FÉMEK HASZNÁLATA A RÓMAI BIRODALOMBAN
 
(2022 november)
 
ABSTRACT 
Itália területének etruszkok által lakott É-i része gazdag bányakincsekben, Etruriában helyben alakult ki fémolvasztás és a fémművesség. A rómaiak örökölték és tovább is fejlesztették az etruszkok fémek olvasztásával, fémmegmunkálálással kapcsolatos mesterságbeli tudását. Közép-Itáliában nem voltak ércbányák, de Róma a terjeszkedésével ellátta az egész Birodalmat is fémekkel és sokkal, Európában a vas használata Római Birodalom idején vált általánossá. A Római Birodalom fénykorában a következő fémeket használták: ezüst, cink, vas, higany, antimon, ólom, arany, réz, ón. /THE USE OF METALS IN THE ROMAN EMPIRE: The Etruscan-inhabited northern part of the territory of Italy is rich in mining minerals, and the metal smelting and metallurgy of Etruria  were developed locally. The Romans inherited and further developed the Etruscans' knowledge of metal smelting and metalworking. There were no ore mines in central Italy, but Rome, with its expansion, supplied the whole Empire with metals and much of Europe with iron, the use of which became commonplace during the Roman Empire. In the heyday of the Roman Empire, the metals used were silver, zinc, iron, mercury, antimony, lead, gold, copper and tin.
 
 
 
BEVEZETÉS
A hagyomány szerint Rómának i.e. 616 után etruszk királyai voltak és Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. Róma területi hódításai az ötödik király idején kezdődtek az i.e. 6. században, aki elfoglalta a szomszéd etruszk városokat [https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok#B%C3%A1ny%C3%A1szat]. Így amit az etruszkok tudtak a (voltak réz., ón-, vasbányáik) fémművességről, azt a rómaiak örökölték: "Itália területének etruszkok által lakott É-i része rendkívül gazdag bányakincsekben, helyben alakult ki fémolvasztás és a fémművesség az i.e. 10. századtól.  A bronzedényeik Etrurián kívül is keresettek voltak. A csőrös kiöntőjű kancsókat az i. e. 5. századtól exportálták É-ra. Az etruszk kandelábereket Athénban is szívesen vásárolták az esti lakomák megvilágítására és közvetlen hatást gyakorolt a római korszak fémművességére is. A sírok festményei és tartalma egyértelművé teszi, hogy az etruszkok sokat költöttek ékszerekre, aranyra és ezüstre, pazarlásuk közismert volt, és a gyűrűk, a nyakláncok, a diadémok, a karkötők és az arany és ezüst fülbevalók azt ezt mutatják. Önálló tengerhajózásuk, távolsági kereskedelemük volt a Földközi-tenger nyugati medencéjében. Három hatalom (punok, görögök és etruszkok) versengett, háborúzott a tengeren", de a hajóépítési tudományukat a rómaiak nem vettek át. Sikeres időszakukban az etruszkok a karthágóiak közreműködésével visszaszorították a szicíliai és dél-olaszországi görög gyarmatvárosokat, majd a Etruria a karthágóiak, később pedig Róma fennhatósága alá került. Ezért az etruszkoknak új kereskedelmi út kiépítésével kellett az Adria felé irányuló kereskedelmüket biztosítani. Szép etruszk fémmunkák, volt mit örökölniük a rómaiaknak:
 
 
Museo Gregoriano Etruscano
 
Mars isten bronz szobra (https://en.wikipedia.org/wiki/Etruscan_art, Mars_de_Todi_-_Museo_Gregoriano_Etruscano)
 
 
0 Bulla étrusque en or Museo Gregoriano Etrusco
 
 
 
etrurian image
 
Etruszk bronz szekér (Metropolitan Museum of Art) 
 
 
Sleep and Death Carrying off the Slain Sarpedon cista handle 400 380 BC
 
Eruszk temetési szarkofág szobor (https://en.wikipedia.org/wiki/Etruscan_art)
 
 
I. e. 53-ra Róma  Földközi-tenger körül már hatalmas területet uralt, ami magában foglalta Itáliát és szigeteit, Hispániát, Macedóniát, Afrikát, Kis-Ázsiát, Szíriát és Görögországot; Trajánus császár uralkodásának végére, 117-re a Római Birodalom tovább nőtt, és Britannia, Egyiptom, a mai Németország egész területe a Rajnától nyugatra, Dácia, Noricum, Júdea, Örményország, Illyria és Trákia egy részét is magába foglalta. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés. 
 
 
Roman Empire Trajan 117AD
 
A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése 117-ben Trajanus császár idején (Wikipedia)
 
A tartományokban sok féle fémet bányásztak, míg Közép-Itália szegény volt fémércekben. A Köztársaság korában az Itáliai-félsziget északi részén, az etruszk Toszkánában, és Galliában, az Elba és Szardínia szigeteken találtak érceket. Ibéria meghódítása a fémek szempontjából is igen hasznosnak bizonyult, a terület ásványi anyagokban igen gazdag volt. A birodalom fénykorában Róma az északnyugat-afrikai Tingitanától Egyiptomig, Arábiától Észak-Örményországig, Galatiától Germániáig, Britanniától Ibériáig hasznosította az ásványkincseket. Britannia, Ibéria, Dácia és Noricum különleges jelentőséggel bírt, mert igen gazdag lelőhelyekkel rendelkeztek. (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_metallurgy).
 
