HAJÓK TÖRTÉNETE: ÓKORI FÖLDKÖZI-TENGERI KALÓZOK 
 
(2021 augusztus)
 
 
 
 
 
 
 
ABSTRACT
A kalózkodás történelmi hátterét vizsgáltuk az ókori Földközi-tenger térségében, nem kalóztörténeket vagy kalandos kincsek történeteit ismertettük, hanem az akháj Tengeri népek (i.e. 13-11.századokban), a föníciaiak, dórok, etruszkok, hellének, illírek, és a kilíkiaiak kalózkodásait. Az ókorban a kalózkodás szokásjog volt (hosszú időn keresztül kialakult és használt gyakorlat, amelyet meggyőződés alapján a birodalmak, királyságok, városállamok hasonlóan folytattak): az erősebb joga. azaz rablás volt. / HAJÓK TÖRTÉNETE: ÓKORI FÖLDKÖZI-TENGERI KALÓZOK We have examined the historical background of piracy in the ancient Mediterranean, not pirate stories or tales of adventurous treasure, but the pirating activities of the Achaean Sea Peoples (13th-11th centuries BC), Phoenicians, Dorians, Etruscans, Hellenes, Illyrians, and Cilicians. In antiquity, piracy was a customary law (a practice developed and used over a long period of time, and practised by empires, kingdoms and city-states alike, based on conviction): it was the law of the strongest, i.e. robbery. 
 
 
BEVETETÉS

Az ókorban a kalózkodás szokásjog volt (azaz hosszú időn keresztül kialakult és használt gyakorlat,, amelyet meggyőződés alapján a birodalmak, királyságok, városállamok hasonlóan folytattak): az erősebb joga. Nem volt biztonságos a közeledés sem szárazon, sem vízen, megfelelően erős kiséret kellett a sikeres célba éréshez. Az utazások során a polgárokat váltságdíj és rabszolgasorba taszítás veszélye fenyegette. Ez ellen először az Egyiptomiak, aztán a sumerek, elámiak katonai kísérettel biztosították a néha pár száz fős szamár-karavánokat, néhány hajós konvojokat: a kiséretet gyakran zsoldosok alkották, minden más idegen hajó legénysége kalóznak minősült a tengerhajózás kezdetén. ( "Nagy" hadseregek az ókorban: a "nagy" néhány ezer katonát jelentett, i.e. 3000 körül Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítésekor néhány tízezer embert jelentett, a sumereknél néhány százat, esetleg pár ezret, az akkádok 4000 fős hadsereggel az egész Eufrátesz mentét (kb. 1000 km) meghódították valamivel több mint egy évszázadra.) A kutatás módja az internetes keresés volt a Wikipedia oldalairól kiindulva, célja az ismeretterjesztés.

A kalózkodás olyan tengeri – ilyen az emberrablás is erőszakos és rabló tevékenység, amelyet haszonszerzés céljából és néhány hajóval, szervezetten követnek el. A definíció alapján a kikötővel rendelkező városállamok nagyobb flottáinak erőszakos cselekményeit tengeri csatáknak nevezzük, melyek ma kis méretben politikai (vallási) terrorcselekmények, nagy méretben geopolitikai háborúk, azaz nem kalóz támadások. A definíció elemzése meghaladja egy tanulmány kereteit, de speciális jellemzői: a tevékenység mérete, célja, módja és első sorban a helye, ami feltételez legalább egy kikötőt is, ellenkező esetben hajóeltérítésnek nevezzük (a szárazföldi kalózkodás neve rablótámadás, emberrablás). Az első ismert tengeri csata sumerek és az egyiptomiak között történt i.e. 3400 körül nádhajókkal (https://en.wikipedia.org/wiki/Gebel_el-Arak_Knife), amiről egy csontból faragott kés nyele tudósít. Egyik sokadik, de az első nevezetes tengeri csata, amelyet III. Ramszesz fáraó győztesen megvívott a krétai akhájok vezette Tengeri népekkel i.e. 1177-ben volt, sok történész szerint kalóztámadás volt Egyiptom ellen, de a definíció szerint tengeri ütközet volt a Nílus-deltában, és a Tengeri népek sem voltak kalózok, hanem akháj gyarmatosítók. A kor legnagyobb flottáját kiegészítették Egyiptom összes kisebb-nagyobb hajójával, és még így is csak jó stratégiával nyerte meg III. Ramszesz a csatát tengeren a Deltánál és szárazföldön Dzsáhinál (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csatahttps://hu.wikipedia.org/wiki/Dzs%C3%A1hi_csata).
 
A kikötőkben, a halászfalvakban történt a hajók építése, sólyákon, de a hajók tárolása nem a kikötőkben történt: homokos partokon partra futtaták a hajókat éjszakára, száradni, mert az illesztések folyamatosan engedtek, átáztak. A halászfalvak némelyike kereskedelmi kikötővé alakult rakodó helyekkel, később raktárokkal. A kereskedelmi kikötőket jól lehet jellemezni a tárolás módjával, azaz a szerint, hogy a hajózás eszközeit, a darabos árukat, az ömlesztett árukat együtt vagy elkülönítve tárolták-e. Ha tulajdonosonként és elkülönítve tárolták az ömlesztett árukat, akkor e korban már nagy kereskedelmi kikötőről beszélhetünk. kikötővel rendelkező városállamok nagy - 20 m, vagy nagyobb- kereskedelmi vitorlás hajókat építettek (később ezek védelmére hadihajókat, gályákat, i.e 1100-as évektől dőfőorral), melyekkel a partok mentén hajózva eljutottak távoli kikötőkbe is. Ha találkoztak egymással, akkor a hajók nagysága és a tengerészek száma döntött az találkozás kimenetéléről, a támadások rendszeresek voltak. A fáraók hajóit és "ajándékait" (ha a fáraó küldte vagy kapta) tiszteletben tartották, mert a fáraók erős hadsereget küldtek az elrabolt ajándékok visszaszerzésére, és még további rendszeres "ajándékot", azaz adót kértek. A kalózok kis és közepes méretű gyors evezős hajókkal támadták a vitorlásokat, az öblökben elrejtőzve a hajózási útvonalak mentén, a tengeri szorosokban. A támadások akkor váltak kalózkodássá, amikor már foglalkozás szerűen űzték a hajók megtámadását, az emberek elrablását váltságdíjért, eladását rabszolgának. Később a kikötőket támadták meg és fosztották ki, ezért a városok felköltöztek a hegytetőkre, csak a halászok maradtak a partokon. Sok kutató úgy véli, hogy a halászok egyben kalózok is voltak, ami így talán nem igaz. A városállamok, birodalmak alkalmazták a kalózokat zsoldosokként is: a viharos tengeren élő embereket tisztelet övezte már akkor is. 
 
Az ókori és a néhány száz éves, -továbbá a mai- kalóztevékenység is különbözött és különbözik a kor eszközeinek - a hajók és fegyverek- hatékonyságának függvényében is. A korai ókorban jellemző volt a nádhajók használata, majd a partok mentén közlekedő fahajók építése. Az elsők az i.e. 2600-as években Egyiptomban épültek, -majd Ugaritban és az Égei-tengeren- (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hadvisel%C3%A9s_az_%C3%B3kori_Egyiptomban). A fémfegyverek, az arzénbronz (ónbronzgyártás Eblában, Szíriában és az Eufrátesz mentén az i.e. 2400-as években) használata a sumereknél korábban, Egyiptomban később. A középkorban a puskapor és a lőfegyverek, hajóágyúk használata lett a jellemző az 1500-as évektől. Az ókori ostromgépek, a faltörő kosok, a nyíl-,  és tűz- és kővető gépek ártatlan eszközöknek tűnnek, pedig már Arkhimédész találmányai sem voltak egyszerű játékszerek az i.e. 200-as években (Arkhimédész ókori szicíliai görög természettudós, matematikus, mérnök, fizikus, csillagász, filozófus, https://hu.wikipedia.org/wiki/Arkhim%C3%A9d%C3%A9sz).
Kezdetben nádból készített halászhajókkal a parttól látó távolságban eveztek pándlikkal vagy állva, szigettől szigetig hajózva obszídiánért (vulkáni üveg, a tengeren pl.Milosz, https://en.wikipedia.org/wiki/Milos, görög szigetére kb 10 ezer éve).  Obszídiánért, sóért szárazföldön is több száz kilométert gyalogoltak. Navigáció: nappal hajóztak, éjszakára kihúzták a hajókat a partra száradni, a nagyobb vitorlásokat és gályákat is. Majd az ugaririak hajóznak nyílt vízen (Ciprusra, Krétára, Egyiptpmba) a csillagok állása szerint i.e. 1700 körül és a föníciaiak i.e. 1100 körül egészen Cádízig. A kikötőkben a hajók építése történt. Szárazföldön katonasággal védett nagy szamárkaravánokkal szállították a fémeket, ónt és ezüstöt, rezet, értékes köveket, fát, sót, gyapjút sok száz kilométerre pl. az óasszír  kereskedelmi úton i.e. 1800 körül. (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93assz%C3%ADr_kereskedelem).
Az ókori kalózok a bronzkorból és a korai vaskorból nem hagytak ránk régészeti feljegyzéseket, képeket a hajóikról. A Görögországban, Egyiptomban és Levanteban talált vitorláshajók modelljei és képei azt mutatják, hogy i. e. 3000 körül nádhajókkal közlekedtek a Nílus-deltából Bybloszba cédrusfáért és Kréta szigetére, az egyiptomiak kb. a 2600-as évektől fahajókkal a partok mentén a Földközi-tengeren és a Vörös-tengeren. Obszídiánért jártak nádhajókkal meglepően nagy távolságokra, az obszíbián eredetét, bányáját azonosítani lehet az összetétele alapján (1). És természetesen halásztak, mert halászni könnyebb, mint vadászni, és néha kalózkodtak, mert jól jövedelmezett, később kereskedtek, eladták a rabolt dolgokat. A kikötői városállamok akkor kezdetek el védekezni a kalózkodás ellen, amikor kialakult a "megélhetési kalózkodás" (kb. i.e. 1500 körül), a kikötőket is megtámadták: ezért ikervárosok-kikötők épültek, hegyi város, ami gyakran akropolisz volt, és egy tengeri halászkikötő, mint például Róma és Ostia (egyben sólepárló telep), Athén és Pireusz, Ugari város és Ugarit kikötő Szíriában. Korábban Bybloszt egyiptomi helyőrség védte, kikötője nem nevezetes, pedig fontos erődítmény lehetett. A hükszoszok kikötői É-n Ugarit, Szíriában, D-re Szimirra és Arvad, Büblosz (ez az ókori története folyamán egyiptomi fennhatóságú volt, amíg meg nem jelentek a hettiták és az akhájok) voltak, a Nílus-deltában Avarisz volt a fővárosuk. Beveszik és felégetik a városokat az akháj Tengeri népek i.e. 1200 körül, után. Bübloszban tették hajókra az egyiptomiak a cédrusrönköket már kb. i.e. 3000-től, itt a telepeknek, favágóknak vannak tárgyi emlékei, Büblosz közelében korábbi sumer enklávék nyomait is megtalálták. Tengeren kb. 500-600 km-re van Byblosz a Deltától. I.e. 2000-től az egyiptomiaknak vannak nyomaik É-n, Ugaritban is (szobrok, ékszerek, sztélék).

Lukka Ugarit Hazzi hegy 2

 Az ugaritiak a Hazzi hegyről figyelték az érkező  hajókat, -itt volt a Baál vallás eredete-, a hegy Ugarit és Alalakh között fekszik, A cédrus erdő Amanusz hegységben, Alalakhtól É-ra és Ugarittól D-re a Libanon-hegységben volt. A Boszporusznál Viluszában volt i.e. 1237 körül a Trójai csata (https://hu.wikipedia.org/wiki/Vilusza) (4)

A tengeri hadihajókat a kikötői városállamok rendszeresen bevetették az ellenfél kalózkodásának megfékezésére, az egyiptomi fáraók zsoldos kalózokat béreltek saját céljaikra, le is telepítették a zsoldosokat, és a korai hellenisztikus korszakra már széles körben alkalmazták őket törvényen kívüli erőként:  "nem igazán tesznek különbséget kalóz és zsoldos között."  A két szakma közelsége ellenére nem voltak a "bűnöző" fogalom szinonímái. A kalóz eredeti görög szó, csak i. e. 140-ben került be a nyelvekbe.  A "kalóz" szó leggyakrabban egyszerűen a "másságot" jelentette: kívülállót, de nem feltétlenül törvényszegőt. A "kalózkodás" szó gyökerei az ógörög  "kísérlet", rablási kísérlet kifejezésig nyúlnak vissza, ami a peiratēs, azaz "rabló", és ebből lett a latin pirata, ahonnan a modern angol kalóz szót kapjuk.
 

AKHÁJOK, A TENGERI NÉPEK BRONZ- ÉS VASFEGYVEREKKEL (https://www.worldhistory.org/Sea_Peoples/)

A Tengeri népekről szóló legkorábbi írásos beszámolók Egyiptomból származnak, az i.e. 1300-as évekből. Az akháj többségű Tengeri népeket kalózoknak tekinti az irodalom, pedig nem voltak kalózok a szó mai értelmében: terjeszkedtek, túlnépesedés miatti népvándorlás volt kb i.e. 1500-tól: először a görög szigeteket és Krétát foglalták el az akhájok, pontosabban vissza, mert előtte a minószi népek létesítettek telepeket a szigeteken, és Krétáról tovább vándoroltak mint tapasztalt hajósok. "Az i.e. 1360 és 1332 között az egyiptomi agyagtáblákra írt főleg diplomáciai levelek számos témát érintenek, köztük a kalózkodást is. Az egyik első felirat III. Amenhotep fáraó (i. e. 1390-1353) uralkodásának idejéből, amely leírja, hogy a Nílus deltájában védelmet kellett kiépíteni a tengeri fosztogatók ellen. Ezek a fosztogatók az akhájok vezette Tengeri Népek (I. Tengeri Koalíció, i.e. 1207) előörsei voltak, végig dúlták a partot D-Anatóliában és Szíriát, Ugaritot i.e. 1180-ban felégették, nem épűlt újjá. Szíriától D-re aztán le is telepedtek, az amorita Amurru államot elfoglalták. Arvad, Szimirra  kikötőket először felgyújtották, aztán akháj kikötők lettek."

