SZERENCSEJÁTÉKOK ÉS ÜNNEPI JÁTÉKOK AZ ÓKORI
RÓMÁBAN
 
(2023 január)
ABSTRACT
A ma csak szerencsejátéknak tekintett kockajátéknak (korábban pálcikáknak Egyiptomban és Rómában) az ókorban volt egy további, legalább egyenrangú szerepe: a sorsvetés. A jövő kockajátékkal történő jóslását nem szerencsejátéknak tekintették, hanem az elkerülhetetlen végzetet, a jó vagy rossz sorsot megmutató jelzésnek. A jóslatok az életük fontos tényezői voltak, fontos események előtt kikérték a jósok véleményét, ajándékokkal fizettek a jóslatokért. Amikor játszottak  és veszítettek, akkor olyan mértékű veszteségek fordultak elő és összecsapásokra is sor került, hogy betiltották a szerencsejátékokat az ókori Rómában. Az általunk ismert rendeletek szerint ismételten, a fogadásokat pedig csak szabályozták. A szernecsejátékok a cirkuszokban, a szekérversenyekhez is kapcsolódtak. / GAMBLING AND FESTIVE GAMES IN ANCIENT ROME: The game of dice (formerly chopsticks in Egypt and Rome), now considered a game of chance, had an additional, at least equal role in antiquity: the casting of lots. Predicting the future with dice was not seen as gambling, but as a sign of inevitable destiny, of good or bad fate. Predictions were an important factor in their lives, they consulted fortune-tellers before important events, they paid for their predictions with gifts. When they gambled and lost, losses occurred and clashes took place to such an extent that gambling was banned. Again, according to the regulations we know, and the betting was regulated only. 
 

BEVEZETÉS

A szerencsejátékoknak, a fogadásnak is, három eleme van: a tét, a  kockázat és a nyeremény. A logikai játékokat a véletlenen kívül a kockázat egyéni megítélése teszi játékká. A valódi szerencsejátékoknál az esélyek egyenlőek, az emberiség legrégebbi tevékenységei közé tartoznak, írások és leletek bizonyítják. Az ókori Kínában és Rómában törvények szabályozták, általában erősen korlátozták a szerencsejátékokat, az ókori Egyiptomban pedig a megrögzött szerencsejátékosokat kőbányákban kényszermunkára ítélték. A szerencsejátékra vonatkozó emlékek az ókorból származnak (https://www.civilhetes.net/a-szerencsejatek-rovid-tortenete). Görögország, Egyiptom, Japán és Kína területén találtak bizonyítékot a szerencsejátékok, illetve pénzben játszott játékok korai jelenlétére. A legrégebbi szerencsejáték eszközök a pálcikák és a kockák voltak, amelyet a feltételezések szerint Mezopotámiában találtak fel, i. e. 3000 körül. Az első kockákat a birkák bokacsontjából készítették. Kínában találtak olyan csempéket, amelyek alapján feltételezhető, hogy már az ókorban játszottak valamilyen lottószerű játékot. A fogadások is jelen voltak, az ókorban a fogadást még a (állat-) viadalokra való fogadást jelentette. 
A homéroszi eposzban (a trójai háborúról, i. e. 1230 körüli idejéből) megtalálható a szerencsejátékokra való utalás, a római katonák között is népszerűek voltak. A szerencsejáték első tiltása Egyiptomban, majd az ókori Rómában történt. A rómaiak azonban kitaláltak egy olyan megoldást, amellyel elkerülhető volt a büntetés: a zsetonok bevezetése, így mondhatták azt, hogy a zsetonoknak nincs értéke, tehát nem szerencsejátékot játszanak. Kutatások alapján az is valószínűnek látszik, hogy a játékkártyák is a i.u. 9. században jelentek meg. Feltételezik, hogy az első  kártyák a kínai dominóból alakultak ki, azoknak a papírból készült változatai voltak.
DOBÓPÁLCÁK
Egyiptomban fehér- fekete oldalú lapos pálcákat is dobtak, 4 darab pálcikát: 
SenetDice3
 
 
- 0 fehér felfelé - egy extra dobás
- 1 fehér felfelé - 1 
- 2 fehér felfelé - 2
- 3 fehér felfelé - 3
- 4 fehér felfelé - 4 extra dobás.
 
E pálcikák
Faragott egyiptomi dobó pálcikák
Ancient Egyptian D6 dice.507
Egyiptomi dobóhenger 
dice Roman pálca
Római dobópálcák
A szerencsejátékok egyik eredete a jóslás, külön fejezetben vizsgáltuk: az emberek jelzett pálcák, kockák és más tárgyak dobásával és az eredmény - többnyire önkényes- értelmezésével a jövő és az istenek szándékainak megismerésére törekedett. Az ókori gondolkodást a kauzális gondolkodás kezdetei jellemzik, az ok-okozati összefüggések helyett babonák, a téves hiedelmek is összefüggésbe hozták a jelenségeket. Az ókorban a sorsvetést, a jövő jóslását nem a mai értelemben vett szerencsejátéknak tekintették, hanem az elkerülhetetlen végzethez, jó vagy rossz sorshoz kötötték. A hitviláguk része volt a jóslás, az istenek jóindulatának keresése, a jövő befolyásolására tett kísérletek: az imák és az átkok. A sorshúzást - nem ritkán kockát - számos kultúrában alkalmazták az igazságszolgáltatásban is, a bűnözők kiemelésére a bírósági tárgyalásokon - Svédországban még 1803-ban is. A görög igazságszolgáltatás szó, a dike, egy olyan szóból származik, amelynek jelentése "dobni", a kockadobás értelmében. Európa történelme tele van a szerencsejátékot tiltó és elítélő rendeletekkel, törvényekkel és enciklikákkal. A jóslás szerepét is vizsgáltuk, a kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. 
Ajax és Acilles Ajax and Achilles playing a game
Egy szép görög váza képen Ajax és Achiles kockázik
ÓKORI RÓMAI JÁTÉKOK
Az ókori Rómában a legkedveltebb játék a  kockajáték volt. Vagy a hatlapos tessera-val, -a kockák elefántcsontból, csontból, üvegből vagy más anyagokból készültek; a modern kockákhoz hasonlóan hat oldaluk volt, amelyeket pontokkal jelöltek-, vagy a  négy számlapos talus-szal (a birkák és kecskék bokájából származó csontokat, két oldaluk gömbölyű volt) játszották. A játékhoz 3 tessera vagy négy talus volt szükséges, a kockákat  egy hegyes pohárból egy deszkára  (tabula) dobták. Szerencsés dobás volt az, ha valakinek a sok féle szám jött ki (ezt Venus-nak nevezték). A legrosszabb dobásnak számított, ha mindegyik kockánál az 1-es szám jött ki (Tres uniones), az ilyen dobást canis-nak, caniculá-nak. Bár hivatalosan tilos volt kockázni, a játékszenvedély a császárokat sem kímélte meg, és amit a császárok csináltak, az divatossá is lett. Augustus (i.e. 27 - i.e. 14) egy ízben így írt a kockázásról a Tiberiushoz intézett levelében (https://korok.webnode.hu/products/mindennapi-elet-a-romai-birodalomban-2-resz/ ): „Ugyanazokkal vacsoráztam, Tiberiusom, mint máskor; új vendégként Vinicius és az idősebb Silius csatlakozott hozzánk. Vacsora közben tegnap és ma csak úgy öregesen játszottunk; úgy kockáztunk, hogy ha valaki kutyát  vagy hatost dobott, minden egy kockáért egy denariust fizetett be a bankba, aki Venus-t dobott, kihúzta magának az egészet.” Már a köztársaságkorban mélységes megvetéssel tekintettek e játékszenvedély rabjaira: az aleo („kockajátékos”) szót ugyanolyan hangsúllyal ejtették a rómaiak, mint a magyar nyelvben a „kártyás” szót jó néhány évtizeddel ezelőtt. Rómában mindenre fogadtak, az élet-halál küzdelmekre, a gladiátorharcokra egészen addig, amíg Augustus császár a zavargások miatt be nem tiltotta a szerencsejátékot. Szemet hunyni e tevékenység fölött csak Saturnalia idején lehetett, ekkor adó sem terhelte a fogadásokat, de a nőket ekkor még kizárták a játék élvezetéből.
A pálcákat később tetraéder alakú, két csúcson jelölt kockák váltották fel:
Kockák1
Két csúcson jelölt, (érme esélyű) tetraéder alakú kockák 
egyptgames 300x225
Egyiptomi figurák gyűjteménye
Kockajátékok
Knuckel bones
A kockajátékhoz használt csontkockák
 
kockák m a
Játék kockák ma
 A régészek sok csontból, kőből készült kockát, játékbábúként szolgáló színes kődarabot és játéktáblát találtak, főleg  a római fürdők környékén. A kőtáblákba különféle mintákat és alakzatokat véstek, tartoztak hozzájuk különféle figurák és dobókockák is. Az ásatások során előkerültek a mai malomjátékhoz és a sakkhoz hasonló játékok, és vélhetőleg egyedül játszható logikai játékok is. Egy időben tiltották a törvények a szerencsejátékokat, csak a Saturnus isten tiszteletére rendezett ünnepségek alkalmával lehetett kockázni. Szívesen játszották a táblajátékokat, mezőkre osztott négyszögeket és köveket használtak, mint mi a malomhoz vagy a dámajátékhoz. Egyik játéknál a cél az volt, hogy meghatározott játékszabályok szerint körülzárják vagy elvegyék az ellenfél köveit. Játszottak egyfajta ostromjátékot is, ahol feltehetőleg két csapat küzdött a táblán, a „rablók” és az őket üldöző "reguláris hadsereg". Az egyes kövek katonát, vezért, ostromgépet stb. jelentettek, amelyek harcoltak egymással.
Római 6D
Római kockajáték

Kedvelt  volt  a  mai  sakkjátékhoz  hasonló  játék,  a  micatio  nevű,  amelyet  már  az  ókori egyiptomiak és görögök is ismertek. Kedvelt társasjátéknak számított a „katona-játék” (ludus latrunculorum), amely hasonló volt a mi dáma játékunkhoz, rajzolt  táblán játszották, kerek kavicsokkal, az egymással szemben ülő játékosok célja az volt, hogy az ellenfél várát a táblán elfoglalják. Ma is ismert játék volt a capita aut navia, a fej vagy írás. A római gyerekek olyan pénzdarabot hajigáltak a levegőbe, melynek egyik oldalán a kétarcú Janus volt látható, a másikon pedig egy hajó döfőorra (ram an, rostrum lat). Az nyert, aki eltalálta, hogy melyik felére érkezik le a pénzdarab. Ugyancsak kedvelt volt a micare nevű páros játék, melynek során a játékosok hátra teszik a kezüket. Egy előre meghatározott jelre mindkét játékos előrántja a jobb kezét, s ujjaival egy számot mutat. Ezzel  párhuzamosan előre minden játékos tippel a másikuk által  mutatott számra. Ha nem találja el egyikük sem, akkor újra próbálkoznak. Az győz, aki először találja el a másik által mutatott számot. Szerencsejáték számba ment a „par-impar” játék is, vagyis az egyik játékosnak hirtelen meg kellett  határoznia,  vajon  a  másiknak  elrejtett,  hirtelen  előremutatott  öklében  páros  vagy páratlan számú kavics, pénz vagy dió van. A diókkal történő játék esetén az ököl méretéből próbálták kitalálni az eldugott diók számát. A kisgyerekeket gyakran a "dió" játékkal avatták be a szerencsejátékokba. A játékban diót kellett dobni egy befőttesüvegbe vagy egy háromszögbe, amelyet krétával rajzoltak a padlóra, és különböző értékű részekre osztottak. Egy másik változatban egy negyedik diót kellett egy három dióból álló alapra rakni, és egy ötödik diót kellett távolról dobni, hogy megpróbálják ledönteni a "várat".