Róma kereskedelmeRóma kereskedelme Trajanus császár idején, 117 körül (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
 
 
A korai fémtárgyak a lágy fémekből készültek; viszonylag alacsony hőmérsékleten olvasztották az érceket és fontos volt a könnyű megmunkálás. Az olvasztás módja ma is kérdéseket vet fel: a rézérc megolvasztásához szükséges 1100 fok körüli hőmérséklet előállításának a módja a kérdéses. A kutatók leegyszerűsítve a kérdést a faszén használatát feltételezik. Azonban a faszén használatának nem maradt bizonyítható nyoma, kivéve, ha a salakot és az el nem égett faszenet együtt találnák meg. Kérdéses, hogy mikortól ismerték és hogy hol használták a faszenet, mert a faszén égetésére utaló földhalmok mára eltűntek. Csak egy, de a  római időkből származó utalást sikerült találni: "Plinius szerint Capuában a rézolvasztást fa égetésével végezték és többször megismételték (NH XXXIV. 20)". Bizonyított, hogy fújtatókat használtak: bőrből és fából készültek,  és a hőtől agyagból, vasból készített sapka védte a fújtatót. A kutatás szempontjából is igen fontos állítás, hogy a rézolvasztás fa ismételt égetésével (https://gazdtort-hu.webnode.hu/temak/romai-gazdasagtortenet/erdogazdalkodas-erdoirtas) történt. A réz a súlya miatt a 6-10 literes olvasztótégelyek alján gyűlt össze, így a kihűlt fém-salak összetörésével és ismételt olvasztásával a rézkoncentráció növelhető, dúsítható volt. Következik az is, hogy az öntvények (ingotok) súlya 20-30 kg lehetett. Érdekesség, hogy nyersbőr (oxhidean) alakú öntvényként, ingot alakban -esetleg kettős bárd alaknak is lehet tekinteni- szállították a távolsági kereskedelemben.
copper ingot from Zakros Crete
 
 
 
Rézöntvény (ingot) távolsági szállításra   
 
A réz, ezüst, meteor vas és az arany, elektrum (és néhány más fém is) előfordulnak termés fémként. A meteor-vas is ebbe a kategóriába tartozik, nem tekinthető mesterségesen előállított vasnak. Anatóliában i.e. 1400-s években kezdődött a vaskorszak, a rómaiak félig bele születtek a vaskorszakba és kohászati technológiák fejlődésével (kalapálás, olvasztás, pörkölés, cupellálás, formába öntés, kovácsolás stb.) sok fémtárgyat állítottak elő. A Római Birodalom fénykorában a következő fémeket használták: ezüst, cink, vas, higany, antimon, ólom, arany, réz, ón. A bronzkorhoz hasonlóan a fémeket fizikai tulajdonságaik alapján használták: esztétikum, keménység, szín, korrózióval szembeni ellenállás, súly és egyéb tényezők. Számos ötvözetet szándékosan készítettek a fém tulajdonságainak megváltoztatása érdekében, ez túlnyomórészt ón és réz ötvözése volt. A réz megkeményítette a puha ónt. A 4–10%-nyi ónt tartalmazó bronz könnyen folyik és igen jól önthető, ezért kiválóan alkalmas szobrok anyagául. 12% alatt az öntvény afféle „szilárd folyadék” marad, kalapálással hidegen is megmunkálható. 12–20%-ig terjedő óntartalomnál a bronz sokkal keményebb lesz, de többé hidegen már nem, csak izzítva kalapálható. 
 
 
Arany: Ibéria, Gallia, Gallia, Britannia, Noricum, Dalmácia, Moesia Superior, Arábia, India, Afrika,
Ezüst: Ibéria, Gallia, Laurion (Görögország), Kis-Ázsia, India, Baktria, Britannia, Ciprus.
Réz: Ibéria, Gallia, Ciprus, Kármánia, Arábia, Aleppó, Sínai-félsziget, India, Britannia.
Ón: Ibéria, Perzsia, Britannia, Bretagne jelentős ónforrásokkal rendelkezett, amelyek bizonyítékok arra, hogy Gallia római hódítása után, az i. e. 50-es évektől kezdve kiterjedten ki is termelték, (karthágóak szerepe?)
Ólom: Ibéria, Gallia, Szardínia, Szicília, Britannia,
Vas: Ibéria, Elba, Szardínia, Hallstatt, Noricum, Illyria, Makedónia, Dácia, Sínai, Britannia.
Cink: Gallia, Gallia Transpadana, Campania, Germania, Andeira (Kis-Ázsiában), Ciprus
Higany: Ibéria, Armani, Etiópia.
roman metals map
 