Az akháj vezetésű Tengeri Népek, és közöttük a sok akháj törzs ógörög vagy föníciai nevei nem maradtak ránk, csak az egyiptomi, hettita feljegyzések, így a törzsneveket nem tudjuk pontosan azonosítani. Megtámadták Egyiptomot is, de i.e. 1177-ben vesztettek, egy részüket ekkor III. Ramszesz letelepítette Palesztínában, ők a bíbliai filiszteusok, akik krétai eredetű akháj törzshöz tartoztak. Alashiya (a mai Ciprus) királya és az egyiptomi fáraó közötti levelezésből kiderül, hogy a lukkai (a mai Törökország területén) kalózok is komoly fenyegetést jelentettek. Miután a király határozottan tagadta, hogy Alashiya népe szövetkezett volna a kalózokkal, aztán azt állítja, hogy ellen intézkedéseket vezetett be, és kijelenti, hogy megbüntetné minden olyan alattvalóját, aki kalózkodásba keveredett, tartott Egyiptomtól.

I.e. 1300-as években a száraz, hideg és száraz időjárás a Peloponnészoszon, ami Anatóliában, a Hettita Birodalomban is gabonahiányt okozott. Az akhájok terjeszkedtek É-n a Fekete-tenger felé is, ami nem volt békés folyamat, sokat csatáztak, ezek egyike volt a Trója-i háború is i.e. 1237 körül. Az akháj törzsek  terjeszkedése a D-Anatóliai parti, részben gabonatermelő területek felé, Ciprus, később Szíria, Egyiptom felé is történt D-Keleten. Az akhájok a líbiaiakkal szövetkeztek és megtámadták Egyiptomot. (Tengeri népek I. Koalíciója i.e. 1207-ben, a zsidó törzsek kb. ekkor indulnak el a Deltából.). D-Anatóliában a Ciprus-i akhájok a hettitákkal vívták az első tengeri csatát a Földközi-tengeren és tovább hódítottak a K-i medencében, felégetik Ugarit várost (az Ugarit-i kikötő elfoglalása után i.e. 1180 körül), majd  újra megtámadták Egyiptomot a Nílus-Delta-i csatában. (Tengeri népek II. Koalíciója i.e. 1180 körül, a Nílus-Deltai csata i.e. 1175-ben volt, az évszámokban van bizonytalanság, a zsidó törzsek kb. ekkor érkeznek meg a Nébó hegy környékére, Mózest a hagyomány szerint e hegyen temették el.) A Nílus-Delta-i csatában a győztes egyiptomiak rászorították a kisebb hajókkal rendelkező Tengeri-népeket a partra, ahonnan nyilakkal lőtték őket. A keskeny hajókat az egyiptomiak az döfőorros, ékorros hajóikkal felborították, felgyújtották. Közelharcban -a részben vasfegyverekkel harcoló- Tengeri népek előnyben lettek volna.

tengeri migráció

"Tengeri népek" támadásai  (4)

Akháj hajómodell (az i.e. 1175-s Nílus-deltai csata faliképének alapján, https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata):

Sea peoples vessel from Mendinet Habu

"Tengeri" népek, az akhájok, azaz danunák építette jellegzetes függőleges tőkékkel szerelt hajók, a bal oldalon látható gerenda hosszabbítás nem döfőorr, a partra futtatást szolgálta, a talpgerenda (false keel) meghosszabbítása  (4)

A korban -az élelem, víz utánpótlás miatt is-, minden éjszakára ki kellett kötniük egy olyan homokos partszakaszon, ahol partra húzták és szárították a folytonosan szivárgó hajókat. Általában két taktika volt az ellenséges hajókkal szemben: az arcvonal széthúzása (majd az ellenség mögé kerülése után a csáklyázás következett) vagy a nagyobb hajó letördelte az ellenség evezőit. A következő érkező hajók -a hajóorron lévő ékkel, a döfőorral- meglékelték a már mozgásképtelen hajót. Ez ellen úgy lehetett védekezni, hogy sündisznó állásban  álltak fel.

hadihajó i.e.1200

 Egyiptomi döfőorros hadihajó i.e. 1175 -ből (5)

 

A döfőorr vagy ékorr (rostrumlat, raman) először a Nílus-deltai csatában látható i.e. 1175-ből III. Ramszesz faliképén. A döfőorr előtt a tengeri csaták vagy a kikötők megtámadását jelentették, amihez meg kellett találni a kikötőt, ahol sűrű nyílzápor várta a hívatlan hajókat, vagy a tengeren keresték az ellenfelet, majd egymást kerülgették az evezős hajók (3), hogy le tudják tördelni egymás evezőit. A mozgásképtelen fahajóknak már sok esélye nem volt, de sérülés esetén nem süllyedtek el, a ballaszt hiánya miatt. Sokkal később a rómaiak - akik a tengeri csatákban eleinte igen gyengék voltak-, úgy alakították szárazföldivé a csatákat, hogy az íjászoknak kis bástyákat és ejthető csapóhidakat (corvuslat) építettek a katonáknak. A csapóhíd végén alul egy nagy tüske volt, ami a hidat az ellenséges hajóra ejtve összeerősítette a két hajót és a hídon megrohamozták az ellenséget. Az első ékorr méretes - mintegy 0.5 m2 keresztmetszetű- gerenda volt, amivel vagy csak felborították az ellenséges evezős hajót, vagy be is szakították az oldalát, ha gyenge volt a kormányosa. Az ékorr ellen a fedélzet magasságában erős, ívelt gerendákkal vették körbe a hajó a hajót. 

Két neves kikötő -nem is eredménytelen- ostromának leírása fennmaradt, az első Homérosz Trójája (i.e. 1237), a másik Ugarit, i.e. 1180 körül, az utóbbit utolsó királyának levele alapján ismerjük. (Avarisz kikötőjét a a Nílus-Deltában az amorita hükszoszok foglalják el i.e. 1700 körül, Majd akkor már erőddel rendelkező várost I. Jahmesz fáraó foglalta el három éves csatában, aminek részletes leírása nem ismert (1, 128,129.o.))

A TRÓJAI CSATA ÉS A TENGERI NÉPEK HAJÓÉPÍTÉSE 

I.e. 1200 körüli karvelpalánkos (nem voltak átfedésben a palánkok, az éleiken erősítették össze) Égei-tengeri hajóépítés: az oldalpalánkokból csapokkal építették fel a kagyló alakú hajótestet, vékony kötelekkel rögzítették, "varrták" össze a palánkokat  és a kereszttartókat, ezt nevezik karvelpalánkos "varrott", csapos hajóépítésnek: A hossztartók sokszor a hajó külső oldalaira kerültek, a kereszttartók belülre. A hajókat előre kiásott parti sólyákon, rámpákon építették, fatámaszokra, bakokra, melyekről a tengerre lehetett csúsztatni, vontatni a megépített hajót. (Egyiptomban Imhotep, Dzsószer fáraó hajóépítő műhelyének vezetője, vezírje sorozatban gyártotta az 1.04 méter hosszú, rövid palánkos hajókat i.e. 2650 körül Memphiszben. Az egyiptomi rövid palánkos hajók fedélzetének szilárdságát egy jellegzetes, hosszanti merevítő kötél biztosította, de a rövid- és hosszú palánkos hajók belső szerkezete hasonló. A hosszú, fenékpalánkos, általában temetési hajókat, -pl. a Hufu Napbárkáját, a legismertebb temetési hajót- libanoni cédrusból építették és bybloszi hajónak is nevezték Egyiptomban.)

Homérosz szerint nyílt, homokos partszakaszon történt a partraszállás Trójánál (a hettiták Wilusának nevezték: aiol-trák,dardán határterület volt, https://en.wikipedia.org/wiki/Trojan_War), az evezős-vitorlás hajókat partra húzták. A korban a sólyákkal épült műhelyeket nevezték kikötőknek, a ki- és berakodó rakpartok neve kárum volt, ahol raktárak is voltak. A tengeri fahajók egy evezősorosok, a legtöbbnek 15 m körüli hosszúsága lehetett, két kormányevezővel, a hajók szélessége 4:1 és 3:1 arány körüli volt és legalább 2 x 12 evezős hajók voltak. "Gömbölyű" hajóknak nevezték a nagy szállító hajókat, ezek is négyszögletes vitorlával épültek. A hajótest hamar kiszélesedett, a lapos fenekű hajó testre utólag erősítettek fel egy védő külső gerendát, a hamis keelt. Az árbocon két ejtőkötélen egyetlen, fekvő alakú, négyszögletes vitorla volt. Homérosz szerint a görögöknek érdekükben állt kilenc év után (vetettek-arattak) gyorsan befejezni a háborút, mert a hajóépítmények „varratai” már kezdtek rossz állapotba kerülni.  A későbbi írók és fordítók azt gondolták, hogy a varratok a vitorlákra vonatkoznak, a karvelpalánkokat erősítették össze vékony kötelekkel.

Az Odüsszeia későbbi, közel kétszer nagyobb hajói kb. negyven evezősekA Trója-i csata hajói íves tatjukról, keskeny fedélzetükről (ebből alakul ki majd a 2x25 evezős, konkáv orrú, rostrumos -döfőorros-, híres és gyors gálya) felismerhető hajók, egy modell képe:

)

reasonable reconstruction of the Achaean 120BC

A Tengeri Népek között vezető szerepet játszó akhájok hajóinak modellje, és az i.e. 1237 körüli trójai csata nagy hajóinak modellje, fenékgerendás, talpgerendás (false keeles) hajó (4)

A flották navigálásról: látótávolságban a part mentén hajóztak, használták a mélységmérést.  Az akháj hajók jellegzetes orrdísze madárfej volt. A korban a flották önellátók, a szárazföldi hadsereg utánpótlása bonyolult volt  - pl. az egyiptomi logisztikát ismerjük a Kadesh-i csata esetén, ahol előre szállították a vizet és elásták-: a trójai akhájok kilenc évig szántottak, vetettek, arattak. 

Vannak utalások arra, hogy miután haza tértek az akháj hajók, mindjárt tovább is indultak K-re, Ciprus felé (vagy Ny-ra, van aki szerint ez az etruszkok eredete). A történelemben sokszor előfordult, hogy egy hosszú csata után a hadviselt katonák nem széledtek szét, nem  tudtak beilleszkedni: folytatták a megszokott életmódot, pl. a nomád habiruk Amurrúban, akik részben korábbi amorita hükszoszok, majd zsoldosok, később útonállók voltak. 

A denyenek-akhájok a tengerekre 1:4 szélesség:hosszúság arányú, tehát nem "kerek" szállítóhajókat, kormányevezős, evezős-gálya féle vitorlásokat építettek, egy méter alatti merüléssel, hamis keel-el, kb. 12-15 méter hosszú hajókat. A kalózoknak kis és gyors hajóik voltak a történelem folyamán mindig.  2x8 esetleg 2x12 evezős hajót építettek. A csatakép alapján négyszögletes vitorlával, megemelt oldalakkal védték az evezősöket a nyilaktól. A kötélzet és a felkötött (reffelt) vitorlák és köteleik alapján: egy vitorla rudas, tehát keeles hajókat (másként jelentős lenne az oldalra sodródás) építettek, árbockosarakkal. A meredek egyenes orr és fartőkék is ezt mutatják. A korban csak (átfedés nélküli) karvel palánkos, kormányevezős, "varrott", csapos hajókat építettek (Homérosznál is).       

denyen szerkezet

                            "Tengeri" népek, a denyenek, azaz danunák építette fenékgerendás (nem hajógerinc!) hajók vélt szerkezete (4)

A hettita agyagtáblák szerint a hettiták ugariti bérelt hajókkal három tengeri csatában elfoglalják Ciprus szigetét i.e. 1220 körül az akhájoktól, a kutatók néha ezt tekintik az első tengeri csatának. Ciprus el- vagy visszafoglalásának a hátterében az akháj terjeszkedés (i.e. 1450 körül foglalják el Krétát), kivándorlás, gyarmatosítás fedezhető fel, ami a Tengeri népek vándorlásának legfontosabb részfolyamata. Ciprus környékén az akhájokat bizonyíthatóan danunáknak, denyeneknek nevezik. Megtalálták a -nem is kicsi- kikötőjüket a Dana szigeten, D-Anatóliában, Kilíkiában. Az utolsó neves csata a Nílus-Delta-i csata, i.e. 1175-ben, III. Ramszesz fáraó vívta meg győztesen a Tengeri népekkel szemben. A trójai háború (i.e. 1237 körül) hajóépítéséről (és az i.e. 1175-ős Nílus-Delta-i csata hajóiról, azaz III. Ramszesz hajóiról) viszonylag sokat lehet tudni.

