HAJÓK TÖRTÉNETE: AGRIPPA - A PANTHEON ÉPÍTŐJE-: ÚJ RÓMAI FLOTTÁT IS ÉPÍTTEETT
ÉS ÚJ HADI KIKÖTŐT
(2023 február)
ABSTRACT
Agrippa (i. e. 63 - i. e. 12) a szárazföldön római hadvezér volt, a tengeren pedig a flotta főparancsnoka. Biztonságos kikötőt épített a hajói számára, a Lucrinus-tavat és a Nápolyi-tengert elválasztó földterület átvágásával. A Lucrinus-tó és az Avernus-tó összekötésével egy belső és egy külső kikötőt alakított ki, így Augustus császárságának kezdetén a tó – a tengerrel összekötve – gyakorlatok tartására alkalmas hadikikötő lett. I. e. 37-ben Agrippa római tábornok Portus Julius (Julius Caesar után) néven az első tengeri katonai támaszponttá alakította a tavat. Az ókori kikötő két részből állt, a külső részből, amelyet ma Porto di Miseno néven ismernek, és amelyet mólók védtek (maradványaik ma is léteznek), és a Lucrinói-tó néven ismert belső kikötőből. A tó partját egy 1 km hosszú földalatti folyosó, a Cocceio barlangja kötötte össze Cumae tengeri kikötőjével, melyben harci szekerek is közlekedhettek. (Cumae az ábcéjéről nevezetes, az első görög ábécé Cumae-n keresztül érkezett Itáliába mint latin ábécé.) Ez volt a történelem első földalatti hadi útvonala. Sztrabón feljegyzései szerint i. e. 37-ben építették Agrippa parancsára, hogy Cumae-t összekösse a Pozzuoli-öbölben létesített katonai és kereskedelmi kikötőkkel. Agrippa idején a hadihajókat döfőorral, csapóhíddal, vontató horgot kilövő szerkezetekkel építették, ismertetjük a szerkezeteket. Az i. e. 31-es actiumi csatát Agrippa az adriai liburna nevű hajókkal nyerte meg a nehézkes három evezősorosokkal szemben, a csata után a liburnák használata általánossá vált a Földközi-tengeren, két evezősoros változatban, és a három evezősorosok végleg eltűntek. / HISTORY OF SHIPS: AGRIPPA BUILT A NEW ROMAN FLEET AND A NEW MILITARY PORT: Agrippa (63 BC - 12 BC) was a Roman general on land and commander-in-chief of the navy at sea. He built a safe harbour for his ships by cutting through the land separating Lake Lucrinus and the Sea of Naples. By linking Lake Lucrinus with Lake Avernus, he created an inner and an outer harbour, so that at the beginning of Augustus' reign the lake, connected to the sea, became a military port for exercises. In 37 BC, the Roman general Agrippa named the lake Portus Julius (after Julius Caesar), and turned it into the first naval military base. The ancient harbour consisted of two parts, the outer part, now known as Porto di Miseno, protected by piers (remains of which still exist today), and the inner harbour, known as Lake Lucrino. The shore of the lake was connected to the seaport of Cumae by a 1 km underground passage, the Cocceio cave, which was also used by chariots (Cumae is famous for its alphabet, the Greek alphabet having come to Italy via Cumae as a Latin alphabet.) This was the first underground military route in history. According to the records of Strabo, it was built in 37 BC on the orders of Agrippa to link Cumae with the military and commercial ports established in the Bay of Pozzuoli. In Agrippa's time, the warships were built with a pier, a drawbridge, and towing-hook launching structures, and we describe the structures. Agrippa won the battle of Actium in 31 BC with the Adriatic liburna against the cumbersome three-oared ships, after the battle the use of the liburna became common in the Mediterranean, in its two-oared version, and the three-oared ships disappeared for good.
BEVEZETÉS
Marcus Vipsanius Agrippa (i. e. 63 - i. e. 12) római hadvezér volt szárazföldön és vízen, államférfi és építész, aki Augustus római császár közeli barátja, veje és hadnagya volt. A történelem néhány legjelentősebb épületének építésze, köztük a Pantheon templomé. Ismert fontos katonai győzelmeiről, nevezetesen az i. e. 31-es actiumi** csatáról Antonius és Kleopátra csapatai ellen. Agrippa i. e. 36-ban a mylai és a naulochusi csatában legyőzte Pompeiust is.
Az első flotta építését a pun háborúk kényszerrítették ki, egy i.e. 264-ben elfogott vagy partra sodródott pun hajó alapján építettek 100 hajót és még 20 három evezősorost. Pompeius i.e. 67-ben új, nagy – 500 hajóból álló – tengeri hajóhadat építtetett a kalózok ellen, ez a had később a polgárháborúkban komoly szerepet játszott, előbb Iulius Caesar, később Octavianus harcolt ellene. Octavianus i.e. 37-ben Agrippa irányításával építtetett egy nagy, 300 hajóból álló hadat, amellyel előbb Pompeius fiát győzte le i.e. 38-ban, majd az itt elfoglalt hajókkal kibővült flottával legyőzte i.e. 31-ben Actiumnál Antoniust. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés.
Agrippa a győztes Octavianus flottájának parancsnoka volt az i. e. 31-es actiumi csatában: az actiumi győzelem után Octavianus császár lett Augustus néven, felvette a Princeps címet. Agrippa Róma téglaépületeit márvánnyal burkolta, felújította a vízvezetékeket, hogy a római polgárok hozzáférhessenek a vízhez, a közszolgáltatásokhoz. Felelős volt számos fürdő, oszlopcsarnok és kert létrehozásáért. Közel akkora hatalmat kapott, mint Augustus. (https://en.wikipedia.org/wiki/Marcus_Vipsanius_Agrippa). Agrippa íróként is ismert volt, különösen a földrajzi tudományok területén. Az ő felügyelete alatt valósult meg Julius Caesar terve, hogy elkészíttesse a Birodalom földmérésen alapuló térképét. A rendelkezésre álló anyagokból egy kör alakú térképet készített, a térkép oldalainak aránya 13:1, és amelyet Augustus márványba vésetett, majd egy oszlopcsarnokban helyezett el. A térképről készült fotó az (https://en.wikipedia.org/wiki/Tabula_Peutingeriana) oldalon megtekinthető, kicsinyített részlete:
Agrippa térképe (D-Itália elforgatva 90 fokkal) https://en.wikipedia.org/wiki/Tabula_Peutingeriana)
Octavianus, aki később Augustus császár néven uralkodott, valószínűleg nagyobb államférfi volt mint hadvezér. Róma légióinak és flottájának vezetését gyerekkori barátjára Agrippára bízta. Marcus Vipsanius Agrippa (i. e. 63. – i. e. 12.) a római flottaparancsnoka, Octavianus, a későbbi Augustus római császár jó barátja és veje is volt. A császár korai hadi sikereit – így a Marcus Antonius és VII. Kleopátra ellen kivívott actiumi** győzelmet is – Agrippának köszönhette.