A Római Birodalom fémbányái  
 
 
Általában az arany, ezüst, réz és bronz fontossági sorrendben ismertetik a kutatók az ókori fémeket, és a római időkben már valóban az arany volt a legértékesebb fém, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legkeresettebb fém is volt. A legkorábbi fémtárgyak ékszerek voltak, majd fegyvereket készítettek először arzénbronzból, ónbronzból, később vasból, a vas használata a Római Birodalomban vált általánossá. Előtte az arzénbronz és az ezüst (az elektrum, ami termésfém arany-ezüst ötvözet) voltak a legkeresettebb fémek.
Az arzénbronz kovácsolás hatására megkeményedik, az ókori kovácsok sántítottak az arzén gőze miatt. A réz puha fém, az edényeket készítették rézből. Az ezüstből tükröket, ékszereket készítettek, az adókat ezüstben fizették és az ezüst töltötte be a pénz szerepét. Az elektrumot a piramisok felső zárókövének díszítésére használták az i.e. 2600-as évektől az egyiptomiak, innen származott az elektrum fémötvözet ismerete a római időkben is. A termés arany és az elektrum előfordulása elég gyakori volt, de kis mennyiségű ezüstöt és rezet is tartalmazott. i.e. 1800 után az ónbronz készítéséhez szükséges ónból komoly hiány alakult ki, mert az addig használt anatóliai (Kestel) ónbányában kifogyott az ónérc. Egy időre az ón többet ért mint az arany. (III. Ramszesz idején,  i.e. 1180 körül, az arany és az ezüst értéke kb. azonos volt, addig az ezüst értékesebb volt.) Nehezen ismerték fel, hogy a vulkáni, a gránit hegyek alatti folyókanyarulatokban felhalmozódott szürke törmelék az ónérc.
A rómaiak kifinomult módszert találtak ki a nemesfémek elkülönítésére. A kupelláció (ami a fémeknek a fajsúly alapján történő szétválasztása, ahogy az olaj összegyűlik a víz felszínén) már Róma felemelkedése előtt is ismert eljárás volt és segítségével az aranyból az ezüstöt, illetve az elektrum nevű ötvözetből a rezet ki lehetett vonni. Az arany és az ezüst szétválasztásához a rómaiak az ötvözetet granulálták úgy, hogy a folyékony, olvadt fémet hideg vízbe öntötték, majd a granulátumot tengeri sóval megolvasztották, így választva el az aranyat a kicsapódó ezüstkloridtól (https://en.wikipedia.org/wiki/Roman_metallurgy). Hasonló módszert alkalmaztak az ezüst ólomból történő kivonására is. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
 
 
Map of the Mediterranean showing the location of principal ore deposits Map drawn by
 
A Római Birodalom fémbányái  
 
 
 
A RÓMAI BIRODALOM BÁNYÁI
Az ezüst, arany, bronz, réz és ólom bányákat részletesen ismertetik a Wikipédia oldalain, és ld. a http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf  irodalmat, addig az ón lelelőhelyek és az ónhiány kevesebb figyelmet kapnak. Ezért az ón ismertetésével kezdjük az áttekintést az https://en.wikipedia.org/wiki/Tin_sources_and_trade_in_ancient_times  irodalom alapján:
 
 
 
tin deposits
 
Ón a Római Birodalomban (https://en.wikipedia.org/wiki/Tin_sources_and_trade_in_ancient_times) 
 
 
jSZ
 
 
 
Az ón lelőhelyek nevei (https://en.wikipedia.org/wiki/Tin_sources_and_trade_in_ancient_times )
 
 
ÓN: alapvető fém az ónbronzok készítésében, használata a Közel-Keleten és a Balkánon (Cer-folyó) i. e. 3000 körül kezdődött. Az ón viszonylag ritka elem a földkéregben, körülbelül két ppm (parts per million particlesan), szemben a vas 50 000 ppm-es, a réz 70 ppm-es, az ólom 16 ppm-es, az ezüst 0,1 ppm-es és az arany 0,005 ppm-es értékével.  Az ókori ónforrások voltak, és nagyon nagy távolságokon keresztül szállították azokra a területekre, ahol nem voltak ónlelőhelyek. Az ókori ismert ónforrások közé tartozik Cornwall és Devon Nagy-Britanniában, aminek az i.e. időben az elérhetősége erősen kérdéses, a karthágói kereskedőket vélik ónszállítóknak, de ez messze nem bizonyított. Továbbá Bretagne Franciaországban; Érchegység (Erzgebirge) a német-cseh határon; Spanyolország; Portugália; Olaszország (Toszkána); valamint Közép- és Dél-Afrika. Szíriát és Egyiptomot kisebb ónforrásokként feltételezték, de a régészeti bizonyítékok nem meggyőzőek. Az ón kitermelése és felhasználása a bronzkor elejére, i. e. 3000 körüli időszakra tehető, az anatóliai Kestel ónbányája volt a kassziterit ónérc forrása. A legkorábbi bronztárgyak termésbronzokból készültek. Egy második fém hozzáadása a rézhez növeli annak keménységét, csökkenti az olvadási hőmérsékletet, és javítja az öntési folyamatot azáltal, hogy folyékonyabb olvadékot hoz létre, amely sűrűbb, kevésbé szivacsos fémmé hűl, az első ötvözetek Eblában készülhettek az i.e. 2400-as években, már kész receptjeik voltak.
Az ókorban a kasziterit (SnO2) érc volt az ón forrása. Az ónércek más formái, a szulfidok kevésbé gyakoriak. (A kasziterit gyakran folyókanyarokban halmozódik fel, mivel keményebb, nehezebb és kémiailag ellenállóbb, mint a gránit, amelyben jellemzően képződik. A lelőhelyek könnyen észrevehetők a folyópartokon, a gránithegyek alatti völgyekben, a kasziterit általában fekete vagy lila, sötét, amit a korai bronzkori érceket ásók ki is használtak. Valószínű, hogy a legkorábbi lelőhelyek alluviálisak voltak.) Cornwall és Devon csak a késő római kortól, a i. u. 3. század körül kezdődően uralta az európai ónpiacot, mert ekkorra számos spanyol ónbánya kimerült. Bretagne - Cornwallal szemben, a Kelta-tengeren - jelentős ónforrásokkal rendelkezett, amelyek bizonyítékot mutatnak arra, hogy Gallia római hódítása után, az i. e. 50-es évektől kezdve kiterjedten kitermelték őket. 
 