Medinet Habu Ramses III

Falikép III. Ramszesz Nílus-deltai csatájáról (Wikipedia)

Az egyik ok, ami kiváltotta ki a Tengeri népek elindulását, az  az akhájok túlnépesedése. É- i irányban a trák-dardán Tróját támadják i.e 1200 körül, D-n Krétát, Ciprust, D-Anatólát.  Az i. e. 12. században akháj bevándorlók özönlöttek Ny-ról és Anatólia északi részéből a Földközi-tenger partvidékére Lukkába és itt a mai Antalya várostól keletre letelepedtek, amely ezután Pamphülia ("a törzsek földje") néven vált ismertté. (Négy nagy város is kialakult a régióban: Perga, Sillyon, Aszpendosz és Side.). Kilíkia (Kizzuvatna néven a hettitáknál)  Adana (hettita nyelven Adanija, az asszír Kúe) központú királyság volt i.e. 1335-től, a Hettita Birodalom összeomlásáig, i.e. 1191–1189 -ig. Ugyan itt Danuna (akkádul KURDa-nu-na, föníciai nyelven Dnn-im, egyiptomi nyelven Dnwn, a hettitáknál Adanijas) ókori állam. A szárazföld felé két szoroson keresztül megközelíthető a gabonatermesztésre alkalmas értékes terület, ország: Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a nevezetes Keleti Kapu (ma 1000 m körül) jelentette a közlekedést Tarsos-tól (Tarsustól) északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Tarsos, a Seyhan folyónál feküdt, ami gyakran változtatta a medrét, Ura a kikötője. A hettiták ide szállíttattak gabonát Egyiptomból az ugaritiakkal. (I.e. 1209-ben Merneptah fáraó Egyiptomból (2, 167.o.) ugariti hajókkal Ura városba, II. Ramszesz idején 450 tonna gabonát szállíttattak.)

A Tengeri Népek támadásai jelentik az első nagy nemzetközi tengeri háborút, az alábbi térképeken követhetőek:

Invasions destructions and possible population movements during the Bronze Age Collapse ca. 1200 BC

Megindultak az akhájok É-ra  is, a gabonaszállítással, vámmal kapcsolatos viták a Trója-i háborúhoz vezettek, i.e. 1237 körül  a Márvány-tengernél. Az akhájok (denyenek, danunák) a keleti Mediterráneum partjain megtámadták, gyarmatosították Lukkát, Kilíkiát és Ciprust is. Ciprus ekkortól az akhájok szigete hét kis királysággal, amit a rézérc olvasztása miatt látogatták krétaiak is, a denyenek Kilíkiából, ugaritiak már hosszú ideje olvasztottak rezet Cipruson, alalakhiak, egyiptomiak is.

Az akhájok lerohanták Hattit, Kizzuwatnát, Karkemist (Eufrátesznél), Arzawát (Anatólia) és  Alasiját (Ciprust), városaikat lerombolva, felégetve. Ugarit még az utolsó pillanatban bérelt hajóival egyiptomi (II. Ramszesz uralkodásának végén) gabonát szállított a hettitáknak, a kilíkiai Ura városába. Egy akháj szíriai, ugariti kikötő Ciprustól K-re volt, az i.e. 1700-as évektől ismert: a Dana szigeti danuna kikötő Ciprustól É-ra, D-Anatóliában  található. A hettiták Ciprus megtámadásához  bérlik az ugariti flottát, el is foglalják Ciprust, ezek voltak az első tengeri csaták, a Ciprusi- tengeri háborúk. A Tengeri népek, az akhájok, denyenek támadtak: Hatti és Ugarit -ez bosszú hadjárat lehetett- lerohanása után Amurrút, Egyiptomot támadják egy újabb  hullámban, (II. Koalíció). I.e. 1175-ben a Nílus-deltai csatában III. Ramszesz megállítja az inváziót. (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata).

 

FÖNÍCIAIAK, ETRUSZKOK, DÓROK

A Tengeri Népek támadásai lezáró Nílus-deltai csata (i.e. 1175) utáni korszakban a letelepedett akhájok területein új népek, a dórok és a föníciaiak jelentek meg, alapítanak városállamokat. "A föníciaiak város alapítása templom-építéssel kezdődött , "Melkartnak építettek templomot, és körbe építték lakóházakkal. Melkart (héber מלכקרת) a föníciaiak egyik istensége. Neve, Milk-qart azt jelenti „a város királya”, a népek védelmezője és irányítója. Föníciában legnagyobb kultusza Türoszban volt, ahol az egész város egy ősi Melkart-templom köré szerveződött. Itt Asera, Byblosz úrnőjének fiaként tisztelték. Karthagóban a Melkart-templom a fellegvár legmagasabb pontján állt. Mind Melkart, mind Asera ugariti közvetítéssel jutott Föníciába. A név néha keveredik az ugariti Baál nevével, mivel „a város királya” helyett néha „a város ura” (Milk-Baˁal) szerepel a feliratokban. Egyes esetekben kifejezetten Baált tisztelik Melkart néven, vagy Melkart a közvetítő Baál és a földi világ között. Melkartnak napisteni szerepköre is volt, éppúgy december 25-én ünnepelték újjászületését, mint a többi szoláris jellegű keleti isten, például Mithrász esetén. A föníciai gyarmatvárosok alapításaival Melkart kultusza elterjedt a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A föníciai punok településein sok Melkart-templom ismeretes Tyrétől, Karthagótól Gadeiráig. A görög korban e helyi Melkart kultuszok nagy része Héraklész kultuszával azonosult. A gadeirai Melkart-templom nyolc könyök (körülbelül 4 méter) magasságú ércoszlopait Héraklész oszlopaival is azonosítják, de volt egy neves Héraklész templom Szicíliában is. Türoszban teljes mértékben összeolvadt a két kultusz." A föníciaiak a korban relatíve nagyon sok fémet használtak, ezért és a sókereskedelem miatt fejlődött ki a a távolsági, tengeri kereskedelmük. Az irodalomban aranyról írnak, de a föníciaiak korában fontosabb volt az ezüst és a bronz készítéséhez szükséges ónérc (kassziterit). Ha több évig távol voltak, akkor tavasszal-nyáron vetettek-arattak, mint a Tróját támadó akhájok. A föníciaiak voltak az elsők, akik nem csak áprilistól októberig hajóztak a tengeren. 

Fontosabb föníciai városok: Tartús-Arwad (Tartust a föníciaiak alapították az ókori forrásokban Árpád, Arphad, Aradosz, ma Arvád nevű szigetükkel szemben, a kolónia klasszikus neve Antaradosz, a görög Anti-Aradosz, Arváddal szemközti szóból), Byblosz, Tyre, Berütosz, Szidon, Szerepta: Föníciának nevezoik e városok laza szövetségét akkortól kezdve, amikor adót fizettek Egyiptomnak. (A dórok nevezték így a Libanon-hegység tengerparti részét.) Fönícia területe egyiptomi (néha babilóni) befolyás alatt állt. Nagyobb termőfölddel csak Tyre rendelkezett, ez a város lett közöttük a legnagyobb Türosz néven (https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%BCrosz), Melkart temlomának (azaz Tyre-nek, lehetséges, hogy tyre gyűjtötte össze az Egyiptomnak fizetett adót) a többi föníciai város adót fizetett évenként, ha elmaradt az adó, akkor háborúval hajtották be, pl. az 1100 körül alapított  tunéziai Utica esetében.   

A föníciaiak voltak az elsők, akik a Földközi-tenger partjai mentén és nyílt vizen is hajóztak, i.e. 1101-ben alapítják Uticát (a későbbi Kárthágó mellett, de egy folyó feltölti a kikötőjét, https://en.wikipedia.org/wiki/Utica,_Tunisia) és eljutnak egész Gibraltárig, ahol i.e. 1100 -ban várost (Cadízt) is alapítottak, később Afrika partjai mentén D-re is. A nyílt vízi hajózáshoz nagy méretű, erős szerkezetű gyors vitorlásokat építettek libanoni cédrusfából, fenékgerendás (false keel-es) gerinc nélküli hajókat. Hajóépítési tudásukat az ugaritiaktól, egyiptomiaktól örökölték és továbbfejlesztették. Sok kereszttartós (52 cm-enként), orr- és fartőkés fedélzetes evezős-vitorlásokat építettek, a tőkék jellegzetes halfarokban végződtek, később az orrtöke lófejben. A fedélzeten is tároltak árukat, a fedélzet szélére rácsos, fonott kerítést erősítettek vesszőkből, amely az árukat védte. A hossztartókat a karvel palánkok közé és kívülre, a hajó külső oldalára építették, mint az ugaritiak. Azért, hogy megőrizzék tengeri monopóliumukat, a kapitányaik esküt tettek, melynek értelmében kötelességük volt mindazon hajókat megtámadni, akik az  útvonalaikat keresztezték. Ha egy hajót legyőztek, azt ki is fosztották, a kora beli fahajók üresen nem süllyedtek el, elvontatták őket, mert a faanyag nagyon értékes volt, az "emberanyag" pedig kellett munkaerőnek, vagy váltságdíjért kiváltották a foglyokat.

I.e. 814-ben alapították Karthágót Tyréből érkező föníciaiak, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Karth%C3%A1g%C3%B3) egy hercegnő vezetésével, a várost egy dombon a Melkart templom köré építették.  

anchient carthage tananozni

Fantáziakép Karthágóról az i.e. 2. században, túl rendezettnek tűnik, építettek Akropoliszt is (4) 

Karthágó kikötőjének építési dátumait -többször bővítették, átépítették- még közelítőleg sem lehet tudni. Becslés, hogy az Uticaval történ vetélkedés után, i.e. 540 és 480 között már több mint kétszáz hajós flottát tudtak építeni, sorozat gyártással. A kör alakú, 2 méter mély, 220 darab sólyával, vízi rámpával rendelkező mesterséges hadikikötő építési dátuma i.e. 600 körülre tehető. A későbbi, ma ismert formáját, magas falakkal i.e. 220-210 között nyerte el. (https://www.ancient.eu/Carthaginian_Naval_Warfare/). A 2 méteres mélység ma kicsinek tűhet, de a hajók jellemző merülése 90 centiméter körüli volt. 

A régészeti kutatások feltárták, hogy az északi hadikikötő bejárata a déli kereskedelmi kikötőből nyílt. A kereskedelmi kikötőtől nyugatra feküdt Ta’anit temploma (holdistennő), ahonnan volt még egy bejárat. A bejáratokat láncokkal lehetett lezárni. A mólókon sólya-dokkok voltak, amelyek kétszázhúsz hajó befogadására alkalmas hajókihúzó helyek voltak, valamint a felszereléseket, alkatrészeket, szerszámokat tároló raktárak. Mindegyik sólya-dokknak két ión oszlop tartotta a homlokzatát. Egymás mellett sorakozva, a kikötőt és a szigetet körülvevő oszlopcsarnok látszatát keltette. A kereskedelmi kikötőbe érkező idegenek nem tudták szemrevételezni a hajókészítő műhelyeket, mert a hadikikötőt kettős fal vette körül, és a városba igyekvő kereskedők útját úgy alakították ki, hogy elkerülje a hajókészítő üzemeket. A hadikikötő közepén fekvő kis sziget (Îlot d’Admirauté) a 2. században egy oszlopcsarnokokkal övezett piazza lett, melynek közepén egy templom és egy nyolcszögletű épület emelkedett. Az oszlopcsarnokokban később kis helyiségek jelentek meg, ami a helyet hasonlóvá tette az ostiai épületekhez.

Az etruszk civilizáció közvetítette a trák-akháj kultúrát Rómába, többek között néhány olimposzi istent is, közöttük a trák-görög eredetű Dionüszoszt és kultuszát, az olíva és a szőlő termesztését, a méhészetet. A latin ábécét a görög (ami ugariti eredetű, a föníciai is) ábécéből vették át az etruszkok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruria). Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a Tiberis és az Arno folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. A több mint fél évezredes kultúrájuk alatt sok hajót építettek és sokat tettek hozzá a hajóépítéshez, ők építették az első kétárbócos vitorlásokat. Az általuk elfoglalt terület egy része termékeny, más része mocsaras volt (ahol megtermett a vitorlának és a kötélnek való való gyékény), továbbá erdő borította és ásványkincsekben (vas, ón, réz) gazdag föld. A tengeri kereskedelem mellett a szőlőtermesztésük és a méhészetük a legismertebb.  

Etruscan civilization map
 
Az etruszk városok nem alkottak közös államot, városállamok voltak, az első Caisra (Pyrgri).  (Wikipedia)
 
carta geografica etruria
Etruria a neves Cerveteri kikötővel (4)
 
Az etruszkok saját kultúrájú nép ókori kalóznépnép is volt Közép-Itáliában. Saját elnevezésük mek volt. Latin nevükből (ETRUSCI > *TRUSCI > TUSCI) ered a mai Toszkána régió neve. Származásukról már az ókor óta számos elmélet született. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be,..., a 20. század második felében derült ki, hogy a Trója → etruszk kapcsolatnak, az Aeneis-féle eredetmítosznak van valós történeti magja. Lemnosz szigete, amely sokáig ellenállt a görög befolyás növekedésének, a trák kalózok fontos támaszpontja volt. Lemnosz közelében, K-re Anatóliában fekszik Vilusza állam és Trója városa. A Vilusza állammal kapcsolatos hettita dokumentumok ta-ru-ú-i-ša vagy ta-ru-i-ša nevet használnak Trója városára, és ez a névalak kapcsolatot teremt az egyiptomi turusa nép (Tengeri népek egyike) névvel is". (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok
A szárdokat egyes tudósok összekapcsolták a Sherden népekkel, akiknek a jelenlétét több ókori egyiptomi feljegyzés igazolja. (III. Ramszesz feljegyzése szerint a Tengeri népek hajóit a szigetekig üldözte az i.e. 1175- ős Nílus-deltai csata után, de nem lehet tudni, hogy Ciprusig vagy Krétáig, vagy még tovább, Itáliáig). A bronzkorban Szardínián beszélt nyelvek egy része is  az etruszkhoz volt hasonló volt. )
 
Az etruszkok idején települtek be az Appennini-félsziget déli részére a Balkán-félszigetről tengeri úton érkező illír törzsek, ők is nevezetes kalózok voltak. Az etruszk települések a Tirrén-tenger partján az i. e. 10–11. században jelentek meg, majd a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toszkána és Emilia-Romagna tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarkhuna (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Veii, Velch (Vulci), Fufluna (Populonia), Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinia, mely nevét Tarchonról, az „ión szövetség mintájára” létrehozott tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Nevezetesek az etruszk síremlékek, építmények (https://hu.wikipedia.org/wiki/Cerveteri_%C3%A9s_Tarquinia_etruszk_nekropoliszai).
 
villanovan crested helmet 640x
 
Etruszk sisak a Villanova-civilizáció idejéből, a 9. századból (https://www.metmuseum.org/art/collection/search/248013)
 
Megjegyzés a Trójái csatához (https://en.wikipedia.org/wiki/Trojan_War): Az Iliaszban az akhájok a kikötőváros Trójánál kilenc évig táboroztak i.e. 1237-től, -ma már 15 km-re van a tengertől-, szántottak, vettek, arattak, kiéheztették Tróját  és felgyújtották.  Közel ezer (!) hajóval támadtak az akhájok, a kutatók találgatják, hogy hol fértek el a hajók, tudni lehet, hogy partra futtatták a hajókat. Természetesen nem egy időben támadtak, ha 1000 körül voltak is. A trójaiak hajóiról nem történik említés, pedig volt kikötőjük. A trójai faló is valószínűleg egy akháj hajó volt, amit bevontattak a városba. Létezhetett akháj ( és a korábbi pelaszg) ↔ trák ellentét az i.e. 1237-es Trójai-csatában. Az ógörögök a trákoktól vették át Árész, Artemisz és Dionüszosz és Orpheusz tiszteletét (Hérodotosz, és aki szerint a kor legnagyobb népe a trák volt). A dór támadás később, i.e. 1100 körül történt részben vas fegyverekkel, lovasokkal, elsöpörték az akhájokat. Az ókorban a nagy csaták (mint a Trójai és a Nílus-deltai) olyan szerepet játszottak, mint újabb korokban a Világháborúk, népvándorlást váltottak ki, átrendezték, elüldözték a városállamok polgárait.