A Római Birodalom Területe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszorsz%C3%A1g)
Agrippa Róma környékén született gazdag vidéki római lovagi családban, és gyermekkorától kezdve a vele együtt nevelkedő, hasonló korú Octavianus egyik legjobb barátja volt. I. e. 45-ben együtt szolgáltak Julius Caesar seregében a Hispániában mint lovassági tisztek, majd a Caesar Apollóniába (A mai Albánia területén) küldte az ifjakat tanulni. Agrippa ekkor építészetet is tanult, amely tudását később bőségesen kamatoztatta. Amikor i. e. 44 tavaszán megérkezett Caesar halálhíre, Agrippa a gyorsan visszatért Rómába. Hazatérésük után hamar felismerték, hogy katonai támogatásra van szükségük, ezért Agrippa Görögországba ment, és átvette a helyi katonai erők (így a Legio IV Macedonia) irányítását, melyekkel megindult Róma felé. Octavianus közben sereget szervezett Caesar veteránjaiból, és már komoly erőt képviselt. Agrippa Octavianus hadvezéreként harcolt a philippi csatában (https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Philippi), melyben döntő győzelmet arattak a veteránok. Octavianus (Augustus császárként) a győzelem emlékére csata helyén emlékművet is állíttatott.
Még Sextus Pompeius, Pompeus fiának szicíliai flottája uralta az itáliai partvidéket. A háború elkerülhetetlen volt, vezetése Agrippa feladata lett. A hadvezér első dolga volt, hogy biztonságos kikötőt hozzon létre hajói számára, amit a Lucrinus-tavat és a Nápolyi-tengert elválasztó földterület átvágásával oldott meg. A Lucrinus-tó és az Avernus-tó összekötésével egy belső és egy külső kikötő létrehozására is módja adódott, később részletezzük. Először Octavianus maga vezette a hadműveleteket Sextus Pompeius ellen, azonban kétszer is vereséget szenvedett Messinánál: először i. e. 37-ben, majd i. e. 36 nyarán. A kudarcok hatására Octavianus Agrippát tette meg a flotta főparancsnokává. Agrippa intenzív kiképzésnek vetette alá a tengerészeket, majd felvette a harcot a szicíliaiakkal. Erőfeszítései meghozták a várt eredményt: Mylaenél és Naulochusnál is győzelmet aratott. Egy hónap alatt megsemmisítette Pompeius haderejét, amit tengerészeti koronával honoráltak (https://hu.wikipedia.org/wiki/Marcus_Vipsanius_Agrippa).
Agrippa az actiumi csta** emlékére építette a Pantheont (https://www.museoomero.it/en/opere/the-pantheon/)
Agrippa harmadik consuli éve i. e. 27 -ben volt, ismét a barátjával volt consul, akinek a senatus megszavazta az Augustus címet. Harmadik consuli évében Agrippa az actiumi csata** emlékére megépíttette a római Pantheont. Az épület 80-ban elpusztult, de Hadrianus császár 125-ben újjá építtette Agrippa eredetijét követve. Az új épületen áll az eredetiről származó felirat, mely az építtetőnek állított emléket. Az elkövetkező években Agrippa Galliában teljesített megbízatást, megreformálva az adminisztrációt és az adórendszert. Munkásságát itt is infrastrukturális fejlődés jelezte: utak és vízvezetékek épültek, például a Pont du Gard.
Agrippa egyik vízvezetéke, a Pont du Gard (https://mymagicearth.com/pont-du-gard-walking-trail-masterpiece-ancient-architecture)
AGRIPPA KIKÖTŐI ÉS FLOTTÁJA
A haditengerészet elengedhetetlen volt a kalózok elleni küzdelemhez, akik megtámadták a tengeri kereskedőket, esetenként még a kikötőket is blokád alá vették. A tengeri hadviselésnek megvoltak a sajátos veszélyei: a sikert leginkább a kedvezőtlen időjárás fenyegette, ezért a tengeri hadjáratok április és november között voltak (https://www.worldhistory.org/Roman_Naval_Warfare/).
A hadihajókat fából készítették, szurokkal és festékkel festették. Vitorlákkal és evezőkkel egyaránt hajtották őket. A több evezősoros hajók, például a trirema, elég gyorsak és manőverezőképesek voltak ahhoz, hogy az ellenséges hajók oldalát ütközéskor betörjék a hajókossal. A legnagyobb hajók a quinqueremesek*** voltak, három evezőssorral, két-két evezőssel a felső sorokban, és egy evezőssel alul, összesen mintegy 300 ember volt a személyzete. A hajókat csapóhíddal, corvus-szal szerelték fel, amelyen keresztül a tengerészgyalogosok könnyen át tudtak jutni, megrohamozták az ellenséges hajókat. A gyors hadihajók könnyűek voltak, nem volt helyük nagyszámú csapat számára. A logisztikai célokat jobban el lehetett érni csapatszállító hajókkal, vitorlásokkal.
A hajó orrában a vízvonal alatt lévő bronzborítású faltörő koson (döfőorr, raman, rostrumlat) kívül a tüzérségi balliszták tartoztak a fegyverzethez, amelyekkel tűzgolyókat (égő szurokkal teli edényeket), horgokat is ki lehetett lőni az ellenséges hajóra.
A triremis (https://romaikor.hu/a_romai_hadugyek/romai_haditengereszet/hadihajok/triremis/cikk/triremis)
A punok bronzlemezből készítették az üreges, kb. 125 kg-os és nagyobb mint egy méteres szögletes hajó kost, aminek a neve döfőorr, ékorr, kos: a rómaik oszlopokat díszítettek a zsákmányolt rostrumokkal (A lelet helye: i.e. 241, Egedi sziget, Szicília, rostrum lat, ram)
Agrippa kikötője: Portus Iulius (A kékkel jelölt része a kikötőnek víz alatt van, https://www.romanports.org/en/articles/human-interest/160-the-ports-of-campi-flegrei.html)
AZ ÚJ KIKÖTŐ:
Az Pozzuoli öböl partjának legnagyobb települése a névadó Pozzuoli város, az öbölben egy kráter is található.
Solfatara kráter (https://www.vulkane.net/vulkane/campi-flegrei/phlegraeische-felder-solfatara.html)
A Vezúv i. u. 79-ben történt kitörése az öblöt néhol néhol 20 méteres hamu, horzsakő alá temette. Nagyrészt érintetlenül megmaradt máig, kutak és alagutak ásásainál váltak ismertté Pompeii és Herculáneum városkák. Herculáneum még több mint 75%-a ma is el van temetve. Herculaneum és Pompeji 13 km-re fekszenek egymástól. Pompeiit "csak" 4 méter vékonyabb, lényegesen könnyebben feltárható, főleg habkő és hamu is fedte.
A Vezúv és a Nápolyi öböl, Ny-on a Misenum fok (https://en.wikipedia.org/wiki/Herculaneum).
