszén formájában marad meg.  A mediterrán régészeti ásatásokon például kerámia és vas könnyen előkerül, a fa azonban ritka, és gyakran csak apró, fémhez kapcsolódó töredékek formájában fordul elő. A datálható fa leletek ritkasága miatt csak néhány, eddig még nem publikált, több évezredes referencia-dendrokronológiai gyűjtemény létezik Olaszországban. Ez a körülmény megnehezíti a római kori faanyagok dendrokronológiai értékelését. A  római kori faszerkezetekről szóló tanulmányok Olaszországon kívüli régészeti lelőhelyekre hivatkoznak (https://journals.plos.org/plosone/articleid=10.1371/journal.pone.0224077), és igazán nem túl hasznosak, ha a Római Birodalom haszonfa gazdálkodásáról szeretnénk ismereteket szerezni. * Ezért kerestünk egy összefoglaló forrásirodalmat, témája a a Római Birodalom erdőgazdálkodása: Grüll Tibor:  "A Római Birodalom gazdasága" c. munkája, (MTA, 2017,  ISBN 978 963 693 785 0 és  ISSN 1788-9553,  http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf). E forrásmunkán túlmenően a kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. 
 
Róma kereskedelmeRóma kereskedelme Trajanus császár idején, 117 körül (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
 
A RÓMAI BIRODALOM ERDŐI
"Hajdan hatalmas, összefüggő erdőségek borították Itáliát. A Rómától 100 km-re fekvő silva Ciminiana (Etruria) i.. e. 310 körül szinte áthatolhatatlan volt: „Ciminus rengetege akkor még járhatatlanabb és félelmetesebb volt, mint nemrég a germán erdők, s addig még egyetlen kereskedő sem mert rajta áthatolni” (Liv. IX. 36, 1). A pun háborúk évszázadaiban a flottaépítések ritkították az Appenninek erdeit. Az i. e. 2. században hatalmas arányú építkezések zajlottak, és a mezőgazdasági művelés számára is egyre több erdős területet kellett szabaddá tenni. A Pó-síkság erdőinek 60%-át kiirtották a következő két évszázadban. Ugyanakkor  számos erdős területet (pl. a lucaniai Sila-erdőt) megkímélték, mivel ekkorra már távoli provinciákból is megindult a fák tengeri szállítása Róma felé. Az itáliai erdők főként a tüzelőanyagot biztosították Róma számára. Paolo Malanima számításai szerint Róma egymillió lakosának évente 50 km² erdőt kellett kivágnia és eltüzelnie. A rengeteg nyilvános és magánfürdőnek folyamatosan kellett biztosítani a fautánpótlást, ahogyan az ipari tevékenységek (tégla- és cserépégetés, kerámiagyártás, vasolvasztás, üveggyártás stb.) számára is. Becslések szerint évente 80 000 tonna vasat termeltek a Római Birodalom területén, amihez kilónként 30 kg fa eltüzelésére volt szükség. Ez évi 2,4 millió tonna, vagyis 3,84 millió m³ tűzifát jelentett, amit évente 1,920 millió hektár (azaz 19 200 km²) erdőség kivágásával tudtak biztosítani. [http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf]
 
map of Italy showing the forests present in 1936 and still presents in 2018 in green
 

Itália erdővel fedett területe 1936-ban, ami a Római Birodalom idején nagyobb lehetett,