 

 
12 olimpiyskih bogov
 
 A 12 görög-római isten, más néven is léteztek (elődeik részben megtalálhatóak az etruszk-trák panteonban) (4)
 
Az etruszkok kultuszai között kiemelkedő volt a Dionüszosz kultusz, aki a bor, a mámor és a szőlőtermesztés istene volt. Dionüszosz felfedezte a bort s annak mámorító hatását, a kultusza elterjedt; a mámor ígéretével sokakat megnyert, különösen a nőket, ők a bakkhánsnők, Dionüszosz női követői; jelvényük a thürszosz volt, fenyőtobozba tűzött s szőlőindákkal körül font bot. Bortól vagy csak az isten ihletétől megmámorosodva, eksztatikus táncban követték uruk menetét (nevük őrjöngőt jelent). A későbbi, már történeti időkben tartott Dionüszosz-ünnepeken a bakkhánsnők nemi szabadosságukkal szereztek hírnevet, a mítikus időkben azonban őrjöngésük sokkal veszélyesebb volt. Dionüszosz tiszteletének féktelen, orgiasztikus vonásai is voltak. A történelmi időkben szivárgott át a kultusz Hellászba; idővel Rómában is elterjedt a bacchanáliák (kicsapongó Bacchus-ünnepek) formájában; itt az istent Bacchus néven ismerték. Athénban az eredetibb termékenység-kultusz őrződött meg a kis és nagy Dionüsziák ünnepségei formájában; ezeken kardalok és szatírjátékok elevenítették meg a hagyományt.
 
Dionüszosz és kisérete a bacchánsnők
 
Szüreti felvonulás: Dionüszosz, jelvényük a thürszosz volt, fenyőtobozba tűzött és szőlőindákkal körül font bot (4) 
 
 
Etruszk kereskedelem: A városállamok (törzsek) egymással is kereskedtek, kalózkodtak is "az erősebb jogán", akkor az erősebb joga volt a szokásjog, nem tekintették kalózkodásnak.  A technológiai újítások, innovációk nem egy időben jelentek meg az egyes városokban, a városok között felismerhető civilizációs különbségek alakultak ki. Erős szárazföldi kereskedelmi kapcsolataik voltak É-Itáliával és az Alpokon túl is. Tengeren kereskedtek a föníciai, karthágói pun, görög, szicíliai és a Közel-Keleti városállamokkal is. Az i. e. 7. és 6. század során kialakult a thalasszokrácia, a tengeri raktár-kereskedelem, kikötőtől kikötőig. Az árukat már fajtánként elkülönítve tárolták. Az etruszkok ügyes és vállalkozó kedvű hajósok voltak, rendszeres kapcsolatot tartottak a Földközi-tenger valamennyi fontos civilizációjával. A thalasszokrácia volt a kereskedelmük motorja, a korban a kikötőkben voltak a hajóépítő műhelyek, a sólyák és az áruraktárok, sok amphorára volt szükségük, a megmaradt agyagedények bizonyítják az intenzív kereskedelmet. A hajókat nem a kikötőkben, hanem a homokos partokra kihúzva, partra futtatva tárolták. Az etruszkok voltak az elsők Európában, akik később a hajók számára is kikötőket építettek. 
Az etruszkok gyors fejlődése: fémeszközökkel, kerámiákkal, jellegzetes aját bucchero edényeikkel, gabonával és fenyőmaggal is kereskedtek. Exportált áruik a vas, bronz, bor, méz, méhviasz, (az idősebb Pliniusz megemlíti, hogy a kaptárokat a folyókon hajókkal szállították az ültetvények mentén, https://fikiss.net/etruscans-transported-bees-by-boat-to-reach-the-best-flowers/, a szőlőméz ma már nem ismert), olaj, terrakotta tárgyak (http://arthistorysummerize.info/Art./etrucan-art/etruscan-metalwork-ceramic-sculpture/), kerámia (a bucchero kerámia különleges eljárással feketére égetett, távolról a bronzra hasonlító edényféle; a korai vékonyfalú edényeiket gyakran bekarcolással díszítették). A borkereskedelmük az i.e. 6. században volt a legintenzívebb, etruszk amforák alapján pontosan követhető. Szerették a bort, életvídám nép volt. A régészek jelentősnek mondják a D-francia bor exportját, itt több mint 70 ásatáson találtak etrusz edényeket. (.http://www.guadoalmelo.it/en/the-etruscans-and-wine-v-the-first-time-we-sold-wine-to-the-french/). Lehetséges, hogy a borért a Rhone folyó völgyén keresztül ónt hozattak Cornwallból, de volt saját ónbányájuk. A toszkánai borkészítés világhíres, bár valamivel kisebb cukor-fokúak mint a magyar borok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Toszk%C3%A1nai_borutak). A római korban kis ólomdarabot dobtak a savanyú bort tároló edénybe, ekkor édes ólomacetát keletkezik, ami erősen mérgező, amit sajnos nem tudtak és általánosan használták. Itáliában Lazioban. Campaniában, a K-Szicíliai görög gyarmatokon, Calabriában, Szardínia-szigetén, Korzikában, Ibériában az atlanti oldalon is találtak boros amforákat.
 
pentekonter
Görög pentekontera (2 x 24 + két kormányevezős) döfőorros hadihajó (4) 
 
images 3
 
 
Hasonló hadihajó, pentekontera látható egy etruszk vázán ((James W. Hagy: 800 years of Etruscan ships. August 1986, International Journal of Nautical Archaeology, Volume 15, Issue 3, https://doi.org/10.1111/j.1095-9270.1986.tb00580.x)
 
I.e. 540-ben a pun Karthágóval szövetségben az etruszkok megnyerik az Alalia-i csatát, (a görögök kb. 40 pentecoterát vesztettek, https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Alalia), egy évszádos aranykor következett a tengeri kereskedelemben a görög kolóniákkal, Ióniával és Attikával. Az etruszkok hatalma i. e. 480 után csökkeni kezdett,  Rómából elűzték az etruszk uralkodóházat, majd délen verték meg az etruszk sereget. Az etruszkok i.e. 474-ben a Kümé melletti tengeri csatában vereséget szenvedtek a szürakuszaiaktól, akik akadályozták, hogy az etruszk kereskedelmet a Földközi tenger nyugati medencéjében. Ez Etruria gazdasági és politikai hanyatlásának kezdetét jelentette, elvesztették a Tirrén-tenger feletti uralmat, háttérbe szorultak a görög világhoz fűződő kereskedelmi és kulturális kapcsolataik területén is, a művészetek és a kézműves mesterségekre  is jelentős hatással volt. A válság főképp a déli, tengerparti városokat érintette; a belső területek és a Pó-folyóvidék települései ezzel szemben gyors mezőgazdasági fejlődésnek indultak. Két adriai kikötőn, Adrián és Spinán keresztül új útvonal jött létre Görögország felé, az i. e. 4. század folyamán Etruria gazdasága ismét megerősödött, de i. e. 396-ban a rómaiak elfoglalták Veiit, és lerombolták a várost (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok). 
 
 
ETR keresk
 
Etruszk (és görög) kereskedelmi kapcsolatok, melyek föleg a vas, a méz és a bor exportját jelentették (http://www.guadoalmelo.it/en/the-etruscans-and-wine-v-the-first-time-we-sold-wine-to-the-french/)

neptune et les pirates.1920x0

 

 
 
Etruszk nyelv, ábécé, vallás: Az i. e. 7. század elején jelentek meg az első etruszk nyelvű – az euboiai görög ábécé átvételét követő – feliratok, erős euboiai és korinthoszi hatás figyelhető meg. A nyelvük kihalását a latin nyelv gyors terjedése okozta. Kevés nyelvemléket találtak, (Lemnosz szigeti sztélé), csak rövidebb feliratokat, kölcsönszavakat a latinban (pl. a latin persona „személy” az etruszk phersuból ered), valamint helyneveket (pl. Róma). A nyelv végleges kihalása az első századra tehető. A nyelvészek körében a 21. századra kialakult konszenzus szerint: az etruszk nyelv pre-indoeurópai nyelv volt. A rét nyelv (az Alpok vidékén, raetic), valamint a Lemnosz szigetén (Trója közelében) talált feliratok nyelvének rokona. A Lemnosz-szigeten az i.e.6. század második felében beszélték... 1885-ben Kaminia közelében felfedezett temetkezési sztélén, az úgynevezett lemnói sztélén található felirat tanúskodik róla. A helyi kerámiákon található felirattöredékek mutatják. 2009-ben egy újonnan felfedezett feliratról számoltak be Hephaistia, Lemnosz ókori fővárosának lelőhelyéről. 2009-ben a lemnói nyelvet az etruszkkal szoros rokonságban állónak fogadják el. Miután az athéniak meghódították a szigetet a Kr. e. 6. század második felében, a lemnói nyelvet az attikai görög váltotta fel. Megj.: A sztélé alapján nem kapunk időpontot a Lemnoszról történt kivándorlásra (I.e 1000 körüli népvándorláskor indultak, vagy esetleg a görög gyarmatosítás idején tértek vissza Lemnuszra Etrúriából?), de arra sincs direkt bizonyíték, hogy az Alpokból származnának, ahol a rét nyelv erdetét sejtik. A Lemnosz-i kalózok (Aeolianak, az aiólok tesszaliaiak, Lemnosz sziget az Égei-tengerben, a Dardanellák D-i bejáratának közelében. Magas hegyek, egykori vulkánok találhatóak a szigeten. Az etruszkok ősi szigetének gondolják egyes kutatók, egy itt talált írás alapján.) Thesszália egy részét Aeolisznak nevezték, és a hellének nagy részét ók adták. A boiótiaiakat, az aeolusok egyik alcsoportját a thesszaliaiak űzték el Thesszáliából. Az aeoliszoszi népek Görögország számos más részén is elterjedtek, például Aetóliában, Lokriszban, Korinthoszban, Elisben és Messiniában. A dór invázió idején a thesszáliai aeoliszosziak az Égei-tengeren át a kis-ázsiai Leszbosz szigetére és a róluk így elnevezett Aeolisz vidékére menekültek. A görög akháj, majd aiól, jón, dór törzsek (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_g%C3%B6r%C3%B6g_t%C3%B6rzsek_list%C3%A1ja) kivándorlása a kor népvándorlása volt, később a dórok vándorlása, a "sötét kor" (nincsenek írásos emlékek) következett.
 
 
 
Iron Age Italy.svg
 
Az etruszk nyelvterület (Wikipedia)
Etruszk fémgyártás: voltak réz-, ón-, vasbányáik is. (A világ egyik legrégebbi vasérc bányája, már az etruszkok előtt is létezett Elba szigetén (https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0305440316300176). A szigetet "Az ezer tűz szigetének" nevezték. Találtak kassziteritet is Etruriában, azaz ónércet, a bronzgyártás alapanyagát, (Monte Valerio, https://www.persee.fr/doc/palla_0031-0387_1999_num_50_1_1538), több kassziterit lelőhelyet is  a vasbányák közelében. A korban, a bronzkor és vaskor határán titokban tartották az ónérc bányák helyeit, még háromról lehet tudni: Ibériában, Corwallban és a Balkánon, Dardaniában. Az Ibériaira a föníciaiak féltékenyen vigyáztak, e bánya története sem világos. A Dardánia-i bánya kisebb bánya volt a Fekete-hegységben, gyorsan kifogyott. A trójai csata idejéban az ón hiánya jellemző sok száz éve. A kutatók feltételezik, hogy a D-Francia-országi borkereskedelemhez ónérc kereskedelem is társult a Rhone folyó völgyén keresztül É-ra. (A kutatóknak érdekesség, hogy az etruszkok idején az Itáliában beszélt italikus nyelvekkapcsolatban voltak az illír, a trák nyelvekkel. ) Az etruszkok terjesztették el a vasat, a vas eszközöket, fegyvereket Európában. (https://discovery.ucl.ac.uk/id/eprint/1310311/1/1310311.pdf). 

