KÁRPÁT- MEDENCE A RÓMAIAK IDEJÉN: UTAK ÉS VÍZEK
(2022 novenber)
 
 
 
 
 
 
 
ABSTRACT
A Kárpát-medence "állatok legeltetésre alkalmas földekkel rendelkezik, és rendkívül gazdag gabonában, borban, húsban, aranyban és ezüstben, sóban; halak bőségében pedig szinte minden országot felülmúl,..., az erdélyi vidékeken pedig hatalmas sóhegyek (Torda, Szeben, Dézs, és Parajd voltak a legnagyobbak) vannak, amelyekből a sót mint a követ, úgy ássák ki, szállítják az egész országba és minden környező országba". (A szemtanú hitelességével számoltak be az itteni gazdag termőföldekről, a vadban gazdag erdőkkel borított, mesés kincseket rejtő hatalmas hegyekről, a halban gazdag vizekről Traianus idején, 110 körül (http://arch.et.bme.hu/arch_old/korabbi_folyam/17/17rabb.html). A halban gazdag Tisza mocsarai akadályozták meg a Római Birodalom további keleti terjeszkedését Pannóniában: az úthálózat, a településszerkezet az árterületeknek megfelelően alakult ki.  // THE CARPATHIAN BASIN IN ROMAN TIMES: ROADS AND WATERS: The Carpathian Basin "has a land suitable for grazing, and is exceedingly rich in grain, wine, meat, gold, and silver; and in the abundance of fish it is almost superior to all countries..., and the Transylvanian regions have enormous salt mountains ((Torda, Seben, Dezs,  Parajd), from which salt is dug like stone and transported throughout the country and to all the surrounding countries." (They report with the credibility of an eyewitness on the rich farmland here, the vast mountains covered with forests rich in game and hiding fabulous treasures in their depths, the waters rich in fish. The fish-rich marshes of the Tisza prevented the Roman Empire from expanding further eastwards into Pannonia: the road network and settlement structure were adapted to the floodplains.
BEVEZETÉS
 
A Kárpát-medence magashegységekkel három oldalról körbevett medence, negyedik oldalán nagy folyók által határolt térség. Földrajzi adottságai által kialakult településhálózata az ókor óta fejlődött, a fejlődés  több alkalommal megszakadt, a tatárjárás időszaka, kétéves pusztítása volt a legnagyobb hatású. A Kárpát-medencei településfejlődés három nagy korszakra oszlik: a térség benépesítése és az itt lakó emberek települései az őskortól a hunok koráig töretlen fejlődést mutat. A Római Birodalom Kárpát-medencei hadiút építéseinek, hódításainak célja a bányakincsek megszerzése is volt, -a Kárpát-medence bányászatára a római korban kitérünk-, ekkor még annyi gabonát nem termeltek, hogy érdemes lett volna rendszeresen elszállítani D-re. A Római Birodalom stabilitását a terjeszkedés biztosította.
A kutatás módja az internetes keresés, célja a középkori római kori úthálózat, településszerkezet elemzése, továbbá az ismeretterjesztés volt.
 
A hunok korában megszűnt a településhálózat, amit a későbbi népek újraépítettek, ennek része volt az Árpád-kor is.  A 13. században a tatárjárás nemcsak a népesség pusztulásával járt, hanem a településhálózat összeomlásával. Ennek mértéke azon a tényen mérhető fel, hogy a Kárpát-medence egyes részein (például az Alföldön) a településsűrűség és a lakosságszám csak a 18–19. században érte el újra a 13. századi szintet, a tatárjárás erős etnikum beli változást is okozott. https://hu.wikipedia.org/wiki/A_K%C3%A1rp%C3%A1t-medence_telep%C3%BCl%C3%A9sf%C3%B6ldrajza_a_13._sz%C3%A1zadig
 


Európa 418 ban
 
 
 