Ancient Ostia Vatican Muzeum
 
 
A legnevezetesebb etruszk bronzszobor (Vatikáni Múzeum,https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok
 
Ónkereskedelem a Földközi-tengeren: az ón legkorábbi forrásai a korai bronzkorban a Közel-Keleten még mindig ismeretlenek, és a régészetben sok vita tárgyát képezik. 
Lehetséges, hogy az Érchegység már i. e. 2500-ban megkezdte az ón exportját, a jól kiépített balti borostyán kereskedelmi útvonalat használva.  I. e. 2000-re megkezdődött az ón kitermelése Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában, és mindezen forrásokból szórványosan ónt szállítottak a Földközi-tenger térségébe. A Földközi-tengeren folytatott ónkereskedelem bizonyítékai számos bronzkori hajóroncsban találhatók, amelyek ónrudakat tartalmaztak, mint például a Törökország partjainál fekvő Uluburun, amely i. e. 1300-ra datálható, és amely több mint 300 rézrudat szállított, amelyek súlya 10 tonna, és körülbelül 40 ónrudat, amelyek súlya 1 tonna volt.  Az Európa és a Földközi-tenger keleti része közötti közvetlen ónkereskedelem bizonyítékait a i.e. 15-14. századra datált, Ugariton (Ugarit Ebla kikötője, i.e. 1600 - i.e. 1180 között a legnagyobb és ciprusi rézzel
kereskedő  Földközi-tengeri kikötő volt, pl. az Uluburun hajó valószínű építési helye) keresztül Mezopotámiából, Törökországban és a mai Görögországban található lelőhelyekről származó ónrudak elemzésével bizonyították. Bár Szardínia nem tűnik jelentős ónforrásokkal rendelkezőnek, gazdag réz- és egyéb ásványkincsekkel rendelkezik, és a bronzkorban a fémkereskedelem központjaként szolgált, és valószínűleg aktívan importált ónt az Ibériai-félszigetről a Földközi-tenger többi részébe történő exportra.
Görögország és a Földközi-tenger nyugati része a jelek szerint európai forrásokból kereskedett ónnal, míg a Közel-Kelet a Selyemúton keresztül közép-ázsiai forrásokból szerezte be ónját. A vaskori Görögország például a föníciaiak révén jutott ónhoz Ibériából, akik kiterjedt kereskedelmet folytattak ott, az Erzgebirgről a balti borostyánút szárazföldi útvonalán keresztül, vagy Bretagne-ból az i. e. 6. században alapított Massalia (a mai Marseille) telepükről szárazföldi úton. I. e. 450-ben Hérodotosz leírta, hogy az ón a világ szélső határai mentén fekvő észak-európai szigetekről, a Kassziteridákról származik, ami nagyon hosszú távú kereskedelemre utal, valószínűleg Északnyugat-Ibériából vagy Bretagne-ból, amely Görögországot és más mediterrán kultúrákat látott el ónnal. Az elképzelésnek, hogy a föníciaiak Cornwallba mentek az ónért, és az egész Földközi-tenger vidékét ellátták ónnal, nincs régészeti alapja, és nagyrészt mítosznak tekinthető, talán  Bretagne-ba.
A közelmúltban egy váratlan új ónforrást találtak Hisarciknál (Anatólia), az Erciyes vulkán lábánál, a Kayseri-síkságon, a bronzkori Kultepe városához, az ősi Kaneshhez közel, amely asszír kereskedők kolóniájának adott otthont. A törökországi vulkánokat mindig is összefüggésbe hozták obszidiánforrásokkal, de nem volt ismert, hogy a nehézfémek, még kevésbé az ón jelentős forrásai lennének. A Hisarcik ércek röntgenfluoreszcens elemzései kimutatták a komplex rézötvözetek előállítására alkalmas ásványok jelenlétét, valamint az ón-bronz előállításához elegendő ón- és arzéntartalmat. Ezek az eredmények felülvizsgálják az I. e. harmadik évezred anatóliai bronzgyártásáról alkotott képünket, és szükségessé teszik az asszír kereskedelmi útvonalak és a korai bronzkori anatóliai társadalmak e hálózaton belüli helyzetének újraértékelését: Hisarcık egy város és egy körzet Kütahya tartományban, Törökország égei-tengeri régiójában. 
A korai római világot elsősorban ibériai tartományaiból, Galliából és Lusitániából, valamint kisebb mértékben Toscanából látták el ónnal. Plinius megemlíti, hogy i. e. 80-ban egy szenátori rendelet leállított minden bányászatot az Itáliai-félszigeten, így Toszkánában megszűnt minden ónbányászati tevékenység, és nőtt a rómaiak függősége a Bretagne-ból, Ibériából származó óntól. Gallia római meghódítása után a i.e. 1. század után Bretagne ónlelőhelyeit fokozottan kiaknázták. Az ibériai ónbányák kimerülésével Cornwall az i.u. 3. század után vált a rómaiak egyik fő ónszállítójává.
 
