A HORVÁT TENGERPART KIKÖTŐI A RÓMAI BIRODALOM
IDEJÉN
a (2023 március)
ABSTRACT
Az Isztriai-félszigeten Fiume, Trieszt, Porec, Pula, Rovinj kikötők történetét történetét ismertetjük. A rómaiak a (h)isztriaiakat, az Isztriai félsziget ősi népét vad kalóztörzsként írták le, akiket a sziklás partjaik védtek, két hadjárat kellett a rómaiak ahhoz, hogy i. e. 177-ben legyőzzék őket. Isztria az i. e. 4. és 1. század között az illír Liburnia részévé vált. Liburnia alig ismert terület, amely a hajóépítéséről volt nevezetes a Római Birodalom idején. Liburnia történelmét is vizsgáltuk, a liburnus törzs székhelye Zadar volt, egy kikötő az Adriai-tenger partján, első írásos említése szerint i. e. 384 -ben Jadera fallal körített illír település. I. e. 167-ben a rómaiak meghódították, a császárság idején kolónia volt. / THE CROATIAN COAST PORTS OF THE ROMAN EMPIRE: The history of the ports of Rijeka, Trieste, Porec, Pula and Rovinj on the Istria peninsula is described. The Romans described the (I)istrians, the ancient people of the Istrian peninsula, as fierce pirates protected by their rocky coastline, and it took the Romans two campaigns to defeat them in 177 BC. Istria became part of the Illyrian Liburnia between the 4th and 1st centuries BC. Liburnia is a little known area, famous for its shipbuilding during the Roman Empire. Liburnia's history has also been studied, the seat of the Liburnus tribe was Zadar, a port on the Adriatic coast, first mentioned in writing in 384 BC as an Illyrian settlement surrounded by the wall of Jadera. It was conquered by the Romans in 167 BC and was a colony during the Empire.
BEVEZETÉS
Illíria területéhez az Adriai-tenger hosszú tengerpartja mellett számos sziget is tartozott, közös néven liburniai-szigetek: köztük Curictae (ma Krk), a két Apsyrtis (Cres és Lošinj), Arba (Rab), Issa (Vis), Pharia (Hvar), Corcyra Nigra (Korčula) és Melite (Mljet). A szigetekre az i. e. 4. század elejétől a Siracusa felől érkező görög gyarmatosítók telepedtek le. A görögökön kívül kelták és föníciaiak is keveredtek az illírek közé. A kutatás módja az internetes keresés volt a Wikipedia oldalairól kiindulva, célja az ismeretterjesztés.
Adriai városok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Horv%C3%A1torsz%C3%A1g_f%C3%B6ldrajza)
Városai: (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ill%C3%ADrek): Metulum (Csáktornya), Senia (Zengg), Jader (Zára), Scardona (Skradin), Tragurium (Trau),
Salona (Solin, Split mellett), Delminium (Tomislavgrad), Narona, Epidaurus (Cavtat, Dubrovnik mellett), Doclea (vagy Dioclea, Podgorica mellett), Olcinium (Ulcinj), Lissus (Lezha), Scodra (Shkodra), Dyrrachium (görögül Epidamnosz, ma Durrës), Apollónia, Oricum és Aulona (Vlora).
Történelem: A tengerparti területeken élő illírek nemcsak jó hajósok voltak, hanem félelmetes kalózok hírére is szert tettek. Az összes törzset, a békésebb liburnusokat egybefogó és egységes államot azonban sohasem tudtak alkotni.
Történelem: A tengerparti területeken élő illírek nemcsak jó hajósok voltak, hanem félelmetes kalózok hírére is szert tettek. Az összes törzset, a békésebb liburnusokat egybefogó és egységes államot azonban sohasem tudtak alkotni.
KIKÖTŐK A RÓMAI BIRODALOM IDEJÉN
A (h)isztriaiakat egyes források más illír törzsekhez viszonyítva eltérő némileg eltérő nyelvet beszélő "velencei" illír törzsnek tartják. A rómaiak a (h)isztriaiakat vad kalóztörzsnek írták le, akiket a sziklás partjaik védtek. Két hadjárat kellett ahhoz, hogy a rómaiak Kr. e. 177-ben végül legyőzzék őket. A régiót ezután a velencei területtel együtt a X. Római Régió "Venetia et Histria" néven emlegették, ami Itália északkeleti határának ókori meghatározása volt. Az i. e. 4. és 1. század között Liburnia részévé vált. Az északi oldalon Histria jóval északabbra terjeszkedett, és magában foglalta az itáliai Trieszt városát. Egyes tudósok feltételezik, hogy a Histri és Isztria nevek a latin Hister, vagyis a Duna (különösen annak alsó folyása) nevével állnak kapcsolatban. A "Duna kettéágazásának" (téves) története a görög argonauták legendájának része.
A Római Birodalom Területe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszorsz%C3%A1g)
FIUME (Rijeka, https://hu.wikipedia.org/wiki/Fiume#T%C3%B6rt%C3%A9nete) ókori eredetű város, amelynek egyik ősi magja a Tersatto-hegy körül kialakult kelta település volt. A másik mag a kikötői rész, amely az illír Liburnia államhoz tartozott. A települést i. e. 28-ban foglalták el a rómaiak, akik Tarsatica néven itt létesítettek postaállomást és őrhelyet. Augustus császár idején az őrhely elvesztette stratégiai jelentőségét.
Rijeka, Fiume 1689-ben (https://hu.wikipedia.org/wiki/Fiume#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
TRIESZT (https://hu.wikipedia.org/wiki/Trieszt) Az első adatok a településről a bronzkorból származnak, ekkor megerősített, fallal körülvett falvak születtek helyén. A kelták és illírek nyomait találták meg a város területén. A Római Birodalom idején a közeli Aquileia alapításával egy időben ’’Tergeste’’ néven kolóniát hoztak létre itt, amelynek kikötője és kereskedelmi utak találkozása egyre fontosabb szerepet játszott, azonban az öböl túloldalán lévő Aquileia jelentőségét nem haladta meg. A római Plinius történész írta meg tragikus történetét, hősies újrafelemelkedését, majd római elfoglalását. A város részt vett az illír háborúban, összeütközései voltak a szomszédos népekkel is, mégis ebben az időszakban, Augustus római császár ideje alatt érte el egyik virágkorát, amikor területén bazilika, kapitólium, templom, fórum, színház, emlékművek épültek. Az i. sz. I. század végén Szent Márk evangélista hittérítése nyomán itt is elterjedt a kereszténység, a város legnagyobb mártírja Justus védőszent lett. A Nyugatrómai Birodalom bukását követően Isztria és a város története összeforrott.