Astragalosszal csontból készült dobókockákkal játszó fiatal nő1

Astragalosszal, csontból készült dobókockákkal játszó fiatal nő (knucklebones, kb. 130-150, Pergamon Museum, Berlin. Wiki Commons)
Malomjáték: (https://hu.wikipedia.org/wiki/Malom_(j%C3%A1t%C3%A9k) Már a késő bronzkori mükénéi leletek között található malomjáték-karcolat. Elterjedése a Római Birodalom idején történt. Az ókori kelták számára a malomjáték ábrája szent, a gonosztól védelmező szerepet is betöltött. A középkori Angliában is nagyon népszerű játék volt, sok neves kolostor kerengőjében találták padokra vésve. Az angol elnevezései a cowboy sakk, illetve the morris – ez utóbbi feltehetőleg a latin merellus, vagyis pult, játéktábla szóból ered. A 11. és 18. század között a malom volt az egyik legnépszerűbb táblajáték, ezután fokozatosan kiszorította a sakk.
Kilenc férfi malomjátéka noha neve szerint kilencen valójában ketten játszhatták a malomjátékot ahogyan ma is. Hihetetlen módon i. e
"Nine Men's Morris": Kilenc férfi malomjátéka
A mai dámához hasonlóan a Nine Men's Morrisan -ban az ellenfelek egy rácsszerű játékmezőn irányították a kilenc "emberből" álló seregüket, amelyet egy-egy játékfigura képviselt. Egy malom vagy három emberből álló sor felállítása lehetővé tette a játékos számára, hogy elfogja az ellenfél egyik bábuját. Aki először nem tudott malmot építeni, azaz aki először vesztette el az összes emberét kivéve kettőt, az elveszítette a mérkőzést. A játék alternatív változatai szerint minden játékosnak 3, 6 vagy 10,12 bábúból álló arzenálra volt szüksége. A Nine Men's Morrisra számos példát találtak Görögországban, Norvégiában, Írországban, Franciaországban, Németországban, Angliában és a világ más országaiban. A játék különösen népszerű volt a középkori Európában, és még Shakespeare Szentivánéji álom című művében is említést kapott.
XII Scripta (12 vonal, Ludus Duodecim Scriptorum, https://en.wikipedia.org/wiki/Ludus_duodecim_scriptorum )
Roman scripta ephesus
Ludus duodecim scriptorum (Wikipédia) XII scripta tábla az epheszoszi múzeumban
Roman Game of 12 Lines Board Aphrodisias
Római kori tábla a 2. századból, Aphrodisiasból

A Ludus duodecim scriptorum vagy XII scripta a Római Birodalom idején népszerű társasjáték volt. A név fordítása "tizenkét jelölés játéka", valószínűleg a legtöbb fennmaradt táblán található három, egyenként 12 jelölésből álló sorra utal. A tabula játékot ennek a játéknak a leszármazottjának tartják, és mindkettő táblás játék, akárcsak a modern backgammon. Felvetődött, hogy a XII scripta rokonságban áll az egyiptomi senet játékkal, de egyesek ezt kétségesnek tartják, mivel a táblák megjelenése és a kockák használata közötti  hasonlóságoktól eltekintve nincs ismert bizonyíték a játékok kapcsolatára, és a legutolsó ismert klasszikus senet tábla több mint fél évezreddel idősebb, mint a legkorábbi ismert XII scripta tábla.
A konkrét játékmenetről nagyon kevés információ maradt fenn. A játékot három kockával játszották, és minden játékosnak 15 bábuja volt. A bábuk mozgásának lehetséges útvonalát egy lehetséges "kezdő tábla" sugalta, amelyen betűkkel jelölt mezők voltak. A játék legkorábbi ismert említése Ovidius Ars Amatoria (A szerelem művészete) című művében található (i. e. 1 és i. sz. 8 között íródott). A játék egy ősi példányát a dél-törökországi Kibyra régészeti lelőhelyen tárták fel. 
 
Az ostábla, azaz backgamon is (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ost%C3%A1bla) népszerű játék volt, egy korai formája, a "tizenkettes játék", amely három kockát, valamint tizenöt "bábút" használt a két játékos számára (feketét az egyiknek, fehéret a másiknak).
Az ostábla az egyik tagja annak a táblajátékcsaládnak, amelyet jellegzetes, 24 háromszögből álló táblán játszanak 2×15 koronggal és dobókockával. Az ostábla rokonai - a teljesség igénye nélkül - a Görögországban játszott tavli, a török tavla, az izraeli shesh-besh, az orosz nardi, az amerikai acey-deucey, a francia tric-trac. Angol nyelvterületen Backgammon néven ismert. Az ostábla-felszerelés egy táblából, két különböző színű, 15-15 korongot tartalmazó bábukészletből, két pár dobókockából, két dobópohárból és egy duplázó kockából áll. Az ostábla sztochasztikus játék, vagyis a játéknak van véletlen eleme (a kocka), taktikai játék és stratégiai játék.
A játék során az ellenfelek egymással szemben haladva valamennyi korongjukat saját szedőterületükre viszik, ezután pedig korongjaikat leszedik a tábláról. A játék győztese az, aki elsőként viszi le valamennyi korongját, vagy az, akinek a tétemelését követően az ellenfél feladja a játékot. Az ostáblát ketten játsszák egy 24 mezőből álló táblán 15-15 koronggal. Az egyes mezőket a háromszögek jelzik, ezeken lépdelnek a korongok a kockadobásnak megfelelően. A játékosok a táblán körbe viszik a korongjaikat, egymásnak ellentétes irányban, és az győz, aki előbb szedi ki a tábláról a bábuit.
A bábuk minden játék elején az ábrán látható módon helyezkednek el, ez a kezdő állás:
Backgammon kezdőfelállása
Fekete az óramutató járásával ellentétesen haladva (nyilak) megpróbálja valamennyi bábuját a házába vinni (1-től 6-os mezők – bekarikázva). Ezzel éppen ellentétesen halad piros, ugyanazzal a céllal mint fekete. Piros háza tehát fekete házával szemben helyezkedik el (19-től 24-es mező).
Backgammon lépések 1
Minden lépést kockadobás előz meg: a játékos két kockával dob, a dobott értékeket pedig lelépi. Ha pl. 6-4-et dobott, akkor hat mezőt és négy mezőt kell lépnie. Ezt többféleképpen is megteheti.
Lépéslehetőségek: Lelépheti ugyanazzal a bábuval mindkét értéket (görbe nyilak), két különböző bábuval két különböző helyre (szaggatott nyilak), vagy két különböző bábuval ugyanarra a helyre (egyenes nyilak). Egyszóval tetszés szerint léphet, mindössze egyetlen szabályt kell figyelembe venni: nem léphet olyan mezőre, ahol az ellenfélnek egynél több bábuja van.
Különleges dobások a dupla dobások (1-1, 2-2, 3-3, 4-4, 5-5, 6-6): ilyenkor mindkét kocka értékét kétszer kell lelépni (tehát összesen négy 1-est dupla egyes esetén, négy 2-est dupla kettes esetén stb.).
Ha fekete olyan mezőre lép, ahol pirosnak egyetlen korongja van, akkor pirost kiüti és a kiütött bábu a sorompóra kerül.
Backgammon ütés
Ütés: Ha fekete mondjuk 3-1-et dob és kiüti piros bábuját (görbe nyíl), akkor piros a sorompóra kerül (szaggatott nyíl) és mindaddig nem léphet a többi bábujával, amíg vissza nem tér fekete házának valamely mezőjére. Visszatérni egy szabályos lépéssel lehet, tehát a fekete házának hat mezője közül eleve csak oda lehetséges, amit a fekete még nem foglalt el legalább két bábuval (bekeretezve).
Ha egy játékos valamennyi bábuja a házában tartózkodik, elkezdheti kivinni korongjait a tábláról. Kipakolás: Az ábrán látható, hogy eddig mindkét játékos három-három bábut vitt le. fekete 6-5-öt dobott, amivel a hatos és az ötös mezőről levisz egy-egy bábut. A győztes az lesz, aki előbb viszi ki valamennyi korongját.
Pontszámítás: Az ostáblát győzelmi pontért játsszák. A sima győzelem, vagyis amikor az egyik játékos valamennyi bábuját levitte a tábláról, ellenfele pedig legalább egy korongját kivitte, 1 pontot ér. Ha a vesztes játékos még nem vitt ki bábut a tábláról, a győztes játékos két pontot nyer, az ilyen győzelmet gammonnak hívják. Ha egy játékos úgy kap ki, hogy nem pakolt ki bábut és az ellenfél otthonában vagy a sorompón korongja maradt, úgy ellenfele három pontot ír, ezt hívják backgammonnak. Duplajáték: Az ostáblát (és ebben különbözik összes táblajáték rokonától) a bábujáték mellett a duplázási játék bonyolultabbá teszi. A duplázási játék hatása az eredményre jelentősebb a bábujátéknál, a duplázási stratégia pedig lényegesen összetettebb és nehezebben megtanulható, mint a bábujáték.
jatekkorongok
Római játékkorongok
Egy másik táblás játék volt a "rablók játéka", egy stratégiai játék, amely különböző színű üvegdarabokat használt. A játékot az a játékos nyerte meg, aki a legtöbb bábu elfoglalása után a "király" nevet kapta. A katonák, akiknek gyakran volt elég idejük a játékra és a szerencsejátékra, játéktáblát vittek magukkal a tartományokba. Ennek eredményeként nemcsak Itáliában, hanem Angliában és Észak-Afrikában is találtak különböző anyagokból készült római játéktáblákat. Az elszánt játékosok gyakran a járdákra vagy egy épület lépcsőjére vésték vagy karcolták a játéktáblákat alkotó négyzeteket. Egyetlen épület sem volt túl szent egy játéktábla számára: e játékok nyomai nyilvános fürdőházakon, bírósági épületeken vagy a templomokon is megtalálhatóak.
Egy csontokkal játszott ügyességi játék volt az, amelyben öt csontot használtak. A csontokat a levegőbe dobták, majd a kézfejjel kellett elkapni. Nálunk „bikázás” néven volt ismert, lópatkószegekkel. A rota (kerék, malom) játékban a játékosok egy táblát használtak, amelyre egy kereket rajzoltak vagy karcoltak. Minden játékos három darab érmét, kavicsot kapott, és az nyerte a játékot, aki mindhárom darabot sorba rakta.
Gyakran csaltak: a megoldás egyszerű volt. Találtak például "trükkös" kockákat, érméket; ezeket kettévágták, egy vasdarabot helyeztek bele, hogy eltolják az érme egyensúlyát, majd a két felet újra összeillesztették. Az érmék "rögzítése" mellett egyes rómaiak ólom- vagy vasnehezéket rejtettek el kockák vagy más játékdarabok belsejébe. 
A csalás elterjedt lehetett, mert végül feltaláltak egy olyan eszközt, amely a hamis kockákkal való csalás visszaszorítására szolgált. Először egy kürtőbe (pyxis cornea) dobták őket, amely egy tölcsér,  belül pedig spirál.  A "megtisztított" kockák ezután kerülhettek játékba.
roman furdo jatek 1 1
Római táblás játék 
Terni Lapilli:  azt jelenti, hogy “három kavics egy időben”. Az I. század közepén játszották a Római Birodalomban. A játék rácsmintáit római romokban tárták fel, a szabálya elveszett. A 3-as amőba ősének tartják a tábla egyezése miatt, a klasszikus tábla 3×3-as rácsot alkotott. A játékosok egymás után lerakták a 3-3 kavicsukat, mindig 1-1 bábut mozgatnak a játékosok mindaddig, amíg valamelyik irány mentén (vízszintesen, függőlegesen, átlósan) össze nem gyűlik 3 egyforma. 
Latrunculi (Ostromjáték): táblajátékot, Ludus Latrunculorum néven is. A játék hasonlóan egyszerű, mint a dáma játék. A sakk ősének is tartják. Nem maradt fenn az egyértelmű a szabálya, ezért több változata ismert. A játék menete: kétféle módon játszható: Vezérrel (dux/centurio) és nélküle. 8×12-es, vagy 8×8-as, vagy 5×12-es táblán egymással szemközt felsorakoztatjuk a sötét és a világos köveket/korongokat. 12-12 (vagy 8-8) katonát és 1-1 centuriot. A kövek bástyaként mozognak: előre-hátra, jobbra-balra bármennyit. Mindig csak 1 figura mozoghat. Bábut átugrani nem lehet. Ha az ellenfél kövét sikerül két szemközti oldalról bekeríteni, akkor levehetjük. Egyszerre 2 katona is levehető egyenes, vagy L alakban. Aki levesz egy katonát, az újra léphet. Ha a játékos saját maga lép be az ellenfél két bábuja közé, akkor ez a figura nem levehető. Csak ha ezután körbekerítik minden oldalról. A vezért, minden oldalról be kell keríteni. Ha a vezér a tábla szélén áll, akkor 3 oldalról kell bekeríteni. Ha a sarokban, akkor pedig csak 2 oldalról. A bekerítésnél mind a két játékos katonái számítanak. A cél az ellenfél bábuinak kiütése, illetve a vezér bekerítése. Akkor van vége a játéknak, ha az egyik játékosnak egyetlen katonája se marad, vagy mozgásképtelen mind, vagy a centuriot bekeríti az ellenfél.
A Delta játszható táblajátékként és a szabadban is. A táblajáték: egy kb. A3-as háromszöget rajzolunk, melyet több vonallal egyre kisebb háromszögre osztunk. A háromszög alapjától távolabb felírjuk csupa nagy betűvel, hogy DELTA. Ezekre a betűkre tesszük a köveinket. Innen kell elpöckölni a kavicsot a sorokba, egyesével, sorban haladva, egészen a csúcsig. Aki a leghamarabb eljut a háromszög csúcsáig, az nyer. Szabadtéri játékként: a földre egy nagyobb háromszöget kell rajzolni és elé csak egy vonalat kell húzni tetszőleges távolságra. Minden sorába sorban követ kell dobni a megadott távolságról.
Orea a legegyszerűbb játék. Nevének eredete az egyetlen játékeszközre utal. Ugyanis az orea=agyagedény. Tehát egy kerámia edény kell hozzá, melyet tetszőleges távolságba helyezünk el. Ebbe kell diót beledobni. További ókori római játékok a Medve, a Tabla Lusoria, Tabula, Jactus, és a Ludus Duodecim Scriptorum  nevű játékok. 
RÓMAI FÜRDŐKRŐL
A rómaiak kedvelt időtöltése volt a fürdőzés, noha a királyság alatt még nem volt általános a fürdőkultúra, ekkor a fiatalok  megelégedtek  azzal,  hogy a Tiberisben fürödjenek. Görög hatásra vált divatossá a fürdőházak építése, amelyek nemcsak a mindennapi tisztálkodást szolgálták, a nagyközönség előtt is nyitva álltak, és szerény belépődíj  ellenében bárki igénybe vehette. Csak Augustus barátja, Agrippa 170 fürdővel  szaporította  a  fürdők  számát.  A  császárkorban  népszerűségük  növelésének érdekében  a  császárok  hatalmas  fürdőket  építtettek.  A  nagy  kényelemmel  berendezett, olvasó- és társalgótermekkel  rendelkező fürdők a nagyközönség egész napos szórakozását szolgálták. A legnagyobb fürdő Diocletianusé (https://www.wikiwand.com/hu/Diocletianus_term%C3%A1i) volt, ennek  tavában 3000 ember fürödhetett és úszhatott egyszerre. A legfényesebb thermát azonban Caracalla (https://hu.wikipedia.org/wiki/Caracalla_term%C3%A1i) építtette. Amellett, hogy élvezhették a fürdőzés örömét, tornázhattak vagy labdázhattak a sportpályákon,  a  társalgókban  baráti  körök  jöttek  össze  beszélgetésre.  De  játszhattak társasjátékokat, kockázás közben  megbeszélhették  a  politikai  híreket.  A nők délelőtt, a férfiak délután látogathatták a fürdőket, később közösen is. A szegények és a rabszolgák is eljárhattak a fürdőkbe éppúgy, mint a császárok ( https://bencsik.rs3.hu/component/content/category/252-okori-futoett-romai-fuerdok.html?layout=blog&Itemid=101)