 
The Chimera of Arezzo c. 400 BC found in Arezzo an ancient Etruscan and Roman city in Tuscany Museo Archeologico Nazionale Florence 22636282885
 
A legszebb etruszk bronzszobor (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok
 
AZ ÓNBRONZ: a réz különféle ötvözeteinek általános elnevezése, általában az ónbronzot nevezik bronznak, a réz az ón hatására keményebb lesz, mint a réz és könnyebben  olvasztható, (https://romaikor.hu/a_romai_gazdasag/a_romai_birodalom_gazdasaga/feldolgozoipar/femfeldolgozas/cikk/rez_es_bronzmuvesseg), így az öntése egyszerűbb. A bronz sokkal jobban ellenáll a korróziónak mint a vas, ami i.e. 1000-től kiszorította a bronzeszközöket, aminek fő oka a vas olcsósága, gyakorisága volt. Viszont a legtöbb „rézpénz” valójában bronzból készűlt, és kb. 4% ónt és 1% cinket tartalmaz. Bronzból készítettek szobrokat, ajtószárnyat, oszlopfőket, üstöket, mécseseket, mécses tartókat, ágykereteket, tálalólábakat, kozmetikai eszközöket, tükröket és természetesen szobrokat éas a bronzba vésett feliratok is különleges szerepet töltöttek be a római társadalomban: „A bronz alkalmazása érctáblák formájában az örökkévalóságnak szánt írásos emlékek előállítására már régen elterjedt. Ezekre vésik az állami rendelkezéseket.” (Plinius NH XXXIV. 99.) Rézércet legrégebben Cipruson bányásztak, de ennek értéke – mondja Plinius – jelentősen csökkent azután, hogy másutt jobb minőségű ércre
bukkantak (NH XXXIV. 2). A Troodos-hegységben például Soli (Lefke) környékén és Tamassosban, továbbá Sardinia szigetén és Délkelet-Hispaniában valamint Etruriában voltak gazdag ércbányák.
Plinius a görög, a délosi, korinthosi és aiginai bronzokat emeli ki, mint ahol régi mesterek dolgoztak. Italiában a campaniai bronzot tartotta a legtöbbre, és „a campaniaihoz hasonló bronzot készítenek Itália sok vidékén és a provinciákban is” (NH XXXIV. 96). Capuában műhelyeiben híres nyeles lábosok készültek, ezek az i. u. 1. században élték virágkorukat; Brundisiumban a köztársaság korában híres bronztükröket gyártottak. Galliában már az 1. század végén utánozták a capuai edényeket. A birodalomban sok helyen tártak fel bronzműves műhelyeket: Pompeiiben, az etruriai Industria településeken, a galliai Alesiában és Aventicumban (Avenches, Svájc). A bronzműves műhelyekbe a fémalapanyag többé-kevésbé standardizált öntvények (ingots) formájában érkezett. A bronz esetében az újra hasznosítást sem szabad alábecsülnünk, gyűjtötték a bronzszobor-töredékeket. (1992-ben Brindisitől északra, Punta del Serrone kikötőnél 16 m mélységben tártak fel egy hajóroncsot, amely az i. e. 4 - i. u. 3. század között készült kb. 200 bronzszobor-töredékkel volt telezsúfolva).
 
ingot gold1a
 
 Ókori aranyöntvények, ingotok 
ARANY ÉS EZÜST
"Az arany legfőbb lelőhelye Hispania, valamint Lusitania, Dalmatia és Britannia, Trajanus hódítása után pedig Dacia volt. Kisebb mennyiségben Egyiptomban is bányásztak
aranyat (Bir Umm Fawakhir). Bár termésaranyat a földfelszínen is lehet találni – Plinius szerint Nero korában Dalmatiában egyetlen nap alatt ötvenfontnyi (kb. 16,3 kg) aranyat lehetett összeszedni –; „egyébként pedig Hispania kiszáradt, kopár, mást nem termő hegyeit kényszerítik rá arra, hogy e kincsben bőségesek legyenek” (NH XXXIII. 67). Az aranybányászat módját az idősebb Plinius – aki Hispania Tarraconensis egyik procuratoraként személyesen is felkereste a bányákat – részletesen dokumentálta (NH XXXIII. 70–77). A bányászok előbb tárnákat vágnak a hegyekbe, majd ezeket odaterelt folyók segítségével összeomlasztják (ruina montium). A törmelékhalmaz kimosására elvezető
csatornákat ásnak, amelyekbe előbb egy hangaszerű növényt hordanak, amely összegyűjti az aranyat. A hispaniai (Montefurado, Puerto del Palo, Las Médulas) és walesi (Ogofau, Dolaucothi) aranybányák régészeti feltárása megmutatta, hogy a római mérnökök valóban hatalmas teljesítményekre voltak képesek a termelés növelése érdekében. A Duerna-folyót – a Plinius által fentebb idézett módszerrel – számos ágra választva a hegyek összeomlasztására és a meddő kőzet kimosására használták. A rendkívül vízigényes aranykiválasztáshoz Las Médulasban nem kevesebb mint hat vízvezetéket építettek, amelyek kb. 20 km-ről napi 34 millió liter vizet szállítottak a bánya területére. Mind a hispaniai, mind a walesi bányákban egy párokba rendezett, felülcsapott vízkerekekből és tartályokból álló rafinált vízkiemelő rendszer tette lehetővé, hogy a bányászat akár 250 méter mélyen is folyhasson a föld alatt. Dacia provincia létrehozása (i. u. 106) után rövidesen megkezdődött az itteni aranybányák kiaknázása. A daciai aranybányászat központja az erdélyi Érchegység volt, ahol Ampelum (Zalatna/Zlatna) és Alburnus Maior (Abrud–Verespatak/Roşia Montană) nagyobb települései mellett kisebb falvakban (Deusara, Kartum, Immenosus Maior, Vicus Pirustarum) éltek a bányamunkások. Idősebb Plinius, aki az ezüst bányászatának módját is részletesen leírta, megjegyzi, hogy ez a fém „majd minden provinciában előfordul, de a legszebb Hispaniában van”. Plinius a bányászatát is részletesen leírta (NH XXXIII. 95–98). A hispaniai ezüstkitermelés olyan jelentős
volt, hogy a Rio Tinto környéki ezüstbányák hozamának változása egyenes összefüggésben állt a római pénzverés nemesfém-utánpótlásának alakulásával. Egyébként a Plinius által említett „majdnem minden provincia” közé tartozik Britannia (pl. Charterhouse-on-Mendip); Germania (Wiesbaden, Markirch); Gallia (az egyes aquitaniai törzsek területén lévő ezüstbányákról: Strabón IV. 2, 2. C 191); Sardinia (Iglesiente, Argentiera); a Duna-menti tartományok: Noricum, Illyricum, Moesia, valamint Achaia. Az európai kontinens számos országában 2004-ig közel száz ezüst-ingot került elő, melyeknek kb. egyharmada a jól ismert kettős bárd alakú, és nagyjából az egy római libra (327,45 gr) súlyt közelíti meg, ami a kitermelés bizonyos mértékű standardizáltságára enged következtetni. A fémtömbökön szereplő pecsétek gyakran a császári családdal mutatnak szoros függést, vagyis a bányák a patrimonium Caesarishoz tartozhattak." (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
 