A trieszti kikötő (https://hu.wikipedia.org/wiki/Trieszt)
A trieszti Miramare kastély (https://hu.wikipedia.org/wiki/Trieszt)
ROVINJ
Rovinj szigetei (https://hu.hotels.com/go/croatia/best-things-to-do-rovinj)
Rivinj félszigete (https://en.wikipedia.org/wiki/Rovinj#/media/File:Town_of_Rovinj,_Croatia_(20063724820).jpg)
.jpg){kind=link}
Rovinj (https://hu.wikipedia.org/wiki/Rovinj) a félsziget nyugati része a bronzkorban és a vaskorban az i. e. 5. évezred és i. e. 15. század között népesült be; a jól védhető magaslatokon föld- és kősánccal védett várakat, erődfalvakat építettek. az Isztria-i hisztri törzs a görögökkel és az etruszkokkal is kereskedett. A rómaiak hosszú, véres harcokkal hódították meg a környéket; a félsziget nevét adó hisztri törzs hatalmát végleg i. e. 177-ben számolták fel. Rovinj első írásos említését egy ismeretlen ravennai szerző „Cosmographia” című munkájában találhatjuk Castrum Rubini alakban. Bár a települést fal és három torony védte, többször feldúlták.
Rovinj kikötője (https://en.wikipedia.org/wiki/Rovinj#/media/File:Town_of_Rovinj,_Croatia_(20063724820).jpg)
UMAG
Umagban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Umag#T%C3%B6rt%C3%A9nete) Az emberi jelenlét legrégibb nyomai Umagban a középső kőkorszakból, az i. e. 10. évezred és az i. e. 6. évezred közötti időszakból származnak. A félsziget északnyugati részének nagyobb arányú benépesülése a bronzkor és a vaskor időszakára az i. e. 5. évezred és az i. e. 1500 közötti időszakra tehető, amikor a jól védhető magaslatokon földből és kőből épített várak, erődített települések létesültek, melyeket számos esetben többszörös gyűrű alakú sáncok öveztek. Védőfalak óvták a tengerparti kis félszigetek szűk bejáratait a Sveti Ivan és a Sipar-foknál is. Amikor i. e. 177-ben a római seregek végleg felszámolták a félszigetet addig uraló, a félsziget nevét adó hisztri törzs hatalmát békésebb korszak köszöntött be.
A történeti források a mai község területén két római települést említenek: Siluo / Silvio a mai Savudrija helyén, Sepomaia pedig Umag és Zambratija között a tengerparton állt. A régészeti leletek tanúsága szerint az Isztria parti területein szőlő és olajbogyó termesztéssel foglalkozó villagazdaságok sokasága működött, melyek többé-kevésbé egyúttal tulajdonosaik rezidenciáiul is szolgáltak. Ilyen luxus kivitelezésű villák maradványait tárták fel a Katoro és a Tiola-félszigeten, valamint Lovrečica, Sveti Ivan és Zambratija területén. Az Umagi-öböl északi és déli végét lezáró védett Sipar és Umag-félsziget közötti területet valószínűleg ekkor még egy szűk csatorna választott el a szárazföldtől. Újjáépítették régi várait. Ilyen régi erősség volt a Crveni Vrhnél levő Sveti Petar.
Umag régen sziget volt, ma félsziget
Umag óvárosa
Umag látképe
Pula első írásos említése az i. e. 10. századból való, (https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%B3la#T%C3%B6rt%C3%A9nete), az első települést az illírek alapították. Az görögök aranygyapjú legendájában szerepel Pula: az elrabolt aranygyapjút üldöző görögök büntetéstől tartva nem tértek vissza Kolkhiszba, hanem az Adriai-tenger vidékén új hazát alapítottak Isztriában, Póla néven, amely a "szökevények városát" jelentheti. A rómaiak az Isztriai-félszigetet i. e. 177-ben foglalták el. A római kolónia i. e. 46-45-ben érte el a 30 000 fős létszámot. Virágkorát Augustus idején élte, ekkor építették a kikötőt, az amfiteátrumot, a színházat, több templomot és palotát.
Pula látképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%B3la#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
Augustus császár temploma Pulában (https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%B3la#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
Augustus császár amfiteátruma Pulában (https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%B3la#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
Diadalív Pulában (https://en.wikipedia.org/wiki/Arch_of_the_Sergii)
Porec területe a történelem előtti időkben is lakott volt, a bronzkorban kezdődött el az öböl körüli dombokon a korai várak építése. Görög történetírók feljegyzései szerint az i. e. 6. századra tehető a város területén az első állandó illír halászfalu létrejötte, amit a talált illír szentély megerősít. A rómaiak az i. e. 178 és 129 közötti véres háborúkban foglalták el az Isztria területét, és a mai belváros helyén már az i. e. 2. században castrumot építettek. Az 1. században Tiberius római császár idejében a település már városi rangot kapott és a Colonia Iulia Parentium nevet viselte. A várost a nyugati oldal kivételével már a római korban is fal vette körbe és a városmagot képező félsziget csúcsánál egy Neptunusz- vagy Jupiter-templom állt. A város társadalmi és gazdasági jelentőségét a területén talált számos feliratos kőemlék is megerősíti. A 3. században keresztény szentélyek épültek. 313-ban Parentium püspökség székhelye lett. A Diocletianus császár alatti keresztények üldözése idején a közösség szinte teljesen elfogyott.
Porec látképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pore%C4%8D)
Bernhard von Breydenbach metszete „Peregrinationes in Terram Sanctam” című 1486-os művéből:
Porec kikötője (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pore%C4%8D)
DALMÁCIA
A dalmát városállamok (https://en.wikipedia.org/wiki/Dalmatian_city-states) közül azok maradtak fenn, ahol helyi pannón és római lakosság túlélte a barbár inváziókat a nyugatrómai Birodalom bukása után, az i. u. 400-as években. Nyolc város, akik politikai kapcsolatokat tartott fenn a Kelet-római Birodalommal (amely megvédte ezeket a városokat, lehetővé tette kereskedelmüket): eredeti néven Jadera, Spalatum, Crespa, Arba, Tragurium, Vecla, Ragusium és Cattarum volt. A nyelvük és a törvényeik kezdetben latin nyelvűek voltak, de néhány évszázad múlva kialakult saját neolatin nyelvük, a dalmaticó, amely egészen a 19. századig fennmaradt. A városok tengeri kikötők voltak, hatalmas kereskedelemmel, főként az olasz félszigettel és később egyre növekvő Velencei Köztársasággal kereskedtek.
Történelemük: a Római Birodalom bukása után Dalmácia önálló tengerparti városok csoportja volt, amelyek a városállamokhoz hasonlóan működtek, kiterjedt autonómiával, de a i. u. 640 után érkezett szláv törzsek által ellenőrzött vidéki hátországtól függetlenül. Etnikai szempontból Dalmácia a pannón, illír, liburn törzsek keveréke, egy római régió, római kultúrával, amely önállóan fejlődött, kialakítva a ma már kihalt dalmát nyelvet, a dalmaticót. A városokat közös latin törvények, katolikus vallás, nyelv, kereskedelem, valamint politikai és közigazgatási struktúrák jellemezték.