Az i.e. 1177-es Nílus-deltai csata után az eredetileg is számtalan törzs alkotta akháj uralom (a Tengeri népek I és II. Koalíciója, amely lefedte a Görög-szigeteket, Krétát Rodoszt, Ciprust is, É-n a Dardanellákat Trákiáig, D-n Anatóliát,Kis-Ázsiát  a Nílus_deltáig) elemire szét esett. A hatalmi űrben először i.e. 1150-től az ugariti eredetű föníciaiak kezdtek terjeszkedni É-n a görög szigetek felé, D-n Afrika partjai mentén. Utánuk a görög szárazföld irányából a dórok indultak el, kiszorítva sok szigetről a föníciaiakat. A korszakot "Sötét korszak"-nak nevezik a történészek, az írás beli emlékek hiánya miatt. Az i.e. 9-4 századot az etruszkok kalózkodás jellemzi a Tirrén-tengeren, ahol szembe kerülnek a föníciaiakkal és a dórokkal. Alkalmi szövetségek kötődnek és elfoglalják a nagy szigeteket, Szícíliát, Korzikát, Elba eredetileg is az etruszkok fémgyártó szigete volt. A Tengeri Népek is már a bronz-vas fegyvereiknek, harci szekereikenk köszönhették a gyors hódításaikat, a dórok és az etruszkok már fel is ültek a lovakra. 

neptune et les pirates.1920x0
 
Neptunusz és a kalózok, etruszk mozaik (4)
 
A dór tengerentúli terjeszkedés, gyarmatosítás  időszakában (kb. i. e. 800-500) a leghírhedtebb kalózok mégis az etruszkok voltak. Állítólag olyan állhatatosak voltak, hogy jelenlétük elriasztotta a bevándorlókat attól, hogy a Tirrén-tenger környékén letelepedjenek (Sztrabón 6.2.2; vö. Diod. Sic. 5.9.4). A kalózok hírnevét a valószínűleg az i. e. hatodik században írt homéroszi Dionüszosz-himnusz is megerősítette. A himnusz egy elkárhozott etruszk legénység történetét meséli el, akik foglyul ejtették az istent. Az i. e. V. századra a helyzet annyira elmérgesedett, hogy Anaxilaosznak, Rhegion zsarnokának part menti erődítményeket kellett építenie, hogy megvédje területét az etruszk portyázóktól (Sztrabón 6.1.5). Hasonlóképpen védelmi intézkedéseket hoztak Lipari, egy hellén közösség lakosai is e fosztogatók ellen (Sztrabón 6.2.10). 
Számos utalás található a kalózkodás teljesen normális előfordulására Homérosz Iliászában és Odüsszeiájában, amelyről úgy gondolják, hogy valamikor a Kr. e. 7. vagy 6. században íródott. Odüsszeusz elmesél egy esetet, amelyben ő maga is részt vett: "Bátran partra szálltunk az ellenséges helyen, és kifosztottuk a várost, és elpusztítottuk a népet, feleségeiket foglyul ejtettük, vagyonukat megosztottuk, És minden katona hasonló jutalmat talált.
Az ókori Görögországban a kalózkodáshoz való viszonyulás tükröződik az i.e. 750 körül keletkezett homéroszi eposzokban, az Iliászban és az Odüsszeiában. Bár ezekben a művekben a kalózokról gyakran rosszallóan beszélnek, néhány alkalommal nemcsak elnézik, hanem dicsérik is tetteiket és tevékenységüket. A történész Thuküdidész ((Kr. e. 460-395)) később arról írt, hogy a tengerparti lakosok különböző indítékokból folytattak kalózkodást: "egyesek a saját mohóságukat szolgálják, mások pedig a rászorulókat támogatják". Homéroszhoz hasonlóan Thuküdidész is azt sugallja, hogy a fosztogatókat meg lehetett becsülni: "Rátámadtak egy falakkal nem védett városra, és kifosztották azt; sőt, ez lett a megélhetésük fő forrása, az ilyen hódító teljesítményhez még nem kötődött szégyen, sőt némi dicsőség is".
 
A dórok fedélzet alatti hosszanti feszítőköteles keel-es hajókat  építettek, a megfelelő minőségű fák hiánya miatt könnyítették a hajót (a felhasznált hajófa jegenyefenyő, firan és mandulafenyő, pinean , a kisebb fajsúly miatt, így is 200 ember kellett egy trireme partra, sólyára vontatásához. Macedóniából és Trákiából hozták a rönköket, fa fajták: vörösfenyő. larchan , cédrus, tölgy, oakan kőris és szilfa). A hajók partra vontatása a nádhajókkal kezdődött, ezek megszívják magukat vízzel, néhány hónapig használhatóak. Naponta kihúzták a fahajókat is valamilyen alkalmas helyen a homokos partra száradni. (Volt rá példa, hogy a görögök azért vesztettek el csatát, mert a parton voltak a fahajóik, nem volt idejük vízre tenni őket). Kikötőkben a hajóépítő műhelyek voltak, a sólyák, ahol a hajókat építették. A partra-futtatás-vontatás természetesen rongálta a hajók fenékpalánkjait, ezért kitalálták, hogy a hajó aljára szerelnek egy gerendát hosszában, a neve false keel, tehát ez csak a hajó alját és később a keelt védte, amikor már volt, az i.e. 1600-as évektől Szíriában, Egyiptomban. Az ugariti (szíriai) hajókon tűnik fel először a keel (az i.e. 1600-as években ők szállították a rezet Ciprusról). Ők a hükszoszok. A keel egy nagy függőleges felületű hosszanti gerenda a hajó aljára szerelve, ami a merevítést is biztosítja és a hajó oldalra sodródását akadályozza oldalszélben. A false keelt a keel aljára szerelték. Keel használata esetén el lehetett hagyni az alsó vitorlarudat és felszerelték az árboc oldalfeszítő köteleit, oldalszélben is lehetett vitorlázni. Ha hosszú palánkokból építették a hajót, használtak palánkok közötti és külső-hosszanti merevítést, akkor nem volt szükség az egyiptomi hosszanti merevítő kötelekre, így építették az ugariti, majd a föníciai hajókat is. A görögök használtak egy, a fedélzet alatt szerelt hosszanti merevítő kötél változatot, hypozomata volt a neve, több vékonyabb kötél alkotta, feltehetően a döfőorr használata is kikényszerítette az alkalmazását.   

Sűrűn felrakott kereszttartókat keményfa csapokkal rögzítették a palánkokhoz, amiket lapos csapokkal rögzítettek egymáshoz. A palánkok vastagsága kb. 30-40 mm, a korai hajókon és a kereszttartók mérete ennek a kétszerese minimum.  A palánkok szélessége 20-50 cm. Tudjuk, hogy az i.e. II. évezredtől ismerték a csontenyvet és a mézgából készült ragasztót, de nem sikerült belátni a használatát. 

Kerszttartók és palánkok öesszeerősítése 

Palánkok és tartók szegelt csapolása (4)

A kor hajóinak szerkezet elemei az Argo alapján

                                                                                                                    Hajó részek nevei, egy dor Argó változat, ami az Aranygyapjú legenda döfőorros hajója, konkáv orrtőkés, hasznos ábra (4)
 
A hossztartók helyett és a rövid végükön is csapolt palánkok összehúzására az ógörögök rugalnas fedélzet alatti hosszanti merevítő kötelet használták. A hypozomata-ról, azaz a hosszanti merevítő kötélről már Platon is írt. ("...the Greeks used devices called 'under-belts' (hypozomata). These were probably heavy ropes fitted low down in the ship and stretched by means of windlasses from stem to stern. In the Naval Inventories four are the norm for each ship, while six are taken on distant missions {IG 22 1629.11). Indeed when a trireme was in commission she was often described as 'girded', that is, with the hypozomata fitted (IG22 1627.29) on was required. Apollonios of Rhodes, describing the building of the Argo, says that the Argonauts 'first girded the ship mightily with a well twisted rope from within, putting a tension on each end so that the planks should fit well with the tenons and should withstand the opposing forces of the sea surge' (Voyage of Argo 1.367-369)., http://www.ancientportsantiques.com/wp-content/uploads/Documents/ETUDESarchivees/Navires/Documents/Fields2007-GreekWarships.pdf
I.e. 1100-tól i.e 800 -ig nincsenek írásos leletek, ezért a korszakot Sötét kornak nevezik a történészek. Az időszak  az északnyugati görög vándorlás kora: a délre vándorolt dórok alaposan megszaporodtak, az Ény-i „őshaza” területén maradtakhoz viszonyítva. A Püloszban talált nagy mennyiségű lineáris B írásos táblák tanúsága, de a Homérosz közvetítette hagyomány szerint is a mükénéi civilizáció nyelve az akháj volt, míg ugyanezen a területen a poliszok korában - i.e. 8.- 4. századokban- a már dór dialektus volt a jellemző. Az i.e. hatodik század végére a görög kereskedelem a Földközi-tenger egész hosszában és szélességében elterjedt  É-n, a Dardanelláknál, K-n Aanatóliában, Ny-n Ibériáig. Az áruk mennyiségének és értékének jelentős növekedése azt jelentette, hogy a nagy tengerparti városok, mint Athén, Korinthosz és Aegina, Rodosz teljes mértékben a tengeri kereskedelemtől függtek. Mivel a kalózkodás jelentős veszélyt jelentett kereskedelmi érdekeikre, ezek a városok számos intézkedést vezettek be a kalózkodás elleni küzdelem érdekében.
Az ókori Görögországban a kalózkodáshoz való viszonyulás tükröződik az i.e.  750 körül keletkezett homéroszi eposzokban, az Iliászban és az Odüsszeiában is. Bár ezekben a művekben a kalózokról rosszallóan is beszélnek, néhány alkalommal nemcsak elnézik, hanem dicsérik is tetteiket és tevékenységüket (https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%B6r%C3%B6g_gyarmatos%C3%ADt%C3%A1s).
 
 
Griechischen und phönizischen Kolonien 1
 
A 6. századi etruszk-dór-görög és föníciai gyarmatbirodalmak (Wikipedia)
 
Az ókorban a föníciaiak, az etruszkok, görögök és a trákok is ismertek kalózokként.  A rabszolgapiacairól híres Kréta környéke például "Arany-tenger" néven volt ismert, mert a rabszolga-kereskedelem mennyire jövedelmező volt, nem meglepő módon Kréta a kalózairól is nevezetes volt. Ami azt illeti, ha egy városnak sikeres rabszolgapiaca volt, az nagy valószínűséggel kalózkikötő volt. Az olyan hírhedt kalózparadicsomok, mint Kilikia és Delos virágzó rabszolgapiacokkal rendelkeztek. "Sztrabón szerint Deloszon egyetlen nap alatt akár tízezer rabszolgát is eladtak." A kalózok által elrabolt és rabszolgának eladott rabszolgák annyira gyakoriak voltak, hogy az ókori görög drámaírók kedvelt témája volt. A bronzkori és archaikus Görögországból származó számos szöveg valóban elnézően ír a kalózkodásról, mint foglalkozásról. Thuküdidész görög történetíró (Kr. e. 460-395) a Peloponnészoszi háború története című művében olyan nagyszerű férfiakról számol be, mint Odüsszeusz, akik ezt a hivatást választják: "Úgy tűnik, hogy az ókori Görögországban a kalózkodás széles körben elterjedt volt, és széles körben a megélhetés teljesen tisztességes módjának tekintették." Számos utalás található a kalózkodás teljesen normális előfordulására Homérosz Iliászában és Odüsszeiájában, amelyről úgy gondolják, hogy valamikor a Kr. e. 7. vagy 6. században íródott. Odüsszeusz elmesél egy esetet, amelyben ő maga is részt vett: "Bátran partra szálltunk az ellenséges helyen, és kifosztottuk a várost, és elpusztítottuk a népet, feleségeiket foglyul ejtettük, vagyonukat megosztottuk, És minden katona hasonló jutalmat talált". 
Az i.e hatodik század végére a görög kereskedelem a Földközi-tenger egész területén elterjedt. Az olyan nagy tengerparti városok, mint Athén, Korinthosz és Aegina, Rodosz majdnem teljes mértékben a tengeri kereskedelemtől függtek, Athén az ezüstbányáiból élt. Mivel a kalózkodás jelentős veszélyt jelentett kereskedelmi érdekeikre, a városok számos intézkedést vezettek be a kalózkodás elleni küzdelem érdekében. Az ókorban Rodosz a kikötőjén keresztül folyó kereskedelemből gazdagodott meg. A rodoszi haditengerészet védte a sziget virágzó tengeri gazdaságát a kalózoktól, egészen az i.e. második században bekövetkezett hanyatlásáig.
Thuküdidész szerint a korinthosziak voltak az elsők, akik haditengerészetüket a kalózkodás visszaszorítására használták. A nagyszabású haditengerészeti hadjáratok hatalmas költségei és kivitelezhetetlensége azonban sok más államot kizárt volna az ilyen jellegű erőfeszítésekből. Következésképpen a görög államok a Kr. e. V. és IV. században a kalózkodást kevésbé költséges intézkedésekkel próbálták visszaszorítani, beleértve a "tengerek kalózoktól való megtisztítását" célzó szórványos hadjáratokat; a tengeri rablást tiltó, külön megfogalmazású szövetségeket és paktumokat; tengeri előőrsök építését a kalózok által kedvelt régiókban; és tengeri kísérőhajók alkalmazását a kereskedelmi hajózás védelmére. De ezek az intézkedések eredménytelennek bizonyultak a kalózok megállításában.
 
 hemiolia thrace
Hemiolia, Trákoknál-görögöknél használt hajó i.e. 500 körül, támadáskor az elől lévő evezőket bevonták (https://naval-encyclopedia.com/antique-ships/hellenistic-ships.php)
 