thermae majores

Római fürdő keresztmetszeti képe, a mozaikszerű oszlopsorok a kőpadozatokat tartották, ami alá a meleg levegős fűtést építettek (http://archiv.magyarmuzeumok.hu/latogato/2857_igy_wellnesseztek_az_okorban) 

A nagy fürdőkben márvány és mozaikok borították a padlót. A stukkókkal bevont falakon gyakran fákat, madarakat és volt ahol pásztorokat ábrázoló freskók voltak. A belső kupolákat égszínkék festék, aranycsillagok és égi képek díszítették (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_bathing). Szobrok és szökőkutak díszítették a külső és belső tereket. 

okor furdo

Római fürdő, belülről, fantáziakép (https://www.termalfurdo.hu/furdotortenet/miert-jartak-a-romaiak-furdobe--a-wellness-es-furdokultura-erdekes-emlekei-az-aquincumban-4941)

A legtöbb fürdőben volt egy apodyteriumlat - egy helyiség közvetlenül a bejáratnál, ahol a fürdőző a ruháit tárolta. Gyakran ez volt az első helyiség, ahová a fürdőbe látogató belépett. Ezután a fürdőző a tepidáriumbalat (száraz gőz, meleg helyiség), majd a caldáriumbalat (még melegebb helyiség) ment, a nedves gőzfürdőbe, végül pedig a frigidáriumbalat (hideg helyiség), itt volt a hideg vízű medence. A meleg helységeket az üreges padló alatti tűzhely fűtötte, hidegvizes medencék is voltak, amelyeket a fürdőző hűsítésre használhatott. Az izzasztó- és/vagy merülőfürdők a hűvösebb tepidáriumban folyt a társasági élet. Itt történt az olajos masszázsra és a strigilnek nevezett fémeszköz,  (https://magazin.belfoldipihenes.hu/tepidarium-caldarium-frigidarium-ha-nem-birod-szaunat/) ami az izzadság vagy az olaj lekaparására szolgált, alkalmazására.  Egyes fürdőkben volt további száraz, pihenőhelyiség is. (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_bathing)

hammam essalhine 1d8f0

Flavius fürdője Algériában, ma is működik (https://toochee.reblog.hu/2000-eves-de-meg-mindig-mukodik, https://en.wikipedia.org/wiki/Hammam_Essalihine)

BATH anglia

Turisták által ma is látogatható római fürdő Angliában, Bathban (https://torimaskepp.blog.hu/2021/06/23/ezt_csinaltak_a_romaiak_a_furdokben)

1024px Roman Baths c1900 2

Római fürdő Angliában, Bathban (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_Baths_(Bath), https://visitbath.co.uk/)

5d4adaf9033642cd8c1066045adeccbf roman baths in bath ancient rome

Látogatható római fürdő Angliában, Bathban, a hideg vízes medence (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_Baths_(Bath), https://visitbath.co.uk/)


A fürdőzés napi tevékenysége volt a rómaiaknak, és a legkülönbözőbb társadalmi osztályokban gyakorolták: társasági, közösségi tevékenység volt, a tisztálkodás, a testedzés,  a masszázs, az étkezés is része volt, de a beszélgetés, a kapcsolatok ápolása volt számukra a legfontosabb. Egy 354-ben készült római épületkatalógus 952 különböző méretű fürdőt dokumentált a városban. A nyilvános fürdők a "rómaiasság" jelképei voltak, a római életmód fő meghatározója. A fürdők (thermae) és a templomok voltak a birodalom leggyakoribb és legfontosabb középületei (https://romaikor.hu/a_romaiak_mindennapi_elete/romai_furdokultura/furdok_a_birodalom_teruleterol_traianusig). 
 
okor furdo
 
A római kori tisztálkodási szokásokból következett a rendszeres fürdőbe járás, a lakóházakban nem volt folyóvíz. Úgy hitték, hogy a test olajozásakor az olaj felszívja a test szennyeződéseit, és elősegíti az izzadást, ami a pórusok kitisztulásához, az általános egészségi állapotot javítja. A fürdőző bőrét olajjal dörzsölték be, amelyet aztán kaparóval, strigil-lel, egy tompa fémpengével kaparták le az olajat. Voltak a  fürdőzési szokásaikkal kapcsolatban aggályok is, mert a vizet nem cserélték elég gyakran a medencékben, és az olaj, a piszok vagy akár az ürülék maradványai fertőzéseket okoztak. Pl. Marcus Aurelius császár panaszkodott a fürdők koszosságra.
Bizonytalanok az ismereteink a rómaiaknak a fürdőkben élt szexuális életéről. A feleségek, családanyák erkölcsi megítélése szigorú volt. A férjeiktől, a férfiaktól ugyanakkor korántsem vártak el hasonlóan szigorú tisztaságot a szexuális életet illetően. Míg a római nőktől feltétlen engedelmességet és egészséges, lehetőleg fiú gyermekek sorát várta el a társadalom, addig a férjek gond nélkül járhattak bordélyházakba és nyugodtan tarthattak szeretőt, ha a hölgy még nem volt házas. A szex és a fürdés szorosan kapcsolódott egymáshoz, a szexre (és a szexmunkára) vonatkozó számos utalás maradt ránk, a fürdőkben a szexuális célú ismerkedés természetes volt. Bár némelyik fürdőben a férfiak és nők elkülönülten fürödtek vagy eltérő időpontokban engedték be a két nem képviselőit, az azonos neműek rendszerint ruhátlanul fürdőztek egymás társaságában.A pompeji fürdőkben ránk maradtak erotikus falfestmények, amelyek csoportos és orális szexjeleneteket ábrázoltak, ami arra utal, hogy az akkori emberek nem találták sértőnek az ilyen erotikus jeleneteket.
A római polgár szabadsága (libertas) magában foglalta a saját testi épségének megőrzéséhez való jogot,  nem lehetett megütni, megkorbácsolni vagy szexuálisan bántalmazni. A rabszolgákat tulajdonként kezelték, és uraik szexuális célokra is használhatták őket. Az urak a rabszolgáik szexualitását ellenőrizték, mert a rabszolgáktól született gyermekek növelték vagyonukat. A rabszolgákat más római polgárok nem használhatták fel szexuális célokra, kivéve, ha uraik bérbe adták őket. 
Prostitúció az ókori Rómában: mindennapos volt az ókori római világban, és az egész Római Birodalomterületén és minden korszakában legális is volt. Valószínűleg a rabszolgaság hozzájárult: a prostituáltak lehettek a rabszolgák is, a római köztársaság egyik hivatalánál kellett regisztráltatniuk magukat. A színészekkel, színésznőkkel, táncosokkal és gladiátorokkal együtt a gyalázatosok közé sorolták őket, a színésznőkről is feltételezték, hogy prostituáltak. Az infámák mások örömét szolgálták, "a nyilvánosságnak való kitettség miatt megfertőződhettek", ezért regisztrálták őket. (https://www.vita-romae.com/ancient-roman-sexuality.html) A Római Birodalom idején a fürdők, mint a pompeji fürdők is, vegyes fürdők voltak. A férfiakkal együtt meztelenül fürdőző nők valószínűleg sokszor mulattatók vagy prostituáltak voltak. Hadrianus császár (i. u. 117-138) betiltotta a vegyes fürdőzést, de a tilalom nem maradt fenn sokáig.
A  fürdők az első épületek közé tartoztak, amelyeket a birodalom egy új területének meghódításakor építettek. [Ilyenek a forum = köztér, piac, nyilvános hely a városokban vásár, gyülekezés, esetleg törvénykezés tere, a curia = gyűlések épülete, basilica, amphiteatrum = játékaréna, színház, fürdők, néha a hyppodrom = ló- és fogatversenyek pályája), és a közművek (vízvezetékek, csatornák), a szentélyek, a  védművek, https://romaikor.hu/romai_epiteszet/romai_epiteszeti_technologiak/epitesi_technikak/cikk/epulettipusok_]
A rómaiak a tartományokban is építettek fürdőket, kihasználva az Európában előforduló természetes meleg vizű forrásokat, és többek között a franciaországi Aix-en-Provence-ban és Vichyben, az angliai Bath-ban és Buxtonban, a németországi Aachenben és Wiesbadenben, az ausztriai Badenben és a magyarországi Aquincumban építettek fürdőket. Könyvtárak, előadótermek és kertek is a fürdők részévé váltak. (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Roman_bathing)
Fürd2Caracalla
 