A nyolc városállam a következő volt:
Jadera (mai olasz nevén: Zara; horvátul: Zadar) - eredetileg egy kis sziget a közép-dalmáciai partvidéken.
Spalatum (olaszul: Spalato; horvátul: Split) - eredetileg a Diocletianus-palota belsejében jött létre.
Crespa (olaszul: Cherso; horvátul: Cres) - Egy észak-dalmáciai szigeten.
Arba, (olaszul: Arbe; horvátul: Rab) - Egy kis szigeten az északi Velebit-hegység előtt.
Tragurium (olaszul: Trau; horvátul: Trogir) - Egy kis szigeten, nem messze a római Salonától.
Vecla (olaszul: Veglia; horvátul: Krk) - Egy szigeten, az észak-dalmáciai partok közelében.
Ragusium (olaszul: Ragusa; horvátul: Dubrovnik) - eredetileg egy dél-dalmáciai hegyfok.
Cattarum (olaszul: Cattaro; horvátul: Kotor) - A Kotori-öbölben, ma Montenegróban található.
Később más városok is csatlakoztak Észak-közép-Dalmáciában, mint Sebenicum (ma Šibenik), Fiumen (ma Rijeka) és Pagus (ma Pag).
Spalatum (olaszul: Spalato; horvátul: Split) - eredetileg a Diocletianus-palota belsejében jött létre.
Crespa (olaszul: Cherso; horvátul: Cres) - Egy észak-dalmáciai szigeten.
Arba, (olaszul: Arbe; horvátul: Rab) - Egy kis szigeten az északi Velebit-hegység előtt.
Tragurium (olaszul: Trau; horvátul: Trogir) - Egy kis szigeten, nem messze a római Salonától.
Vecla (olaszul: Veglia; horvátul: Krk) - Egy szigeten, az észak-dalmáciai partok közelében.
Ragusium (olaszul: Ragusa; horvátul: Dubrovnik) - eredetileg egy dél-dalmáciai hegyfok.
Cattarum (olaszul: Cattaro; horvátul: Kotor) - A Kotori-öbölben, ma Montenegróban található.
Később más városok is csatlakoztak Észak-közép-Dalmáciában, mint Sebenicum (ma Šibenik), Fiumen (ma Rijeka) és Pagus (ma Pag).
A 7. század első felében zajlott le a nagy szláv népvándorlás Illyriába, amely teljesen megváltoztatta Dalmácia sorsát. A Balkán-félsziget más részein a betolakodók - szerbek, horvátok vagy bolgárok - kevés ellenállásba ütköztek az őslakosság kiűzése vagy beolvasztása során. A kikötőkben azonban megakadtak, amikor szembe kerültek a hatalmas tengeri városállamokkal, amelyek civilizáltak voltak és számíthattak itáliai kapcsolataikra. Így a vidéki körzeteket a szlávok népesítették be, a latin vagy itáliai lakosság a biztonság kedvéért Ragusa, Zara és más nagyvárosokba áramlott, és az egész terület két, gyakran ellenséges közösségre oszlott. Ezt az ellentétet a keleti és a nyugati kereszténység közötti szakadás (1054) csak fokozta, a szlávok általában ortodoxok lettek, a kikötők lakóssága és az olaszok szilárdan ragaszkodtak a pápasághoz. A dalmát városállamok, amelyek elszigeteltek voltak és kénytelenek voltak Olaszországtól támogatást kérni és részesültek az olasz civilizáció fejlődésében. Földrajzi helyzetük -a hegyek elszigetelték a szárazföldi kapcsolatokat, mint Föníca esetén- elégséges magyarázatot ad arra, hogy a bizánci kultúra viszonylag csekély befolyást gyakorolt arra a hat évszázadra (535-1102), amely alatt Dalmácia a Keleti Birodalom része volt. Az időszaknak a vége felé a bizánci uralom csak névlegessé vált.
A kora középkorban a bizánci Dalmáciát valóban feldúlta az avar invázió, amely i. u. 639-ben elpusztította fővárosát, Salonát. Az avarokat a nagy délszláv népvándorlások követték.
HVAR SZIGET ÉS VÁROS: Hvar története (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hvar_(telep%C3%BCl%C3%A9s)#T%C3%B6rt%C3%A9nete), a történelem előtti kultúra, melyet hvari kultúrának neveznek az i. e. 3500 és 2500 közötti időben virágzott. A sziget írott története i. e. 385-től kezdődik, amikor az Égei-tengeri Párosz szigetéről érkezett görög telepesek a mai Stari Grad területén megalapították első kolóniájukat. Ennek szülőföldjük után a Pharosz nevet adták. A kolóniát azonban nem sokkal alapítása után megtámadták a sziget őslakosai. A görögök a mai Lezha helyén állt Lissosra menekültek, mely akkor I. Dionüsziosz szürakuszai türannosz uralma alatt állt, majd az ottani hajóhaddal tértek vissza és kivívták a győzelmet. Ez az első tengeri csata, melyet az Adriai-tengeren vívtak. Párosz kolóniája egészen i. e. 235-ig virágzott, ekkor az illírek országának, Illíriának része lett. Néhány történész feltételezi, hogy a mai Hvar városának helyén is illír település volt, mely a hegy lejtőitől a mai városi térig terjedt, a hegy tetején pedig illír erődítmény állt. I. e. 229-ben az első római–illír háború során a szigetet a rómaiak foglalták el, és szövetségesüket, a korábbi illír hadvezért, Pharoszi Démétrioszt tették meg helytartónak. A szövetség nem tartott sokáig, ezért i. e. 219-ben rómaiak megindították a második római–illír háborút. Démétriosz a vereség után V. Philipposz makedón királyhoz menekült. A sziget Pharosz városával ezután Illyricum római tartomány része volt. Az egykori kis öböl mentén, mely a mai székesegyházig ért, római település és kikötő létesült. A Hvar helyén állt ókori Lesna a 6. századra a Bizánci Birodalom fontos dalmáciai tengeri katonai állomáshelye lett. A város a mai városi tér területén feküdt, melynek déli oldalán erődítmény állt, a 7. században azonban kihalt.
Hvar szigete (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hvar_(sziget)#T%C3%B6rt%C3%A9nete) A görög kolónia több évszázadig virágzott itt, melynek a rómaiak támadása vetett véget, akik i. e. 219-ben, a második római–illír háborúban legyőzték Pharoszi Démétrioszt és elpusztították a várost. A sziget második virágkora a 15–16. századra, az adriai hajózás nagy időszakára esett, mikor Hvar a Raguzai Köztársaság (Dubrovnyik, Függelék) rövid uralma után elismerte Velence fennhatóságát. Ekkor itt Hvar szélvédett kikötőjében telelt a velencei flotta is.