A görögöknél azon kevés kalózok egyike, akiket név szerint ismerünk, a phokai Dionüsziosz volt. Őt és legénységét a perzsák űzték el hazájukból, és úgy döntöttek, hogy az Itália melletti partoknál telepednek le, honfitársaik Korzikán is kalózkodtak. Ezek a korábbi fokaeusok akkora problémát okoztak az Itália és Észak-Afrika körüli tengeri sávokban, hogy a pun Karthágó és Caere - és valószínűleg más etruszk városok is - flottát küldtek elpusztításukra (Hdt. 1.163-6). Még a dél-franciaországi görög város, Massalia (https://hu.wikipedia.org/wiki/Marseille) alapítóiról is azt mondják, hogy kalózok voltak (Just. Epit. 43.3). A szicíliai Zankle városát először hellén kalózok alapították (Thuc. 6.4). Lipari lakosai saját hasznukra rendszeresen raboltak el hajókat, amikor Róma követséget küldött Delphoiba Veii elfoglalását követően (Livius 5.28; Diod. Sic. 14.93.3). A Földközi-tenger középső részén a hellén kalózkodásra vonatkozóan rengeteg bizonyíték van: "Ironikus, hogy csak az etruszkokat bélyegezték a történészek kalózoknak , amikor a kalózkodás legjobb irodalmi dokumentációja ebben az időszakban a görögökhöz kötődik." Írott forrásaink a korból kizárólag görögöktől származnak, az etruszk hírnév egy olyan időszakban alakult ki, amikor a hellének terjeszkedtek a Földközi-tengeren. Az ókor egyik leghíresebb kalóza  Polikratész (i.e. 537 - 522), Szamosz szigetének zsarnoka volt. A sziget gazdagsági növelését tengeri rablással biztosította az Égei -tengeren. Bár a korban a tengeri rablás része volt a politikának és a kereskedelemnek, Polikratészt olyan kapzsiság jellemezte, és olyan intenzív kalóztevékenységet folytatott, hogy az ókor leghíresebb kalózaként vonult be a történelembe. I.e. 522 -ben Oroiták perzsa király becsalta Polikratészt Magnesiába, ahol elfogta és keresztre feszítette. Samosi diktátor halála után azonban az Égei -tengeri kalózkodás mégis felerősödött, és változó sikerrel sok évszázadon keresztül létezett. A harmadik pun háború befejezése után volt érthetően nagy a kalózkodás növekedése. Karthágó megsemmisülése után a föníciai tengerészek, elveszítve hagyományos kereskedelmi tevékenységüket, csatlakoztak a mediterrán kalózokhoz. 
 
Az i. e. 1. századra a mai Anatólia partjain kalózállamok sora alakult ki, fenyegetést jelentve a Római Birodalom kereskedelmére, ahogy a hírhedt illír kalózok is azAdriai-tengeren és attól D-re. 268-ban a gall eredetű római hadvezér Carausius arra kapott parancsot, hogy a Classis Britannica, a britanniai flotta élén számoljon le a belga Gallia és Armorica partvidékét rettegésben tartó frank és szász kalózokkal.
A bronzkori és archaikus Görögországból származó számos szöveg valóban elnézi a kalózkodást, mint életképes foglalkozást. "Úgy tűnik, hogy az ókori Görögországban a kalózkodás széles körben elterjedt volt, és széles körben a megélhetés teljesen tisztességes módjának tekintették." 258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gót hajók fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra (Cipruson i.e. 1800 és 1400 között több komoly sáskajárás is volt, talán nem fontos a rézbányászat szempontjából. A Kyrenia hajó híres roncsa (Ciprus: https://en.wikipedia.org/wiki/Kyrenia_ship) körülbelül ebből az időszakból, a 4. századból származik, és a hajótestbe ágyazott lándzsahegyeket találtak rajta, valamint egy ólom "átoktáblát", amelyet Katsev szerint egy kalóz helyezett oda, amikor a hajó elsüllyedt, hogy biztosítsa, hogy ne kelljen megtorlással szembenéznie a bűncselekményért)  és Krétára is.
Rodosz: a Szigetlakók Szövetségének (diadochiai háborúk kb. i.e. 320-280 között, https://en.wikipedia.org/wiki/Wars_of_the_Diadochi ) egyik funkciója az volt, hogy a kalózoktól megvédje a tagországait. Rodosz ebben az időben a Földközi-tenger központi kereskedelmi területe volt, öt kikötővel, amelyek minden szélirányból megközelíthetőek voltak, és meglehetősen egyenletes távolságra voltak a legtöbb hellenisztikus nagyhatalomtól. Gazdaságaik szempontjából elengedhetetlen volt, hogy a körülöttük lévő vizek biztonságosak legyenek. Kr. e. 167-ben Róma erőszakkal "vámmentes" kikötővé tette Deloszt, hogy aláássa Rodosz hatalmát és gazdagságát, ami sikerült, mert a rodoszi kikötői adóbevételei egy év alatt 1 millió drachmáról 150 000 drachmára csökkentek. Rodosz nélkül a kalózkodás a Földközi-tenger keleti részén is újra elharapózott. 
A jelenség különösen elterjedt volt egyes területeken, nevezetesen Kilíciában (Délkelet-Törökország) és Illyriában (Nyugat-Balkán). Bizonyítékok vannak arra, hogy "a tengerparti illyr törzsek létrehozták saját hajótípusukat, a lembuszt, amelyen fosztogatásukat végezték." Ez egy kis méretű, gyors hajó volt, amelyet arra a célra építettek, hogy gyorsan felbukkanjon vagy visszavonuljon rejtett öblökbe, hogy nehezebb hajókat támadjon meg.
 
ILLÍR KALÓZOK
Az i.e. 4. században jelennek meg és mint hajós népek, kalózok. Nevezetes hajójuk a lembosz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Lembosz), ami gyors ókori illír hadihajó, gálya, amely egyes források szerint egy, mások szerint két evezősoros is volt. Az alacsony szabadoldalú, kis méretű és könnyű, gyorsan és könnyen manőverezhető lembosz az evezősök mellett ötven harcos szállítására volt alkalmas.[Eredetileg a dalmát kalózok hajója volt, amely később az Adriai-tenger illír kalózainak közkedvelt hajótípusa lett. Az i. e. 3. században az ardiata Agrón illír király száz lemboszt vetett be egy csatában. I. e. 221–220 fordulóján kilencven lembosszal indultak Pülosz ostromára. A Róma ellen hadat viselő V. Philipposz makedón király i. e. 216-ban illír hajóácsokat fogadott fel, és száz lemboszt építtetett velük, amelyek az első római–makedón háború idején, i. e. 214–205-ben már a makedón flotta kötelékében harcoltak.. III. Pleuratosz i. e. 189-ben hatvan lemboszból álló flottával dúlta végig az aitóliai partokat. A harmadik római–illír háború idején, i. e. 170 körül a rómaiak 54 lemboszt zsákmányoltak egy illír királytól . A háború végéig mindösszesen 220 illír lembosz került a rómaiak birtokába. A hajótípus egyes szerkezeti elemeit saját hadigályáik tervezésénél is figyelembe vették. A lembosz jelentőségét mutatja, hogy ábrázolása egy pénzérmékre is felkerült, innen ismertek orr-részének, tatjának és evezősorának formai sajátosságai.
lemboi illyrien
 

Teuta királyné a római követeket megölette. ez idézte elő az első római–illír háborút, melyben visszaállították Róma tekintélyét és Teuta királynét súlyos békefeltételek elfogadására kényszerítették (állandó hadisarc, a partvidék és Korfu szigetének átengedése). Az illyr kalózkodást az állam támogatta. Polybius Históriák című művében, amely az i. e. 220-146 közötti időszakot öleli fel, Teutáról, az illírek királynőjéről szóló leírásában ez áll: "Első intézkedése az volt, hogy kapitulációs levelet adott a kalózoknak, felhatalmazva őket arra, hogy kifosszanak mindenkit, akivel összeakadtak." "Az illírek olyan hatalmasak lettek, hogy i. e. 230-ra egyetlen becsületes illír kereskedő sem akart részt venni a tengeri kereskedelemben." Róma figyelme a szárazföldi hódításokra irányult, és kezdetben nem törekedtek arra, hogy olyan tengeri rendőrséggé váljanak, amilyen Rodosz és korábban Athén volt a görög szigetek számára. Amikor azonban illír erők megtámadtak egy hajókonvojt, amely a hadseregnek szánt gabonát szállított, a szenátus úgy döntött, hogy két követet küld Teuta királynőhöz, aki azonnal megölette az egyiket. Felháborodva "Gnaeus Fulvius konzul kétszáz hajóval Illyria felé hajózott, míg Aulus Postumius konzul és 20 000 katona a szárazföldön vonult." I. e. 228-ra Teuta megadta magát, és a rómaiak megtizedelték a Földközi-tenger egyik leghírhedtebb kalózparadicsomának erőit.
Illyrian celes

A Róma elleni háborúk sorában az utolsó, az i. e. 168-as harmadik római–illír háborúban Róma legyőzte az illíreket. Illyricumi (https://hu.wikipedia.org/wiki/Illyricum) fővárosa a mai Splít mellett volt. Az utolsó illír felkelést Julius Caesar fojtotta vérbe, aki után Octavianus i. e. 35–33 között a még mindig kalózkodó japodokat, liburnokat és dalmatákat kiirtotta. Az i. sz. 1. században Illyricum provinciát ismét átszervezték, és ettől kezdve Dalmatia provinciának nevezték. 476-tól azonban a bizánci császárok voltak az urai.

Liburnusok hajói: A liburnusok É-adriai hajói: i.e. 241-ből megtalálták egy kis liburna (liburnia néven is) hadihajó roncsát (https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship), ami az Adriai tenger K-i partján élő liburnusok által épített gyors hajó volt-, ami bizonyítja hogy a punok és a föníciaiak használták a keményfából készült szegeket a palánkokat összekötő csapok  rögzítésére és a keelt is ismerték.  

Olyan hajótípus, amely ugyan csak pár száz évvel később fog komoly szerepet játszani, de az i.e. 4-3 századtól a mai adriai szigetvilág illír kalózai (az É-Dalmáciai liburnus nép) már munkaeszközként használta a liburnát. Kisebb volt kortársainál, de igen jó, mozgékony konstrukció, egysoros evezős-vitorlás.  "A liburna császárkori római evezős hadihajó volt, amelyik vitorlákkal is rendelkezett. Felváltotta fokozatosan a nála nagyobb, de lassúbb tréremis-eket. Ezután meghatározóvá vált, sokáig használták. A liburnát eredetileg a dalmáciai liburnusok fejlesztették ki, mint egy sor evezős hajót és kalózhajónak használták. Tőlük vették át a rómaiak és az i.e. 1. sz.-ban és két sor evezőssé fejlesztették, ahol minden evezősnek saját evezője volt. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. Ennek titkát még nem sikerült megnyugtatóan feltárni, de középkori analógia alapján feltételezik, hogy az evezőpadot ferdén helyezték el benne. Így egymás mellett akár 3-5 evezős is elfért úgy, hogy evezés közben nem zavarták egymást, így alakultak ki a sok evezősök".

ie 241 Marsal wreck Stern and keel of the Punic ship

Egy, az első pun háború idején elsüllyedt 2x17 evezős 35 méteres liburna keel-je i.e. 241-235-ből. ( https://en.wikipedia.org/wiki/Marsala_Ship)

Liburna

Adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás. (4)

Archeological museum of Zadar LUBURNA

                                                                                                                                                 A Zadar-i Múzeum képe: A vitorla szabása rendhagyó és szokatlanul torz méretű hajó (4) 

 

 

A LUKKAI KALÓZOK, LÜKIA-KILIKIA

Lükia mint önálló földrajzi és politikai egység először az i. e. 13. század közepén tűnik fel hettita forrásokban. Korábban Arzava része volt, ekkor a luvik lakták, akiknek több részre szakadása hozta létre a lukkák népét. A görög források alapján az őslakosságot a hegyvidékekre szorították az akhájok. A lükiai nyelvet és írást a 4. századig használták a feliratokon. Az ábécéjük 29 betűből állt, amelynek több mint felét a görögből írásból vették át. A lük nyelv az anatóliai nyelvek egyike, valószínűleg a hettita nyelvek egyikének, a luvi nyelvnek mellékága. (https://hu.wikipedia.org/wiki/L%C3%BCkiaA görögök thermülainak nevezték a lüköket a károkkal együtt, és Krétáról származtatták őket. A tengeri népek mindkét vándorlásában részt vettek, a luka/lukka népnevek az Amarna-levelekben, II. Ramszesz és Merenptah felirataiban is feltűnnek. III. Ramszesz nem említi őket, helyettük azonban feltűnnek a tjekerek, akiket a teukroszokkal, vagyis a dardánok egyik törzsével, az északi lükökkel azonosítanak.

A görög sötét kor idején a lükök története ismeretlen. Az bizonyos, hogy hajósnépek voltak D-Anatóliában, a lük kalózok a Földközi-tenger keleti medencéjében éppoly hírhedtek voltak, mint a nyugatiban az etruszkok. Csak a korai római császárkorban sikerült megszüntetni ezt a tevékenységüket. Kilikia határai északon Lükia és Kappadókia, nyugaton a Torosz-hegység és Pamphülia, keleten Szíria, délen a Keleti-tenger és az Isszoszi-öböl. Az országot földrajzilag a Kilikiai-alföldre (Kilikia pediasz) és a „zordon Kilikiára” (Kilikia tracheia) osztották. Az előbbi a keleti részt foglalta magában egészen a Lamosz folyóig, a másik a nyugatit. Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a keleti kapu közvetítette a közlekedést Tarsustól északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Kilikiában sok törzs lakott, akik félelmetes kalózok hírében állottak, pl. i.e. 1180-ban feltehetően hettita megbízásból az ugaritiak szerveztek büntető hadjáratot Lukkába.