 
 
CSFK Seuso kincs targyai
 
 
 
 
 
ÓLOM
"Az ezüsttel együtt előforduló ólom (érce a galenit) főként Britannia, Sardinia, Hispania és Achaia bányáiból érkezett, az ezüs olyan értékes volt, hogy korábban inkább bányászták az ólmot, pedig csak 1% ezüstöt tartalmazott. Plinius szerint „Hispaniában és egész Galliában igen fáradságos munkával ássák ki, Britanniában azonban a föld felszínén van, és annyira bőségesen, hogy törvénynek kell kimondania: egy bizonyos mennyiségnél nem termelhetnek ki többet” (NH XXXIV. 164–165; Darab Ágnes fordítása). Az ólomra is óriási szükség mutatkozott a birodalom minden területén, mivel felhasználták vízvezetékek, hajóalkatrészek (horgonyokhoz és a palánkok külső lemezborítására a fúrócsigák ellen), építési szerkezeti anyag és edények készítésére, továbbá élelmiszer-tartósításra, erjedésgátlóként, festék- és szépítőszer-adaléknak és festéknek is. Néhány egy 1. századi hajóroncsban talált ólomöntvény alapján (Cabrera 4,5,6; Port-Vendres II; Saintes-Maries-de-la-Mer 1; Lavezzi 1; Sud-Lavezzi 2; Sud-Perduto 2) rekonstruálták az ólomöntvények előállításának és kereskedelmének egyes fázisait. Először az olvasztott ólmot formába öntötték, amelyen egy öntvényjelzés került, majd a már kihűlt öntvényre más pecséteket is tettek. A Carthago Nova (Cartagena) környéki ólombányák öntvényei a Kelet-Mediterráneumba is eljutottak, ami a kitermelés és szállítás nagyfokú – és birodalmi léptékű – szervezettségére utal." (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf)
 
 
Rómaimkovácsok
 
ge
 
 
Római kori kovácsműhely
 
VAS 
Kezdetben a vasércet olvasztógödrökben, faszén segítségével redukálták, eredménye a sok salakot tartalmazó vasbuca. Ebből a salakot ismételt hevítéssel, majd kovácsolással távolították el. A természetes légáramlást a mesterséges fújtatás váltotta fel, kézi- és lábfújtatókkal, és kemencéket, majd magas kemencéket építettek. A kemencékben már cseppfolyós nyersvasat tudtak előállítani, amit újabb hevítéssel, ún. frissítéssel (vagyis a széntartalom csökkentésével) acéllá vagy kovácsvassá alakítottak. Bár vasércet igen sok helyen bányásztak a Római Birodalomban, a vasfeldolgozás egészét történeti-földrajzi szempontból még nem tárták fel olyan alaposan, mint a bányászatét.
Számos létfontosságú eszköz (kések, vésők, sarlók/kaszák, kalapácsok, ekevasak stb.) vasból készültek; az építkezéseken is fontos szerepe volt (szögek, kapcsok, ablakkeretek, zárak, lakatok stb.), a mindennapi életben is sokfelé használták (lópatkók, ládaveretek, hordóabroncsok, vashorgonyok stb.), és akkor még nem is beszéltünk a hadsereg fegyverigényéről (kardok, lándzsahegyek, katapult-alkatrészek stb.), amihez óriási mennyiségű vasra volt szükség.
A köztársaság korában főként Elba szigete és Etruria látta el vassal Rómát és egész Itáliát (Diod. V. 13, 1-2). Egyes számítások szerint egyedül Elba szigetén összesen 11 millió tonna vasércet bányásztak ki, amiből 1,5 millió tonna tiszta vasat állítottak elő. Ez kb. 50 millió ember 12 évi szükségletét fedezhette. A korai principátus idején a földből kitermelt vasércet az Elba  szigettel szemközt fekvő Populoniába szállították feldolgozás céljából (Strabón V. 2, 6. C 224). A régészeknek köszönhetően legalaposabban a britanniai és galliai vasipart ismerjük. Bár Angliában ma már nem bányásznak vasércet, Britannia az ókorban igen gazdag lelőhelyekkel rendelkezett. 
 