Hvar kikötője (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hvar_(telep%C3%BCl%C3%A9s)#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
Hvar látképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hvar_(telep%C3%BCl%C3%A9s)#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
Hvar óvárosa
SALONA (https://hu.wikipedia.org/wiki/Salona): Az egykori római várost és tartományi székhelyet Salonát még időszámításunk előtt a 3. században alapították az illírek. A város hamarosan a terjeszkedő Római Birodalom uralma alá került, mára csak a rossz állaponban lévő romjai maradtak meg. I. e. 119-ben Lucius Caecilius Metellus itt ünnepelte az illírek felett aratott győzelmét, mellyel kiérdemelte a „Dalmaticus” melléknevet. Az első triumvirátus szétesése után a város Julius Caesart támogatta, ezért i. e. 48-ban megkapta a római kolónia rangját, és „Colonia Martia Ivlia Salona” néven Dalmácia római provincia fővárosa lett. Miután a rómaiak leverték a 6. és 9. között zajlott utolsó illír felkelést megindult a város békés fejlődése és csakhamar a térség legfontosabb kereskedelmi és közigazgatási centrumává vált. Virágkorát Diocletianus idejében, a 3. - 4. században élte, mikor egyes becslések szerint több mint hatvanezer lakosa lehetett és ezzel a birodalom negyedik legnagyobb városa volt. A kereszténység terjedésével a Salonai egyházmegye székhelye lett. Egyik első püspöke 284 és 304 között Szent Domnius (horvátul: Dujam) volt, aki a diocletianusi keresztényüldözés idején 304-ben a város keresztényeivel együtt a helyi amfiteátrumban halt vértanúhalált. Sírja fölé az 5. században ókeresztény bazilikát építettek.
Salonai amfiteátrum, rekonstrukció (https://hu.wikipedia.org/wiki/Salona)
Salonai amfiteátrum romjai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Salona)
Salonai Dyonüsos templom romjai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Salona)
RAB SZIGET: A sziget története i. e. 360-ra nyúlik vissza, amikor illírek éltek a területen. Ez után i. sz. VI. századig a Római Birodalom része volt, Augustus szerezte meg i. e. 10-ben. Ez volt az első római város Dalmáciában, amely megkapta a felix (boldog) előnevet.
KORCULA (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C4%8Dula_(telep%C3%BCl%C3%A9s) szigete, ahol az újkőkorban is laktak emberek. A kőkorszak középső időszakából előkerültek csigaházak, kőedények, madárcsontok, szarvas, róka és más állatok maradványai is. A késői kőkorszak (újkőkor) i. e. 6200 körül kezdődött ebben a térségben. Az időszakból már kagylómintás cserépedények és a mezőgazdaság kezdeteire utaló tárgyak is találhatóak. A szigeten élő első ismert nép az illírek voltak, akik az i. e. 2. évezredben jelennek meg. A magaslatokon épített erődített településeken éltek, melyek nyomai Korčula szigetének mintegy harminc pontján találhatók meg. Halottaikat kőből rakott halomsírokba temették, melyek általában szintén magaslatokon épültek. Különösen sok vármaradvány és halomsír található Pupnat Mocila nevű településrészén, melyek az i. e. 2. évezred közepéről származnak.
Az első települést valószínűleg a föníciaiak létesítették, őket a görögök követték, akik az i. e. 6. században Knidosz néven alapítottak itt kolóniát, melynek helyét máig sem sikerült beazonosítani. Az i. e. 4. században alapítottak az Issza (Vis) szigetéről jött görög telepesek kolóniát a mai Lumbarda területén, melyet egy ott talált felirat is megerősít. A sziget erdei kiváló alapanyagot adtak a hajóépítéshez és a sziget első nevét (Korkyra Melaina = Fekete Korfu) is sűrű feketefenyő erdeiről kapta. De az illírek i. e. 30-ig uralták a szigetet, amikor Octavianus hadai végső győzelmet arattak felettük. A római légionáriusok a sziget és Dalmácia több pontján is letelepedtek magukkal hozva kultúrájukat, életmódjukat, szokásaikat. A római villagazdaságokban nagy mennyiségű gabonát, olívaolajat, bort, sózott halat és más élelmiszert állítottak elő, melyekkel élénk kereskedelmet folytattak. A tágas, kényelmesen berendezett épületek fűtéssel, díszes mozaikpadlóval, luxustárgyakkal rendelkeztek. Az itteni villagazdaságok fényűző életéről árulkodnak a díszesen faragott sírkövek is. A római korban a sziget Dalmácia provincia része volt.
Korcula látképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C4%8Dula_(telep%C3%BCl%C3%A9s)
Korcula óvárosa (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kor%C4%8Dula_(telep%C3%BCl%C3%A9s)
KOTOR (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kotor_(Montenegr%C3%B3, olaszul Cattaro) Kotor régi mediterrán kikötője és az azt körülvevő lenyűgöző városfal nagyon jó állapotban maradt fenn. A Kotori-öböl egy, a szárazföldbe legmélyebben benyúló öböl, néha Európa legdélibb fjordjának is nevezik (bár valójában egy tenger által elöntött folyamvölgy). Kotort először i.e. 168-ban említik. Területe az ókorban folyamatosan lakott volt, Acruvium, Ascrivium, illetve Ascruvium néven a Római Birodalom Dalmatia provinciájának a részét képezte. A várost a kora középkorban megerősítették, amikor Justinianus császár i. sz. 535-ben, a gótok kiűzése után egy erődöt építtetett Acruvium fölött, és körülötte valószínűleg egy második város is épült a magaslatokon, mivel Bíborbanszületett Konstantin a 10. században az Alsó Kotorként említ. A 9. században Decaterium néven ismert várost 840-ben kifosztották a szaracénok. A 11. századig a dalmát nyelvet beszélték Kotorban.
Kotori kikötő https://hu.wikipedia.org/wiki/Kotor_(Montenegr%C3%B3)
Kotori kikötő https://hu.wikipedia.org/wiki/Kotor_(Montenegr%C3%B3)
Kotori kikötő https://hu.wikipedia.org/wiki/Kotor_(Montenegr%C3%B3)
SPLIT neve a tüskebokor görög nevéből eredhet, de lehet, hogy illír eredetű, és a latin palatium (= palota) főnévhez igazították hozzá, mert Diocletianus római császár 293 és 305 között palotát (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja) emelt a kis halászfaluban, és ide is vonult vissza. Dalmácia: Illíria partvidékén laktak a dalmát törzsek, akik i. e. 180 körül önálló országot alapítottak. A rómaiak i. e. 156-ban feldúlták. I. e. 49-45 között Dalmácia is színhelye volt a Caesar és Pompeius pártbeliek háborúinak, végül Augustus hadvezérei meghódították. Augustus szervezte meg Dalmatia provinciát Illíria déli részéből, amely északra Arsiáig (Isztriában) és a Száváig, keletre pedig a Drináig terjedt. A római helytartó Salonában székelt, a két légió közül pedig az egyik Delminiumban állomásozott. A provincia parti része hamar romanizálódott. A virágzásnak a népvándorlás vetett véget. Diocletianus császár (Dalmácia szülötte) még kiverte a betolakodókat, de halála után Dalmácia (gótok, alánok, hunok) prédája lett. 403-ban I. Alarik nyugati gót király mint "keletrómai fővezér" megkapta egész Illíriát. A város helyén eredetileg görög kolónia volt, majd római uralom alá került. A település első lakója Diocletianus császár volt, aki 293-ban palotát épített a barátságos tengeröbölhöz. Lemondása után ide vonult vissza és itt, ebben a nagy, 38700 négyzetméteres (180 x 215 méteres) luxus palotában töltötte élete utolsó éveit.