 
 A bányászat primitív formái már a neolit korban megfigyelhetőek a Kárpát-medencében. Az itt élő csoportok vasokker festéket (Lovas) és kőszerszám alapanyagokat, például a jól pattintható obszidiánt (Zempléni-hegység) termeltek ki és cseréltek. Nagy földrajzi kiterjedésű eszköz kultúrák alakultak ki, melyek a késő gravetti kultúra, a késő magdaléni kultúra, a Kőrös-starčevoi kultúra, a dunántúli és alföldi Vonaldíszes kerámia kultúrája (lásd Nagykozár, Vágsellye), a Vinča–tordosi kultúra, a lengyeli kultúra, a bükki kultúra és a Tisza-Herpály-csőszhalmi kultúra említendőek, részben egymást átfedő területen, részben időben egymás után alakultak ki. A réz- és bronzkor népei megkezdték a felszíni só- és ércelőfordulások kitermelését. Az egyik legfontosabb bánya a kelták idején, a későbbi Selmecbányán a felszínre bukó ezüsttelér volt. A vaskorban a keleti hallstatti kultúra már majdnem a teljes Kárpát-medencére kiterjedt, az i. e. 2. századra pedig a kelták népesítették be, akik északnyugat felől érkeztek.
A rómaiak csak a Duna vonaláig foglalták el a Medencét, melynek keleti része mocsaras volt és az átkelés Dunán a hadsegeknek komoly nehézséget jelentett. A Duna vonala Pannonia elfoglalásától egészen a hunok idejéig határ maradt, és csak helyenként és rövid időre lépték át a Dunát. Dacia római elfoglalásakor, amikor rövid idő alatt megkezdték a vas, ezüst, arany, só (Offenbánya, Verespatak, Bucsum, Sztanizsa, Zalatna, és Körös-bánya, Abrudbánya, Boicza, Nagy-Ág) és építő-, díszkő bányászatát (Centum, Potaissa, Napoca, Apulum, Micia, Tibiscum, Porolissum, stb). A sóbányászat (Torda, Szeben, Dézs, a Parajd bányája a legnagyobb) fontos volt az állatartás, és az élelmiszer, a hús-, és a haltartósítás miatt.
A rómaiak a Balaton-felvidéken és a Szerémségben különösen kedvező feltételeket találtak szőlőkultúrájuk telepítéséhez, a sikereiket mutatja, hogy a határtartomány Pannónia, a mai Dunántúl bora az itáliai borok versenytársává vált, ezért Domitianus császár i.u. 92-ben megtiltotta a bortermelést, elrendelte a pannón szőlők kiirtását. A szőlők újratelepítését Probus Valerius császár i. u. 282-ben rendelte el, a szerémségi Mons Almus (magyar nevén Tarcal és Olaszhegy, azaz Fruska Gora) lejtőit szőlővesszőkkel ültették be. Innen terjedt el ismét a szomszédos Baranyába, a Balaton mellett és a Dunántúlon. A Balaton-felvidéken a szőlő- és bortermelést bizonyító régészeti leletek folyamatossága napjainkig nyomon követhető. A magyar honfoglaláskor, majd a kereszténység felvétele után nőtt a bortermelés területe.
 
 
 
pannonia03 sudika munkaja
 
A Római Birodalom pannóniai határa a 4. században (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pannonia_(provincia)#/media/F%C3%A1jl:Pannonia01_hu.svg
 
A kora-Árpád-korban nem települtek le a magashegységekben, az összefüggő legelők körzetében és a mocsaras-árvizes területeken. Kis sűrűségű településhálózat alakult a művelhető síkságokon. Ritka, az ún. „nagyhatárú” falvak alakultak ki. Sűrű településhálózat jött létre viszont a középhegységi és dombvidéki területeken. Korán megfigyelhetőek a tájegységeket elválasztó vonalak (vásárvonalak) mentén kereskedelemre, piacozásra specializált települések, melyek a termények (szántóföldi, kerti növények, gyümölcsök, állati termékek) tájegységek közti cseréjét bonyolították. A szinte kizárólagos naturális gazdálkodás miatt a kereskedővárosok másik típusa – amelyek a jelentős kereskedelmi útvonalak mentén helyezkednének el – még nem jelentek meg. Eltérő jellegűek az „őrvidékek” telepei és a „kapuvárosok”. Őrvidékek a határőrizeti részeken, a gyepűkön alakultak ki, a kapuvárosok pedig egy-egy határátlépésre földrajzilag alkalmas „kaput”, azaz szorost, hágót, vízi útvonalat ellenőriztek. Ezek az őrhelyek váltak az első kereskedővárosokká is – de nem feltétlenül kaptak városi privilégiumokat: Kapuvár, Pozsony, Hunyad, Ungvár, Sárvár, Temesvár. Kapunak nevezték az egyszerű határátkelőket is. Érdekes példája ennek a Marost északról szegélyező gerinc déli és északi felén sorakozó Kapus, Lövér, Hidas és Őr, vagy a hasonló nevű falvak, melyek az erdélyi Gyula fejedelemségének és I. István Magyarországának határvonalát szegélyezték két oldalról.
A 10. század folyamán már két jelentősebb és néhány kisebb vastermelő körzet alakult ki: az egyik nagyobb a nyugat-dunántúli Vasvár központtal, a másik a Borsod megyei Vasvár (a mai Ózd) és tágabb környékén. Az Árpád-korban részben ezek fedezték az ország nyersvas szükségletét. Más nyersanyagok bányászata is elkezdődött, ezek a felszínen, vagy a felszínhez közel találhatóak, illetve az ókor folyamán megkezdett és felhagyott bányákban. A legnagyobb gazdasági értéke a sónak volt, amely a korai időkben a pénzt is helyettesítette.
 