Az Avernói-tó egy krátertó, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Avern%C3%B3i-t%C3%B3) 4 km távolságra északnyugati irányban Pozzuoli városától. A tó nagyjából kör alakú, átmérője 2 km, legnagyobb mélysége 67 m. Az Avernói-tó a Pozzuoli-öbölben. a Monte Nuovo északnyugati lábánál fekvő, három kráter területét feltöltő kalderató. A Pozzuoli-öbölben a legnagyobb. Területe 18 km², 1 km széles. A tó különös jelentőséggel bírt a rómaiak körében, akik úgy tartották, hogy itt volt az "alvilág" bejárata. Neve görög eredetű, jelentése „madár nélküli”. Eredetét azzal magyarázzák, hogy a tó felett alacsony repülő madarak elpusztultak a felszálló vulkáni eredetű kénes gázok miatt. Tudományosan nem bizonyítottak a tóból felszálló gázok, de valószínű, hogy a vulkan utóműködéseihez kapcsolódik. Gyilkos híre ellenére a rómaiak számos villát építettek partjai mentén.
I. e. 37-ben Agrippa római tábornok Portus Julius (Julius Caesar után) néven katonai támaszponttá alakította a tavat a római flotta számára. A tavat egy csatornával kötötte össze a Lucrinói-tóval, amelyet megnyitott a tenger felé. A tó partját egy 1 km hosszú földalatti folyosó, a Cocceio barlangja kötötte össze Cumae-val, melyben harci szekerek is közlekedhettek. Ez volt a történelem első földalatti útvonala és egészen az 1940-es évekig használatban volt.
A Grotta di Cocceio (vagy Grotta della Pace, https://hu.wikipedia.org/wiki/Grotta_di_Cocceio) egy ókori földalatti alagút Pozzuoliban, mely összeköti Cumae városát az Avernói-tóval. A hosszú alagút ma nem látogatható. Sztrabón feljegyzései szerint i. e. 37-ben építették Agrippa parancsára, hogy Cumaet összekösse a Pozzuoli-öbölben létesített katonai kikötőkkel. Építésekor még a belső megvilágításról is gondoskodtak: 30-40 méterenként felül nyitott aknákat építettek. A Via Domitiana megépítésével elveszítette jelentőségét. 1508–1509-ben egy spanyol hajóskapitány az alagúton keresztül közelítette meg és fosztotta ki az akkor még kincsekben gazdag Cumae romvárosát. Róla nevezték el Grotta della Pace-nak. A második világháború idején raktárként használták és felrobbantásakor az alagút egy része beomlott.
A Lucrinói-tó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lucrin%C3%B3i-t%C3%B3) az Avernói-tótól északra fekszik. A Pozzuoli-öböltől mindössze egy kis földnyelv választotta el, amelyen egykoron a Via Herculanea római út haladt keresztül. Agrippa római generális parancsára az utat elbontották és a tavat kikötővé alakították át. Ugyanekkor egy csatorna is épült, mely összekötötte az Avernói-tóval. A mai tó mérete jelentősen csökkent a Monte Nuovo vulkáni kúpjának 1538-as kiemelkedését követően. Az egykori földnyelv maradványai napjainkban csak a víz alatt láthatóak. 1922-ben a tó fenekén kénes források törtek fel és a tó halállománya elpusztult a források mérgező anyagától. A római időkben halászok laktak partjain és jelentős osztrigatenyészetnek adott helyet. A Lucrinói-tó partja a Baiae-ban nyaraló rómaiak egyik kedvenc kirándulóhelye volt. A Lucrinói-tó Augustus császárságának kezdetén a tó – a tengerrel összekötve – hadikikötő lett, neve Portus Julius volt.
Misenum fok, mögötte a Portus Iulius kikötő a tavakkal (//www.flickr.com/photos/16472880@N06/4882753699/" és //www.flickr.com/photos/16472880@N06/4882753699/>)
Misenum: Római Birodalom első hadikikötője volt (https://hu.wikipedia.org/wiki/Misenum), a Pozzuoli-öböl nyugati végén, a Tirrén-tengeren. Az ókorban Misenum volt a római haditengerészet legnagyobb kikötője, ez volt a legfontosabb római flotta, a Classis Misenensis bázisa. ( I.e. 264-ig sem flottája, még hadihajói sem voltak Rómának). A flottát Agrippa, Augustus jobbkeze alapította ujra i. e. 27-ben. A kikötő 4. században indult hanyatlásnak, bár a hadiflottakikötő még az 5. században is működött. Misenum bővelkedett a római gazdagok luxusvilláiban is, a gyönyörű természeti környezet és a fontos városok, Puteoli (a mai Pozzuoli) és Neapolis (a mai Nápoly) közelsége jelentős vonzerő volt. Misenumban halt meg 37. március 16-án Tiberius, Róma második császára, aki szívesen töltötte itt idejét. I. u. 79-ben az idősebb Plinius volt a misenumi flottáért felelős praefectus, amikor az öböl másik oldalán kitört a Vezúv vulkán. A kitörés kezdetét látva Plinius közelebb ment, hogy jobban megfigyelje a jelenséget és segítséget nyújtson a mentésben, de a kitörés során életét vesztette. Haláláról az ifjabb Plinius számolt be, aki ugyanekkor szintén Misenumban élt.
Az ókori kikötő két részből állt, a külső részből, amelyet ma Porto di Miseno néven ismernek, és amelyet mólók védtek (maradványaik ma is léteznek), és ma a Lucrinói-tó néven ismert belső kikötő. Az ókori város a külső kikötő déli részénél terült el, ahol megtalálták egy színház és fürdők maradványait. Villák maradványai is fennmaradtak. A legnagyobb villa a Misenum-fok tetején Lucullusé volt, majd a császároké. Az utak Misenumból északra Baiae, északnyugatra Kümé felé vettek.
A misenumi Sárkány-barlang: (https://www.ulixes.it/english/e_pg02cfr05.html) hatvan méter hosszú és hat méter széles, impozáns, teljesen a tufába ásott és hordó boltozattal fedett ciszterna, amelyet belülről négy sor szabálytalan oszlop oszt öt folyosóra. További oldaljáratokat is tartalmaz, amelyek keresztezik egymást, mindegyiket erős, fehér vakolat borítja. Boltozat fedi, amelyet 12 oszlop támaszt alá. Amikor hozzáférhető volt, a barlang a flotta római kori ciszternájának vizét tárolta, ahol később a szaracénok és a kalózok partra is szálltak, hogy vízkészletüket feltöltsék. A ciszterna boltozatában három, lépcsőkkel ellátott tetőablakot nyitottak, amelyek a ciszterna felső oldalára vezetnek. Az ebben a zónában évekkel ezelőtt végzett ásatások során egy nimfaeum rossz állapotban lévő romjait és néhány kis ciszternát fedeztek fel. A Sárkány-barlang nyugati oldalán egy édesvízforrás van, amelyet talán már a szaracénok is használtak, de néhány évvel ezelőttig biztosan az itt lakók is, ami arra enged következtetni, hogy ezt és más ciszternákat korábban a Lucullusnak tulajdonított tengeri villa számára építették. Közelében egy sor helyiség (nimfákkal és halastavakkal) találhatóak, jelenleg félig elsüllyedve a tengerpart és a hegygerinc között.