Split látképe (Wikipedia)
Split kikötője (Wikipedia)
Split (Splalato) 1853-ban (Wikipedia)
Diocletianus palotájáról (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja) képek:
Diocletianus palotája (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus palotája, rekonstrukció (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus palotájának romjai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
Diocletianus palotája a tenger felől (https://hu.wikipedia.org/wiki/Diocletianus_palot%C3%A1ja)
ZADAR / ZÁRA
A mai Zadar területét már az őskor óta lakják. Az emberi élet legkorábbi bizonyítékai a késő kőkorszakból származnak, míg számos települést már a neolitikumból datálnak. Az illírek előtt a területet egy ősi mediterrán nép, a jadra nép lakta, amely az indoeurópai kultúra előtti kultúrához tartozott. A betelepülőkkel együtt a liburnusok (illír törzs) népe jött létre, amely a tengeren kereskedett más kikötőkkel. Zadar az i. e. 9. században alapított liburniai település volt, amely egy kis kőszigeten és rakpartokon épült, ahol a régi város áll, és a szárazföldhöz kötötte a túlfolyt keskeny földszoros, amely természetes kikötőt hozott létre az északi szorosban. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Z%C3%A1ra)
A jaderek első emléke egy i. e. 384-ből származó egy görög írában szerepel. A görög telepesek a mai Hvaron is alapítottak települést, a szárazföldi illíreket azonban nem tudták legyőzni. A liburnusok, az egyik illír törzs, nagyszerű hajósokként és kereskedőkként voltak ismertek, de a későbbiekben a kalózkodásukról is híresek voltak. Az i. e. 7. századra Zadar a föníciaiakkal, etruszkokkal, ókori görögökkel és más mediterrán népekkel folytatott kereskedelmi tevékenység fontos központjává vált. Lakosságát ebben az időben 2000 főre becsülik. A 9. századtól a 6. századig a liburnusok meghatározóak voltak az Adriai-tengeren, tengeri hatalmuk több évszázadon keresztül politikai és gazdasági hatalmat is jelentett. Zadar földrajzi fekvésének köszönhetően a liburniai talassokrácia fő székhelyévé fejlődött, és vezető szerepet töltött be a liburniai tetradekapolisban, egy 14 községből álló szervezetben.
Zadar népét először i. e. 384-ben említik, mint a Hvar őslakosainak szövetségeseit és egy keleti Adria-parti koalíció vezetőit a görög gyarmatosítók elleni harcban. Egy 10 000 fős expedíció 300 hajóval Zadarból indult, és ostrom alá vette a Hvar szigetén lévő Pharos görög kolóniát, de Dionüszosz szürakuszai flottája riadóztatta és megtámadta az ostromló flottát. A tengeri győzelem a görögöké lett, ami lehetővé tette számukra a további gyarmatosítást a déli Adriai-tengeren. A régészeti leletek azt mutatják, hogy a liburnusok és településeik az i. e. utolsó évszázadokban urbanizálódtak; a római hódítás előtt, i. e. 2. században Zadar több mint 600 km2 területet birtokolt. Az i. e. 2. század közepén a rómaiak fokozatosan kezdték el meghódítani a régiót. Bár az Adriai-tengeren a rómaiak első ellenségei voltak, a liburnusok többnyire félreálltak az illírekkel vívott több mint 230 évig tartó római háborúkban, hogy megvédjék tengeri és kereskedelmi kapcsolataikat a tengeren. I.e. 59-ben Illyricumot Julius Caesar provincia néven római gyarmat lett. A nyugati részen állt a főtér, a római fórum.
Liburnia (Wikipedia)
A liburna evezős-vitorlást eredetileg a dalmaciai liburnusok fejlesztették ki, mint evezős kalózhajót. Tőlük vették át a rómaiak és az i. e. 1. században kétsorossá fejlesztették, ahol minden evezősnek saját evezője volt, (továbbá párnája és evezőszege, melyeket használaton kívül maguknál tartottak. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette, mert az evezőpadot ferdén helyezték el benne, így egymás mellett 3-5 evezős is elfért.
Az adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás hajó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna)
A Zadar-i Múzeum képe: a liburna négyszögletes vitorlájának szabása rendhagyó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna)
A liburniai haditengerészet i. e. 49-ben bele sodródott a Julius Caesar és Pompeius közötti római polgárháborúba, részben erőszakkal, részben a résztvevők, a liburniai városok helyi érdekei miatt. Caesart támogatták a városi központok, mint Iader (Zadar), Aenona (Nin) és Curicum (Krk), míg Issa városa (Vis) és a többi líbiai Pompeiusnak adta támogatását. Krk szigetének közelében i.e. 49-ben a néhány liburniai város flottájából felszerelt és néhány római hajóval támogatott "zadari haditengerészet" fontos tengeri csatát vesztett a "liburniai haditengerészetet" támogató Pompeius ellen. A polgárháború egészen i. e. 48 végéig elhúzódott, amikor Caesar megjutalmazta támogatóit Liburniai Iaderben és a dalmát Salonában, azzal, hogy a római gyarmatok státuszát adományozta közösségeiknek, így a város az alapítója után a colonia Iulia Iader címet kapta, és a következő időszakban a római telepesek egy része (többnyire légiós veteránok) telepedett le.
Liburniai-Dalmáciai városok (Wikipedia)
Illyricum római provincia tényleges megalakulása legkorábban i. e. 33-ban és Octavianus illíriai és liburniai hadjáratakor következett be, amikor a liburiaiak végleg elvesztették tengeri önállóságukat, gályáikat és tengerészeiket pedig beolvasztották a római tengeri flottákba.