 
708px 0 Marcus Aurelius Piazza del Campidoglio 2
 
 
Marcus Aurelius lovasszobra (Piazza_del_Campidoglio, https://htdeco.fr/hu/blog/Szobor/%C3%B3kori-r%C3%B3mai-szobrok
 
 
A vasgyártás 62%-ban kapcsolódott rurális településekhez (vici, fundi, villae), 22%-ban a városok agglomerációjához (suburbia), 11%-ban a vaslelőhelyek bányaterületeihez, és mindössze 5%-ban a városokhoz. (Ez utóbbi adattal azonban óvatosan kell bánnunk, hiszen a városok régészeti feltártsága messze elmarad a rurális területekéhez képest.)  Érdekes, hogy az egyéb fémek (ólom, bronz, nemesfémek) feldolgozása inkább a városi agglomerációhoz kötődött.
A noricumi acél (ferrum Noricum) világhírnek örvendett az ókorban, hiszen ez a kevéssé poétikus anyag még a római költészetbe is utat talált. A mai Ausztria területén található Hüttenberg és Erzberg gazdag vaslelőhelyeit mindmáig kiaknázzák. Különösen a hüttenbergi vas összetétele (50-54% Fe, 6% CaO, 5% MnO, 1% Al2O3, 1% MgO, 0,03% P2O5, 0,08% SO3) alkalmas kiváló minőségű acél készítésére. Egyes kutatók szerint Noricumban elsősorban vasbányászattal foglalkoztak, a fémkohászat csak viszonylag későn alakult ki, és eleinte a rómaiak is a kelta technológiára támaszkodtak. A noricumi vas feldolgozásának központja a korábbi kelta oppidum, Magdalensberg (a későbbi Virunum) volt, melynek területén kb. 100 000 tonna kohósalakot találtak, ami kb. 30 000 tonna vas termelésére enged következtetni. A mintegy 300 db itt előkerült graffiti és felirat azt is megmutatta, hogy a vasércet a bányákból ide szállították, és az ún. „Industrieviertel” műhelyeiben dolgozták fel félkész áruvá, amit exportáltak.  A vasgyártás kutatása a római kori Keleten egyelőre még kevés eredményt tud felmutatni. A lykiai Arykandában a vasbányászattól a finomításon keresztül a készáruk előállításáig minden munkafolyamat jelét megtalálták a régészek; a 90-es évek elején az ugyancsak lykiai Sagalas- sosban feltárt római kori (2-5. század) vassalak-halmok nemcsak intenzív vasgyártásra, hanem helyi vasércbányászatra is utalnak. Az egzotikumok iránt fogékony Plinius a kínai vasércnek (ferrum Sericum) adta a pálmát - amin talán indiai vasat kell értenünk -, második helyre a parthusok által gyártott acélt helyezte (Plin. NH XXXIX. 15). A Mediterráneum nyugati részén eddig 16 hajótörésben azonosítottak vasöntvényeket, ezek közül kétségkívül legjelentősebb a Saintes-Mari- es-de-la-Mer-nél talált hét hajóroncs (SM 2, 3, 6, 8, 9, 10, 11), melyekben egyenként 20-150 tonna félig feldolgozott állapotú vasöntvényt találtak.
 
 
araum
 
Kis méretű római bronz öntvények
 
Vasat mindenhol bányásztak a birodalom területén (Plin. NH XXXIV. 142), és a köztársaságkor vége felé már nagyra nőtt iránta a kereslet. Csak egyetlen példa: egy nem túl jelentős, a mai Skócia területén felállított római erődtábor, Inchtulhill területén 12–24 cm hosszúságú vasszegekből egymillió darabot – súlyban összesen hét tonnát – találtak egy gödörben elásva. A rómaiak, amikor i. u. 87-ben elhagyták a tábort, a felesleges szögeket így rejtették el a barbárok elől. A köztársaság korában főként Elba szigete és Etruria látta el vassal Rómát és egész Itáliát (Diod. V. 13, 1–2). A korai császárkorban már főként Galliából, Britanniából, Noricumból, Illyricumból és Thraciából érkezett a vas, nem közvetlenül Rómába, haneml a kovácsokhoz, a fegyvergyártókhoz, akik a határokon állomásozó hadseregnek szállítottak. A számos görög és római szerző által magasztalt noricumi vasat (ferrum Noricum) a karinthiai Gurina, Hüttenberg, Lölling, Semlach és Wiesenau bányáiban állították elő, amelyek korábban a noricumi királyok tulajdonában voltak, de később a császárság tulajdonát képezték. Kevesebbet tudunk az erdélyi vasbányákról. Ezek is állami tulajdonban voltak, a kitermelést bérlők (conductores) végezték. Felirataik csak a 2. század végéről és a 3. század elejéről maradtak fönn. A Ruszka-hegység jelentős vasérc telepeit a rómaiak már művelték. Alsótelek közelében, Gyaláron (Ghelar) vasolvasztó is előkerült. E viszonylag bőséges ellátás ellenére nyersvasat még Kínából, Indiából és Parthiából is importáltak a rómaiak. Vasat ugyanakkor halálbüntetés terhe alatt tilos volt a barbár területekre exportálni. " (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf
 
 
Römische Sägemühle.svg
 
Római vízikerékkel hajtott fűrészmalom, kétkarú (wikipedia)
 