A Római Birodalom második legnagyobb közfürdője 212 és 216 között épült (https://www.hetedhetorszag.hu/olaszorszag/caracalla-termai-terme-di-caracalla), amikor Caracalla volt Róma császára. Egyszerre másfélezer embert tudott fogadni. A 6. század közepéig használták. Caracalla 211-ben minden szabad, a birodalom határain belül élő embernek megadta a római polgárjogot, de nem nemes szándék vezette, hanem az adókból befolyó jövedelmeket növelte meg.
Caracalla termáinak falai eredetileg  több emelet magasak voltak, a boltozatos mennyezetet pedig annyira elegánsnak tartották, hogy a kivitelezők a New York-i Penn Stationt, vasúti pályaudvart a mintájára díszítették. Ostia három legnagyobb közfürdője a császári nagylelkűség eredménye volt.
Caracalla rom
 
Caracalla épület1
ÜNNEPI JÁTÉKOK
Számos állami és vallási ünnep sok szórakozási lehetőséget nyújtott a polgárságnak. Az ünnepi játékoknak kezdetben vallásos céljuk volt: hálaadás és kiengesztelés, különösen járványok, válságok és nagy éhínségek idején. A vallásos jelleg azonban idővel elmosódott, és az ünnepi játékok a polgárok szenvedélyesen kedvelt és játszott alkalmai, látványosságai lettek. Az  ünnepi  játékokat valamilyen  nevezetes  alkalom  hívta  életre, az alkalommal kapcsolatos fogadalom teljesítéseként rendezték meg. Néhány ismert játék:

Ludi Apollinares - az apollói játékokat először i. e. 211-ben rendezték meg, hogy a görög Apollótól  győzelmet  kérjenek Hannibál ellen. I.e. 208-ban határozták el  a  játékok évenkénti megrendezését, hogy  elhárítsák a  pestis-járványt. Július  6. és  3.  között került  rájuk sor: színházi előadások, venatio és kocsiversenyek voltak a műsorán.
Ludi Cereales vagy Cerealia - április 12-19. között került rájuk sor. Első alkalommal egy aszályos  időszakban rendezték meg. Az örömünneppel kapcsolatos kocsiversenyek megkezdése  előtt  a  cirkuszban  rókákat  eresztettek  szét,  amelyekre  égő  fáklyát  kötöztek. 
Ludi Florales vagy Floralia - a Flora istennő tiszteletére rendezett ünnepeket egy éhínség alkalmával vezették be. Az április 28. és május 3. közé eső ünnep, akárcsak a Cerealia, sok régi szokást őrzött meg: a cirkuszban nyulakra es kecskékre vadásztak - ezeknek az állatoknak a közhiedelem erotikus jelentőséget  tulajdonított és a földön áldozatként sót hintettek szét. Az egész ünnepet szabadosság és orgiasztikus hangulat járta át: az asszonyok tarka ruhákban, a férfiak virágkoszorúsan jártak, folyt a bor, és a színésznők a nézők kérésére levetkőztek a színházban.

Ludi  Megalenses -  Április  4-10.  között  Cybele  tiszteletére  rendezték,  akinek  kultuszát Hannibál   győzelmei  után,  a  politikai  nehézségek  enyhítésére  vezették  be  Rómában.

Ludi Romani vagy Magni, ez a szeptemberben rendezett tizenhat napig tartó játékok, amely egyesek szerint egy plebejus borünnepből  származtak, amelyet szeptemberben rendeztek, Liber isten tiszteletére. Mások szerint a latin háborúk  szerencsés befejezésének emlékére hozták létre. Megint mások úgy gondolják, hogy eredetileg alkalomszerű, fogadalmi játékok voltak Juppiter Optimus Maximus tiszteletére, s Titus Livius tanúsága szerint csak 366-ban váltak rendszeressé, amikor aedilis curulisokat neveztek ki e játékok megrendezésére.
Ludi Plebei-t novemberben tartották a plebs és a patríciusok kibékülésének  emlékére. Egyesek  szerint  a nép követelte  ki  magának  ezt  az  ünnepet, kárpótlásul egy régebbi szeptemberben tartott bor ünnepért, amelytől az állam megfosztotta.

Ludi Saeculares: a játékot egy-egy százéves ciklus lezárultakor rendezték, azzal a céllal, hogy biztosítsák a világ megújhodását a következő ciklus végéig. Az ünnepet éjjel tartották a Mars-mezőn,  egy  Tarentum  vagy  Terentum  nevű  földalatti  oltár  körül,  mely  egyébként állandóan  zárva  volt.  Eredetileg  az  Alvilág  istenei tiszteletére tartották, a császárkorban azonban rendeltetésük, sőt ismétlődésük idő-köze is megváltozott.
A Császárság korában megszűntek a Köztársaság korának végét jellemző harcok, a Forum sokat veszített vonzerejéből. A jólét, az  életszínvonal emelkedésével nőtt a  rómaiak szórakozási vágya is, ennek kielégítése valódi kormányzati kérdéssé vált. Augustus korában évenként 66 rendes nyilvános  ünnepi  játék  volt,  ez  a  szám  Marcus  Aurelius  császársága  alatt  már  135-re emelkedett. Egy-egy játék gyakran 4 – 8 napig tartott.

Az előadások helye szerint három fajtájú ünnepi játékot különböztetünk meg: cirkuszi (ludi  circenses),   színi  (ludi  scaenici)  és  amfiteátrumi  (ludi  amphitheatrales)  játékokat. Kezdetben a consulok, majd a császárkorban a praetorok rendezték őket. A játékok rendezése óriási vagyonokat emésztett fel, és ennek csak egy kis részét térítette meg az állam. A rendezőnek  valamilyen  hivatal  elnyerése,  a  nép  kegyének  és  szavazatának  megszerzése elengedhetetlenül fontos volt, ennek érdekében a nagy anyagi áldozattól sem riadtak vissza.

circus maximus

CircM

                                                                                                                                                                                                       Circus Maximus (4)

Ludi circenses, a cirkuszi játékok voltak történetileg a legrégebbi  játékok. Az első cirkuszt  még Tarquinius Priscus emeltette fából az Aventinus és a Palatinus között. Julius Caesar idejében még felül fából, de alul már kőből épült a Circus Maximus. A cirkuszi játékok általában ló- és kocsiversenyeket jelentették, és ehhez járultak a görög pentathlonnak a számai: a futás, ugrás, birkózás, ökölvívás és diszkoszvetés. A Circus  Maximus  600  méter  hosszú,  200  méter  széles  téglalap  alakú versenypálya volt. Mintegy negyed millió ember szemlélhette a versenyeket a tribünökről. A pálya közepén 214 méter hosszú  fal,  a spina (hátgerinc) húzódott, mintegy kettéosztva a pályát, mindkét végén több mint 80-80 méter teret hagyva a spina megkerülésére. A spina két végén egy-egy kúp alakú aranyozott boronzoszlop állt (meta). A győztes az lett, aki a spina hétszeri megkerülésével elsőként ért célba. Ha a könnyű kétkerekű  kocsiba  két  lovat  fogtak,  akkor  bigae  volt  a  neve,  ha  négy  ló  húzta,  akkor quadrigá-nak nevezték. A négyesével indított kocsik más-más színnel voltak ellátva. A színek ugyanis  egyúttal  pártállást,  társadalmi  pozíciót  is  jelentettek.  A  legősibb  fehérekhez  és vörösökhöz később, valószínűleg a császárság elején, a kékek és zöldek csatlakoztak; végül ezek vetélkedése töltötte be a színteret, ha hinni lehet az irodalomban ránk maradt  számos adatnak.

Circus Flaminius by Giacomo Lauro

Flaminius cirkusza (https://en.wikipedia.org/wiki/Circus_Flaminius)

Nero Circus 2

 

                                                                                Nero cirkusza, rajz (https://en.wikipedia.org/wiki/Circus_of_Nero)

Meta Romuli in Rome

Nero cirkusza Pirro Ligorio leírásából 1561-ből (https://en.wikipedia.org/wiki/Circus_of_Nero)

A bíbor és arany factio, melyet Domitianus idején próbáltak meghonosítani, kérészéletűnek bizonyult. A négy, később hat szin (factio) közül a két legfontosabb a zöld és a kék volt, az előbbit a császár és a köznép, az utóbbit a senatus és az arisztokrácia támogatta. Ezeknek nemcsak sportbeli, hanem politikai színezetű összecsapása olyan indulatokat korbácsolt fel, hogy  például  a   császár többször a hevesvérű  szurkolókat  halálra  is  ítéltetett. A  futamok  végén  a  győztes  párt  szurkolói  tomboló  lelkesedéssel  tógájukat  lobogtatva ünnepelték   kedvencüket,   viszont   a   vesztesek   ugyanolyan   hevesen   átkozták   őket.  A tömegverekedés sem tartozott a ritkaságok közé. A nézők a fogadásokat a színekre tették, és a hatalmas tömeg a verseny közben ezeket a  színeket   buzdította.  A  versenyek  életveszélyesek  voltak,  különösen  a kanyarok jelentettek nagy veszélyt a borulások miatt. A felborult és egymásba torlódott kocsikba és lovakba az utánuk jövők sokszor belerohantak. A kocsihajtó a gyeplőt derekára kötve hordta, de övében egy éles kést tartott, hogy szerencsétlenség esetén a gyeplőt elvághassa. A győztes pálmaágat kapott jutalmul, olykor koszorút, nemritkán jelentős pénzösszeget.

A Circus Maximusban  gyakran rendeztek olyan játékokat is, amelyek a meglepetés és szórakoztatás ingerével akartak hatni. Germanicus császár egyszer például elefántbalettel szórakoztatta a római népet. A polgárok ingyen látogathatták a játékokat, sőt a játékok alatt vagy után meg is vendégelték és meg is ajándékozták a közönséget. Így a játékok látogatása nem csak szórakozást, hanem megélhetést is biztosított a közönségnek.

Ludi scaenici: Vallásos  jelleggel  leginkább  a  színjátékokat  rendelkeztek. A rómaiaknál mégsem volt olyan közönséghatásuk, mint a görögöknél. Kezdetben  minden  előadásra  hevenyészett  faszínpadot  (scaena)  állítottak  fel,  amelyet  az előadás után le is bontottak. Később – görög mintára – ülőhelyekkel ellátott színházat építettek, de még mindig fából. Az első kőszínházat Pompeius építtette a Mars-mezőn. A színház két főrészből állt: a nézőtérből és a színpadból. A kettőt függöny választotta el egymástól, ezt felvonás előtt leeresztették, majd a felvonás kezdetekor felhúzták. A nézőtér  félkör  alakú  volt,  fölfelé  fokozatosan  emelkedő  ülőhelyekkel.  A  nézőteret  a felvezető lépcsők  ékekre osztották, s közben körgyűrű irányban folyosók futották körül. A nézőtér  előtt  volt  az  ún.  orchestra.  Érdekesség,  hogy  míg  a  görögöknél  ezen  a  téren helyezkedett el az éneklő és táncoló kórus,  addig a rómaiaknál ez a szenátorok és papi méltóságok kiváltságos ülőhelye volt. A lovagok a közvetlenül  utánuk következő 14 sort foglalták el. A két oldalsó páholyban foglalt helyet a császár és a játékrendező,  illetve a császárné és a Vesta-szüzek. A  nézőknek  nem  volt  előre  rögzített  helyük,  a  nézőtéren  összevissza  álltak, ami  sok fegyelmezetlenséget  és  zavart  eredményezett.  A  nézők  fegyelmezetlen  viselkedését  több forrás is megemlíti. Gyakran  el  sem  kezdődhetett  az  előadás,  mert  a  közönség  nagy zajongással  már   az  elején  elhagyta  helyét,  hogy  ökölvívók,  kötéltáncosok  produkcióit nézhesse,  vagy  más, őket  jobban  vonzó  látványosságban  gyönyörködjék. Horatius  az Epistolákban a színházi tömegről ezt írja: „Máskor előadás közben követelték hangosan, hogy a  színpadon  inkább  ökölvívást  vagy  állatviadalokat  rendezzenek.”  Nem  egyszer  fizetett tapsolók  és  botránykeltők  működtek  közre  a  „siker”,  a  közönség  igazi  szórakozásának érdekében. Később már belépőjegyeket osztottak, amelyen szerepelt az ék és a gyűrű helye, ahová ülnie kellett a nézőnek, valamint a színdarab írója és címe, de ezért nem kellett fizetni, hiszen az előadások ingyenesek voltak. A színészek legnagyobbrészt szabadosok és rabszolgák voltak, akik társulatokba tömörültek, és a játékok rendezője innen szerződtette őket egy-egy előadásra.  A női szerepeket is mindig férfi színészek játszották.