de már akkor is kifogytak a hajó- és épületfának alakalmas gerendák. (Cultural values and forest dynamics: The Italian forests in the last 150 years,
  • 2022, in  
  • Forest Ecology and Management 503(1-2), 
  • License  
  • CC BY-NC-ND 4.0)
  •  
    Az Appennini-félsziget meghódítása során Róma ügyelt arra, hogy ő diktálja a feltételeket az erdők ügyében. Amikor a legdélebbi itáliai törzs, a Bruttiusok meghódoltak, hegyi területük felét átadták. Ehhez tartozott a hatalmas Sila-erdő Cosentia (Cosenza) központtal. Itáliában az erdők nyílt területekkel váltakoznak, ezt fejezte ki a latin saltus silvaeque
    állandósult szókapcsolat. Az erdőből is jövedelmet remélt Róma: fából, faszénből és gyantából lehetett hasznot húzni. A halikarnassosi Dionysos szerint a gyanta „évi jövedelmet hozott Róma népének” (XX. 15, 2; vö. Strabón VI. 1, 10. C 261). A coloniáknak és municipiumoknak is megvoltak a saját közerdőik, ahonnan a középületek építésére és a közfürdők 152 5. A természeti erÔforrások feltárása és kiaknázása fűtésére hozhattak faanyagot. Urso városának alaptörvénye szerint (lex Ursonensis) a közerdőket több mint öt évig nem szabad eladni vagy bérbe adni. Ezek a fakitermelésre szóló bérbeadások valószínűleg hasonló módon történtek, mint az adóbérleteké. Russell Meiggs véleménye szerint valamiféle állami felügyeletnek léteznie kellett, amely ellenőrizte, hogy a fakereskedők nem vágnak-e ki túl fiatal fákat, és elrendezik-e a terepet az erdőirtás után. Ez valószínűleg a saltuarii feladata volt, akik a legelők és erdők állapotát felügyelhették. A fák kivágásának is megvolt a megfelelő időszaka. Az irtást ősszel kezdték, és legvégére hagyták a lombját legkésőbb elhullató tölgyet. Ha azonban le kellett hántolni a fa kérgét, mert például oszlopnak használták fel, akkor mégis inkább a tavaszi időszakban vágták ki, mivel akkor a legkönnyebb a fát lekérgezni (NH XVI. 188; Vitr. II. 9, 1; Veget. IV. 35). Egy elterjedt babona szerint a fát akkor kell kivágni, amikor nem süt a hold, mert akkor a legkeményebb, és így nehezebben rothad el: Plinius szerint legalkalmasabb a holdfázis 10. és 13. napja között (NH XVI. 190). Cato szerint a fát csak újholdkor, illetve a második negyed végén szabad érinteni (De agr. 37, 3). (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
    A szállítás módjára egy gordioni királyi sírhalom vetett fényt: a 25 láb hosszú gerendák némelyikére kerekeket szereltek, és így húzták az építés helyére. A dendrophorosoknak állított gallilai emlékmű domborművén négy ember húz egy fatörzset egy kötéllel az erdőből. Ammianus Marcellinus beszámolója szerint Julianus idejében segédcsapatok a vállukon cipeltek 50 láb hosszú gerendákat (XVIII. 2, 5). A nagyobb fatörzseket – hacsak lehetséges volt – vízen úsztatták. Vállra erősített hevedereken párban cipelték.
    Strabón azt írja, hogy a Tiberis tette lehetővé Róma kővel és fával való ellátását (V. 3, 7. C 235). Vitruvius beszél arról, hogy a Pó-folyón is úsztattak fákat, de mert a vörösfenyő ehhez túl nehéz volt, ezt a fafajt erdeifenyőből épített tutajon kellett szállítani (De arch. II. 9, 14). A legtöbb folyó esetében nincs adat, de a Rhône felső folyása és az Isère esetén tudunk ratiariusokról (CIL XIII 2035, 2331; XII 2597), akik tutajt építettek a kivágott fákból.
     