 
AZ ÁRPÁDKOR ELŐTTI TELEPÜLÉSEK ÉS MOCSARAK
A lehetséges településszerkezetet a Duna és a Tisza árterületei meghatározták:
 
 
 
Karpat medence lecsapolás eőtt
 
 
A Kárpát-medence vízrajza a lecsapolások előtt (http://kekterkep-karpat-medence-viz.html
 

A Kárpát-medence domborzati viszonyait a Kárpátok ívének kiemelkedése óta csak a víz alakította. A Kárpát-medencei beltenger feltöltődésével kialakult árterület az Árpád-korig változatlanul és a nagy folyamszabályozások koráig megmaradt. A peremen magashegység van, amely szelídebb mint az Alpok, mégis jó védelmi vonal. A hegység részei között könnyen járható, hágónak alig nevezhető kapuk vannak, melyeken keresztül a kereskedelem akadálymentes volt a környező országokkal. Erdélyben a közepes magasságú és az alacsony Dunántúli- és Északi- középhegység, valamint a Mecsek az erdőgazdálkodást, hegyi pásztorkodást, bányászkodást és a kertes földművelést tette lehetővé. A dunántúli dombvidék minden élelemtermelő tevékenységre alkalmas. (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_K%C3%A1rp%C3%A1t-medence_telep%C3%BCl%C3%A9sf%C3%B6ldrajza_a_13._sz%C3%A1zadig)
A Duna–Tisza köze homokjain a legelők a nagyállattartásra voltak kiválóak. Sok gondot okozhattak a Fertő tó, - melynek a nyugati partján haladt a Borostyán út-,  a Kisalföld, a déli Duna, valamint a Nagykunság, a Tisza környékén elterülő összefüggő mocsárvilágok. A mocsarak kisebb mélyedésekben alakultak ki, ahonnan a víz nem tud elfolyni, vagy az árterületen, ahol két áradás közt nem száradt ki a talaj. Az áradások önmagukban is – egészen a gátépítések, a folyamszabályozás koráig – jelentős károkat okoztak, a kis lejtésű síkvidékeken kis vízszintemelkedés is teljesen elárasztotta a területet. Volt haszna is az áradásoknak, amelyek a hegyekből ásványi, esetleg szerves anyagokat terítettek szét a síkvidéken.
Hajózás: szinte minden folyónk a Kárpát-medencén belül eredt. A Dunán dél felé jelentős akadályt képzett a Vaskapu hírhedt szorosa. A Duna csak nyugat (Bécs) felé nyitott, ami befolyásolta a településszerkezetet is. Aquincumnál a rómaiak építettek egy hidat, ami kevés volt keleten a yazigok lakta terület meghódításához.  
 
 
Pannonia térkép 2. század 1
 
 
5 176a
 
Római települések típusai: katonai tábor, colonia, municipium, cannabae, civitas peregrina és belső erődített telep voltak (https://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1324.html
 
Római települések típusai: katonai tábor, colonia, municipium, cannabae, civitas peregrina és belső erődített telep voltak.
Katonai tábor – téglalap alaprajzú állandó telep, melyet falak vettek körül, ezen belül szigorúan meghatározott alaprajz jellemzi.
Colonia – telepítéssel létrejövő, tervezett település. Hadrianus után már nem alapítottak újabb településeket, a colonia megjelölés ranggá vált, melyet meglévő településeknek adtak.
Municipium – városi rangú spontán létrejött település.
Cannabae – katonai táborokat kísérő, nem városi rangú település, a tábor kiszolgálására szolgáló ipari, kereskedelmi tevékenység színhelye, a nők, a katonák családjai is itt éltek. Elsősorban a territorium legionis környékén fordul elő, de néha auxiliaris táborokhoz is csatlakozik.
Civitas peregrina – bennszülött települések, ahol a lakosság nem polgárjogú, az egyes személyek polgárjoga nem befolyásolta a település jogállását.
Az erődített telepekből Pannóniában öt volt, vitatott a kialakulásuk menete és jogállásuk. A provinciában összesen 23 városi jogú municípium és colonia volt. Számuk lassan növekedett, majd ezekhez csatlakozott Dacia provincia kilenc colonia-rangú települése:
 