Eleinte csak az alattomos sziklákra sodródott hajókat fosztották ki a helyiek, később azonban megépítették saját, gyors járású, kis méretű hajóikat is, amikkel időnként kirontottak az apró öblökből és a folyók torkolatából a tengeren elúszó lomha kereskedőhajókra. Idővel nagyobb hajóikkal egész partszakaszokat tettek lakatlanná, több városállam pedig állandó váltságdíjat kellett, hogy fizessen, hogy biztosítsa békéjét. Az egyre erősödő Rómának újabb és újabb bosszúságot okozott, különösen azért, mert a latifundiumokon dolgozó rabszolgák jó részét a kikiliaiak biztosították és így élvezték a nagybirtokosok támogatását. Gnaeus Pompeius volt az, aki végül, i.e. 67-ben győzelmet aratott felettük és eltörölte a kalózállamot a tengerpartról, így a Földközi-tenger véglegesen római fennhatóság alá került. Cilicia Kr. e. 102-től kezdve volt római tartomány, Kr. e. 58-ban pedig Ciprust is hozzácsapták (Cilicia et Cyprus).

I.e. 75-ben az Égei-tengeren utazó ifjú Julius Caesart is foglyul ejtették a kilikiai kalózok és a Dodekanészosz-szigetcsoporthoz tartozó  Farmakoniszin őrizték. Húsz talentum aranyat akartak kérni érte, Caesar azonban felháborodott azon, hogy csak ennyit ér nekik és javaslatára 50 talentumra emelték az összeget. Miután kiszabadult, Caesar flottát toborzott és elfogta a kalózokat. i. e. 67-ben a római Lex Gabinia („Gabinius-törvény”) Pompeius Magnust bízta meg azzal, hogy számoljon le a kalózokkal, és Pompeius ezt három hónap alatt meg is tette. 
A rodoszi tengeri hatalom Kr. e. 167-ben bekövetkezett összeomlásával azonban megszűnt a kalózkodás erős korlátja. A Kr. e. második század második felére a mai Törökország partvidékéről származó hírhedt kilikiai kalózok felemelkedésével a kalózkodás ismét jelentős fenyegetést jelentett a földközi-tengeri hajózásra. A félelmetes ciliciai martalócok a gabonahajókat vették célba. A legénységet elfogták és rabszolgasorba taszították. A fontos vagy gazdag utasokat váltságdíj fejében túszul ejtették.
 
Mivel Róma mezőgazdasági és bányaipara az olcsó rabszolgák bőséges kínálatától függött, a rómaiak kezdetben hajlandóak voltak tolerálni a kilikiaiakat, de toleranciájuknak i. e. 75-ben vége szakadt, amikor egy csapat kilikiai kalóz elrabolta a fiatal Julius Caesart, és Farmakonisi szigetén tartották fogva. Az első és második századi történetíró, Plutarkhosz leírja, hogy Caesar milyen fásultan reagált 38 napos fogságára: Részt vett a játékaikban, felolvasta nekik a beszédeit, és nevetve megfenyegette őket, hogy mindannyiukat megöli.
 
"A kalózok el voltak ragadtatva ettől" - írja Plutarkhosz - "és beszédének merészségét bizonyos egyszerűségnek és fiús vidámságnak tulajdonították". Mint kiderült, végzetesen alábecsülték foglyukat. Miután kiváltották, levadászta és bebörtönözte őket. Nem sokkal később "kivette a kalózokat a börtönből és keresztre feszítette mindannyiukat, ahogyan gyakran megmondta nekik, hogy ezt fogja tenni, amikor a szigeten volt, és ők azt képzelték, hogy csak viccel".
Sok kalózfészket a rómaiak hódításai számoltak fel. i. e. 78-ban a kilikiaiak egyik fészkét, a lükiai Olümposzt foglalták el, i. e. 68-ban Illíriát.
258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gótok hajói fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra és Krétára is. A gót kalózok is kalóz-hadjárataik során sok ezer embert vittek el rabszolgának. 
RÓMAI BIRODALOM KALÓZAI
Rómának kezdetben nem voltak hajói, a D-Itáliai városállamoktól bérelt hajókat. De i.e. 264-ben az első pun háborúban szüksége lett saját hajóhadra a föníciaiak ellen. Egy partra sodródott vagy zsákmányolt karthágói öt evezősoros alapján 100 hajóból álló flottát építettek és még 20 háromevezősorosat is és i.e. 260-ban meg is nyerték az első csatájukat. A rómaiak újítása volt a nagy gabonaszállító hajók építése, külön kikötőket építettek a a gabonaszállítók fogadására, az elsőt Puteoliban (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pozzuoli).
gabona vitorla
 
 Sok száz tonna gabonát szállító római corbita nevű vitorlás, az orrvitorla és a kis csúcsvitorlák római újítások (5, 40. o.)
 
corbita
 
Corbita nevű római gabonaszállító vitorlás, a legnagyobb 500 tonnás obeliszket és 500 tonna lencsét szállított (4)
 
Puteoli (Pozzuoli) kezdetben görög gyarmatváros volt. Az ókori rómaiak Puteoli névre keresztelték át. Mind a görög, mind a római település, korának fontos kikötővárosa volt. A rómaiak Kr. e. 194-ben hozták létre itt saját kolóniájukat. A város neve latinul kutacskát jelent és a környéken található számos hévíz-feltörésre utal. Itt horgonyoztak le a birodalom különböző részeiről érkező, gabonával megrakott hajók. Kikötője volt egész Campania felix fő áruátrakóhelye, beleértve a fújt üveget, a mozaiklapokat, a kovácsolt vasat és a márványt. A közeli Misenum a római hadihajók, a korabeli világ legnagyobb flottájának fő bázisa volt. (https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf).
 
ostia
 
Ostia kikötője Róma mellett kezdetben sólepárló volt (4)
 
Róma kikötővárosának, Ostiának a kalózok általi, i. e. 67-ben történt kifosztása végül arra késztette a rómaiakat, hogy összehangoltabb és szisztematikusabb erőfeszítéseket tegyenek a kalózkodás ellen. Egy új törvény példátlan hatalmat és pénzügyeket biztosított Nagy Pompeius római hadvezérnek a kereskedelem e csapása elleni küzdelemhez. Pompeius római hadvezér i. e. 67-ben hadjáratot indított a kalózkodás ellen, ami a Földközi-tengeren biztonságosabbá tette a kereskedelmet. A történész Plutarkhosz Pompeius élete című művében szemléletes képet fest a hadvezér előtt álló kihívás nagyságáról: "Furulyáik és húros hangszereik, valamint minden part mentén tartott ivászatuk, a magas rangú személyek elfogása és az elfoglalt városok kiváltása szégyent hozott a római felsőbbségre. Hiszen látjátok, a kalózok hajói több mint ezer főt számláltak, az általuk elfoglalt városok pedig négyszázat." Pompeius ennek megfelelően rajtaütések sorozatát vállalta a Földközi-tenger fő kalózfellegvárai ellen. Bár ezrek haltak meg Pompeius csapatainak keze által, azok, akik megadták magukat, kegyelmet kaptak, és a tengertől távol eső vidékeken birtokot és földet kaptak. Ezek a jutalmak megélhetést biztosítottak a letelepített kalózoknak, és csökkentették a kalózkodás vonzerejét. Pompeius politikája, amely a nyomásgyakorlást a meggyőzéssel ötvözte, a római kor nagy részében a kalózkodás elleni küzdelem legsikeresebb módszere volt.

Fenyegetést jelentve a Római Birodalom kereskedelmére, ahogy a Ny-Balkánon.Kr. e. 75-ben az Égei-tengeren utazó ifjú Julius Caesart foglyul ejtették a kalózok és a Dodekanészosz-szigetcsoporthoz tartozó Pharmakoszon őrizték. Húsz talentum aranyat akartak kérni érte, Caesar azonban felháborodott azon, hogy csak ennyit ér nekik és javaslatára 50 talentumra emelték az összeget. Miután kiszabadult, Caesar flottát toborzott és elfogta a kalózokat. I. e. 67-ben a római Lex Gabinia („Gabinius-törvény”) Pompeius Magnust bízta meg azzal, hogy számoljon le a kalózokkal és Pompeius ezt három hónap alatt meg is tette.Sok kalózfészket a rómaiak hódításai számoltak fel. I.e. 78-ban a kilikiaiak egyik fészkét, a lükiai Olümposzt foglalták el, i. e. 68-ban Illíriát. 258-tól a Fekete-tenger és a Márvány-tenger partvidékét gót hajók fosztogatták, néhány évvel később a támadások átterjedtek az Égei-tengerre is. Gót kalózok támadtak Ciprusra és Krétára is. A gót kalózok hadjárataik során óriási zsákmányra és foglyok ezreire tettek szert.268-ban a gall eredetű római hadvezér Carausius arra kapott parancsot, hogy a Classis Britannica, a britanniai flotta élén számoljon le a belga Gallia és Armorica partvidékét rettegésben tartó frank és szász kalózokkal.

Pax Romana: i.u. 14-ben Augustus halálakor a Földközi-tenger partvidékének teljes területe római ellenőrzés alatt állt. Ez a Pax Romana, a Róma uralmából eredő béke, korlátozta a kalózok tevékenységét. Mivel az olyan hagyományos foglalkozások, mint a földművelés és a kereskedelem jövedelmezőbbé váltak, a tengeri élet kockázatai és nehézségei egyértelműen kevésbé voltak vonzóak. 

Azért az elődeikhez hasonlóan a rómaiak sem tudták teljesen felszámolni a gyakorlatot. Az alkalmanként megjelenő kalózkodást nagy tengeri hadműveletekkel verték le.  E hadjáratok célja a kalózok horgonyzóhelyeinek és flottáinak felkutatása és megsemmisítése volt. Az egyik ilyen akcióra Tiberius uralkodása alatt került sor.
a Kr. u. Ilion (Trója, a mai Törökország területén) polgárai által megrendelt tiszteletbeli felirat köszönetet mond Titus Valerius Proculus római tábornoknak azért, hogy "elpusztította a Hellesponton lévő kalózcsoportokat, és hogy mindenféleképpen őrizte a várost, anélkül, hogy megterhelte volna".
Bár a Római Birodalom hatalma csúcsán szinte teljesen felszámolta a kalózkodást, ahogy politikai és gazdasági befolyása a késő ókorban csökkent, a gyakorlat ismét virágzásnak indult a Földközi-tenger térségében. Még Bizánc hatalmas flottája sem tudta megakadályozni, hogy a kalózkodás a térség nagy csapásává váljon, és a martalócok ismét rettegésben tartották a hajózási útvonalakat egészen a félelmetes arab és európai flották megjelenéséig a kora középkorban.
 
 
IRODALOMJEGYZÉK
 
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, (1981). ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni, a NET-s kutatás egyik tulajdonsága, hogy nagy és összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat ,és utólag nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét, mert kép névként csak egy szűk karakterkészlet menthető, amúgy érthetően.
(5) GULAS, Stefan és LESCINSKY, Dusan: A vitorlás hajók története, Madách Kiadó.1984.
(6) KLENGEL, Horst: Az ókori Szíria története és kultúrája, Gondolat, 1977.
 
 
 
 
FÜGGELÉK I.
 
A kalózok elleni törvények
Digesta seu Pandectae (533), a Kelet-római Birodalom I. Justinianus (527-565) által elrendelt törvények kodifikációjának második kötete. Ez a kötet egy, a római jogtudós Paulus által a harmadik század válságának kezdetén, i. sz. 235-ben írt jogi véleményt tartalmazott, amely tartalmazta a Lex Rhodia -t (a "rodoszi törvény"-t). A törvény a tengeri biztosítás általános alapelvét fogalmazta meg, amely Rodosz szigetén, a dór hexapolisz tagjaként körülbelül i. e. 1000 és 800 között alakult ki. Az elv szükségességét feltehetően a föníciaiak megjelenése váltotta ki a görög sötét középkorban (kb.1100– 750) dór invázió idején.
 
A minószi Kréta uralkodói voltak az elsők, (és Rodosz) akik kifejezetten a kalózkodás elleni küzdelem céljából haditengerészetet állítottak fel. A görög források ezt a haditengerészetet a legendás Minósz király termékeként írják le, és azt sugallják, hogy "valószínűleg ő tisztította meg a tengert a kalózkodástól, amennyire csak tudta, hogy javítsa a bevételeit."[18] Állítólag hatékonyan fékezte meg a kalózkodást a területén, amíg a flottáját el nem pusztította egy szökőár i. e. 1400 körül, és a kalóztevékenység újraindult.
A kalózkodás alapja az erősebb jogán alapuló szokásjog volt: mert nem számított redkívüli tevékenységnek a kalózkodás. A társadalmi rend kialakulása erős uralkodók érdeme volt az ókorban is, a kiscsoportos szervezkedések anarchiához vezettek. A társadalmi rend, rendezettség mértéke az igazságos -vagy aktuálisan annak gondolt- törvények kivétel nélküli alkalmazása, betartása, a kivételek is anarchiához vezettek. Az athéni demokrácia oka, célja az volt, hogy az ezüstbányák jövedelméből a társadalom 10%-a egyenlően részesedjen, és a következménye, hogy cserépszavazással döntöttek a 10%-on belül. Kevés volt egy stabil köztársasághoz.
A jogrendre való törekvés, a kalózkodás megfékezésére irányuló szándékos erőfeszítésekre egy példa Nagy Sándor, a Földközi-tenger peremén tett hódításainak idejéből: a De Civitate Dei című művében Szent Ágoston elbeszél egy szórakoztató szóváltást Sándor és egy kalóz között, akit elfogott: Amikor ugyanis az a király megkérdezte tőle, hogy mit jelent az, hogy ellenségesen birtokolja a tengert, merész büszkeséggel válaszolt a kalóz: "Mit értesz azon, hogy az egész földet elfoglalod?" Mivel én ezt egy jelentéktelen hajóval teszem, rablónak neveznek, míg téged, aki ezt egy nagy flottával teszed, császárnak neveznek. Alexandrosz halála után és az azt követő háborúk alatt a kalózkodás probléma volt a zsoldosként felbérelt kalózok miatt, különösen I. Demetriosz makedóniai király használta ki a tengeri zsoldosokat, és ezek között a zsoldosok között olyanok is voltak, akik egyébként csak kalózkodással foglalkoztak. Diodorus Siculus 20. könyve szerint Demetrius kalózai "fedélzet nélküli" hajókat használtak, valószínűleg a nagyobb sebesség érdekében. Az árukkal megrakott kereskedelmi hajók a part menti útvonalakon közlekedtek. A Földközi-tenger tagolt partvidéke a kalózok számára további előnyt jelentett. A számos rejtett öböl lehetővé tette, hogy hajóik addig rejtve maradjanak támadás ekőtt, és meneküléskor. A kereskedelmi hajók lassú hajók voltak, a kalózok gyorsabbak és fürgébbek voltak. 10-20 méteres sokevezős gyors (nem öblös) hajóikkal valószínűleg halásztak is.
A minószi Kréta uralkodói voltak az elsők, (majd a jól erődített Rodoszon gyorsan megtelepedtek a tengeri kereskedők, akik flottát szerveztek a kalózok eellen), akik kifejezetten a kalózkodás elleni küzdelem céljából haditengerészetet állítottak fel. A görög források ezt a haditengerészetet a legendás Minósz király rendeleteként írják le, és azt sugallják, hogy "valószínűleg ő tisztította meg a tengert a kalózkodástól, amennyire csak tudta, hogy növelje a bevételeit." Állítólag hatékonyan fékezte meg a kalózkodást a sziget környékén, amíg a flottáját el nem pusztította egy szökőár és a kalóztevékenység újraindult. (A Théra vulkán kitörése i.e. 1628-ban történt.)
A kalózkodás afféle mumussá vált, és a kalózoktól való védekezés gyakran szerepel az egyik okaként annak, hogy a városok tiszteletbeli rendeleteket állítottak fel személyek számára, mint például az i. e. 166 körüli imbroszi rendelet: ""Lysanias jóindulatú a nép iránt [...] szilárdan állt és hírt hozott a kalózok leszállásának híréről"[26].
 