AGRIPPA FLOTTÁJA
A flottákat megerősített kikötőkben, például a campaniai Portus Juliusban állomásoztatták, amelyek mesterséges kikötők voltak, alagutakkal csatornákkal összekötött lagúnák. A római katonai hajók legénységét valójában inkább katonák alkották, mint tengerészek, mivel szükség esetén könnyűfegyverzetű szárazföldi csapatként is kellett tevékenykedniük. Miles (katonák) néven említik őket, és ugyanazt a fizetést kapták, mint a gyalogsági segédcsapatok, és hasonlóan a római katonai jog hatálya alá tartoztak. A legénységeket helyben toborozták, és a szegényebb rétegekből (proletarii) állították össze, de a szövetséges államokból származó újoncok, hadifoglyok és rabszolgák is részt vehettek. A kiképzés alapvető követelmény volt, hogy a fegyelmet a harc idején is fenn lehessen tartani.
Csapóhíd, corvuslat (https://www.livius.org/articles/concept/corvus/)
Csapóhíd, corvuslat csatában (https://hu.pinterest.com/pin/the-romans-used-their-invention-the-corvus-by-peter-connolly-in-2022--561401909808930405/)
Taktika, stratégia: a római flotta tengeri taktika különbözött a korábbi görögök által alkalmazott módszerektől. A hajókat evezősökkel és vitorlákkal hajtották a csapatok szállítására, a tengeri csatákban lehajtották az árbocokat -ez római újítás volt- és a hajók bronzzal burkolt döfőorrával megpróbáltak az ellenséges hajó oldalát beszakítani. Korábban a tengeri csaták idején a vitorlákat és a kötélzetet a parton tárolták, ami súlyt takarított meg, megnövelte a hajó stabilitását, és több helyet hagyott a tengerészgyalogosoknak. Egy másik lehetséges megoldás volt, az ellenség evezőinek letördelése. Idővel a hajókon több evezős, több evező sort építettek. A görögök háromsoros trireme-je a kétszintes bireme-ből fejlődött ki, és a trireme-ből alakult ki végül a római quinquereme***.
Róma már a korai Római Köztársaság idején, az i. e. 4. században is alkalmazott hadihajókat, különösen a Tirrén-tengeren élő kalózok jelentette fenyegetés miatt, de i. e. 260-ban, mindössze 60 nap alatt építették meg első jelentős flottájukat. A karthágói fenyegetésre válaszul 100 quinqueremesből és 20 triremesből álló flottát építettek, egy zsákmányolt karthágói quinquereme-t másoltak le és fejlesztettek tovább.
A csapóhíd egy 11 méter hosszú fa járda volt, amelyet a hajó orrából lehetett leereszteni az ellenséges hajók fedélzetére, és egy hatalmas fémtüskével rögzült. A római segédcsapatok (körülbelül 120 fő egy-egy hajón) ezután átszállhattak az ellenfél hajójára, és rövid idő alatt elintézhették az ellenséges legénységet. Az első ütközet, ahol a corvusokat sikerrel alkalmazták, a Mylae-i csata volt Szicília északi partjainál, i. e. 260-ban. A két flottának 130- 130 hajója volt, de a karthágóiak, mivel nem számítottak arra, hogy a rómaiak a tengeri hadviselésben erősek, nem védekeztek a váratlan csapóhidak ellen.
A döfőorr, hajókos, angolszász nyelvterületen ram, latinul rostrum nevű szerkezetet a fenékgerendára szerelték, egyiptomi eredetű. A hegyes változatok néha beragadtak az ellenfél hajójába, ezért később szögletes bronz lemezből készültek:
Szögletes döfőorr kb i.e. 200-ból, az egyik pun háborúból, kb. 125 kg, egy méternél nagyobb.
Egy rekonstruált görög hajó:
Hajótörő bronz kos, trireme (három soros), segédgerinces v. erős oldalmerevítős (egyben védelmet ad) 1:1 arányú modell, a fedélzet szinzjén hossztartó kötelek fogták össze a hajó orrát és tatját, gerinc nélkül épített hajó
A tritemen három evező sor volt egymás alatt, a felső helyek az evezőszekrényben vannak, ott 2-2 ember evezett
AGRIPPA CSATÁI
A szicíliai háború: Agrippa Sextus Pompeiusnak (l. i. e. 67 - i. e. 35) - Nagy Pompeius fiának és a második triumvirátus ellenségének* - ellen harcolt. Sextus részben kalózhajókból nagy flottát gyűjtött, és Szicília szigetén telepedett le. Agrippát i. e. 37-ben választották meg konzulnak. Ekkorra világossá vált, hogy Octavianus nem tehetséges katonai parancsnok, és szívesen hagyatkozott Agrippára, hogy a harcokat vezesse. Octavianus vészhelyzetben volt, ezért Galliából Rómába hívta Agrippát Pompeius ellen harcolni, aki hatalmas tengeri flottájával uralta a Tirrén-tengert, és elzárta Itáliát a Szicíliából érkező létfontosságú gabonakészlet elől. A szicíliai háború kezdete i. e. 36-ban az volt, hogy Messinánál Sextus elsüllyesztette Octavianus zászlós hajóját és utána heves vihar támadt, és sok hajót darabokra zúzott a parton. Octavianus elvesztette embereinek és hajóinak több mint a felét.
A flotta admirálisaként Agrippa nagy lelkesedéssel vetette bele magát a flotta újjáépítésébe. Felismerte, hogy Octavianus hadereje súlyos hátrányban van, mivel nem volt biztonságos, az viharoktól védett kikötője. Zseniális húzással átvágta a Lucrina-tavat a tengertől elválasztó szárazföldet Baiae közelében a Nápolyi-öbölben, így egyszerre hozott létre külső kikötőt és a belvízi Avernus-tóhoz vezető kijáratot. Új kikötőjét Julius Caesar tiszteletére Portus Julius Juliusnak nevezte el. Az új kikötőn belül Agrippa felügyelte a hajók javítását, az újak építését, az evezősök és a legénység kiképzését, valamint a tengeri hadviselés fejlesztését. Segített nagyobb hajók tervezésében, és egy továbbfejlesztett csáklyahorgot készített. Az Avernus-tóhoz való csatornát arra használta, hogy tengerészei a hadviselést gyakorolják, és új tengerészeit kiképezte a Portus Julius kikötőben.
Agrippa erős hadiflottát épített Octavianus számára, képességei nem csak a katonai stratégiára korlátozódtak, ő tervezte és fejlesztette ki a harpax-ot is, egy hajóra erősített nagy ballistát, csáklya kilövő szerkezetet. A szerkezet egy kötél végén egy többágú kampót lőtt ki, amely megkapaszkodott az ellenséges hajón és amivel összehúzták a két hajót, a kézitusát erőltetve. Agrippa újítása az volt hogy a kampót egy vasrúdra erősítette, hogy az ellenséges hajó katonái ne tudják elvágni a kötelet.
Agrippa által kitalált harpax (https://www.pinterest.es/pin/787707791070499230/)
A flotta terve az volt, hogy Octavianus áthajózik a Messinai-szoroson, és partra száll a keleti szicíliai partvidéken, míg Agrippa az Aeoli-szigeteken keresztül az északi partvidéken száll partra Szicíliában, Lepidus pedig Afrikából hajózik ki, és Szicília nyugati részén száll partra. Agrippa volt a legsikeresebb. Pompeius hajói könnyebbek és könnyebben manőverezhetők voltak, Agrippa hajói pedig nehezebbek, de magasabb oldalúak voltak, és több sérülést tudtak elviselni. Pompeius flottájával Agrippa megütközött és Mylae-nál legyőzte. Némi nehézség után Octavianus és Lepidus is partra szállt Szicíliában. Pompeius és Octavianus találkozott, és megállapodtak abban, hogy mindkét fél egyenlő létszámmal, 300 hajóval, és az északkeleti partvidéken, Naulochus kikötője előtt vívják meg, ahol mindkét fél csapatai a partról nézhetik a csatát.