Colonia és municípium:
1. Dacia Porolissensis
Potaissa (Torda) - arany- és vasércbánya
Porolissum (Zsákfalva) - aranybánya
Ampelum (Zalatna) - aranybánya
Napoca (Kolozsvár) - aranybánya
2. Dacia Superior (Apulensis)
Apulum (Gyulafehérvár) - kőbánya
Sarmizegethusa (később Colonia Ulpia vagy Ulpia Traiana, Várhely) - korábbi dák fejedelmi központ
Tibiscum (Zsupa) - aranybánya
3. Dacia Inferior (nem tartozik a Kárpát-medencéhez)
Romula Malva (Reşca) - határátkelő
Drobeta (Turnu-Severin) - határátkelő (Vaskapu-szoros)
Dierna (Orsova) - határátkelő, kikötő
4. Pannonia Inferior (2. században) - Moesia Prima, Pannonia Secunda, Valeria (3. század)
Singidunum (Belgrád) - határátkelő, kikötő
Bassiana (Petrovce)
Sirmium (Mitrovica) - kikötő
Mursa (Eszék) - kikötő
Sopianae (Pécs)
Aquae Belisae (Daruvár)
Aquincum (Óbuda) - kikötő, átkelő
5. Pannonia Superior (2. század) - Savia, Pannonia Prima, Noricum (3. század)
Iovia
Siscia (Sziszek) - kikötő
Andautonia (Scitarjevo)
Mettulon (Metlika)
Neviodunum (Dernovo)
Poetovio (Ptuj) - hágó
Sala (Zalalövő)
Savaria (Szombathely)
Scarbantia (Sopron)
Mursella (Mórichida)
Arrabona (Győr) - kikötő
Carnuntum (Petronell-Németóvár) - kikötő, átkelő
Vindobona (Bécs) - kikötő
 
A római településhálózat viszonylag jól ismert, ami annak köszönhető, hogy az úthálózat jól követhetően fennmaradt a késői korokban, sőt a későbbi utak sok esetben a római utak nyomvonalát követték, leginkább azok jó minősége miatt. Több olyan római kori településnek is nyomára lehetett akadni, amikről írásos említés nem ismert. Daciában például a limes Ansalutanus nevű út mentén, majd annak folytatásában a caucus törzs területén áthaladó, és Samum, majd Napoca felé tartó út mentén sorakozó települések egyikének sem ismert a neve, de római kori maradványokat legalább 16 településen találtak (például Mikháza, Sóvárad, Nagyborosnyó, Rucăr). A településhálózat nagyobb része a régészet mai állása szerint a fő közlekedési utak mentén települt. Az utak két fontos szempont szerint alakultak, egyik a hadászati jellegű (a felvonulási utak), legfontosabb volt ezek közül a limes út, a másik a gazdasági, ami a bányavárosokat és kereskedő központokat kötötte össze. Pannonia provinciában az elsőre példa a limesút, a másodikra a már akkor is ősi borostyánút vagy az Aquileiát Aquincummal összekötő út, az itáliai Via Postumia folytatása. Dacia provinciában a második típus volt jellemzőbb, szinte minden fontosabb útvonala a nyersanyaglelőhelyeket köt össze egymással és olyan  kereskedelmi utakkal, amelyek a kikötőkhöz vezettek. A szárazföldi nyersanyagszállításnak egyetlen útja volt, az Apulumból induló és Contra Florentiam (Dunaszekcső közelében) dunai kikötőjénél véget érő út, ami a mai Nagycsanádnál elhagyta a római ellenőrzésű területet, Parthiscum településnél (Szeged) lépte át a Tiszát. A két provincia között az anartiusok és jazigok területén haladt át, függően a nem mindig barátságos „barbárok” jóindulatától, kockáztatva a szállítmány épségét. A települések a hosszabb időre rögzülő határok mentén voltak a legsűrűbbek, ez a Kárpát-medencében a Duna vonala volt. Itt sorakozott a négy légió tábora is (Vindobona, Carnuntum, Brigetio és Aquincum).
 
 
 
map
 
 
  
 
 
"A római birodalmat i. e. 102-101-ben először megtámadó germán törzseknek, a kimbereknek és teutonoknak csak rövid ideig adott szállást a Dunántúl vidéke. A néptelen Dunántúlt kelta-thrák-illír néptörzsek szállták meg. Ilyenek voltak a bojok, eraviscusok stb. Ugyanekkor a Duna-Tisza közén szarmata-jazig népek, a Tiszántúlon thrák néptörzsek találtak szálláshelyeket. Északon germán népelemek helyezkedtek el a hegyek között, a guadok, carpok. Utóbbiak nevét a mai Kárpát szó őrzi. A római birodalom kiterjedése a Kárpát-medencét i. e. 10-ben érte el. Ekkor kerül Pannónia néven a Dunántúl római uralom alá."  (https://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=1779
 
maps 03c
 
 
Erdélyt i. u. 101-106 után foglalta el Róma, Trajánusz császár. Északon és a Duna-Tisza közén a szarmata-jazig népek megmaradtak. Az  i. u. 150 körül meginduló gót vándorlás elöntötte a mai Erdélyt. Az i. u. 375 táján megjelenő hunok (A) itt is átveszik a hatalmat a terület felett, de i. u. 500 körül ott már a germán eredetű vandálok, majd 526 táján az ugyancsak a germánokhoz tartozó gepida népelemek tanyáznak (B). Pannóniában a keleti gótok királya az úr, északon pedig longobard törzsek vándorolnak. I. u. 568 körül megjelennek az avarok, és a Kárpát-medencét teljesen meghódítják (C). Bukásuk után Pannónia a keleti frank birodalom uralma alá került, a többi rész az avar pusztákkal együtt bolgár-török ország lett. Amikor a magyarság megjelenik a keleti és déli szorosokon, a Kárpát-medencében csekélyszámban szlávok is voltak. A honfoglalás 900-ra fekeződött be. Az időpont előtt itt vándorló és hosszabb-rövidebb ideig itt élt népek a népvándorlás viharaiban teljesen eltűntek. A medencét a magyarság csak részben szállta meg. Később szivárogtak be tótok, rutének, románok és németek. (https://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=1779
 