    phoen
     
    Föníciaiak cédrusrönköket vontatnak az Eufráteszen
     
     
    Kis-Ázsiából ismert egy sírfelirat, amely egy nikomédiai tutajosról (schedionautés) ad hírt, aki a Sangarius-folyón vagy a Márvány-tenger partjai mentén dolgozott. Pompeiiből ismerjük a fák szállítására specializálódott munkásokat, akiknek volt annyi vagyonuk, hogy támogassák jelöltjüket: „A fás szekeresek (lignari plostrari) Marcellust támogatják az aedilisi tisztségre” (ILS 6417b). A források hiányos volta ellenére egyértelmű, hogy a fák szállítása jelentős szerepet játszott a tengeri kereskedelemben. A fák tengeri szállítására vonatkozó legkorábbi bizonyíték az ostiai Piazzale delle Corporazioniról való, itt az egyik statio a hajós fakereskedők. (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
    Néhány kikötőt is tudunk azonosítani, amelynek fontos szerepe volt a fakereskedelemben. Strabón alapján: a  nyugati parton Liguria volt a fő faexportőr, kereskedelmi központja pedig Genova (IV. 6, 2. C 202). Délen a Sila-erdőből érkezett a fa a Crathis- és a Neto-folyón Krotón közelébe, ez is fontos hely lehetett export  szempontjából. Rhegion is valószínűsíthető, mivel a város fölött terült el az Aspromonte-erdő. Ravennában magának a városnak is sok épületfára volt szüksége, hiszen az épületek fából készültek, és facölöpökön álltak (Strabón V. 1, 7. C 213), de a Keleti-Alpokból származó fával tovább is kereskedett. Aquileia jelentősége akkor nőtt meg, amikor Tiberius korában a határt a Duna teljes vonaláig előretolták. A rómaiak ellátták a helyieket fahordókban szállított borral és olajjal, cserébe rabszolgákat, jószágot és bőrt kaptak (Strabón V. 1, 8. C 214). Egy aquileiai feliratban említik a fafűrészelőket (sectores materiarum, CIL V 908). Az Adriai-tenger keleti partja mögött húzódó hegyekben rengeteg érintetlen erdő volt, itt Salona volt a legjobb kikötő (Strabón VII. 5, 5. C 315), ahol egy felirat emlékezik meg egy környékbeli fakereskedőről (negotiator materiarius, CIL III 12924). Kis-Ázsiában négy fontos erdővidékről írt Theophrastos (HP IV. 5.5): az Ida-hegység (Strabón XII. 8, 8. C 574), a Rhyndakos-folyó, Sinopé és Amisus környéke, valamint Kilikia (Strabón XIV. 5, 3. C
    669). A Márvány-tenger partvidékét már említettük: az erős tengerész tradíciókkal rendelkező Bithynia szintén erdős hátországgal rendelkezett. Ephesos a Kr. u. 2. században már biztosan fabehozatalra szorult: Asia provincia kormányzója elrendelte, hogy a faimportőrök nem fűrészelhetik a fát a rakparton, mert a fűrészpor eldugaszolhatja a csatornát.
    Ideje kitérnünk a fakereskedelemmel kapcsolatos kifejezések magyarázatára. A lignum a fűtőanyagként használt fát, a materia az építkezéshez használt faanyagot jelenti, de a lignarii egyaránt lehettek épületfa- és tűzifaimportőrök (ILS 6417b, 6419d; CIL IV 951). A lignarii plostrari kocsikon szállították a fát az erdőből; a lignarii universi bármilyen embert jelent, aki fával foglalkozott (favágók, fuvarosok, kiskereskedők); a materiarii, illetve negotiantes materiarii pedig az épületfaárusokat jelöli.
    Úgy tűnik, társadalmilag nem jelentett magas rangot a fakereskedés, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy nagyon kevés forrás áll a rendelkezésünkre. Ami bizonyos: a meglévő feliratok egyike sem kapcsolódik magas rangú személyhez, zömmel felszabadított rabszolgákat találunk a lignarii között (CIL IV 6212; VI 9561; X 3965). A szabály alóli kivételt jelentő eset épp egy császárhoz kapcsolódik. Pertinax, aki a meggyilkolt Commodust követte a trónon, egy felszabadított rabszolga fia volt, aki állítólag a fakereskedelemben tanúsított szívóssága után nyerte nevét. A természeti erőforrások feltárása és kiaknázása tinaxot is hamar meggyilkolták, s nem véletlen, hogy az ostiai fabri tignuarii céhe templomot emelt az istenített Pertinaxnak (CIL XIV 4365,4382 = AE 1971, 64). (Ez a név ekkor és itt általában az építőket jelenti, legyen bármi az építőanyag – de nem tagadhatjuk, hogy ez volt a legnagyobb és legtehetősebb „céh” Ostiában.) A görögben a xylon mindkét fajta fát jelenti, de a xylopólos csak az épületfaárusokra vonatkozik."
     
    GERENDÁGBÓL KÉSZÍTETT EGYSZERŰ GÉPEK A RÓMAI IDŐKBEN
     
    homo faber tecnica gru calcatoria foglia
    Mókuskerék elven működő darú, makett
     
    iimage
    Ókori vízimalmok működési elve
     
     
    wooden gears showroom
     
    Ókori fogaskerékszerkezet
     
     
     
     
    Römische Sägemühle.svg
     
     
    Római kori vízzel hajtott fűrészmalom (https://www.wikiwand.com/hu/Forgatty%C3%BAs_tengely)
    kallózó malom, az érctörő malom is hasonló elven működött
     
     
    240606 1607
     
    Trajánusz vaskapui a Dunára épített fahídja, makett 
     
     
    Fórum
     
    A Római Birodalom épületeinek födémjeibe, tetőszerkezeteibe nagyon sok erős fagerendát építettek be (https://www.latvany-terkep.hu/magyar/oldalak/antik_roma_fontosabb_epuletei_latvanyterkepen/)
     
    f5
     
    A légfűtéses központifűtés-rendszer kialakulását Itália területén a fürdőkultúra és nem az itáliai tél hidege tette szükségessé.
     A fűtött helyiség 60-80 cm magas oszlopokon állt.
     