Naulochus-i csata: Pompeius flottáját megbízható admirálisai,míg Octavianus Agrippára bízta a flottája vezetését. Agrippa a sokkal nagyobb és erősebb hajóival és a harpaxot használva elsöprő fölénnyel legyőzte Pompeius flottáját, a csatában mindössze három hajót veszített, miközben 28 ellenséges hajót semmisített meg. Octavianus kék zászlóval tüntette ki Agrippát a római tengeri hadviselésben tanúsított bátorságáért és ügyességéért. Sextus Pompeius hajói közül mindössze tizenhét menekült meg. Ezek közül az egyik hajó Sextust vitte, aki kelet felé menekült. Egy évvel később azonban Marcus Antonius megölte. Octavianus azzal tisztelgett Agrippa előtt, hogy az ellenséges hajók orrának miniatűr másolatával díszített aranykoronát adományozott neki, "olyan kitüntetést, amelyet sem előtte, sem azóta senki sem kapott".
(https://www.timetravelrome.com/2019/10/02/agrippa-victory-at-mylae/)
(https://www.timetravelrome.com/2019/10/02/agrippa-victory-at-mylae/)
Az illyr háború: i. e. 35-ben Octavianus katonai hadjáratot indított a dalmát partok (a mai Horvátország) keleti részén a kelta-illyr nép, ellen. Ismét Agrippa lett Octavianus flottájának parancsnoka. Octavianus és Agrippa az Adriai-tenger partjáról indultak el, és Illyricumban kötöttek ki. A rómaiak könnyedén legyőzték a helyi törzsek többségét, de elszánt ellenállásba ütköztek, amikor Metelum városát, az illyriciaiak legnagyobb és legjobban megerősített városát ostrom alá vették. A rómaiak bástyákat építettek, majd négy fahidat helyeztek el, amelyek a bástyáktól a városfalakig húzódtak. Amikor a légiósok átfutottak az első hídon, az a súly alatt összeomlott és a második és a harmadik híd is összeomlott. Ezért a római seregben pánik tört ki. Octavianus megragadott egy pajzsot, és maga ugrott a hídra. Agrippa ekkor követte Octavianust, és mindketten átkeltek a hídon. A katonák, látva Octavianus és Agrippa bátor cselekedetét, követték példájukat, és a város végül elesett.
*
A Triumvirátusok kora: Az első triumvirátus rövid története: csak utólag nevezték el a történetírók a második triumvirátus mintájára, az első triumvirátus Iulius Caesar, Pompeius és Crassus érdekszövetsége volt, amelyet közvetlen célok elérése érdekében hoztak létre i. e. 60-ban és i.e. 48-i volt hatalmon. A Földközi-tengeren kalózok garázdálkodtak, szinte ellehetetlenítve a kereskedelmi hajózást, még az Ostiában állomásozó hajókat is megtámadták, Kis-Ázsiában pedig Mithridatész király ellen hadakozott a római sereg és sikertelenül, és már évek óta. Róma végül mindkét területen Pompeius vezetésével diadalmaskodott. Pompeius i.e. 66-ban újra szervezte a Birodalmat: provinciákat hozott létre, és a csatlós államok egész rendszerét alakította ki a Földközi-tenger keleti medencéjében.
A Római Birodalom i.e. 50-ben (https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g)
Róma népességének és a Birodalom területének növekedésének következtében új és nehezen kezelhető problémák merültek fel: a hadsereg nagy számú vetránjának letelepítését, az út- és a vízvezetékhálózat kiépítése, az adók beszedésének állami megszervezése, Róma gabonaellátása. A feladatokat végül Octavoanus, már Augustus császár néven oldotta meg. Octavianusnak el kellett eldöntenie, hogy Itáliában hová telepítse a makedóniai hadjárat több tízezer veteránját, akiknek a letelepítését a triumvirok megígérték. Az új települések nem kevesebb, mint tizennyolc római várost érintettek. Volt, ahol egész lakosságot elűzték, vagy legalábbis részlegesen kilakoltattak, ami lázadásokhoz vezetett.
IULIUS CAESAR ELFOGLALTA RÓMÁT
A senatus rosszul kezelte a válsághelyzeteket, az első triumvirátus vette át a hatalmat, (i. e. 60–48, tehát utólag kapta az "első" nevet), ami Julius Caesar, Pompeius és Crassus megállapodása volt. Megállapodtak egymással, hogy kölcsönösen támogatják egymás politikai törekvéseit. Szerződésüket családi kötelékkel is megerősítették: Pompeius feleségül vette Caesar lányát. A szövetség lehetővé tette, hogy Caesar megakadályozza, hogy a Senatusban hangadó szerepet betöltő, de kisebbséget alkotó és Caesarral ellenséges optimaták hatalmaskodását. Felosztották egymás között a birodalmat: Crassus kapta Sziriát, Caesar Galliát, Pompeius Hispániát. Többi rész a senatusé és a római népé lett. I. e. 53-ban keleten háború volt a pártusokkal, itt Crassus elesett. A galliai háborúban, amely i. e. 58–51 között zajlott, Caesar megszerezte Galliát Rómának. Rómában közben anarchia alakult ki és Pompeius olyan törvényt hozatott a szenátussal, amely Caesart kizárta a hatalomból, Caesar és Pompeius szembefordult egymással. Caesar egyetlen légió élén lépte át Itália határfolyóját, a Rubicont és elfoglalta Italiát és Rómát. Pompeius és hívei pánikszerűen menekültek, zavarukban még a kincstár kiürítéséről is megfeledkeztek, így a következő polgárháború során végig financiális gondokkal küzdöttek.
A Pompeius és Caesar között a döntő csatára Görögországban, i. e. 49-ben Pharszalosznál került sor, amelyet Caesar könnyen megnyert. Pompeius Egyiptomba menekült, ahol megölték. Caesar Pompeius legyőzése után Egyiptomban hadakozott és i. e. 48–ban trónra ültette VII. Kleopátrát. Végül Thapszosznál győzelmet aratott Pompeius serege fölött is (i. e. 46) és visszatért Rómába, ahol 10 évre dictatorrá választották. i. e. 45-ben, miután Hispaniában legyőzte Pompeius híveit is, örökös dictatorrá választották.
Dictatorként Caesar átalakította az államszervezetet, átrendezte a provinciák adózását, szabályozta az itáliai városok rendjét, földet osztott – mintegy 80 ezer római polgárt, veteránokat és proletárokat telepített le italiai és provinciális coloniákba –, nagyszabású építkezésekbe kezdett, kijavíttatta a (kissé következetlen) római naptárat. Pompeius számos volt híve visszatérhetett Rómába és a politikai életbe.