 
 
AZ ÁRPÁD-KOR ÚTHÁLÓZATA NEM AZONOS A RÓMAI KORI ÚTHÁLÓZATTAL
A római kori úthálózat elsődleges célja a katonai csapatok (légiók) közlekedésének megkönnyítése volt. A későbbi középkori utak a településeket kötötték össze és nem esnek egybe a római utakkal. A Római Birodalom a terjeszkedésének csúcspontján, az időszámításunk szerinti 2. századra összesen ≈ 80 ezer kilométernyi utat épített ki, a teljes úthálózat ≈ 300 ezer km lehetett, és 17 út indult Rómából. Az utak minden korban kiszolgálták a hadsereget, a kereskedelmet, gazdasági tevékenységet, a kész utak pedig segítették a kereskedelem kialakulását az adott területen. A római út- és településhálózat gyökeresen különbözött a középkori úthálózattól, a római utakat később csak ritkán, csak egyes szakaszait használták közlekedésre.  (Nem minden irodalomban gondolják azonos módon: https://www.origo.hu/tudomany/20221121-az-okori-romai-utakat-vizsgaltak.html).
 
 
 út térkép
 
 
 
 
Az utak kiépítése Pannoniában Augustus uralkodása alatt kezdődött. Augustus és Tiberius idején épült ki az észak felé tartó borostyánút, ami a Carnuntum-i legiótábor (Bécstől K-re, https://hu.wikipedia.org/wiki/Carnuntum) összeköttetését is biztosította a déli területekkel, és a hódítás legkorábbi szakaszában épült meg a Száva-parti út is. Ezek az utak kezdetben egyszerű földutak voltak, kiépítésükre, kikövezésükre, hidak építésére vagy mérföldkövek állítására csak később és fokozatosan került sor. A limesutat a II. században kezdték kővel burkolni. Az utak szélessége nem volt egységes, 5,5-12 m között ingadozott, felületét sóderral vagy kőlapokkal burkolták, alapozásuk 70-90 cm mély volt. Út melletti árkot tapasztott rézsűvel Carnuntum környékén között figyeltek meg. Nagyon jó állapotban megmaradt, bazaltkövekkel burkolt útfelszínt ismerünk Savariából ill. Zalalövőből. (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_K%C3%A1rp%C3%A1t-medence_telep%C3%BCl%C3%A9sf%C3%B6ldrajza_a_13._sz%C3%A1zadig)
Nagyobb hidak maradványait a Száván, a Dráván és a Dunán Aquincumban sikerült feltárni. Az aquincumi legió tábort híd kötötte össze a Duna túlpartján épült ellenerőddel (Transaquincum). Feltűnő, hogy a mérföldkövek később is hiányoznak a belső, diagonális utaknál, kivéve az Aquincumot és Brigetiót összekötő utat. Nagyon ritkák a Borostyán-úton és a Dráva mentén is. A Severusok korától kezdve a leggyakrabban a limes útakon fordulnak elő. A mérföldeket vagy a legió táboroktól (a Vindobona, a Carnunto, a Brigetione, Aquinco) vagy a városoktól számolták. A két irányból induló számlálások a territoriumok határánál találkoztak. Ez a mérföldszámítás főleg a provincia déli és DNy-i részén, illetve a Borostyán-út mentén mutatható ki. A mérföldkövek állításának okáról – okairól megoszlik a kutatók véleménye. Egyesek szerint valóban útépítésre, útjavításokra vonatkoznak… Katonai szerepükből adódóan útállomások mellett egymástól szabályos távolságra őrtornyok is álltak az út két oldalán.
A Borostyán-út Savariáig tartó útszakasza kétfelé ágazott: Carnuntumon keresztül a Keleti-tengerig vezetett, illetve Vindobona elé, ahonnan a limesútban folytatódott. A Carnuntum – Vindobona – Scarbantia háromszögben több helyi jelentőségű út ismert. A Dráva-menti utat a III-IV. századi források kiemelt helyen említik, hiszen ezen az úton bonyolódott az Itália és a Kelet-Balkán közötti forgalom, és a hadműveleteknél is kiemelkedő jelentősége volt. Az út a Borostyánútból ágazott le a Dráva déli partján futott Mursáig. Innen dél felé fordulva a folyó mentén ment. A Dráva és a Duna között futó átlós utak kiindulópontja Savaria, Arrabona, Brigetio, Aquincum, Antianae, Mursa és Sopianae voltak. Poetovio és Aquincum közt egy, a Balaton déli oldalán futó út teremtett összeköttetést. Elképzelhető, hogy a Balaton északi partján is vezetett egy út, ami Veszprém környékén torkolt a Savaria – Aquincum útba. Savariából Aquincumon kívül Arrabona felé is vezetett út.
 