Az i.u. 1. század végétől kezdett kialakulni a sztárkultusz, azaz egyes színészek, táncosok bálványozása. A híres sztárok közé tartozott Cicero idejében Roscius Gallus Comoedus, aki művészetével hatalmas vagyont szerzett, sőt szabadságát is elnyerte, és lovagi rangot kapott. Ünnepelt alak volt Cicero barátja, Clodius Aesopus, aki annyira beleélte magát a szerepébe, hogy színésztársát valóban megfojtotta a színpadon.

Nagy hírnévre tett szert az őrült Caligula császár kedvence, Apelles. Az ő hangja állítólag akkor is művészien csengett, mikor a császár haragjában megkorbácsoltatta, és jajveszékelve rimánkodott kegyelemért. Valamennyi  közt  a  legkiválóbb  és  legkedveltebb  mégis  Nero  korának  csillaga  volt,  a pantomimus Paris, akit Nero, a császári „vetélytárs”, féltékenységében kivégeztetett.

A szaturnália (latinul Saturnalia, https://hu.wikipedia.org/wiki/Szaturn%C3%A1lia) ünnepeket az ókori Róma lakói december 17.-én, a téli napforduló idején, az őszi vetés befejezésekor, Szaturnusz isten tiszteletére ülték meg - a hagyomány szerint az uralkodása alatti boldog aranykornak az emlékezetét erősítette. Eredete Görögországon át Mezopotámiába nyúlik vissza. A sötétség felerősítette az emberek félelmét a haláltól, és az elmúlással éppen a nemiség alternatíváját állították szembe: emberek nagy lakomákkal, ivászatokkal, tánccal, zenével ünnepeltek. Egyes munkák tiltva voltak, és megajándékozták a szolgákat. A házakat feldíszítették örökzöld borostyánnal. Ugyanis a lombhullató fák eddigre már elvesztették leveleiket, ezért örökzöld ágakat hordtak be a házaikba, hogy varázslattal biztosítsák az évelő növényeik védelmét tavaszig. A szaturnália szabályozása a császárok korára esik. Augustus császár 3 napot engedett, Tiberius és Caligula is megtoldotta egy-egy nappal. Amikor nem szabályozták, az ünnep általában több mint egyhetessé növekedett, és december 25-én ért véget. A császárok a nép mulatságáról is gondoskodtak: cirkuszi versenyek, gladiátorjátékok és alakos felvonulások követték egymást, amelyek a bolondok ünnepe, karnevál és más ünnepek ősképéül tekintendők. A vigasságnak része volt, hogy a társadalmi rangokat is felfüggesztették erre az időre. Mivel nem volt hivatalos ügyintézés és munka, a rabszolgáknak megengedték, hogy urakként viselkedjenek, a gazdáik meg szolgát játszottak. Az egész idő alatt teljes munkaszünet és korlátlan jókedv uralkodott. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák láncait leszedték, a cselédek az uraság asztalához ültek. A gazdagok rózsával koszorúzták fejüket, a családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak (akárcsak a mai karácsonyi ajándékok).
 
Szerencsevetés (https://hu.wikipedia.org/wiki/Szaturn%C3%A1lia) A rómaiaknál hivatalosan azért tiltották a rendkívül népszerű dobókockajátékot, nehogy elkockázzák utolsó tunikájukat is, ám a valós ok, hogy ne profanizálják azt, ami egykor szent volt. A szaturnáliákon, az évkezdő-évzáró ünnepségeken viszont szabad, sőt kötelező volt a kockajáték. A lakomákon ott elnökölt az egykor feláldozott bűnbak utóda, a szaturnáliakirály, akit kockával sorsoltak ki. A középkorban a szaturnália utódjaként kialakult Festus Fatuorumot (bolondok lakomáját) ünnepelték. Ezen a napon – főként Franciaországban – az emberek megválasztották az ünnep pápáját, és templomi rituálék paródiáját adták elő. Az egyház természetesen mindent megtett annak érdekében, hogy betiltsa a bolondok lakomáját, ennek ellenére a szokás a 16. századig fennmaradt.

Ludi amphitheatrales: az amfiteátrumok műsorszámai a gladiátori játékok, az állatviadalok (venationes) és végül a tengeri csaták utánzatai (naumachiae) voltak. A küzdő felek életre-halálra harcoltak. Kezdetben csak halotti ünnepeken rendeztek ilyen játékokat, amikor hadifoglyokat kényszerítettek az egymással való megküzdésre, de később, a császárkorban,  ezek  lettek  a  rómaiak  legkedveltebb  szórakozásai.  A  küzdők  rabszolgák, hadifoglyok  vagy  szerződtetett  viaskodók  voltak,  akiket  külön  iskolákban  vívómesterek képeztek ki. A római köztársaság végéig a gladiátoriskolák alapítása és fenntartása az üzletembereknek vagy a gladiátorjátékok kedvelőinek magánügye volt. Az első általunk ismert iskoláról nem is lehet tudni, hogy ki alapította. Sokáig a capuai iskola volt a római gladiátorképzés központja. 

Caligulának is valószínileg volt egy iskolája Rómában, de Domitianus építtette a négy császári  iskolát  a  Flavius-féle  amfiteátrum, a Colosseum  befejezése  után.  Az  állatviadorokat külön iskolában  képezték  ki,  Domitianus   négy  kaszárnyája  közül  az  egyik  elsősorban  az  ő felkészítésükkel foglalkozott. Az egymással viaskodó gladiátorok fegyverzete mindig különböző volt, vigyáztak arra, hogy a küzdők ne azonos fegyverekkel álljanak ki. Kezdetben a Forumon, később külön erre a célra épített hatalmas amfiteátrumokban tartották meg ezeket a küzdelmeket. A küzdelem mindig a gladiátorok ünnepélyes bevonulásával kezdődött. A császár páholya előtt megálltak, és  jobbjukat feltartva így üdvözölték a császárt: „Ave Caesar Imperator, morituri te salutant!” („Üdvözlégy Caesar, a halálba menők köszöntenek!). Bemelegítésként előbb tompa fegyverrel harcoltak, majd rátértek a rendes fegyverekre. A megsebesült  kegyelmet kérhetett a néptől; ha a tömeg kendőt lobogtatott és kezét ökölbe szorította, ezzel megkegyelmezett a vesztesnek. Ellenben ha hüvelykujjukat lefelé fordították, és ezt kiáltották: recipe ferrum, azaz ”fogadd be a vasat”, akkor a győztes leszúrta ellenfelét. A győztes pálmaágat, koszórút, pénzt, olykor kitüntetett fakardot kapott ajándékba, de fel is szabadulhatott ismételt győzelmek esetén.

Az állatviadalok (venationes): Az állatviadalokon a vadállatokat vagy egymással eresztették össze, vagy hadifoglyokkal, illetve erre ítélt  bűnözőkkel, a keresztényüldözések korában pedig fegyvertelen tömegeket dobtak a fenevadak martalékául (ad bestias). Ezeknek általában teljesen fegyvertelenül vagy csak nagyon silány fegyverzettel kellett a kiéhezett és felbőszített vadállatokkal megküzdeniük. Voltak kiképzett szakemberek is a vadállatokkal való foglalkozásra. Az állatviadalok érdekességét és látványosságát az állatok számának növelésével igyekeztek emelni.  Az i. e.  2.  században rendezett  első  viadalon állítólag 63 fenevad (oroszlánok, medvék, vadkanok) marcangolta egymást. Pompeius színházának felavatása alkalmából, i. e. 55-ben, már 1000 állat – fele oroszlán –  küzdött  egymással. Az első császárok venatio címen  már  emberek  és  állatok  küzdelmeit is  megrendeztették.  Híresek  voltak  Caesar  és Augustus venatio-i, különösen az utóbbié i. e. 26-ban, amikor is a tömegek 100 napon át nézhették  a  3000-nél  több  állat  véres  látványt  nyújtó pusztulását. Valamennyi   császárt felülmúlta  Trajanus,  akinek  uralkodása  alatt  4  hónapig  tartott  egy  állatviadal. Tengernyi pénzbe került, hogy ennyi állatot élve elfogjanak és Rómába szállítsanak, ahol aztán egy részüket a császárok (Nero, Caligula) vadaskertjeiben tartották. Africa provincia nagy részéről szinte teljesen kiirtották a vadállatokat, úgy, hogy már császári rendelet kellett a vadak további pusztításának korlátozására (https://korok.webnode.hu/products/mindennapi-elet-a-romai-birodalomban-2-resz/).

 

image

Szekérversenyek

A naumachiae, (https://bencsik.rs3.hu/component/content/category/263-hajok-toertenete-tengeri-csatak-az-okori-amfiteatrumokban.html?layout=blog&Itemid=101) az amfiteátrumokban rendezett tengeri csatákkal a híres tengeri ütközetek utánjátszásai voltak. Először ásott medencékben vagy valamelyik tavon vagy pedig a vízzel feltöltött amfiteátrumban rendezték. Naumachiát először Caesar rendezett i.e. 46-ban.  Az   Augustus   által   rendezett   vízi   ütközet   megrendezéséhez   először   egy huszonkétezer  lépés hosszúságú vezetéket kellett építeni: ez vezette Rómába az 552 x 355 méter nagyságú medence feltöltéséhez szükséges vizet. A medencét külön azért készítették, hogy a rómaiak láthassák, hogyan  győzték le az athéniak a perzsákat Szalamisznál. A medence vizét később kertek öntözésére használták, és  végeredményben a városi vízellátás tartalék tározója lett. A legborzalmasabb naumachia Claudiusé volt az i. u. 1. század közepén. Claudius nem akart a szokásos megoldások egyikéhez sem folyamodni, hanem a Fucinus- tavon rendezett tengeri ütközetet, melyet - Caesar egy korábbi ötletét felújítva - látványos közmunkákkal a  Liris folyóval kötött össze. Az ütközetet 100 hajóval és 19 000 emberrel rendezték meg.

i p068a
Caesar tengeri hadijátékai (https://en.wikipedia.org/wiki/Naumachia)
Augustus
Fantáziakép az i. e. 2-ben tartott Augustus féle  naumachia-ról
Érdekesség: a tengeri harcokat egy neves gigantikus víztározóban is rendeztek, a mai Colosseum (https://visit-colosseum-rome.com/naumachia/) helyén. Léteznek olyan festmények, amelyek a római Colosseumban zajló Naumachiae-t ábrázolják. A legkorábbi előadott tengeti csatát (naumachia-t) i.e. 46-ban Julius Caesar rendezte. Majd Augustus kifejezetten a naumachia számára ásatott egy óriási medencét, egyben víztározót. Claudius egy Rómától kb. 100 kilométerre lévő, ma már nem létező természetes tavat használt a műsorához; a Fucine-tavat lecsapolták, megemlékezésként használta a naumachiát. Naumachia Vaticana vagy Traianus Naumachia 109-ben volt. Néró egy színházat töltött meg vízzel, hogy vízi látványosságát előadhassa, valószínűleg a saját amfiteátrumát. Titus naumachiájának helyét a Flávia-i amfiteátrumban feltételezik. 
NAU
Naumachia a Colosszeumban, a kapu melletti oszlopokat a hajók bronz döfőorraival díszítették  (https://www.artflakes.com/en/products/naumachie-in-rom-amphitheater-slash-kupfer)
Colosseum .naumachia small
Tengeri hadijáték a Colosseumban.
A tetöszerkezet működése a mai napig sem ismert pontosan: sűrű tartóoszlopokra erősített kötelekre elhúzható ponyvákat szereltek (4) 

https://en.wikipedia.org/wiki/Naumachia_Vaticana

 