I. e. 44. március idusán (15-én) a Brutus által vezetett hataloméhes senatorokból álló összeesküvés tagjai a senatusban meggyilkolták. Caesar halála után Rómában kaotikus állapotok uralkodtak el. A senatus a diktatúrát eltörölte, de Caesar rendelkezéseit érvényesnek nyilvánította. Gyilkosai amnesztiát kaptak. Végrendeletét nyilvánosságra hozták, és ebből a plebs megtudta, hogy Caesar fejenként 300 sestertiust hagyott rájuk, valamint megnyitotta előttük hatalmas római kertjeit, de Antonius nem fizette ki az örökséget. A hangulat Caesar gyilkosai ellen fordult, ezért el kellett hagyniuk Rómát. A szavazatvásárlásos választási komédiákat rendező demokratikus köztársaság és senatusa nem volt képes hatékonyan irányítani a birodalmat, a Caesar halálát követő véres polgárháborúk sok szenvedést okoztak Itália és a birodalom népének. Ceasar unokaöccsére, Octavianusra hagyta a hatalmat. A kor másik hatalmi tényezője Antonius volt.
Antonius i. e. 52-ben elnyerte a quaestori hivatalt és Caesarral tartott a galliai háborúban. Antonius Caesar legatusa lett, és amikor Caesar Hispaniába vonult Pompeius ott állomásozó legiói ellen, Antonius lett Itália teljhatalmú irányítója. I. e. 47-ben, Caesar Antoniust tette meg helyettesének, aki ismét Itália ügyeiért felelt, míg Caesar Egyiptomban és Kis-Ázsiában hadakozott. I. e. 44-ben Antonius a consuli tisztséget töltötte be Caesarral együtt. Caesar i.e. 44 március 15-én bekövetkezett halála után Róma egy időre megbénult és Rómában gyülekeztek Caesar veteránjai, akik a plebejusokkal együtt az összeesküvők ellen fordultak. A 44-es helyzet meglehetősen zavaros volt: a Caesar-párti hadvezérek a kiegyezést támogatták, a senatus más csoportjai viszont Sextus Pompeius és Brutus hadaira támaszkodva polgárháborút akartak kirobbantani. Octavianus felvette a Caius Julius Caesar Octavianus nevet, és ígéretet tett Caesar a hagyatékának végrendeletileg megszabott kiosztására, de Antonius megtagadta az örökség átadását, mire Octavianus anyai örökségén toborzott katonáival megszállta Rómát. Antonius először elmenekült Rómából, de előzetes tárgyalások után i. e. 43 novemberében Bononiában (Bologna) Antonius, Lepidus és Octavianus megkötötte a II. triumvirátust, melyet a senatus is törvényesített: öt évre rendkívüli teljhatalmat kaptak, pénzt verhettek és szabadon halálra ítélhettek bárkit. Egymás között felosztották a Birodalom általuk ellenőrzött, nyugati felét. A philippi csata a triumvirek győzelmével zárult, köszönhetően Antonius hadvezéri képességeinek. Az ütközet után Antonius megegyezett Octavianusszal, és keletre ment a Pártus Birodalom ellen harcolni.
Antonius i. e. 40-ben nagy haderővel Itáliába hajózott, hogy szembeszálljon Octavianusszal, és ostrom alá vegye Brundisiumot. Ez az új konfliktus azonban mind Octavianus, mind Antonius számára tarthatatlannak bizonyult. A politikailag fontos centurióik a Caesarionért történő harcot megtagadták, a parancsnokságuk alatt álló légióik követték a példájukat. A centurióik lázadása következtében a két megmaradt triumvir kibékült.
A második triumvirátus azért bomlott fel, mert Caesarion – Iulius Caesar és Kleopátra fia – komoly politikai veszélyt jelentett Octavianus (a későbbi Augustus császár) számára. Octavianusszal szemben -akit Caesar örökbe fogadott- a triumvir-társ Antonius Caesariont kiáltotta ki Caesar legitim örökösének. Antonius területeket akart Kleopátra részére átadni a Római Köztársaságból, amit a Szenátus erősen ellenzett. A Szenátus megfosztotta hatalmától a távol lévő Antoniust és háborút hirdetett Kleopátra ellen. A Szenátus harmada és mindkét konzul Antonius mellé állt. I.e. 31-ben polgárháború kezdődött, és Octavianus hadvezére, Agrippa elfoglalta az Antoniushoz hű görög kikötővárost, Actiumot. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata). Agrippa ismét a flotta parancsnoka lett, amikor a Kleopátra és Antonius elleni háború kitört. Octavianus actiumi győzelme nagyrészt ismét a hadvezér kiválóságának volt köszönhető. Nagyrabecsülése jeléül i. e. 28-ban Octavianus neki ígérte unokahúga kezét, és ugyanebben az évben együtt voltak consulok.
Miután katonái elhagyták, Antonius öngyilkosságot követett el, Kleopátra pedig a megadásról akart tárgyalni Octavianusszal, de megalázó feltételeket kapott, i. e. 30 ban ő is öngyilkos lett: a beszámolók szerint egy datolyáskosárba rejtett jáspiskígyóval maratta halálra magát. Az actiumi csata Antonius seregének felbomlásához, majd vereségéhez vezetett, és lehetővé tette a Római Birodalomnak Egyiptom bekebelezését. Az actiumi csata tekinthető a Római Köztársaság végének és a császárkor kezdetének. Egyiptom nem provincia lett, hanem Octavianus személyes birtoka, amelyet megbízottaival igazgatott. Az egyiptomi gabona nagy hatalmat adott a kezébe: Róma élelmezését.
Octavianust i. e. 29-ben hazatérve évről évre consullá választották, ő volt az első a senatorok névjegyzékében, a princeps senatus. I. e. 27-ben lemondott teljhatalmáról, és névlegesen bejelentette a köztársasági rend visszaállítását és a senatus az Augustus címet adományozta Octavianusnak, és a neve így Imperator Caesar Augustus divi filius, azaz az isten fia lett, ami tükrözte valódi hatalmát: megszületett a Római Birodalom, az ókori Róma leggazdagabb korszakja. Augustus uralkodása egy birodalmi kultuszt, valamint a birodalmi békével kapcsolatos korszakot, a Pax Romanát vagy Pax Augustát indította el. A római világ több mint két évszázadon át nagyrészt mentes volt a nagyszabású konfliktusoktól, annak ellenére, hogy a birodalom határain folyamatos birodalmi terjeszkedési háborúk folytak
I. e. 22-ben élelmiszerhiány volt Rómában, ami pánikot keltett, miközben sok városi plebs azt követelte, hogy Augustus vegye át a hatalmat mint diktátor, hogy személyesen felügyelje a válságot. A szenátus előtti színpadias visszautasítás után Augustus végül elfogadta a Róma gabonakészletének biztosítását a "proconsuli imperiuma erejével", és azonnal véget vetett a válságnak. Csak i. u. 8-ban vezetett egy hasonló élelmiszerválság odáig, hogy Augustus létrehozza a praefectus annonae-t, egy állandó prefektust, aki Róma élelmiszerellátásának beszerzéséért volt felelős.