Bányászat az ókori Rómában (https://en.wikipedia.org/wiki/Mining_in_ancient_Rome)  Az ókori Rómában a bányákban hidraulikus  és aknás bányászati technikákat alkalmaztak. Egyik eszközük az archimédeszi csavar volt. A kitermelt anyagokat ólomcsövek készítésére vagy épületek építésére használták fel. A kőbányákat gyakran próbavágásokkal építették, és olyan szerszámokat használtak, mint például ékek, hogy széttörjék a kőzetet, amit aztán cölöpök és csúszdák segítségével szállítottak el. A bányák jellemzően rabszolgákat használtak az érc kitermelésére és feldolgozására. Munkakörülményeik általában veszélyesek és embertelenek voltak, ami gyakori balesetekhez vezetett. 
Hidraulikus bányászatnál olyan technikát alkalmaztak, amely vízzel erodálja a kőzetet, amit úgy értek el, hogy lyukak segítségével vizet vezettek a bányászandó részbe, és ezzel törték össze a kőzetet.  A vizet épített vezetékeken keresztül juttatták a területre, majd tartályokban tárolták. Mielőtt elárasztották a területet, tűzzel felforrósították a kőzetet, amely, amikor hideg vízzel elárasztották, a hősokk miatt megrepedt, összetört.  Vitruvius író szerint a római kőbányák sokféle kőfajtát termeltek, köztük vörös és fekete tufát, valamint fehér vagy puha követ. A kőbányák által termelt anyagot az építkezéseken használták fel. A rómaiak elterelték a patakokat, a patakmedreknek a bányászatnál alagútakat fúrtak, gátakat is építettek.
Az aknamélyítés volt a legveszélyesebb és legnehezebb bányászati módszer az ókori Rómában. Magas költségei miatt a római társadalomban is csak a legértékesebb fémek bányászatára használták. Ennél a technikánál aknákat, alagutakat ástak a föld alá, hogy kitermeljék az ércet. Vízzel távolították el a talajt és az érctelléreket fedő anyagot, ha lehetett. A bánya tárnáihoz való hozzáférést általában 3-6 négyzetláb (0,28 - 0,56  m2 ) nagyságú, fával bélelt függőleges aknák biztosították, melyek egyben szellőztetésre is szolgáltak. A római bányák hírhedtek voltak a rossz szellőzőrendszerükről. A mérgező gázok gyakran ömlöttek a bányákba, és az ezüstbányákban gyakori volt a mérgezés. Az alagutak építése előtt a vizet ki kellett szivattyúzni a művelendő területekről, amit kézi vízemelőkkel vagy az Arkhimédész-csavarral, vagy a vízkerék használatával valósítottak meg. A bánya bejárataként, valamint a vízelvezetés és a szellőztetés biztosítására használták a tárnákat. Miután az ércet kiásták, vízkerékkel hajtott kalapácsokkal zúzták össze az érceket. Kosarakba gyűjtötték az ércet, és szállították egy olyan területre, ahol feldolgozták. Higannyal választották el az aranyat a szennyező fémektől.
 
Római szerszámok: Az ókori római bányászok kétoldalas kalapácsokat, széles csákányokat, keskeny csákányokat használtak, amelyek általában vasból készültek. Az ókori bányákban dolgozó gyermekmunkások az anyagok szállították, kosarakat hordtak. A bányászok nehéz öveket is viseltek, hogy hordozhassák a szerszámaikat és az anyagaikat.
A római bányák látták el a Birodalmat pénzveréshez használt ezüsttel.  A pénz előállítása jelentősen megnövekedett ólommennyiséggel járt együtt. A stabilitás és a magas érmegyártás időszakaiban nagy mennyiségű ólmot termeltek. Válságos időszakokban azonban, mint például a Római Köztársaság bukása, csökkent az ezüstérme gyártása, és így az ólomtermelés is. Az ólmot vízvezetékcsövek és bullák készítésére is használták. Az ókori Rómában a nagy mennyiségű ólom ólommérgezésekhez is vezetett.
A rómaiak általában tengerek vagy folyók közelében építették a kőbányákat, a szállítás miatt. Miután a kőzetbe lyukak sorát vésték a sziklába, ezekbe a lyukakba locsolt ékeket illesztettek, amelyekkel aztán szétnyomták a sziklatömböket. Az ókori római kőbányák rámpákat használtak  a kőbányába való bejutáshoz, a kitermelt kő elszállítását csúszdák, rámpák segítették. Darukat is használhattak a kőbányákban. A bányászok munkáját tevék, szamarak segíthették munkaállatként, és szekerek vagy hajók. A munkások a kőbányák mellett felállított kunyhókban aludhattak, pihenhettek, és laktak is. Néhány kőfejtőnek őrtornya volt, amelyet valószínűleg a távolsági kommunikációra vagy a foglyok munkájának felügyeletére használtak. Pl. a Wadi Abu Ma'amel-i kőfejtőben erődök, templomok, fürdők és temetők voltak. Az ókori római bányákban főleg rabszolgák dolgoztak.
Törvények: A Római Birodalom idején a bányákat és kőbányákat körzetekbe szervezték. Ezeket a lex metallis dicta szabályozta, egy olyan törvény, amely előírta a bányák működési szabályait, valamint az ezek megszegéséért járó büntetéseket. Az ércet lopó rabszolgákat megkorbácsolták, és megtiltották, hogy tovább dolgozzanak a bányákban, a felszabadítottak vagyonát elkobozták, és elvesztették a bányákban való munkavégzés kiváltságát. Szabotázs esetén mindkét csoportot kitiltották a bányákból. A lex metalli vispascensis, a bányákat szabályozó másik törvény lehetővé teszi a díjak beszedését, és bizonyos csoportoknak lehetőséget adott arra, hogy monopolizálják az iparágat. A bányatelepek körül vámállomásokat helyezhettek el a határok megjelölésére, a bírságok beszedésére, valamint a bánya forgalmának és kereskedelmének irányítására.