A Naumachia Vaticana (https://en.wikipedia.org/wiki/Naumachia_Vaticana) vagy Traianus Naumachia (latinul: Naumachia Traiani), egy ókori építmény volt Rómában, Itáliában, amelyet Traianus római császár szentelt fel i. u. 109-ben. A naumachia egy nagy stadion volt, amelynek a játszóterét vízzel töltötték fel, hogy a közönség előtt tengeri csatákat lehessen eljátszani. Az épület a Vatikán-hegytől délre, Hadrianus mauzóleumától északnyugatra, a Gaianum közelében állt. Az építmény romjait 1743-ban tárták fel, Néró körútja közelében épült és a későbbi Hadrianus mauzóleumtól északnyugatra fekvő építmény volt a Naumachia, és a mai "Naumachia Vaticana" nevet adták neki.
Az ásatások segítettek azonosítani az alakját, méretét és tájolását. Téglalap alakú építmény volt, kerek belső és külső sarkokkal, 120 méter széles és az ásatások alapján becsülve legalább 300 méter hosszú, észak-déli tájolású. A régészeti munkálatokból kiderül, hogy a nézők számára kialakított emeletes lelátókkal rendelkezett, és a területe körülbelül hatodakkora volt, mint a korábbi, augusztusi naumachia-tó. A lelátók alapjainak két részét is megtalálták, boltozatos folyosókkal és négy üléssor maradványaival. Más maradványok azt mutatják, hogy a falakat vízálló habarccsal vonták be, és a területet vízelvezető csövekkel látták el.
A jelenlegi San Pellegrino in Vaticano templomot egykor San Pellegrino in Naumachia néven emlegették a Naumachia stadionhoz való közelsége miatt, a hely közel van a Trajánus mauzóleumhoz. Feltételezhető, hogy elsősorban Trajánus uralkodása idején használták, aki 109. november 11-én egy naumachiát rendezett.

A JÁTÉKOKKAL, VERSENYEKKEL KAPCSOLATOS FOGADÁSOK, MÁGIÁK 
A szerencsejáték - bizonyos ünnepnapok kivételével - mind a köztársasági (i. e. 510-27), mind a császárság (i. e. 27 - i. sz. 476) idején tiltott volt a köztársasági Rómában, részben azért, mert az indulatok gyakran elszabadultak, és erőszakhoz, sőt zavargásokhoz vezettek. De a kormányzat félt a mágiától is, amelyet egyes játékosok a győzelem biztosítására használtak (https://ultimatehistoryproject.com/in-rome-all-was-fair-in-games-and-races.html). 
A törvények azonban nem akadályozták meg magukat a császárokat abban, hogy szerencsejátékokat játsszanak és nagy összegben fogadjanak. Augustus császár egyszer 30 ezer szeszterciuszt vesztett (harmincszor annyit, mint amennyit egy katona egy év alatt keresett), Claudius császár pedig még könyvet is írt a játékokról, és olyan hintóban utazott, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy ő és barátai útközben is játszhassanak. 
Egy másik császár, aki szerette a szerencsejátékokat, Caligula volt, aki - nem meglepő módon - jól ismert volt a csalásról. De Lucius Verus császár volt a legszenvedélyesebb szerencsejátékos mind közül - úgy tűnik, hogy minden egyes este játszott. 
 
Versenyek, játékokra való fogadás mindig is szórakoztató volt, de a lóversenyekre való fogadás, akkor is, mint ma, nagyon népszerű volt. A szekérversenyek iránti római szenvedély Róma városának alapításáig (i. e. 753) nyúlik vissza. A versenyeken használt lovak száma kettőtől tízig terjedt, bár a leggyakoribbak a négylovas szekerek voltak.
A szekérversenyek eredetileg a vallási ünnepek részét képezték, de néhány évszázad elteltével az emberek már nem látták a versenyek vallási vonatkozásait, és egyszerűen csak úgy fogadták az ünnepet, mint lehetőséget arra, hogy megnézzenek egy szekérversenyt, és fogadásokat kössenek az eredményre. A harmadik században Rómában és annak közelében nyolc versenypálya volt, amelyek közül a legnagyobb a Circus Maximus volt, amely negyedmillió nézőt tudott befogadni. Róma egész területén lévő városok is rendelkeztek saját versenypályákkal. Egy-egy verseny hét körből állt, és a legveszélyesebb részek a hosszúkás versenypályák két végén lévő kanyarok voltak. Minden városban négy frakció volt: Piros, Fehér, Kék és Zöld. Mindegyiknek egy-egy üzletember volt a tulajdonosa, aki bérelte a lovakat, a szekereket, sőt még a rabszolgákat is, akik vezették őket. Egy versenyen minden frakciónak egy, két vagy három szekere lehetett. 
 
A versenyekhez használt szekerekről: abiga (latin, https://en.wikipedia.org/wiki/Biga_(chariot)) az ókori Rómában közlekedésre, diadalmenetekre  és versenyekre, szertartásokra használt kétlovas szekér. A művészetben és alkalmanként a tényleges szertartásokon más állatok is helyettesíthették a lovakat. A biga kifejezést a modern tudósok más indoeurópai kultúrák hasonló szekereire is használják, különösen az ókori görögök és kelták kétlovas szekerére. További szekerek, melyeket a befogott állatok száma alapján különböztetik meg: quadriga, a négylovas szekér, amelyet versenyzésre használtak; a triga, azaz háromlovas szekér, amelyet valószínűleg gyakrabban hajtottak szertartásokon, mint versenyeken; és seiugis vagy seiuga, a hatlovas szekér, amellyel ritkábban versenyeztek és nagyfokú ügyességet igényelt a vezetőjétől. A biga és a quadriga voltak a legelterjedtebb típusok.
Az irodalomban a legkorábbi utalás a bigára i.e. 700 körüli.  A görög szekérversenyeket már az olimpiai játékokon bevezették, a források i. e. 680-ban jegyzik fel, amikor quadrigae-k is versenyeztek. A lovas versenyeket i.e. 648-ban vették fel. Athénban a kétlovas szekérversenyek az 560-as évektől kezdve az atlétikai versenyek részét képezték, de továbbra sem voltak az olimpiai játékok részei. Az öszvérek által húzott bigae-k a 70. olimpián (i. e. 500) versenyeztek, de a 84. olimpia (i. e. 444) után már nem voltak részei a játékoknak.
A szekérversenyek az archaikus időktől kezdve a ludi, a római vallási ünnepek alkalmával tartott szent játékok részét képezték. A játékokat bemutató magisztrátus jogosult volt egy biga hajtására. A lovak vagy ökrök által vontatott biga Luna a mitrai ikonográfia egyik eleme volt.
A verseny biga építésének fő információ forrásai a Római Birodalomban talált bronzfigurák, amelyeknek egy különösen részletes példáját a British Museum őrzi. További források a domborművek és a mozaikok. Az ábrázolások szerint könnyű vázára minimális szövetből, vesszőkből vagy bőrből készült kast erősítettek. A súlypontja alacsonyan volt, a kerekek viszonylag kicsik voltak, körülbelül 65 cm átmérőjűek, a 60 cm széles és 55 cm mély testhez képest, a mellvéd pedig körülbelül 70 cm magas volt. A kerekeket vas abronccsal erősítették, de súlyát minimálisra csökkentették. A jármű súlyát 25-30 kg-ra becsülték, súlya a hajtóval pedig legfeljebb 100 kg lehetett. A biga jellemzően egyetlen vontatórúddal épült a két igáslóhoz.
A kétlovas versenycsapat szekere vélhetően nem különbözött másképp a négylovas csapat által vontatott szekértől, így a biga lovai egyenként ≈50 kg-ot, míg a quadriga lovai egyenként ≈25 kg-ot húztak.
be302 1
A British Museum egyik bigája (4)
Carro romano senatore BR1000 S
Carro-romano-senatore-diadalmenete (4)
Vatikáni chariot racing ancient rome

A quadriga négylovas ókori díszkocsi (https://hu.wikipedia.org/wiki/Quadriga), a harci szekér egy speciális változata. A keleti, szíriai- egyiptomi mintájú harci kocsi egy kései utódja, amely eltávolodott az eredeti funkciótól. Négy ló befogása kétféleképpen lehetséges: vagy páronként, egymás előtt, vagy a négy ló egymás mellett helyezkedik el. Az előbbit az utazó kocsiknál alkalmazták. Ennek ellenére a quadrigában is egyetlen iga van, a középső két ló közt rúd. A két szélső lovat csak „szálakkal” (funalis) kötötték a szekér elé. A  quadriga-t gyakran alkalmazták díszítményként, a diadalívek tetején.
 
 
Az asszírok azért alkalmaztak négy lovat, mert nehéz, magasított és mellvéddel ellátott szekeret húztak, amelyen négy harcos foglalt helyet a korábbi egyiptomi kétszemélyes és a hettita három személyes szekerek helyett. Mezopotámiából Szírián keresztül terjedhetett el a használata először a Földközi-tenger keleti medencéjében, később a nyugati görög településeken illetve Rómában. A görögök és a rómaiak versenyzésre használták, sem a görög, sem a római harcászat nem alkalmazta a harci szekereket, a lovasságot is csak csekély mértékben. A kocsiversenyek a legnépszerűbb műsorok voltak a rendezvényeken. Látható volt a Ben-Hur című film leghíresebb jelenetében kiváló minőségben. A szekér szekrénye kisebb lett, mint a harci szekereké volt, mivel már csak egy, legfeljebb két ember foglalt helyet benne. A tengelytávja viszont maradt széles, így stabil jármű volt. A négy ló a könnyített szekeret és a kevesebb embert nagy sebességgel volt képes vontatni. A quadriga harci vonatkozásai Rómában a diadalmenetekre korlátozódtak: s római birodalomban a győztes hadvezér diadalmenete során többnyire quadrigán vonult fel az őt ünneplő tömeg előtt.
A szekérhajtók köztudottan mágiát használtak a győzelem érdekében; ezek a taktikák vagy inkább praktikák arra irányultak, hogy a többi hajtót balesetre kényszerítsék. Sok szerencsejátékos a mágia használatához is folyamodott. A verseny előtt a versenyző, vagy bárki más, aki megtakarított pénzét a verseny kimenetelére tette fel, felkereshetett egy mágust, és megrendelhetett egy "mágikus" ólomtáblát. Ezek közül néhányat a római versenypályák rajtkapujához szögezve találtak meg. Egy tipikus ólomtáblán ez állhatott: "Hozzád fordulok, istenség, és arra kérlek, hogy kínozd meg és öld meg a Zöld frakció lovait, és zúzd össze Felix és Diocles versenyzőket". A kocsis, aki megvásárolta ezt a táblát, nem bánta ezt a sok mészárlást, hiszen tudta, mi volt a tét: bizonyos versenyeken a győztesnek kifizetett vagyon 100 ügyvéd tiszteletdíjának felelt meg.
Más ólomtáblák arra kérték az istenségeket, hogy "vágják darabokra a lovakat és a kocsisokat", és ráadásul "kössék meg és tegyék tönkre a kezüket, lábukat és inaikat". Néhányan hozzátették: "ne egyenek, ne igyanak és ne aludjanak". Nagyjából mindent kipróbáltak, ami működhetett. Egy erőszakos halált halt személy sírjában talált tábla (ólomtáblák gyakori lelőhelye) arra kért néhány szellemet, hogy "törjenek össze" egy kocsist és lovait a római arénában. Ez a tábla azt is kérte, hogy az istenségek "ne engedjék, hogy a rajtkapuk ne nyíljanak ki rendesen" ennek a szekérhajtónak. Természetesen lehetett pozitívabb megközelítést is kérni: "Hívlak benneteket, szellemek, mert azt akarom, hogy erővel és bátorsággal övezzétek a lovakat, amelyeket a kékek vezetnek. Legyenek gyorsak, mint a sasok, és ne érje őket rossz mágia". 
Akárhogy is, a szerencsejátékosok - akárcsak napjainkban - mágikus talizmánokat kerestek, hogy biztosítsák a győzelmet.
 