A római uralom korai napjaitól kezdve Zadar elnyerte római városi jellegét, és az Adria keleti partvidékének egyik legvirágzóbb központjává fejlődött, és ez az állapot több száz évig tartott. A város tipikus római utcarendszer szerint szerveződött, téglalap alaprajzú utcákkal, fórummal, termákkal, szennyvíz- és vízellátó rendszerrel, amely a Vrana-tóból, egy 40 kilométer hosszú vízvezetéken keresztül érkezett, és nem játszott jelentős szerepet Dalmácia római kori közigazgatásában, bár a régészeti leletek jelentős gazdasági és kulturális fejlődésről árulkodnak. Zadarnak már a 3. század végén saját püspöke volt, és megalakult a keresztény közösség; a fórumtól északra új vallási központ épült egy bazilikával és egy keresztelőtemplommal, valamint más egyházi épületekkel együtt.
Zadar óvárosa ( Wikipedia)
Zadar látképe(Wikipedia)
Zadar látképe(Wikipedia)
Zadar: Szent Donát körtemplom
Zadari erőd és kikötő (Wikipedia)
TRAU/ TROGIR (https://hu.wikipedia.org/wiki/Trogir#T%C3%B6rt%C3%A9nete) Először az illírek alapítottak itt egy települést, ők voltak az őslakosok amikor első gyarmatosítóként a Siracusai görögök hódították meg a környéket és i. e. 390-ben Vis (Lissa) szigetén megalapították Issát, és az i. e. 3. században Traguriont, azaz Traut. Pompeius elleni győzelme után Caesar megszüntette a települések függetlenségét és a terület a Római Birodalom része lett. Plinius római történész az 1. században Traguriumot mint római várost és fontos kikötőt említi. A birodalom kettészakadása után a város Dalmáciával együtt a Bizánci Birodalom része volt.
Trogir látképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Trogir#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
Trogir látképe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Trogir#T%C3%B6rt%C3%A9nete)
HORVÁT TENGERI ÖBLÖK KÉPEI
A KVARNER-ÖBÖL
Az Adriai-tenger egy része (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kvarner-%C3%B6b%C3%B6l), amely az Isztriai-félsziget, a szárazföld és számos kisebb-nagyobb sziget között helyezkedik el, a latin quernus („tölgyerdő”) szóból ered, és a partvidék egykori, mára kivágott tölgyeseire utal. A Kvarner legnagyobb szigetei Cres, Krk, Pag, Rab és Lošinj. A Kvarner-öböl igen mély, ami lehetővé teszi, hogy a fiumei kikötőt még a legnagyobb tengeri tankhajók is használhassák.
Az Adriai-tenger egy része (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kvarner-%C3%B6b%C3%B6l), amely az Isztriai-félsziget, a szárazföld és számos kisebb-nagyobb sziget között helyezkedik el, a latin quernus („tölgyerdő”) szóból ered, és a partvidék egykori, mára kivágott tölgyeseire utal. A Kvarner legnagyobb szigetei Cres, Krk, Pag, Rab és Lošinj. A Kvarner-öböl igen mély, ami lehetővé teszi, hogy a fiumei kikötőt még a legnagyobb tengeri tankhajók is használhassák.
A Krk-szigetre ível az 1980-ban a világ legnagyobb támaszközű ívhídjának számító Krki híd.
Kvarner-öböl (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kvarner-%C3%B6b%C3%B6l)
Kvarner-öböl (https://hu.wikipedia.org/wiki/Kvarner-%C3%B6b%C3%B6l
LIBURNIA (https://en.wikipedia.org/wiki/Liburnia) Liburnia (ógörögül: Λιβουρνία) az Adriai-tenger északkeleti partvidéke mentén fekvő régió Európában, a mai Horvátország területén, amelynek határai az i. e. 11. és az i. e. 1. század között változtak. A liburniai talassokrácia uralmát az Adriai-tengeren több antik író is megerősíti, a régészek szerint Észak-Dalmáciára, Kelet-Isztriára és a Kvarner-öbölre terjedt ki. Liburnia a bronzkor végén és a vaskorban a Raša, a szigeteken és a Zrmanja és a Krka folyók által határolt területen (Arsia, Tedanius, Titius) alakult ki.
A liburniai kultúra jelentősen különbözött szomszéd kultúráktól. Elszigeteltsége és sajátos tulajdonságai elsősorban a hátországtól való földrajzi -hegyek által történt- elszigeteltségéből adódtak, ami fontos volt a tengeri kereskedelem és a városállamok összeköttetései szempontjából. A liburnusok ügyes hajózási képességei lehetővé tették, hogy állandó kereskedelmi kapcsolatokat tartsanak fenn az Adria keleti partvidékén, mint például Hvar és Lastovo szigetei az Adria középső részén és Korfu (i. e. 8. század) a Jón-tengeren, míg a nyugati adriai partvidéken, különösen Picenum térségében már a vaskor kezdetétől rendelkeztek kolóniákkal az i.e. 9. századtól a 6. századig. Sztrabón (VI, 269) szerint a liburniaiak Korkyra (Korfu) szigetének urai voltak, egészen i. e. 735-ig, amikor a korinthoszi uralkodó hatására elhagyták a korinthosziak dél-itáliai, szicíliai és jón-tengeri terjeszkedésének időszakában. Az Adriai-tengeren elfoglalt pozíciójuk azonban a következő évszázadokban is erős volt.
("Theopompus történész (i. e. 377-320) beszámolt az Adriai-tengeren található szigetcsoportokról: Apsartides (Cres és Lošinj), Elektrides (Krk), míg az összes többi a Liburn-szigetek - Liburnides, a zadari szigetcsoporttól a déli Ladesta (Lastovo) szigetcsoportig, beleértve Parost (Hvar). Scymnus geográfus (i. e. 4. század) feljegyezte, hogy a görög Párosz szigetének volt egy névrokona az Adriai-tengerben, a Liburnidész-sziget Párosz (Hvar); ezt a nevet később Sztrabón (VII, 5) szerint Pharoszra változtatták. Scymnus külön megjegyezte a Mentorides szigetcsoportot (Arba - Rab és Cissa - (Pag). A régi görög források soha nem jegyeztek fel líbiai települést az északi partoknál, valószínűleg azért, mert az ókori hajósok csak a külső szigetcsatornákat használták a hajózáshoz a Borostyánkőút kezdete felé az Adria északi részén, elkerülve a belső tengereket, amelyeket a líbiai thallasokrácia uralt. Alexandriai Apollonius rodoszi könyvtáros (i. e. 295 - 215) mégis líbiai szigetekként írta le Issa (Vis), Diskelados (Brač) és Pitiea (Hvar) szigeteit. Az 1. században azonban az idősebb Plinius már csak a zadari és a šibeniki víztározókban lévő szigetcsoportot, Gissa (Pag), Sissa (Sestrunj), Scardagissa (Škarda), Lissa (Ugljan és Pašman) szigeteit sorolja a Liburnicae szigetcsoportba, Colentum (Murter), a Celadussae (Dugi Otok), Crateae szigetcsoportok és több kisebb, bár önkormányzataik által elfoglalt szigetek északabbra, Curycta (Krk), Arba (Rab), Crepsa (Cres), Apsorus (Lošinj). A régészet megerősítette, hogy a liburnusok szűkebb területe az Adria keleti partvidékén, a Krka és a Raša folyók között, a "klasszikus Liburnia" a Krka és a Zrmanja folyók között volt, ahol kultúrájuk és településeik tárgyi emlékei a leggyakrabban fellelhetőek, kikötőik már a római kor előtti időkben is urbanizáltak voltak.