roman
 
A Birodalom úthálózata (Wikipedia)
 
 
 
 
 
Római út
 
 
Fontos forgalmi csomópont volt Sopianae (Valeria tartomány közigazgatási székhelye). A barbár területek felé Carnuntumból és Aquincumból indultak a legfontosabb kereskedelmi utak. A borostyánút Carnuntumnál - a Fertő-tó közelében, attól nyugatra- ment át a Dunán, és a Morva jobb partján, markomann területen futott tovább észak felé. Carnuntumból a Morva bal partján is vezetett út, a területre Pannoniából csaknem minden folyó völgyében vezetett út. A szarmata területre Aquincummal szemben, a Duna bal partján Transaquincumból illetve Contra Aquincum erődjétől vezetett az út. Ez utóbbi a Szolnok – Debrecen útvonalon a Daciába vezetett, ahol vámállomás működött.
A szárazföldi utak mellett igen jelentős szerepe volt Pannoniában a vízi utaknak is. A legjelentősebb forgalom a Száván, a Dráván és a Dunán folyt. A Száva jó hajózási lehetőségeiről már az archaikus kori görögök is tudtak, szerepel az Argo történeteiben. A dél-pannoniai közlekedésről szólva Strabón ír a Száván, a Kulpán és a Dráván folyó hajózásról. Az élénk szávai forgalomról tanúskodik a folyóistenek kiemelt tisztelete, illetve egy Emonában működő collegium naviculariorum. A Száván hajóflotta (classis Pannonica) is állomásozott a korai időkben. A Duna, mint vízi út a i. u. I. század közepe után, a folyópart katonai megszállását követően vált jelentőssé. A part menti települések megépülése után a birodalom nyugati provinciáiból a Duna vizén érkeztek az importáruk Pannoniába. Kereskedelmi kikötőket Carnuntumban Bécstől K-re, és Vindobonában (Bécs) tártak fel.
A közlekedési eszközökre vonatkozóan annyit tudunk, hogy a szekerek használata az őslakosság körében már a római foglalás előtti időben elterjedt volt. Erre utalnak az I. század végi – II. századi temetkezések, illetve a római módra, de saját túlvilág- elképzeléseiket ábrázoló sírköveik, amelyeken a halott kerekeken utazik a túlvilágra.
A szekerek elé általában lovat, lovakat fogtak, de ismerünk ökör- és öszvérábrázolást is. A hódítás után Pannoniában is megszervezték a császári postaszolgálatot. Egy II. századi forrás veredarii Pannonici-t említ, ami lovaspostai szolgálatra utal. A classis Pannonica hajóiról feliratok és egy sírkőábrázolás alapján tudjuk, hogy hárompárevezősök (triremes) voltak.
 
A BOROSTYÁN ÚT
 
Amber Road
 
A Borostyán út Tiberius császár (14–37) idején (https://hu.wikipedia.org/wiki/Borosty%C3%A1n%C3%BAt)
 
A borostyánköveket – a dísztárgyak egyik alapanyagát – a Balti-tenger partjától szállították a kontinensen át a Visztula illetve a Dnyeper folyókon Itáliába, Görögországba, a Fekete-tengerhez és Egyiptomba, és már jóval időszámításunk kezdete előtt is. Az út megépítése (és egyúttal a hadsereg utánpótlási vonalának megszervezése a germánok felé) Tiberius császár (14–37) uralkodása alatt kezdődött meg. A Római Birodalom bukását követő népvándorlás korában a római utak nagy része jórészt elpusztult. A Borostyán-út maradványai azonban nyomon követhetőek, amelyek közül legjelentősebb a Szombathelyen feltárt útszakasz. A római időket követően egészen a 20. század elejéig Közép-Európából az Adria felé irányuló forgalom még sokáig az ősi Borostyán-út nyomvonalán bonyolódott le, [https://hu.wikipedia.org/wiki/Borosty%C3%A1n%C3%BAt], mert az Alpok hágóin keresztül vezető utak akkor még alig voltak járhatóak.
 
A római településhálózat gyökeresen különbözött a középkoritól, a római utaknak később csak ritkán, legfeljebb egyes szakaszait használták közlekedésre. A középkori települések a földrajzi adottságokat másként hasznosították, mint a rómaiak. Jól megfigyelhető a borostyánkőút esetében, amely Savariától nyílegyenesen tartott észak felé. A magyar falvak azonban mégsem a római út mellett, hanem a közeli Gyöngyös patak mellé települtek. A középkori út a falvakon vezetett keresztül, és a néhol csak 20-50 méterre vezető római utat nem használták közlekedésre, hanem elszántották. A magyar állam- és egyházszervezés idején még mindig fontos stratégiai szerepet játszott és használatos volt római kori Borostyánkőút. A Karoling hódítás után a Borostyánkőút teljes hosszában újra egyetlen birodalomhoz tartozott, az utat katonai és kereskedelmi célokra egyaránt használták. 
 