     
    A rómaiak a tengeri harcászatban gyengék voltak, a szárazföldi harcot erőltették a tengereken is: csapóhídat, corvus-t építettek, amit az ellenséges hajóra ejtve gyalogosan tudtak támadni:
     
    keresztmetszet
     
     
    csapó
     
    Római háromevezősoros vitorlás keresztmetszete és a csapóhídja (4)
     

    quadrireme rome

    Két árbocos ( az etruszkok találták ki, eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/) római csatahajó

     

    corbita

    Római gabonaszállító evezők nélküli corbita, sok száz tonna gabonát szállítottak (4)

     

    Liburna

    Adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás. (Tőlük vették át a rómaiak és az i.e. 1. sz.-ban és két sor evezős hadihajóvá fejlesztették a liburnát. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. Ennek titkát még nem sikerült megnyugtatóan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadot ferdén helyezték el benne. Egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást". Kitalálták a csata idejére leszerelhető árbocot.)

    A rómaiak tengerészeti képességei kezdetben gyengébbek voltak a sokkal fejlettebb karthágói, görög tengeri hadviselésekhez viszonyítva. Alkalmazták a corvust, ami egy 11 méter hosszú híd volt, amelyet a hajó orrából lehetett leereszteni az ellenséges hajók fedélzetére, ahol egy hatalmas fémtüskével rögzítették. A római csapatok (körülbelül 120 fő egy-egy hajón) ezután átszállhattak az ellenfél hajójára, és rövid idő alatt elintézhették az ellenséges legénységet. Egyik eszközük az ostromgép volt, melyekből több félét kifejlesztettek először Nagy Sándor idején, aztán a római korban továbbfejlesztették.
     
    Erődítményeket támadő szerkezetek:
     
    IIimage 1
     
     
    catapult medieval weapons roma antigua
     
    Római kőhajítógépek (4)
    "A korai római ballisták fából készültek, és vaslemezek tartották össze őket a keret körül, valamint vasszögek az állványban. A főállvány tetején egy csúszka volt, amelybe a csavarokat vagy a kőlövedékeket töltötték. Ehhez hátul egy pár "csörlő" és egy "karom" csatlakozott, amelyekkel az íjhúrt az élesített tüzelési helyzetbe lehetett visszahúzni. A csúszka a fegyver mezei keretein keresztülhaladt, amelyekben a torziós rugók, állati ínakból készült kötél volt, helyezkedtek el, amelyeket az íjkarok köré csavartak, amelyek viszont az íjhúrhoz voltak rögzítve. Az íjhúrt a csörlőkkel visszahúzva a már megfeszített rugókat megcsavarták, így tárolva az energiát a lövedékek kilövéséhez. A csavarkötegeket rögzítő bronz- vagy vaskupakok csapok és peremlyukak segítségével állíthatóak voltak, így a fegyvert szimmetrikus teljesítményre és a változó időjárási viszonyokhoz lehetett hangolni. A ballista rendkívül pontos fegyver volt (számos beszámoló szól arról, hogy a ballistarii egyetlen katonát szedett le), de néhány tervezési szempont miatt a pontosságot a hatótávolság rovására lehetett csökkenteni. A maximális hatótávolság több mint 500 yard (460 m) volt, de a tényleges harci hatótávolság sok célpont esetében ennél jóval rövidebb volt. A Római Birodalom hadseregében nagyra becsült és megbecsült fegyverré vált. Közvetlenül a birodalom kezdete előtt Julius Caesar használta Gallia meghódítása során, valamint Britannia leigázására indított mindkét hadjáratában."
     