AZ ELSŐ CSÁSZÁR: AUGUSTUS
Augustus császár hatalma a szenátus és a nép által rá ruházott sok különböző hivatali hatáskörökből, másodsorban hatalmas magánvagyonából, harmadsorban pedig a légiók támogatásából származott. I. e. 20-ban nem sikerült elegendő szenátort rávennie az itáliai úthálózatok építésének és karbantartásának finanszírozására, de korábban közvetlen felelősséget vállalt az utakért, ezért magánvagyonából építette ki az úthálozatot. Hatalmas összegeket adományozott a közkincstár számára, amikor szükséges volt. Volt bevétele is, mert az Augustusnak -tízéves időszakra- átengedett provinciák a meghódított római világ nagy részét foglalták magukban, beleértve Hispánia és Gallia egészét, Szíriát, Kilikziát, Ciprust és Egyiptomot. A provinciák irányítása Octavianus számára biztosította a Római légiók többségének ellenőrzését is. Később a szenátus Augustus proconsuli imperiumát imperium proconsulare maiusszá, azaz a birodalom egész területén alkalmazandó proconsuli imperiummá növelte, amely nagyobb volt, mint a többi proconsul által birtokolt imperium és Augustusnak a birodalom összes többi proconsuljánál magasabb alkotmányos hatalmat adott. Augustus a veteránokat pazar adományokkal látta el, hogy megnyerje támogatásukat, ezzel biztosítva, hogy a proconsuli imperium maius státusát i. e. 13-ban megújítsák.
Octavianus, azaz Augustus császár hivatali idejét nagy léptékű építkezések kísérték: Róma neki köszönhetően a világ fővárosához méltó külsőre tett szert. Téglából építették az épületeket és márvánnyal borították. Vízvezetékeket építettek és újítottak fel, kitíszttatta és kibővíttette a Cloaca Maximát (ami nagy építkezés volt, már az etruszk időkben elkezdték építeni, Agrippa nevéhez fűződik). Fürdők, nyilvános kertek és díszes kapuk épültek. A különféle művészetek nyilvános kiállításait is támogatta. Augustus bővítette a birodalmat: Egyiptomot, Dalmáciát, Pannoniát, Noricumot és Raetiát annektálta, kiterjesztette afrikai birtokait, és befejezte Hispania meghódítását, de Germániában súlyos kudarcot szenvedett. A határokon túl a birodalmat kliensállamokból álló pufferrégióval biztosította, és diplomáciai úton békét kötött a Pártus Birodalommal.
Megreformálta a római adórendszert, kiépítette az úthálózatokat hivatalos futárrendszerrel, állandó hadsereget állított fel, létrehozta a pretoriánus gárdát, valamint hivatalos rendőrséget és tűzoltószolgálatot Róma számára, és uralkodása alatt a város nagy részét téglából, márványból újjáépítette. Róma polgárháborúi után Augustus létrehozta a Birodalom állandó hadseregét, amelynek a méretét 28 légióban, mintegy 170 000 katonában határozták meg. Ezt számos, egyenként 500 nem római polgár katonából álló segédhadsereg támogatta, amelyeket a nemrég meghódított területekről toboroztak. Augustus hivatalos futárrendszert létre hozott hivatalos futárrendszert, amely állomásokból állt. Az itáliai városok közötti gyors kommunikáció mellett az Itália-szerte végrehajtott útépítések lehetővé tették, hogy Róma seregei gyorsan vonulhassanak át az országon. 6-ban Augustus létrehozta az aerarium militare-t, 170 millió sesterciuszt adományozva az új katonai kincstárba, amely az aktív és nyugállományú katonák ellátásáról gondoskodott.
Augustus i.. u. 14-ben, 75 éves korában halt meg, Augustus olyan rendszert hozott létre, amely két évszázadon át fenntartotta a békét és a jólétet a római nyugaton és a görög keleten. Uralkodása megalapozta az egyetemes birodalom fogalmának alapjait a Bizánci Birodalomban és a Szent Római Birodalomban, egészen azok 1453-as, illetve 1806-os felbomlásáig. Sokan Augustust tartják Róma legnagyobb császárának; politikája minden bizonnyal meghosszabbította a birodalom élettartamát, és elindította a Pax Romanát vagy Pax Augusztát. A római szenátus azt kívánta, hogy a későbbi császárok "szerencsésebbek legyenek Augustusnál és jobbak Trajánusnál". Augustus intelligens, határozott és ravasz politikus volt, de nem volt olyan karizmatikus, mint Julius Caesar. Augustus végső öröksége a béke és jólét volt, amelyet a birodalom a következő két évszázadban az általa szervezett birodalomban élvezhetett.
Már Augustus császár idején, i.u 10 körül, is hasonlóan nagy volt a Birodalom (https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_Birodalom)
Augustus közbevételi reformjai nagy hatással voltak a Birodalom későbbi sikereire. Augustus a birodalom kibővült területén jóval nagyobb részt vont következetes, közvetlen római adóztatás alá, ahelyett, hogy változó, időszakos és némileg önkényes adókat követelt volna az egyes helyi tartományoktól, ahogyan azt Augustus elődei tették. Ez a reform jelentősen megnövelte Róma területszerzéseiből származó nettó bevételeit, stabilizálta azok áramlását, és rendezte a Róma és a provinciák közötti pénzügyi kapcsolatot, ahelyett, hogy minden egyes újabb önkényes adókivetés újabb ellenérzéseket váltott volna ki. Augustus uralkodása idején az adóztatás mértékét népszámlálással határozták meg, az egyes tartományokra meghatározott kvótákkal. Róma és Itália polgárai közvetett adókat fizettek, míg a provinciáktól közvetlen adókat szedtek be. A közvetett adók közé tartozott a rabszolgák árára kivetett 4%-os adó, az árverésen eladott árukra kivetett 1%-os adó, valamint a 100 000 szeszterciát meghaladó értékű birtokok öröklésére kivetett 5%-os adó, amelyet nem a legközelebbi hozzátartozók fizettek.
Augustus egyik legmaradandóbb intézménye a praetoriánus gárda létrehozása volt i. e. 27-ben, amely eredetileg személyes testőrség volt a csatatéren, de császári őrséggé, és fontos politikai erővé fejlődött Rómában. Hatalmukban állt megfélemlíteni a szenátust, új császárokat beiktatni, és eltávolítani azokat, akiket nem kedveltek. I. Konstantin volt az, aki a 4. század elején feloszlatta őket, és lerombolta kaszárnyájukat egy kisebb háborúban.
**
ACTIUMI CSATA
A szembenálló csapatok elhelyezkedése (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata és https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Actium):
Az actiumi csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Actiumi_csata)
Antonius serege az actiumi földnyelv csücskén táborozott le, amelytől keletre egy szoroson túl hullámzott az Actiumi-öböl (ahol a tengeri ütközet zajlott), azon túl pedig az Ambrakiai-öböl. A szárazföldön csatatornyok, az öböl oldaláról pedig hadihajók sora védte a tábort.