A Borostyán-út jellemzői:római kori utak esetében feltűnő a célállomás felé vezető iránytartás pontossága, amiből arra lehet következtetni, hogy az útvonal kitűzését a terep gondos vizsgálata előzte meg. Ahol a domborzati viszonyok lehetővé tették – sík terepen – az utak vonalvezetése egyenes, sohasem hajlik ívben, hanem szögben törik. Tagolt domborzat esetén lehetőség szerint elkerülték az emelkedőket és lejtőket: a nyomvonal szintvonalat követette. Az utak általában 50–70 cm magas töltésen futottak: a borostyánkőút töltése Nádasd mellett viszonylag eredeti állapotában megmaradt. Az úttest alapja általában 5 méter szélességű, a nyugat-dunántúli utak esetén a töltés jól ledöngölt kavicsból, általában nagyobb kövekből készült, melyet alapozás nélkül építettek meg. Az utak felső rétegében a kavicsot habarcsos kötőanyaggal tették szilárdabbá. Pannóniában kőlapokból készült burkolatot a városi utcáknál alkalmaztak, a főutakat elsősorban bazaltlapokkal burkolták.
A Borostyánút mellől viszonylag kevés mérföldkő került elő, ilyen például a Savariaban talált 675-ös jelzésű. Az út menti szálláshelyekről, lóváltó állomásokról és hidakról keveset lehet tudni. Ezek a Borostyánkőút mentén a terepviszonyoktól, és főképpen a vízi átkelőhelyektől függően általában 15 km-es távolságban álltak. A fontosabb folyóátkelőket erődített őrhelyek ellenőrizték (így a Rába átkelőhelyét is Arrabone-n, a mai Katafán). Útállomást Sorokpolánytól délre tártak fel, mely közvetlenül az út nyugati szélén épült. Kőhíd maradványa is előkerült Savariában, ahol a nyugat felé vezető út hídpillérének alapozását a Perint patak partján találták meg.
 
salla 01 1
 
 
 
page 18
 
A Balaton É-i partját jobban kedvelték a rómaiak (https://archeodatabase.hnm.hu/node/573)
 
KÖVETKEZTETÉS: A települések történetét meghatározták a rendszeresen elárasztott területek és a kitűzhető utak nyomvanalai. A rómaiak az úthálózatot tervek alapján alakították, tehát a gázlók, az időszakos árterületek és a Borostyán úthoz való csatlakozás figyelem vételével. A termőterületek nagyságának növelése sokáig lehetséges volt az árterületek lecsapolásával, amit már a rómaiak elkezdtek és az 1800-as években fejeztek be. Megválaszolható az a kérdés, hogy a  bányák, gázlók, vásárok, a hegyi utak mennyiben határozták meg a kalakult úthálozatot? A településeket összekötő úthálozat a másodlagos volt. A tatárjárás szerepe egy további térkép alapján értékelhető:  
 
 
 
utak02 t 31
 
 
 
 
 
 
 
 
 
*
Népvándorlás2
 
Népvándorlás, Honfoglalás (http://tortenelemcikkek.hu/node/82
 
 
*A korról felbecsülhetetlen értékű adatokkal szolgál Sztrabón Geographikája, amely az i. e. 1. század második felében íródott, és bár sok helyen csak szóbeszédekre alapoz, mégis alapvető forrás. A VII. könyvben Illíria, Pannonia, a iapodok, liburnok és dalmaták leírása  „hézagpótló”. A következő néhány száz év sokkal homályosabb. Mindenesetre a germán és kelta népek terjeszkedésének az Avar Birodalom alapítása vetett véget, akik az elkövetkező néhány évszázadban a népesség zömét alkották a Kárpát-medencében. Az avar korral azonban az etnikumokat fedő homály még nem oszlik el. (https://hu.wikipedia.org/wiki/A_K%C3%A1rp%C3%A1t-medence_telep%C3%BCl%C3%A9sf%C3%B6ldrajza_a_13._sz%C3%A1zadigAz avar korig terjedő kora középkori településhálózatról meglehetősen szegényes ismereteink vannak.
A magyar honfoglalásig terjedő időszak négy nagyobb szakaszra osztható:
- népvándorlás és hun kor - 395-455;
- gót kor - 456-473;
- longobárd-gepida kor - 6. század;
- és az avar kor - 567-895. 