     
    Hecht 090710 Ballista
     
    Római ballista, kőhajító gép 
     
    Trebuchet
    Római trebuchet, kőhajító gép 

    A rómaiak az i. e. 3. században építettek először hadihajókat, előtte Róma városának nem voltak hadhajói, a D-Itáliai kereskedő államok hajóit használták. Hadihajóikat a karthágóiaktól másolták, néhány hónap alatt több mint 120 hajóból álló flottát építettek i.e. 264-ben, hasonló méretűt, mint a punoké volt. A karthágói fenyegetésre válaszul 100 quinqueremesből és 20 triremesből álló flottát állítottak össze. A rómaiakra jellemző módon a tervezők egy zsákmányolt karthágói quinquereme-t másoltak le és fejlesztettek tovább. A legenda szerint egy partra sodródott vagy elfogott karthágói 2x25 evezős, gyors hadihajó vagy egy háromevezősoros föníciai hajó mintájára építették meg flottájukat. Ekkor dőlt el Karthágó sorsa, mert gyorsan elvesztette tengeri hatalmát, pedig i.e. 255-ben még egy vihar majdnem megsemmisítette a római flottát. 

     
    ENERGIA A RÓMAI BIRODALOMBAN (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
    "Az ipari forradalom előtti társadalmak mindegyike legnagyobb mértékben az emberi és állati erőre, illetve a fosszilis energiahordozókból (főként a fából és faszénből) kinyerhető energiára volt utalva. Ókori forrásokból értesülünk ugyan arról, hogy a napenergiát, a geotermikus hőt, esetlegesen a kőszenet és kőolajat is felhasználták, ám ez térben és időben is rendkívül korlátozott, mértéke kicsi volt. A szélenergia alkalmazására mindössze egyszer utalnak, ugyanakkor a vízimalmok komoly szerepet kaptak, sok célra alaklmaták a vízienergiát, különösen a császárkor második felében. Ami a fa fogyasztását illeti: a mediterrán térségben Paolo Malanima 1 m³ tűzifa felhasználásával számol fejenként és évente. Ez 70 milliós összlakossággal számolva 70 millió m³-t jelent minden évben, amihez kb. 350 000 km²-es erdőségre volt szükség. Malanima szerint egy fő élelmiszer-ellátásához 0,5 hektár termőföld kellett, további 0,5 hektár tűzifát adó erdő, és 0,5 hektár az állatok legeltetésére szolgáló kaszáló, azaz összesen egy 5.5. Energia 155 fő részére 1,5 hektár területre volt szükség. Érdekes becslés, hogy ha I. u. 165-ben a Római Birodalom területe 3,8 millió km² volt, és 70 millió fős lakossággal számolhatunk, akkor ez 1,05 millió km² szántót, erdőt és legelőt tett szükségessé, ami az összterület 25–30%-a. Ez még akkor is elegendő, ha leszámítjuk belőle a hegyes, dombos, mocsaras, vagy a beépített területeket. Ami emberi és állati erő alkalmazását illeti: az előbbi mindössze 0,05–0,07 lóerőt (LE) tud kifejteni huzamosabb ideig. A ló teljesítménye 15–20-szor nagyobb az emberénél. Ennek ellenére a preindusztriális társadalmak alapvetően erre a két energiaforrásra épültek. Az ipari forradalom előtti társadalmakban a két legfontosabb mechanikus „erőmű” a vízimalom (3 LE) és a vitorlás hajó volt (50 LE). Az ókori Rómában legalább olyan sokféle gépezet működött, mint a 12–14. századi Európában.
    Ám ezek mégsem járultak hozzá nagyban az energiatermeléshez, mivel ezekben az eszközökben – Jean-Pierre Vernant szavaival élve – „emberi és állati erőt alkalmaztak különféle eszközökben, nem pedig a természet erőivel működtették ezeket a gépezeteket”. Az ókorban tehát igenis beszélhetünk korlátozott technikai fejlődésről (pl. daru, galliai aratógép, felülcsapott vízikerék, fűrészmalom stb.), de ez csak nagyon kis mértékben váltotta ki az emberi és állati erő alkalmazását a gazdaságban. Bár Hérón
    Pneumatikájában (II. 11) már leírta a dugattyús gőzgép működését, tudomásunk szerint senkinek nem jutott eszébe ennek gyakorlati alkalmazása, beleértve magát a feltalálót is. A régészeti kutatások egyértelműen bizonyították, hogy a római Britanniában a kőszenet a Kr. u. 1. századtól széles körben használták a kemencék fűtésére és az ércek olvasztására, egészen az 5. századig, amikor felhasználása hirtelen abbamaradt. Igaz, hogy a kőszén csak Észak-Európában elérhető, de tudomásunk szerint
    fel sem merült a rómaiakban, hogy esetleg az északi tartományokból importálják a fában hiányos déli területekre. A kőszén széleskörű elterjedésére egészen a középkorban „kis jégkorszaknak” nevezett periódusig kellett várni."
     