Liburnia lényeges részei voltak a szigetek, amellyel a délre vezető hajózható útvonalakat ellenőrizték, de az i. e. 6. században csökkent az uralmuk az Adriai-tenger partjai felett. A nyugat-adriai partvidéken lévő kereskedelmi kolóniáikat elveszítették el, az etruszkok Pó folyó medencéjében való terjeszkedése miatt. Az i. e. 5. században görög gyarmatosítás indult meg a déli Adriai-tengeren, és a liburnuszok visszaszorulását Liburniába az idősebb Dionüsziosz szirakúzai katonai és politikai tevékenysége okozta az i. e. 4. században. A görög gyarmatosítás elérte a középső Adriai-tengeren lévő liburniai területeket: Issa-t (Vis szigetén) és Pharos-t (Starigrad, Hvar), a görögök paroszi gyarmatát. A liburniaiak megragadták az alkalmat, hogy területüket kiterjesszék a Kvarner-szigetvilágra és Isztria keleti partvidékére a Raša folyóig, amelyet korábban az iapodok birtokoltak, így a hisztriaiak új nyugati szomszédjaikká váltak. Az ókori feljegyzések alapján a iapodok az i. e. 4. század végéig az Albona (Labin) és Lopsica (Sv. Juraj, Senjtől délre) közötti partvidéket és Curycta szigetet (Krk) lakták. Az e térségben a korai vaskorból származó tárgyi maradványok hisztriai eredetűek, és nem feltétlenül liburniaiak. Az i. e. 3. század 20-as éveiben a Kvarner-öbolben az ipodiaiak és liburniak közötti határ a Telavius folyó (Žrnovnica, Velebit-csatorna) volt. Liburnia határai nem változtak i. e. 51-ig, amikor a liburniak elvesztették Promona városukat (Tepljuh, Drniš) délen, és valószínűleg néhány Krka folyó körüli területet. Ekkorra a rómaiak már évszázados háborúkat vívtak a liburniai szomszédok, az isztriai, dalmáciai és más illír törzsek ellen.")
Római kori Liburnia: Amikor a római haderő i. e. 33-ban véget vetett tengeri függetlenségüknek, a liburnusok elvesztették güggetlenségüket, és Liburnia a római Dalmácia provincia része lett. Burnum a Krka folyónál római katonai tábor volt, míg a klasszikus Liburnia sűrűn lakott és már urbanizált síkságai Iader (Zadar) közelében könnyen elérhetőek voltak és a római uralkodók ellenőrzése alá kerültek. A liburniai tengerészeti hagyományok elsősorban kereskedelmivé váltak, ami hozzájárult kikötőinek és városainak, valamint általában a tartománynak a gazdasági és kulturális virágzásához.
FÜGGELÉK II.
DUBROVNYIK / RAGÚZA: A mai város két, római és horvát kisváros, Laus és Dubrava egyesítésével keletkezett. Ragusa alapításától kezdve a Bizánci Birodalom fennhatósága alatt állt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dubrovnik).Első említése 850-ből való. A 9. században már erőd, olyan erős bástyákkal, védművekkel, hogy a szaracénok (egyiptomi arabok) 15 hónapos körülzárásának is ellen tudott állni. A védelemben Bizánc hadihajói is segítséget nyújtottak. A 12. század során a két település már összeért és egy olyan közös védőműrendszert létesítettek, amely mindkét településrészt körülfogta. Végül a 13. században ehhez az északi előváros is csatlakozott. Szabályozták az utcahálózatot, és ezzel kialakult a város jelenlegi szerkezete.
1032-ben az arabok elleni háborúban a dubrovniki hajók a bizánci flottához csatlakoztak. 1153-ban Al-Idríszi arab szerző azt írja, hogy a korabeli Horvátország területének legjelentősebb városa Raguza (ekkoriban inkább a Raguza/Ragusinum elnevezést használták), és Dubrovniknak sok hajója volt. Dubrovnik és Pisa 1169-ben a Bizánc és Pisa közötti mediterrán térségben való tengeri kereskedelemről kötöttek szerződést. A 12. század végén már számos adriai várossal volt kereskedelmi szerződése, köztük Molfetta, Ravenna, Fano, Ancona, Monopoli, Bari, Termoli, Rovinj és Kotor városaival. Dubrovnik lett a balkáni kereskedők legfontosabb árucsere-helyszíne és sok vonatkozásban Velence vetélytársává kezdett válni, ezért a Serenissima (Velencei Köztársaság hivatalnoki rendszere) mindent megtett annak érdekében, hogy konkurensét elnyomja.
1204-ben a keresztesek által elfoglalt Konstantinápoly, vagyis Bizánc nem tudott védelmet nyújtani, így a város kénytelen volt Velence fennhatóságát elismerni, ettől kezdve mintegy 150 éven át Velence irányítása alá tartozott. A hatalmas, de távoli Signoriát Velencéből küldött bizalmi személy, a rektor képviselte. Ekkor vezették be a velencei intézményeket, alakult meg a minden nemest magában foglaló Nagytanács, és a rektor nevében kormányzó Kistanács. Dubrovniknak Velence által kijelölt rektort és püspököt kellett vállalnia, Velence nevezte meg a Nagytanács tagjait, aki mindent elkövetett, hogy a várost ellenőrzése alatt tarthassa.
A 13. században a dubrovniki kormányzás már a szomszéd vidékekre is kiterjedt, nemcsak a városra. 1333-ban Lastovo is csatlakozott a városhoz, ezzel megalakult a Ragúzai Köztársaság (https://hu.wikipedia.org/wiki/Raguzai_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g). A stoni csatában a szerbek átengedték a félszigetet a Köztársaságnak. 1345-ben már Mljet szigete is a dubrovniki kormányzat alá tartozott. Ston fontos stratégiai pont volt Dubrovnik számára, mert innen ellenőrizhette a Mljeti-csatorna forgalmát.
A 13. században a dubrovniki kormányzás már a szomszéd vidékekre is kiterjedt, nemcsak a városra. 1333-ban Lastovo is csatlakozott a városhoz, ezzel megalakult a Ragúzai Köztársaság (https://hu.wikipedia.org/wiki/Raguzai_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g). A stoni csatában a szerbek átengedték a félszigetet a Köztársaságnak. 1345-ben már Mljet szigete is a dubrovniki kormányzat alá tartozott. Ston fontos stratégiai pont volt Dubrovnik számára, mert innen ellenőrizhette a Mljeti-csatorna forgalmát.