Octavianus serege az öböl északi, átellenes oldalán ütött tábort. A két sereg hónapokig nézett farkasszemet egymással, miközben csak kisebb csatározások folytak. Ezek közül az összecsapások közül egy bizonyult jelentősnek: a táboroktól délre Agrippa elvágta Antonius seregének szárazföldi utánpótlási vonalait.
A két flotta i. e. 31. szeptember 2-án találkozott az Actiumi-öböl vizein kívül. Antonius, aki kiváló hadvezér volt, de a tengeri csaták vezetésében nem volt gyakorlata, 220 hadihajót vezetett a szoroson keresztül a nyílt vizekre. Itt állta el az útját Octavianus flottája, amelyet Agrippa vezetett. Közben Antonius táborában feszültség támadt a hadvezérek és Kleopátra között. Az előbbiek szívesen hazaküldték volna a királynőt, akinek jelenléte fűtötte ellenfeleik haragját, távolléte esetén viszont Antonius hívei szerint lehetőség lett volna Octavianus párthívei közül sokak megnyerésére. Kleopátra azonban attól tartott, ha elmegy, gyengül befolyása Antonius felett. A hadvezérek tanácsai ellenére – akik jobban otthon érezték magukat a szárazföldi hadviselésben – arra vette rá Antoniust, hogy a döntő csatát a vízen vívják meg.
A szembenálló flották
Antonius hajói nagy négysorevezős gályák (quinquereme) voltak, amelyeknek az orrát bronzlemezekkel páncélozták. Antonius szerencsétlenségére azonban a hajók közül soknak a legénységét megtizedelte egy maláriajárvány, amely lecsapott rájuk, miközben Agrippa flottájának érkezésére vártak. Sok evezős meghalt, mielőtt a csata még elkezdődött volna, ezért a hatalmas hajók pont azt nem tudták végrehajtani, amire a legjobbak voltak: az ellenséges hajók gyors lerohanását és elsüllyesztését az ütközéssel. Antonius erőinek morálja sem volt a legerősebb, miután az utánpótlási vonalaikat az ellenséges csapatok elvágták. Antonius felgyújtatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni, a többit pedig egy csoportba rendezte.
Antonius hajói nagy négysorevezős gályák (quinquereme) voltak, amelyeknek az orrát bronzlemezekkel páncélozták. Antonius szerencsétlenségére azonban a hajók közül soknak a legénységét megtizedelte egy maláriajárvány, amely lecsapott rájuk, miközben Agrippa flottájának érkezésére vártak. Sok evezős meghalt, mielőtt a csata még elkezdődött volna, ezért a hatalmas hajók pont azt nem tudták végrehajtani, amire a legjobbak voltak: az ellenséges hajók gyors lerohanását és elsüllyesztését az ütközéssel. Antonius erőinek morálja sem volt a legerősebb, miután az utánpótlási vonalaikat az ellenséges csapatok elvágták. Antonius felgyújtatta azokat hajókat, amelyeket nem tudott személyzettel ellátni, a többit pedig egy csoportba rendezte.
Octavianus flottája jobbára kisebb hajókból, liburnákból állt, amelyeket Antoniusénál jobban képzett, pihentebb és teljes személyzettel láttak el. A könnyű hajók könnyebben manővereztek, mint a nagy négysorevezősök, emellett a közelharchoz elegendő emberrel és fegyverzettel voltak felszerelve. Mindezek előnyös tulajdonságoknak bizonyultak az ókori tengeri csatában, amelyben az egyes hajók számára az volt a cél, hogy ütközve lerohanják az ellenséges hajót, illetve nyilakkal és katapultokból kilőtt kőgolyókkal (amelyek ereje elegendő volt akár az eltalált ember lefejezésére is) pusztítsák el legénységét.
A küzdelem: Még a csata kezdete előtt Marcus Antonius egy hadvezére, Delius átpártolt Octavianushoz és magával vitte Antonius haditervét is. Antonius abban bízott, hogy legnagyobb hajóival visszaszoríthatja Agrippa északi szárnyát, Octavianus flottája azonban elkerülte az összecsapást. Röviddel dél után Antoniusnak szét kellett nyitnia csatavonalát, elhagyva a part nyújtotta védelmet és így megütközni.
Látva, hogy Antonius rosszul áll, Kleopátra flottája visszavonult a nyílt tenger felé, anélkül, hogy felvette volna a harcot. Antonius zászlajával egy kisebb hajóra húzódott és néhány másik hajó védelme alatt az ellenség vonalát áttörve sikerült elmenekülnie, hátrahagyott hajóit azonban Agrippa elfogta, vagy elsüllyesztette.
Következményei
A csata politikai következményei mélyrehatóak voltak. Kezdetben Antonius számára kedvező volt, hogy hadereje nem volt kisebb a római Szenátus támogatta Octavianusénál, ami komoly kihívónak mutatta, ráadásul Antonius nagyhírű hadvezér volt. A csata elvesztése azonban olyan mértékben kiábrándító volt követői számára, hogy katonái tömegesen hagyták el, anélkül, hogy harcba szálltak volna: a sötétség leple alatt a szárazföldi seregből 19 gyalogsági légió és 12 000 lovas dezertált és így már Antoniusnak nem maradt ereje ahhoz, hogy a győzelem reményében ellenálljon. Bár Kr. e. 30. július 31-én Alexandriánál Antonius még aratott egy győzelmet, ereje lassan elfogyott.
A csata politikai következményei mélyrehatóak voltak. Kezdetben Antonius számára kedvező volt, hogy hadereje nem volt kisebb a római Szenátus támogatta Octavianusénál, ami komoly kihívónak mutatta, ráadásul Antonius nagyhírű hadvezér volt. A csata elvesztése azonban olyan mértékben kiábrándító volt követői számára, hogy katonái tömegesen hagyták el, anélkül, hogy harcba szálltak volna: a sötétség leple alatt a szárazföldi seregből 19 gyalogsági légió és 12 000 lovas dezertált és így már Antoniusnak nem maradt ereje ahhoz, hogy a győzelem reményében ellenálljon. Bár Kr. e. 30. július 31-én Alexandriánál Antonius még aratott egy győzelmet, ereje lassan elfogyott.
A quinquereme olyan hadihajó volt, amelyen ötfős csoportokba rendezett evezősök eveztek, két (vagy inkább három) evezősoros, amelyek egymás fölött helyezkedtek el, a felső kettőt egy-egy emberpár, az alsót egy-egy ember húzta. Eredete bizonytalan, de először i. e. 325/4-ben jelenik meg athéni haditengerészeti listákon és az i. e. 4. század végére már a legtöbb hellenisztikus állam haditengerészetében megtalálható volt. Nagyobb és nehezebb volt, mint a trireme, így több tengerészgyalogosnak, katapultnak és a római deszkahídnak (latin corvus) is helyet kínált. A rómaiak a pun háborúkban a fő hadihajójuknak fogadták el, flottájukat a zsákmányolt karthágói hajókról mintázták. Az Actium-i csata után kisebb hajók, a liburnák váltották fel. (https://oxfordre.com/classics/display/10.1093/acrefore/9780
Quinquereme hadihajó kossal (https://www.stronghold-nation.com/history/ref/quinquereme)
Quinquereme hadihajó kossal, döfőorral (https://hu.pinterest.com/pin/430867889334179266/)