    1280px Braine le Château JPG02
     
     
    800px Roda de Vitruvi
     
    Gabonaörlő malom, makett (https://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%ADzimalom)  
      
     
     
     
     
     
    *
    Pl. Pisa etruszk és római kori kikötőjének feltárása során több hajóroncsot is találtak.(https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S1296207403000712) A C és az F hajót alkotó fafödémeket (amelyek a régészeti leletek tanúsága szerint az i. sz. első, illetve a második századból származnak) azért választották ki, hogy információkat gyűjtsenek a kor technológiai ismereteiről. A C hajó deszkázatához alapvetően Pinus pinaster Aiton, az F hajó deszkázatához pedig Quercus sp. caducifolia fafajtát használtak. Úgy tűnik, hogy a C hajót körültekintően építették, és jellemzői, ha hozzávesszük az általános könnyűségét, úgy tűnik, hogy tükrözik, hogy nagyobb kapacitású, tengeri hajózásra épített hajóként használták. Az F hajó inkább a belső édesvizeken tett rövid utakhoz kapcsolódik. A különböző faanyagok felhasználása nemcsak a fa technológiai jellemzőivel, hanem könnyű hozzáférhetőségével is összefüggött. A hajóroncsokat beágyazó agyagos üledékeken végzett palynológiai elemzés kimutatta, hogy a pisai terület flórája abban az időszakban lehetővé tette volna mindkét hajó építéséhez használt összes fafaj beszerzését, a fügefa kivételével. Nem kizárt azonban, hogy a faanyag máshonnan, a Földközi-tenger északi térségéből származott. A Földközi-tengeren, Franciaországban és - Olaszországban gyakran találtak számos ősi fából készült hajóroncsot, kikötőt és víz alatti lelőhelyet egy kikötői szolgálatra szolgáló hajó faanalíziséből származó eredményeket mutat be, amelyet a neapolisi kikötő (Dél-Olaszország) üledékeiben találtak. Ezek a felfedezések fontosak az ókori tengeri, gazdaság- és haditengerészet-történeti, valamint növénytörténeti és biogeográfiai tanulmányok szempontjából. Ez a munka egy kikötői szolgálatra szolgáló hajó faanalíziséből származó eredményeket mutat be, amelyet a neapolisi kikötő (Dél-Olaszország) üledékeiben találtak, és amely az I. u. i. és ii. század közötti határra datálható. Lehetséges volt a fa taxonok és az egykorú üledékrétegekből nyert pollenadatok közötti korrelációt a hajó származási helyének és a fakitermelési területeknek a behatárolása érdekében. A fa/pollen összehasonlítás arra utal, hogy a hajóépítéshez használt faanyag valószínűleg helyi eredetű volt. Továbbá, még akkor is, ha a deszkaelemek esetében pontosabb kiválasztást és a puhafa előnyben részesítését fogadták el, jó kapcsolat volt megfigyelhető a technológiai tulajdonságok és a faelemek funkcionális szerepe között. Úgy tűnik, hogy a fakitermelést racionálisan végezték, jó kompromisszumot kötve a hajó minősége, a fa elérhetősége és a könnyű beszerezhetőség között. A beszállítás a hajógyártól nem messze, fásításból és vadon élő erdőkből egyaránt történik. Érdemes kiemelni a Cupressus sempervirens és talán a Juglans regia faültetvények fakitermelési célú telepítésének hipotézisét, az Abies alba szélesebb körű elterjedését Neapolis környékén, a jelenhez képest, és a Pinus nigra csoport jelentős elterjedését Campaniában.
     