A császárok meghúzták a határt a versenyzés és a mágia használata között. Valójában több törvény is arra kötelezte azokat, akik tudták, hogy valaki mágiát gyakorol, hogy feljelentést tegyenek az illető ellen. Tudjuk, hogy számos szekérhajtót valóban megbüntettek "illegális varázslatok" használata miatt. A törvények természetesen soha nem akadályozták meg az embereket a mágia használatában vagy a szerencsejátékban. A szerencsejátékok iránti szenvedély olyan mértékű volt, hogy gyakran szolgáltatott tápot a szatíraíróknak. Egy szerző, aki jól ismerte a szerencsejátékosok által vagy nekik fizetett hatalmas összegeket, megjegyezte, hogy nem elég egy pénzeszsákot cipelni, a szerencsejátékosoknak az egész szekérre szükségük van! A graffitik, amelyek az egész városban megtalálhatóak voltak, kritizálták, kigúnyolták az emberek szenvedélyeit.
Augustus hatalomra kerülését követően (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_R%C3%B3mai_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g_t%C3%B6rv%C3%A9nyei) szabályozták a szerencsejátékokat, nem teljesen eredménytelenül.
 
 
Pannóniában élő rómaiak is kétezer éve élénken érdeklődtek a szerencsejátékok iránt. A mozaikok és kerámiák rajzainak tanúsága alapján Óbuda területén szabályozott sportversenyeket tarthattak bírói felügyelettel, melyek természetes módon kínálták a szurkolóknak a fogadás lehetőségét, és magukat a versenyző sportolókat is sorsolásokkal rendezték párba. A sokfelé feltárt kétezer éves dobókockák, zsetonok és játékfigura-töredékek pedig arra utalnak, hogy a kockavetés és a sorsjátékok is közkedveltek lehettek.
A meghódított, birtokba vett vagyonok és földterületek elosztását legtöbbször sorshúzással döntötték el, amelyet később szintúgy alkalmaztak a közösségeken belül a vitás ügyek rendezésekor.
 
 
A VARÁZSLATOK, A MÁGIA SZEREPE AZ ÓKORI RÓMÁBAN 
A Római Birodalomban a görög és egyiptomi mágia keveredett. A jóslás a mágusok egyik foglalkozása volt. A rómaiak varázs-eljárásokat is használtak, hogy legyűrjék ellenségeiket és politikai hatalmat biztosítsanak maguknak, vagy versenyeket és fogadásokat nyerjenek. Időnként azonban üldözték varázslókat, mágusokat.
A varázslás típusai: aszerint, hogy ki hajtja végre két típusba sorolható: közvetett: a mágus mindössze közvetíti a kérést, a hatalom az istenség vagy szellem kezében marad vagy közvetlen: a mágikus hatalom a mágus kezében összpontosul, ő hajtja azt végre (https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1gia)
A mágia ógörög eredetű szó, jelentése szerint ’varázslat’, ami az óperzsa mager alakból vezethető le. Eljárások rendszere; a fizikai erők kiiktatásával, pusztán akaraterő és kitalált gyakorlatok, mozgások, jelek segítségével az élőlényekre, tárgyakra, eseményekre gyakorolt befolyás művészete. Olyan, gyakran ritualizált cselekményekkel kieszközölt hatások előidézése, amelynek erőforrása nem figyelhető meg: nincs okazati kapcsolat a varászlat, jóslat és a tárgya között.
 
A mágia eredetileg a mágusok tudománya volt, később a varázslók titkos cselekedeteinek többnyire negatív megjelölése. A mágus az ókori Iránban általános elnevezése volt a gyógyító, az álomfejtő. A hasonló boszorkányság az antik vallásokból származik, és szóhagyomány útján terjedt, maradt fenn. Öröklődött, mert a receptek anyáról leányra, apáról fiúra szálltak. Eredetük a legősibb időkig vezethető vissza. Az őskori emberek különböző rítusokat azzal a meggyőződéssel végeztek hogy azzal hatnak a való világ eseményeire.
Ilyen volt a sikeres vadászat előzetes eljátszása vagy ábrázolása is.
A varázslás az ókori civilizációkban: az ókori egyiptomiak, perzsák, babilóniaiak, görögök, rómaiak mágikus rendszereket fejlesztettek ki, főleg jóslási céllal. A kultúra történetében főleg a Dél-Mezopotámiából származó mágia jelentős; átterjedt Anatóliába, a perzsákhoz, egyiptomiakhoz. A sumerek kialakult vallási elképzelésekkel rendelkeztek a természetfeletti lényeknek egymáshoz való viszonyáról. Világukat megszámlálhatatlanul sok természetfeletti erő, démon töltötte be, akik állatokban, fákban, növényekben, tárgyakban, csillagokban s a tengerben, fenn az égben vagy magában az emberben lakoztak. A varázsszövegeikből kitűnik, hogy minden rosszat és kellemetlent a démonoktól származtattak, és különféle varázsigék vagy szertartások alkalmazásával próbálták rontó hatásukat megszüntetni. A társadalom vallását a papok irányították, a máguspapok, a jósok, ráolvasók és démonűzők.
 
A fáraókat született csodatevő képességekkel bíró istenkirályoknak tartották. Az egyiptomi társadalomban a varázslók a papok voltak, akik e tevékenység során a fáraókat helyettesítették. Az egyszerű emberek között már akkor előfordultak népi varázslók és gyógyítók is. Az egyiptomi mágia rendszeréből származnak például a mágikus nevek, amelyeket használtak a középkori és reneszánsz Európában is. Az ókori Egyiptomban például a hasonlósági mágiát, – melynek során agyag- vagy viaszbabákat szúrtak át vagy égettek el, törtek össze, – számtalan célra, szerelmire, politikaira is felhasználták. Az ókori egyiptomiak hittek az amulettek erejében, amely hatalma annak az anyagától, színétől és formájától függött.
Szakkarában a régészek durván megmunkált szobrocskákat találtak, amelyek hátrakötözött kezű hadifoglyokat ábrázoltak az ellenség neveivel. Nyilvánvalóan azért ásták el őket a sírok között, hogy így idézzék elő a szobrokon megnevezett személyek halálát. Thébában az ellenséges birodalmak királyainak nevét agyagedényekre írták, majd ezeket összetörték, nyilván ugyanazzal a céllal, mint az előbbi esetben.
Átoktáblákat is készítettek, -és a rómaiak is- amelyek feliratos kisméretű ólomlemezek voltak, azzal a céllal, hogy ártó módon, természetfeletti eszközökkel befolyásolják más személyek vagy állatok cselekedeteit vagy egészségét. Készítésére már Egyiptomban pontos recepteket adtak egyes feltárt papiruszok. De nem csak maga a megírt ólomlemez volt az átok, hanem mellette más mágikus szertartásokat is elvégeztek.

A görögök magas és alacsony mágiát különböztettek meg. A magas mágiát, amelynek során istenségeket és szellemeket idéztek meg, amivel a vallási és filozófiai rendszerek ismerői foglalkoztak. Platón, valamint más görög filozófusok tanaival keveredett. Platón maga hitt a mágia morális semlegességében. Püthagorasz nemcsak mint filozófus, de mint varázsló is él a hagyományban. Thalész hitt a démoni jelenésekben, és Platón is tud démonokról, kik az embereknél felsőbb lények és hatnak a világban. Az Állam című művében arról ír, hogy a jósok jómódú emberekhez kopogtatnak be, és azt állítják, hogy a ráolvasás által megszerezhető varázserővel rendelkeznek és az istenségeket bizonyos igézések  és mágikus kötések segítségével rá tudják venni, hogy nekik szolgáljanak.  A Törvények című művében még részletesebben ír e varázslatokról. Szókratészt, athéni filozófust általában nem tekintik mágusnak. Később a görögök – például Arisztotelész – megkérdőjelezték a kapcsolatba kerülés lehetőségét a természetfölöttivel.
 A mágia alacsonyabb fokát maegia-nak (varázslásnak) nevezték, és már az 5. század környékén úgy tekintettek rá, mint csalásra és hazugságra. Csupán az egyszerű emberek közül kikerülő egyének foglalkoztak ezzel, akik azt állították, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek és megvesztegetésért segítettek a többieken és legalacsonyabb formájánál ráolvasással különféle kotyvalékokat kevertek össze.
 
A Római Birodalomban a görög és egyiptomi mágia keveredett. A jóslás volt a mágusok fő foglalkozása. A rómaiak körében a varázslás közkedvelt volt, de nem lehetett nyílvánosan űzni; már Cornelius császár idején is halállal büntették. 77-ben idősebb Plinius, bár elismerte a mágia erős hatását a múlt és jelen sok népére, kijelentette, hogy "a varázslók vagy csalók vagy bolondok. A mágia haszontalan és értelmetlen; az emberiség pedig hálás a római államnak, mert megszüntette az emberáldozatot, ezt a gyalázatos mágikus rítust." 
Nero, akit Plinius szkeptikusként mutat be, bizonyosan ellenséges volt a mágiával szemben és hitt abban, hogy a közemberek körében az veszélyes az államra. Hivatalos álláspontja ellenére mágusok tanácsát kérte ki politikai ügyekben. Nero feleségének, Poppeának háznépéhez is jós tartozott, és az asszony termei asztrológusokkal voltak teli.
Quod licet lovi, non licet bovi – amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek: a Caesar kikérheti a jövendőmondó tanácsait, de a népnek tartózkodnia kell ettől. 
Tiberius megtiltotta a nyilvános és titkos jóslást a levágott állatok beleiből, és uralkodása alatt a varázslókat és asztrológusokat kiűzték Itáliából. Tiberius alatt egyszerre négyezer rómait szállítottak Szardiniára mágia vétsége miatt.
A kereszténység a pogány kultuszon és annak mágikus rituáléin a 4. században kerekedett felül. Az egyház elítélte a mágikus tevékenységet, még akkor is, ha jó szándékú volt. 364-ben választotta külön a vallástól, amikor a laodiceai zsinat kiadta a 36. kánont, amellyel megtiltotta a papok számára, hogy mágiával, asztrológiával foglalkozzanak. Ezután még több száz évig megelégedtek a varázslók vagy mágusok az egyházból való kiűzésével vagy megbírságolásával, súlyosabb büntetés nélkül.
A JÓSLÁS, A JÖVENDŐMONDÁS SZEREPE AZ ÓKORI RÓMÁBAN 
A kíváncsiság az állatvilágban és az embernél is megfigyelhető tulajdonság, amelynek következménye felfedezés, megfigyelés és a tanulás. A kíváncsiság tulajdonság, jellemzője a tudás- és az ismeretszerzés vágya, a jövő ismeretének igénye. A jövő ismeretével kapcsolatos kíváncsiság egy létfenntartó tulajdonság, mint például az utánzás, (azaz másolás, imitálás, másolat, esetleg  paródia. Mai divatos szóval proxy, pót, utánzat.)
 