Az oszmán Kelet és Nyugat-Európa közötti ügyes manőverezéssel évszázadokon át meg tudták őrizni a köztársaságot. Az Oszmán Birodalommal kötött stratégiai jelentőségű szerződés (adóvállalással) megóvta Dubrovnik szabadságát, és megadta a városnak azt a lehetőséget, hogy főszerepet játsszék a török birodalom és Európa közötti (sok esetben katonai célú) kereskedelemben.
A köztársaság virágkorában számos, szerteágazó termékfajták exportja felett gyakorolt ellenőrzést, mint például a boszniai és szerb bányák ezüst- és ónérctermelése. A só termelése (lepárlása) és exportja szintén az egyik legjelentősebb dubrovniki tevékenységnek számított. A város megszerezte a Neretvai-öböltől a Drin folyó torkolatáig terjedő terület sólepárlás monopóliumát, és ezzel a Balkán valamennyi országának sószállítójává vált. Más dubrovniki műhelyek tevékenységüket a személyi fogyasztás igényeire építették, jelentős mértékben az arany- és bőr-, selyem-, gyapjú-, fúszeráruk kereskedelmére. A Raguzai Köztársaság egy arisztokrata köztársaság volt, amelyet a Nagytanács irányított. Másik két gyűlés a Szenátus és a Kistanács volt. Dubrovnik a 15. században 40 000 lakossal büszkélkedhetett, ami azt jelentette, hogy Európa egyik legnagyobb városa volt. Ekkoriban szüntette meg a rabszolga-kereskedelmet. A város virágkorát a 15. és 16. században élte.
1358-ban a zárai békével a Magyar Királyság része lett. Hűbérura és királya Nagy Lajos lett, de a Raguzai Köztársaság mindvégig bizonyos önállóságot élvezett, a legtöbb ügyben a király nélkül is dönthettek. A korábbi „Comunitas Ragusina” címet mostantól „Respublica Ragusina” váltotta fel. A köztársaság 168 évig tartozott magyar fennhatóság alá, ami egy olyan rövid periódus volt, amikor a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között a Szent Koronához történő tartozás nem volt gátja a városállam fejlődésének. A fennhatóság elismerésének jeléül harminc gálya kiállítására kötelezték magukat, 500 aranyforintot fizettek Mátyás királynak és a magyar király tiszteletére ünnepeket tartottak.
Az oszmánok balkáni uralma idején a kereskedelem, a hajózás és a hajóépítés a köztársaság legfontosabb gazdasági ágainak számított. A dubrovniki hajóépítés világszerte ismert volt („hajóépítés dubrovniki módra”). A 16. század közepén több mint 180 nagy hajója 36 000 kocsirakománynak megfelelő hajótérrel rendelkezett. 1667-ben hatalmas földrengés rázta meg a várost, de hamar újjáépítették. 1808. megszünt a Raguzai Köztársaság, és a francia Illír tartományhoz csatolták.
A horvátok Dubrovnik környékén fustákat, brigantineket és gallumo hajókat építettek. Raguza 1358-ban a zárai békével a Magyar Királyság része lett, szimbolikusan I. (Nagy) Lajos lett az uralkodó. 1399-ben Dubrovnik kiterjesztette a fennhatóságát még a Ston és Orasac közötti partvidékre is, 1419-ben Konavlére és 1427-ben délen Cavtatra (a hajdani Epidaurum őstelepülés utódjára). Lakói az oszmán Kelet és Nyugat-Európa közötti ügyes manőverezéssel évszázadokon át meg tudták őrizni a Köztársaságot. Az Oszmán Birodalommal kötött stratégiai jelentőségű szerződés (adóvállalással) megóvta Raguza szabadságát, és megadta a városnak a lehetőséget, hogy főszerepet játsszon a török birodalom és Európa közötti (sok esetben katonai célú) kereskedelemben. A Raguzai Köztársaság virágkorában számos, szerteágazó termék exportja felett gyakorolt ellenőrzést, mint például a boszniai és szerb bányák ezüst és ónérc termelése. A fa és a só termelése (lepárlása) és exportja szintén az egyik legjelentősebb dubrovniki tevékenységnek számított. A város megszerezte a Neretva-öböltől a Drin folyó torkolatáig terjedő terület sólepárlási monopóliumát, és ezzel a Balkán valamennyi országának sószállítójává vált. Más dubrovniki műhelyeknek jelentős volt az arany- és bőráruk kereskedelme. A Dubrovniki Köztársaság, mint kereskedelmi hatalom és mint a kelet és nyugat közötti összekötő kapocs terjeszkedésével azonban a hajók űrtartalmukban növekedtek, és komoly vitorlázatot kaptak. A nagy teherhajókkal a dubrovnikiak az egész Földközi-tengeren és azon túl is kereskedtek. A nava (nave, cog, koka) a mai Dubrovnik kereskedő flottájának fő típusai voltak. A hajóépítők az óceánjáró hajókra jellemző részletet is átvettek, és kifejlesztettek egy új típusú hajót - a kokát, majd a 16. században a karakunát is, amelyekkel sikerült elérni a vitorlás hajók egyfajta csúcspontját. (https://croatia.hr/hu-HU/elmenyek/hajozas/a-horvat-adria-hagyomanyos-hajoi) Az oszmánok balkáni uralma idején a kereskedelem, a hajózás és a hajóépítés a köztársaság legfontosabb gazdasági ágainak számított. A dubrovniki hajóépítés világszerte ismert volt ("hajóépítés dubrovniki módra”). Már a 16. század közepén több mint 180 nagy hajóval, 36 000 kocsirakománynak megfelelő hajótérrel rendelkezett. Virágkorában hajóállománya elérte az 550-et. A hitelkereskedelem és a biztosítási szakma is jól működtek, a város 1568-ban törvényt alkotott a tengeri szállítások biztosításáról. Hajói elvitorláztak Angliáig, valamint az új útvonalak felfedezését követően a Jóreménység fokán át Kelet-Indiáig. A Földközi-tenger más tengeri kalmárhatalmaihoz hasonlóan az Amerikába és Indiába vezető újabb kalmárutak felfedezése után a városállamot is elérte a gazdasági hanyatlás.(https://hu.wikipedia.org/wiki/Raguzai_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g)
Raguza 1667 (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dubrovnik#/media/F%C3%A1jl:Monast%C3%A8re_franciscain_-_Cloitre_roman_-_Peinture_Raguse_copie.jpg )
Raguza régen és ma
Dubrovnyik (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dubrovnik)
Dubrovnyik (https://hu.wikipedia.org/wiki/Dubrovnik)
RAGÚZA HAJÓI
Koka (kogge, cog) nevű ragúzai hajók
Kogge részlet, kötélzet, fedélzet
Ragúzai koka, cog, azaz kogge típusú teherszállítók elől-hátul kis bástyákkal a kalózok ellen (4)