     
    **
    Faipar: „Plinius szerint a fát „ezerféle módon használjuk, enélkül élni sem lehetne. Fával hasítjuk (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf) a tengert, mozgatjuk a földet, fából építjük a tetőket. Még az istenek képmásai is fából készültek” (NH XII. 2). Az égetett tégla és a „beton” feltalálása előtt csak fából építkeztek a rómaiak. Az újabb építőanyagok használata idején is fontos szerepe volt a fának, hiszen a zsindelyek, tetőgerendák, ajtó- és ablakkeretek, sőt a betonozáshoz és boltívek zsaluzásához szükséges deszkák is fából készültek. Vitruvius gerendavázas házak építési módját is röviden ismerteti (opus craticium, II. 8, 20). A régészeti feltárások szerint Itáliában már a i. e. 7. században is ismerték a technológiát, amit valószínűleg Kis-Ázsiából importáltak. Az építkezési mód magán- és középületekben különösen népszerű volt Herculaneumban (pl. Casa a Graticcio). Fából készítették a legnagyobb középületek (theatrum, amphitheatrum, circus, hidak stb.) gerendavázait: Vitruvius leírja a „fából készült nyilvános színházakat” (publica lignea theatra, V. 5, 7), amelyek nem mindig voltak biztonságosak. A Fidenae-beli amphitheatrum összedőlése i. u. 27-ben nagy visszhangot váltott ki, rengeteg ember meghalt a szerencsétlenségben. Száz évvel később Tacitus azt írta, hogy sem az alapozás, sem a gerendák összeillesztése nem volt megfelelő (Ann. IV. 62). Fából készültek a padlók, a kő járólapok is gyakoriak voltak, az előbbiek tűzveszélyessége miatt használtak kőlapokat. Bár a tetőcserepet (imbrex) már a i. e. 7. században ismerték Itáliában, az i. e. 3. századig Rómában is fazsindellyel borították a tetőket (scandulae, Vitr. II. 1, 3; Plin. NH XVI. 36). Plinius a kocsányos tölgyből készített zsindelyt ajánlja, amely ötven évig kitart; a ciprusból és cédrusból vágott zsindelyek viszont akár száz évig is használhatóak (Plin. NH XVI. 36; XVI. 42). A britanniai Vindolanda erődjének feltárásakor a padlón egy rakásra felhalmozott, tölgyből készített zsindelyekt találtak szinte ép állapotban a régészek. A födémszerkezetek leírását Vitruviusnál olvassuk: „Gerendákat ugyanis mind oszlopokra és pilaszterekre, fapillérekre helyeznek, a födémszerkezetbe gerendákat és deszkákat, a tetők alá, ha a közök nagyobbak, keresztgerendákat is, támgerendákat is, ha pedig megfelelőek, egy támaszt és az eresz széléig kiálló szarufákat építettek. A szarufák felett szelemenek vannak, aztán a cserepek alatt lécek, amelyek annyira kinyúlnak, hogy védelmükben a fal fedve legyen” (IV. 2, 1.). A sátortetős födémek készítésének módszere lényegében máig sem változott. Plinius a födémgerendákhoz a luc- és jegenyefenyőt, valamint az ébent, ciprust és cédrust ajánlotta (NH XVI. 42, 213). A vörösfenyő behozatalát az Alpok vidékéről Vitruvius sürgette, mivel a fa igen nehezen gyullad meg (Vitr. II. 9, 16). A Plinius által feljegyzett leghosszabb gerenda is ebből készült, 120 láb (35,5 m) hosszú és 2 láb vastag volt (NH XVI. 200). A Diocletianus 301-es árrendeletében feljegyzett leghosszabb fenyőgerendák hossza 75 láb (22,2 m). A házak belső berendezésének kialakításához is nagy szükség volt a fára. A nyílászárók készítése: Plinius a kapukhoz szilfát, az ajtószárnyakhoz fenyőt ajánlott (NH XVI. 210; XVI. 225). Különösen a középületek kapuzatait készítették nagy műgonddal, Vitruvius háromféle: dór, ión és attikai kapuzatot különböztet meg egymástól, melyeknek részletes méreteit is közli (IV. 6, 1–4). A Nápolyi-öböl menti városok és villák (Pompeii, Herculaneum, Oplontis) fennmaradt ajtói és kapui igen szoros megfelelést mutatnak a Vitruviusnál lejegyzett arányokkal. A római házak bútorzata – a maiakhoz viszonyítva – igen szegényes volt. Plinius is csak a fenyőből készített ágyakat (lectus), szekrényeket (armarium), székeket (solium), sámlikat (scamnum), asztalokat (mensae), valamint fűzből font karosszékeket említi (NH XVI. 174; XVI. 225). Livius szerint az abacus néven ismert játékasztalt is ismerték– amit gyakorta készítettek importált