A görög kultúrával való megismerkedés magával hozta a jóslási formák és a jóslatszövegek római elterjedését, és az i. e. 1. század végére ez már olyan méreteket öltött, hogy Augustus egyik első intézkedése volt a forgalomban lévő jóslatszövegeket begyűjteni és elégetni. Mind a római köztársaság, mind a császárok szigorúan szabályozták a jóslás gyakorlását. A császárkorban többször hoztak törvényt a magánjóslás, és főképpen az uralkodó életével és halálával kapcsolatos jóslás tilalmáról. Már a köztársaságkorban egyre divatosabbá vált a közel-keleti kultúráktól eltanult csillagjóslás (asztrológia vagy mathematica), amelyet a hagyományos római világkép szintén gyanúval kezelt, minek következtében az asztrológusokat többször is a törvény erejével űzték ki Rómából. A többszöri kiűzés azonban azt mutatja, hogy sosem sikerült véglegesen megszabadítani a római társadalmat a szokástól.
A jóslás, latinul divinatio: többségében az emberi (közösségi) élet válságos helyzeteinek megoldását, és csak részben a jövő feltárását célzó tevékenység volt, amelyet az antik görög és római kultúra minden korszakában gyakoroltak (http://hyperion.szepmuveszeti.hu/hu/lexicon/5949). Az ókori görög jóslásnak számos formája és módja ismeretes: egyes esetekben a madarak röptét figyelték, máskor az állatok belső szerveit használták fel, és volt ahol sorshúzást, színes kavicsokat, vagy éppen állati csontokat alkalmaztak. A rituális szertartások egyes templomokban zajlottak, melyek közül két görög templom emelkedett ki hírnevével: Zeusz dodonai szentélye, és Apollón delphoi (ahol a szentély bitument, etilént tartalmazó mészkő felett van) kegyhelye.
A kérdező áthárította a döntés felelősségét a jósra, és nem az általános jövőre (a történelem folyására, a „világ végére”), nem általános igazságokra volt kíváncsi, hanem konkét döntéshez kért támogatást, és a válasz (oraculumlat) gyakran volt homályos és több értelmű -ekkor a jóslat megértése jelentős intellektuális erőfeszítést igényelt, és fennállt a veszélye az üzenet félreértésének, ami nyilván mentesítette a jóslatadó intézményt attól, hogy felelősségre lehessen vonni a következményekért-,  vagy ha igen vagy nem volt a válasz, akkor sorsolással  lehetett dönteni (így működött a jóslatadás pl. Dódónában, de hasonló eljárások Delphoiban is előfordultak) a jövőt.
A jóslási módszereket két csoportra lehet osztani: az intuitív (inspirációs, ihlet-alapú, esetleg extázisban történt) és induktív (következtetés-alapú) jóslásra (Cicero, A jóslásról 1.11 és 2.26). Az előbbibe sorolják a megszállottság különböző formáit, az álomlátásokat és éber víziókat, az utóbbiba pedig minden jelértelmezést (jel, előjel, az áldozati állati belsőségek mintázatából következtető jóslást, a madarak* reptét, hangjait és viselkedését figyelő madárjóslást, auspicium/auguriumlat); az időjárási jelenségekből (főleg villámcsapásból) következtető jóslást, stb.
Római jós testületek: a hivatásos papi testületek mellett működtek „privát” jósok is, augurok és haruspexek, akikhez a római polgárok magánügyeikben fordultak. de a jóslással foglalkozó szakemberek testületeket alkottak, és működésük állami ellenőrzés alatt állt. Egyedül az etruszk jósok nem voltak hivatalnokok, a többiek mind állami megbízásból látták el feladatukat. Az augurok minden fontos állami döntés előtt jóslatot adtak, legtöbbször madárjelek értelmezésével (auspicium). Az auguri hivatal életre szólt, és a késő köztársaságkortól népgyűlésen döntöttek a megüresedett helyek betöltéséről. Rendkívüli tekintélyük miatt a politikai karriert építő római arisztokraták fontos célkitűzése volt az auguri testületbe való bekerülés. A Sibylla-könyvek őrzése és a Sibylla-jóslatok értelmezése volt egy másik neves papi testület. Előzmény: több görög mítosznak, legendának és mesének célja, hogy bemutassa a görög világnézetben alapvető elkerülhetetlen sorsot (predesztináció).
A jóslás, a jövendölés általános (https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B6vend%C3%B6l%C3%A9s, https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3sl%C3%A1s) értelmezése: a jövő kiderítésére irányuló tevékenység. A jövendölés vagy jóslat (predikció, prognózis, hipotézis) egy esemény -közvetlenül vagy közvetve mérhető- jövőbeni bekövetkezésére vonatkozó kijelentés, állítás, ami a valóságtartalma szerint lehet tudományos vagy tudománytalan, igaz vagy bizonytalan, hamis. A megismerhetőséget a mérhetőség kolátozza. A természettudományos elméletek értelmezhetőek jóslatként, közösségi hiedelmekként, vélekedésként, előrejelzésként, de a jóslás, prófécia, sejtés, orákulum (https://hu.wikipedia.org/wiki/Or%C3%A1kulum), a jövendőmondás is alátámasztandó megismételhető mérésekkel, bizonyításokkal, megfigyelésekkel, a tapasztalattal, és nem feltétlenül eredményesen. (A mérhetőséggel kapcsolatos elvi kérdés, hogy csak a műszereink technológiai színvonalától függ, vagy van a mérhetőségnek elvi korlátja is? A megfigyelhetőség bővebb fogalom mint a mérhetőség*, a világ megfigyelhető része tudományos eszközökkel leírható, így prognosztizáható, jósolható is. (Lehetséges, hogy a világnak van egy nem megfigyelhető része is.) A nem kellően alátámasztott esetekben is a  történelem során minden civilizációban az adott kornak és egy közösség kultúrájának megfelelő -mérési- módszerek alakultak ki a jövő eseményeinek becslésére. Az igazságtartalom szempontjából a jövendölés igazságtartalma (az hogy egy adott jövendölés ténylegesen bekövetkezik-e vagy sem) nem szükségszerűen következik a tudománytalan mivoltából, azt csak a megfigyelés, mérés, a tapasztalaton alapuló logikus érvelés dönti el. A tudományos módszer a mérési adatokból létrehozott elmélet, mely logikai indukciónak nevezett általánosítás, másrészt pedig ez elmélet alkalmazásával (logikai dedukcióval) kísérleteket javasol a várható mérési eredményekre. A sok eseményt használó vagy közelítő elméletek jó és gyors ellenőrzéssel kezelhetőek valószínűségszámítással.
Egy speciális jóslat az önbeteljesítő jóslat, (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%96nbeteljes%C3%ADt%C5%91_j%C3%B3slat), amely befolyásolja az jövőt, valóra váltja önmagát a hatásain keresztül. „Az önbeteljesítő jóslat egy kezdetben hamis állítás, amely változást idéz elő a viselkedésben, és ez változás az állítást végül valóra váltja.” Az igazságként kezelt jóslat, amikor ténylegesen még valótlan volt, befolyásolta az embereket akár félelemmel vagy logikai zavarral, és a reakciók végül teljesítik a hamis jóslatot, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Thomas-t%C3%A9tel: "Ha az emberek egy szituációt valósként határoznak meg, akkor annak következményei valósak lesznek." ) Az emberek nem csupán azokra a helyzetekre reagálnak, amelyek valós létezőek, hanem a véltekre is, függetlenül attól, hogy az ok valódi-e vagy sem, valós intézkedésekkel válaszolnak. Egyénekre és társadalmakra is vonatkoztatható. pl. amikor egy árucikk várható hiányának közlése az árucikk tényleges hiányához vezethet. 
Néhány példa gyakran fordul elő az életben: az embereknek azt mondják, hogy a bank csődbe juthat hamarosan. Ennek eredményeként rohannak a bankba, hogy kivegyék a pénzüket. Ha ez elég nagy mennyiségben történik, a bank csődbe megy. Vagy a gazdasági recesszió: az embereknek azt mondják, hogy a gazdaság teljesítménye hamarosan zuhanni kezd, ezért spórolni kezdenek, hogy felkészüljenek az esetleges munkanélküliségre. Oda vezethet, hogy csökken a fogyasztás, ami által létrejön a megjósolt recesszió. Fordítottja, az infláció bejelentésére költekeznek, ami áruhiányhoz vezethet. Vagy a sajtó szerepe a mai történelemben: a hírekhez fűzött célzatos gazdasági, politikai jóslatok manifesztálódnak.
Egyénekre jellemző az önbeteljesítő jóslat egy változata, amikor egy kimondott hamis állításhoz akkor is ragaszkodunk, ha rájövünk, hogy hamis. Ekkor vitás helyzetben gyakran az erősebb egyéniség az általa képviselt hamis állításnak próbál érvényt szerezni.
 
 
*
A megfigyelhetőség és a mérhetőség között egyértelmű -néha sokáig kutatott- leképzés létezik minden esetben: pl. a rendszerelméletben az állapotvektor, a fizikában a spinvektor vagy a hullámfüggvény és a felsoroltak mért értékei között. A mérésekkel a paraméterekhez rendelünk számértékeket, ritkán minőségi jellemzőket. Következik, hogy a parametrizálhatóság a tudományos jóslás egyik alap problémája: a parametrizálás matematikai modellezésnél és rendszerleírásnál a rendszert egyértelműen leíró mértékek, strukturák, paraméterek, fokszámok választása. 
 
 
ÉRDEKESSÉG
A római húsz lapú kocka:

ancient d20 dice
20D MET
Római 20 lapú fajansz kocka (2. - 3. sz., https://www.metmuseum.org/art/collection/search/253530)
az etruszk s a latin abc n
                                                                                                                Az etruszk abécé (4)
A 20 lapú (ikozaéder, D20) kockát sorsvetésre és isteni cselekedetek értelmezésére használták. Oldalaira görög vagy római írásjeleket véstek, a látók, a jövendőmondók használták őket. A sokoldalú görög és római kockák közül az ikozaéder (húszoldalú) kocka a legismertebb a régészeti feljegyzésekben. A görög betűk a római korban elterjedtek voltak.
A Római számok is megjelennek, és beszámoltak egy egyiptomi kockáról, amelyeken istenségek nevét tüntették fel. Az ikozaéder kockák pontos használata még mindig meglehetősen homályos. 
A Metropolitan Museum of Art szerint „lehetséges, hogy egy nyilvános helyen felállított oszlopra írt orákulummal (jóslat, https://hu.wikipedia.org/wiki/Or%C3%A1kulum) együtt használták a 20 lapú kockákat.” A kocka dobása határozta meg, hogy az orákulum melyik része érvényes. A jósok általában papnők voltak, akikről azt gondolták, hogy hídként szolgálnak az istenek és emberek közt, az istenek nevékben beszélnek, és megfejtik üzeneteiket és a kijelentéseiket gyakran lejegyezték.
dodekaéder 4

Üreges bronz dekaéder, tizenkét lapos, ötszögletű lyukas lapokkal (4)

Használatáról semmit sem tudni. A legtöbb dodekaéder mérete négy és tizenegy centiméter közötti, súlya pedig 35 és 580 gramm között van. Minden ötszögletű felület tartalmaz egy lyukat, de ezeknek a lyukaknak a mérete mindig változik. Mind az öt csúcsnak van egy gömb alakú gombja. Néhányat színházakban és a sírokban találtak, mások eldobott éremhalomban. A később felfedezett objektumok mérete és kialakítása már eltérő. 2016-ban 116 dodekaédert fedeztek fel a modern Belgium, Horvátország, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Magyarország, Luxemburg, Hollandia és Svájc területén. Egyetlen ezüstöt találtak Genfben. Érdekes módon, amennyire tudjuk, dodekaéderek nem léteznek a Kelet-Római Birodalomban. A nyugati régióban találtak az i.sz. 2., 3. és 4. századból származnak. Helyük véletlenszerűsége, valamint az írott szövegkörnyezet hiánya zavarja a történészeket.
 
 
 
*
Ebben a passzusban Cicero az augurok által a kínos előjelek elkerülése érdekében tett óvintézkedésekről szólva kijelenti: "ehhez hasonló az, amit mi augurok a iuges auspicium bekövetkezésének elkerülése érdekében előírunk, hogy elrendelik, hogy az állatokat (amelyeket igába fogtak) szabadítsák ki az igából." Az "ők" itt a calatores-t jelöli, azokat a közszolgákat, akiket az augurok és más sacerdotes (papok) állítottak szolgálatukba, és akiknek az idézett passzusban az a feladatuk, hogy végrehajtsák azokat a parancsokat, amelyek célja, hogy a profán emberek ne rontsák el, és ezáltal véletlen cselekedetükkel ne tegyék semmissé a szakrális műveletet. [7] Bár lehetetlen értelmesen összekapcsolni a szöveg többi részével, a rex említése ebben a kontextusban mégis jelentős lenne, mivel a római monarchia idején az auguriumot a királyhoz tartozónak tekintették: Cicero ugyanebben az értekezésben azt állítja: "A jóslást, akárcsak a bölcsességet, királyi hatalomnak tekintették"
 
 

IRODALOMJEGYZÉK

(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998. ISBN 963 208 507 8

(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. ISBN 963 389 818 8

(3) Cornell, T. – Matthews J., A római világ atlasza, Helikon, 1991

(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni, az INTERNET-s kutatás egyik tulajdonsága, hogy nagy és összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat. Utólag gyakran nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét.

(5) Ürögdi György: A régi Róma. Gondolat Kiadó, Budapest, 1963.