Népvándorlás és hun kor: A népvándorlás korában a Kárpát-medence nagyon sok népnek, néptöredéknek és törzsnek adott otthont hosszabb-rövidebb időre. Ezek közül kiemelkedő jelentőségűek a vandálok és a gepidák, akik a későbbiekben is államalkotó népességet alkottak.[j 2] 401-ben a keleti gótok is átvonultak Erdély déli részén, majd 408-ban a hunok fennhatósága alá került a teljes Kárpát-medence a Szávától az Alpokaljáig.
A hunok 455-ig tartózkodtak a Kárpát-medencében. Ebből az időből települések se nagyon ismertek, nemhogy a településhálózat. A Kárpát-medence nyugati felén, a volt római provincia területén néhány város továbbra is lakott maradt, de népessége jórészt lecserélődött, lakosaik száma jelentősen csökkent. A lakott római városok közül jelentős Vindobona (Bécs), Savaria (Szombathely, amit 456-ban földrengés pusztított el), Poetovo (Ptuj) és Sopianae (Pécs mellett). A Kárpát-medence északi és keleti részein, valamint a központi Nagyalföldön állandó településeknek nincs nyoma, még a hun fejedelmi központ is ismeretlen. A volt Dacia provinciában egyetlen római város sem maradt fenn, egyrészt már Hadrianus kiürítette a provinciát, másrészt a hun korban a római városok helyiek által lakott maradékai is teljesen elnéptelenedtek. A keleti gótok és a hunok elvonulásával a gepidák vették birtokba a területet.
 
Gót kor: A gót korszakban a Kárpát-medencében államiság csak a Dél-Dunántúlon létezett, a Velencei-tó–Balaton vonalától délre. Ez az ország a keleti gótok állama (Illyricum-Pannoniai Keleti Gót Királyság), és ezen a területen találhatóak az utolsó fennmaradó római városok, mint például Sopianae. Az államiság nélküli területeken a vándorló népek sorban pusztították el a településeket, melyeket már senki sem védett. A megszűnő városok már nem népesültek újra. A falvak és a falusi életmódra váltó, megfogyatkozott népességű korábbi városok elszigetelődtek egymástól. Longobárd-gepida korról kevés az ismeret. 
 
Avar kor: „Annak megválaszolása, hogy kik éltek a 9. századi Kárpát-medencében, nem tartozik a könnyű feladatok közé…”  Ahogy Kristó Gyula is felsorolja, az összeroppanó avar birodalmat a Dunántúlon a frankok, Bácsban és Erdélyben a bolgárok, Nyitrában a morvák, a Drávától délre meghatározatlan nemzetiségű, de szláv etnikumú állam, az Adriánál pedig a horvátok váltották fel, és Kristó megengedi, hogy avar maradványok legyenek a Dunától keletre. Ezzel a listával azonban alapvető gondok vannak. A frank végekről csak néhány Ottó-kori forrás beszél, régészeti nyoma nincs. Ezzel szemben az avar régészeti anyag töretlen – nemcsak a honfoglalásig, hanem még azután is.
Erős vita folyik Morávia kapcsán. A nyitrai Morva-medence valószínűleg egy morva állam központi területe. A Duna jobb partján, a Szerémségtől keletre is van egy Morva nevű folyó, amely a konsztantinoszi Moravia Magna keleti határát adná. Ez egy déli morva fejedelemség lett volna, függetlenül a nyitrai morváktól.
A „Bajor Geográfus” merehanus és marharius néven említett népeit morvaként határozzák meg, de általában nincs magyarázat arra, miért van két nevük. Kapcsolat lehet a Morva-folyó latin Marus alakja, valamint a Maros-folyó latin Marisus alakja és a morva törzsnév között. Az utóbbi – vagyis a Maros – nevét pedig már a morvák kölcsönözték a latin Margus folyóra, amely ma a Morava.
 
A Kárpát-medence honfoglalást megelőző etnikumaira nézve Kristó Gyula és Györffy György képviselik a két ellenpólust. Kristó szerint csaknem kizárólag szlávok éltek itt, Györffy szerint viszont a szlávok csak elenyésző számban, és a Kárpát-medence külső peremét (a gyepűvidéket) leszámítva sehol sem összefüggő tömbben éltek. Nem voltak frankok sem, vagy más germán népek, leszámítva a közülük egyedül adatolt dunántúli gepidákat. Tulajdonképpen csak az avar marad, illetve délen némi bolgár befolyás. Kristó Gyula ezzel szemben azt állítja: „a legcsekélyebb mértékben sem gondolhatunk arra, miszerint az avar birodalom fennállásának utolsó szakaszában (…) ez a nép döntően avar lett volna”. A szláv népek letelepedésével kapcsolatos fenti megfigyelések azt mutatják, hogy az avarok minden szláv népet, mellyel találkoztak, gyepűvédelemre telepítettek a Kárpát-medence peremére, ráadásul kettéosztva őket, hogy katonai erejük minél kevesebb veszélyt jelentsen a kaganátusra nézve. A telepítéspolitika igen hasonlít a rómaira, csak nyilván kisebb területet fogott át.