egzotikus fákból, vagy raktak ki elefántcsont és/vagy teknőcpáncél intarziákkal –, a Herculaneumból előkerült maradványok keményfából vagy márványból készültek. Ahogy Plinius is megjegyezte: a fát valóban ezernyi tárgy készítésére használták fel. A Naturalis historia ezekre is részletesen kitér: a hordókat legjobb luc- és jegenyefenyőből készíteni (NH XVI. 42); a préseket gyertyánból (NH XVI. 194); a gall típusú kocsit kőrisből (NH XVI. 228); a kerékküllőket somból, tövises tölgyből, kőrisből vagy szilből (NH XVI. 206; XVI. 229); fenyőből, égerből és szurokfenyőből vízvezetékcsöveket lehet ácsolni (NH XVI. 224) – a 3. századi Colonia Agrippina (Köln) ásatásán találtak is ilyen kútbéléseket szinte ép állapotban; póznát és edénytartó lábakat fűzből (NH XVI. 174); írótáblát juharból vagy bükkből (NH XVI. 68; XVI. 228); játékkockát pedig fagyalból (NH XVI. 77). Akadnak az ácsoknál apró használati tárgyak fából, ismert tény például, hogy vadolajfából készítenek a fúróknak tokokat, aztán még buxusból, tövises tölgyből, szilfából, de legjobb a kőrisfából lesz; ugyanezekből kalapácsokat is készítenek, a nagyobbakat fenyőből és tövises tölgyből. (…) Cato azt tanácsolja, hogy az emelőrudak magyalfából, babérból vagy szilfából legyenek. Hyginus szerint a mezőgazdasági eszközök nyele gyertyánból, tövises tölgyből és cserfából készüljön.
    Plinius szerint Cicero félmillió sestertiust fizetett egy citrusasztalért (NH XIII. 91). A legnagyobb ilyen asztalt Ptolemaios mauretániai király részére készítették: a két félkörből összeállított asztal átmérője 1,33 méter volt, vastagsága pedig egynegyed lábat (quadrantalis, 7,5 cm) tett ki. Tiberius császárnak is volt egy kör alakú asztala (mensa Delphica), ez is csaknem akkora volt, mint az előbb említett, de Plinius megjegyzi, hogy ezt csupán citrusból készült lemezzel borították (Plin. NH XIII. 94). A citrust olyan nagyra értékelték Rómában, hogy az 1. század végén a császári kincstár leltárjegyzékében is szerepeltették (Stat. silv. III. 3, 94). A Kr. e. 1. században az észak-afrikai citruserdők elkezdtek kelet felé terjeszkedni, de erőteljes kitermelésük megtizedelte az állományt (Luc. Phars. IX. 428), és a század második felére már visszaszorult a mai Marokkó területére. Plinius tudósítása szerint a mons Ancorarius híres citruserdeje Mauretania Caesariensis tartományban teljesen eltűnt (NH XIII. 95). Ma már csak Marokkó és Dél-Spanyolország területén található meg a fa. Egyébként a Fekete-tengeri Kercs területén talált faszarkofágokhoz is citrusfát használtak. Az „értékes fák” kategóriájába tartozott az ében (Diospyros ebenum), amely ma is egyike a világ legegzotikusabb fafajainak. A római korban az ébent Kelet-Afrikából és Dél-Indiából importálták (Verg. Georg. II. 117). Lucanus az ébent az Alexandriától délre fekvő Mareótis-tóval hoz- ta összefüggésbe (Phars. X. 117). Plinius elmondása szerint ébent először Pompeius Kr. e. 63-ban Mithridatés felett tartott diadalmenete után látott Róma közönsége (Plin. NH XII. 20). Hérodotos szerint az ében hazája Etiópia lehetett, mivel az etiópok királyai évente kétszáz ébenfa gerendát adtak adóba a perzsa királyoknak (Hérod. III. 97, vö. Plin. NH XII. 17). Értékes importált fák maradványait találták meg az egyiptomi Bereniké kikötőjében is: például a teakfáét (Tectona grandis), amit igen nagyra értékeltek jó megmunkálhatósága és tartóssága miatt. A teakfa Indiában és a maláj szigetvilágban őshonos. Végül szóljunk a cédrusról is, amelynek – ritkasága mellett – két nagy előnyét tartották számon: az egyik jó illata, a másik ellenállósága volt. Plinius ugyancsak dicséri, amiért a hasadásnak és a törésnek is ellenáll (NH XVI. 212). A keleti Mediterráneum számos híres épülete dicsekedhetett azzal, hogy födémszerkezete cédrusgerendákból épült, például a jeruzsálemi Templom vagy az ephesosi Artemis szentélye. A cédrus tartósságára Plinius példaként említi, hogy az uticai Apollón-templom gerendái, amelyek numidiai cédrusból készültek, 1178 éven át kitartottak. (NH XVI. 216)."