A világ első írott hajózási törvénykönyve (Tabula Amalphitana: Capitula et ordinationes Curiae Maritimae nobilis civitatis Amalphe,https://it.wikipedia.org/wiki/Tavole_amalfitane) Volt előzménye: a Digesta seu Pandectae (533), amely a Kelet-római Birodalom I. Justinianus (527-565) által elrendelt törvények kodifikációjának második kötete. Ez a kötet egy, a római jogtudós Paulus által a harmadik század válságának kezdetén, i. sz. 235-ben írt jogi véleményt tartalmazott, amely tartalmazta a Lex Rhodia -t (a "rodoszi törvény"-t). A törvény a tengeri biztosítás általános alapelvét fogalmazta meg, amely Rodosz szigetén, a dór hexapolisz tagjaként körülbelül i. e. 1000 és 800 között alakult ki. Az elv szükségességét feltehetően a föníciaiak megjelenése váltotta ki a görög sötét középkorban (kb.1100– 750) dór invázió idején. 

Az első tengeri törvénykönyvet a 11. század körül Amalfiban adták közre, a legrégebbi olasz tengeri statútum, amelyet a Földközi-tenger egész területén használtak is a 16. századig. Számos olyan szabályt tartalmaz, amely a kereskedelmet, a legénység tagjainak magatartását  szabályozta, és a tengeren különleges jogokat biztosított és kötelességeket rótt ki. 2010 decembere óta az újonnan létrehozott Museo della Bussola e del Ducato Marinaro di Amalfi múzeumba került egy példánya, az Amalfi Köztársaság egykori arzenáljában (nagy hajóépítő műhely, gyár jellegű) található.

Amalfi TabulaAmalphitana

"A kódex 66 cikkelyből,  "fejezetekből" áll. 21 latin nyelvű cikkely a kódex legrégebbi része, ezek 11. századból származnak, míg a fennmaradó 45, népnyelven írt cikkely a 13. században került bele. A Táblák szövege a mai napig fennmaradt a korabeli amalfiai nemesség által megrendelt kézzel írott papírmásolatként, míg az eredeti kódex már nem létezik. Az olasz kormány 1929-ben megvásárolta az egyik  példányt (amely korábban Marco Foscarini velencei dózse tulajdonában volt) Ausztriából, majd Amalfiba szállította; a dokumentumot ma is a város városi palotájában található polgári múzeumban őrzik. A Tabula de Amalpha egy 13. századi papír-dokumentum. A Tabula de Amalpha  mérföldkövet jelentett a tengerjog történetében, és a következő évszázadokban mérvadó útmutató volt a Földközi-tenger medencéjében történő kereskedelem szabályozásában, a szerződési záradékok alkalmazásában és a tengeri jogviták rendezésében. Történelmi jelentőségét annak köszönheti, hogy hozzájárult az összes part menti állam, köztük az arab államok egységes tengerjogi szabályozásának kialakításához. A szöveg a Lex Rhodia és a Basilici, a Justinianus Digestiumában szereplő, a Lex Rhodia és a Basilici korából származó használati utasítások gyűjteménye volt. Ezek a szokások szabályoztak minden kérdést, ami a hajózást érintette és befolyásolta: a vitákat, a fuvardíjat, a kapitány és a matrózok kötelezettségeit, az áru elvesztése esetén járó kártérítést, a tengeri csereügyleteket, a nyereség megosztását, a tengeri kockázatokért járó kártérítést, az üzemzavarokat, a kötélzetet, a hajó és az áru veszély esetén történő elhagyását, és az ősi tengeri köztársaság jogrendszerének szerves részét képezték. A Tabula fejezeteinek összessége közös a tengerészeti szokásjoggal abban, hogy nem általános elveket vagy elvont fogalmakat állapít meg, hanem konkrét válaszokat ad a korabeli esetekre, hogy megfeleljen a societas maris közvetlen szükségleteinek, amelyben a commenda és a colonna voltak a legfontosabb intézmények, amelyeken keresztül a hajózási tevékenységet szervezték. A Tabula, amely más középkori tengeri statútumok, például a pisai, genovai és katalán statútumok megszövegezésére is hatással volt, "élő joggá" vált, amelyet a későbbi normann uralom alatt, majd a Nápolyi Királyságban is alkalmaztak a bíróságokon és a kuriákban.

FÜGGELÉK II.
A Tengeri népekről szóló legkorábbi írásos beszámolók Egyiptomból származnak, az i.e. 1300-as évekből.  Az i.e. 1360 és 1332 között agyagtáblákra írt levelek számos témát érintenek, köztük a kalózkodást is. Az egyik első egy felirat III. Amenhotep fáraó (i. e. 1390-1353) uralkodásának idejéből, amely leírja, hogy a Nílus deltájában védelmet kellett kiépíteni a danuna tengeri fosztogatók ellen. Ezek a fosztogatók voltak a Tengeri Népek előörsei, talán az első igazi kalózok, mmert végig fosztogatták a paertot Szíriától D-re, aztán le is telepedtek, Amurru néven államot is alapítottak, Arvad kikötőjét először felgyújtották, aztán a fő kikötőjük lett. A beszámolók az Amarna-levelekből származnak, amelyek az egyiptomi fáraó, Akhenaten és a szövetséges és vazallus államok közötti diplomáciai levelezéssorozatot tartalmazzák. A lukkák és a serdenek szerepelnek az Amarna-levelekben, egy 362 agyagtáblából álló levelezési sorozatban, amelyet Babilon királya írt Amenhotep fáraónak vagy fiának, Akhenatonnak, és amely arról szól, hogy ezek a tengeri portyázók nemcsak hajókat fosztogattak, hanem városokat is elfoglaltak. Az egyik "legkorábbi feljegyzett eset[ek] - amelyet egy agyagtáblára véstek fel, amikor Akhenaton fáraó uralkodott - kalózokat ábrázol, akik i. e. 1350-ben megtámadnak egy hajót." Közel egy évszázaddal később II. Ramszesz a Tanisz sztélén feljegyezte: "a féktelen Sherdenek, akik ellen senki sem tudta, hogyan kell harcolni, bátran jöttek a tenger közepéről a hadihajóikon vitorlázva, és senki sem tudott ellenállni nekik." A szardanákat (srdn) vagy szardónioszokat (későbbi szardíniaiak, szárdokat), mint II. Ramszesz (i. e. 1279–1213) zsoldosait is említik. Az akháj vezetésű és közöttük sok akháj törzs ógörög vagy föníciai nevei nem maradtak ránk, csak az egyiptomi feljegyzések és a törzsneveket nem tudjuk azonosítani. (https://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Mediterranean_piracy).
A tengeri népek néven ismert tengeri hatalom az egyiptomi Újbirodalom utolsó két évszázadában minden mást háttérbe szorított. Egy laza szövetség volt, amely a Földközi-tengeren virágzott az i. e. 13. és 12. század környékén. Az Egyiptom ellenük vívott csatáiról szóló eleven beszámolók III. Ramszesz Medinet Habuban található halotti templomában találhatók. A falakon található feliratok azt mutatják be, hogy a fáraó hogyan csalta őket egy gondosan felállított csapdába: "A tenger közepén lévő szigetekről érkező országok Egyiptom felé haladtak. . . A háló készen állt számukra. Lopakodva beléptek a kikötő szájába, és beleestek. Elfogták őket a helyükön, elszállították őket, és testüket levetkőztették." (i.e.1177-ben.)
A tengeri népek identitása és nemzetisége továbbra is az ókori Földközi-tenger történelmének egyik legnagyobb kérdése. A "tengeri népek" kifejezés nem szerepel az ókori szövegekben (egy 19. századi egyiptológus találta ki az elnevezést). A legtöbb forrás, amely leírja tevékenységüket, az ókori Egyiptomból származik, és egyik sem ad meg konkrét földrajzi származási helyet számukra. Bár a tengeri népek cselekedetei tisztán kalózkodásnak tűnhetnek, pontos természetük és szándékaik még vitatottak. Különböző korokban lehet, hogy akháj bevándorlók  voltak, nem pedig szigorúan kalózok A "tengeri népek" néven közösen ismert sokféle népcsoport, amelyet III. Ramszesz a Medinet Habuban lévő halotti templomán, valamint számos obeliszken és sztélén ábrázoltak, a peleszeteknek, (akik a a filiszteusok), több olyan ellenség, akit leigázott, csak a bizonytalan "tengeri" melléknevet kapta. III. Ramszesz leírja, hogyan győzte le a tengeri népeket." A "tengeri népek" lehetséges tagjai közé tartozik a krétai tjeker nép, amely elhagyta Anatóliát, a megdöntött, felgyújtott Hettita Birodalom székhelyét. A Tengeri népek vándorlásairól, két koalíciójukról: A danuna nép első ismert írásos említése az EA#151 számú levélben található, amelyben Abímilki türoszi király (i.e. 1347, (https://en.wikipedia.org/wiki/Abimilku)) Dnwn névvel tengeri emberek megjelenéséről tudósít. A tengeri népeket Merenptah fáraó egyik felirata említi (i.e. 1208 körül), egyes csoportokat még korábban is, például a danunákat (dnn) már III. Amenhotep (i. e. 1391- i. e. 1353) idején is említik, és a szardanákat (srdn) vagy szardónioszokat (későbbi szardíniaiak, szárdokat), mint II. Ramszesz (i. e. 1279–1213) zsoldosait. A líbiaiak-akhájok szervezik a szövetséget (I. Koalíció, i.e. 1207, i.e. 1177, II. Koalíció). Egyiptom ellen és vereséget szenvednek, III. Ramszesz még a második támadást is legyőzi. A felfogadott líbiai zsoldosok sokkal később, a harmadik támadásuk után mégis átveszik a hatalmat Egyiptomban.

A kutatók az akhájok elődeinek a pelasgokat tekintik, a pelasgok a minósziak és sokan őket azonosítják a jónokkal. A pelasgokat az etruszkokkal is rokonítják. Az akhájok területét Homérosz a görög szárazföldre, a nyugati görög szigetekre, Krétára, Rodoszra, Ciprusra és - a Kükládok szigetcsoport kivételével - a környező szigetekre teszi, ld. Wikipedia és https://en.wikipedia.org/wiki/Achaeans_(Homer). Az akháj danunák i.e.1185 körül Ugarit kikötőt és az azonos nevű Ugarit várost felégették hét hajóval. A levelezésekből tudjuk, hogy  az ugarit-i flotta Lukkában, DK-Anatóliában távol volt i.e. 1185-ben, katonáik Adana várostól Ny-ra, Tarsosnál harcoltak. Az akháj danunáknak, akik a "Tengeri népek" legnépesebb torzsét alkották, a Dana szigeten volt a kikötőjük, aminek helye: anatóliai Adana állam D-i partján, Ura város közelében. Egy kis államuk is volt Adana környékén Danuna néven. Az i.e. 1200-1300-s években épült a Dana szigeti kikötő, Anatóliában. A 2016-ban felfedezett Dana szigeti, 274 férőhelyes danuna kikötőben feltehatően nem építettek hajókat, mert nem volt elég fa a kis szigeten. 

Invasions destructions and possible population movements during the Bronze Age Collapse ca. 1200 BC

Bronze age collapse.svg

Anatólia a hettita időkben

A Hettita Birodalom i.e. 1400 körül: Adana Adanijasz és Kilíkia Kúe néven, Trója (háború i.e. 1200 körül) Taruisza néven a Márvány tengernél, K-i Dardániaban. Szimirra Szumur néven, Ugarit Akurit néven szerepel. Főváros Hattuszasz-t rejtélyes módon elhagyták i.e. 1200 körül a hettiták, elvándoroltak.  Az akhájok egyik régi területét Ahhiajavaban, K-Anatóliában sejtik. (4) 

 
 
Megindultak az akhájok É-ra  is, a gabonaszállítással, vámmal kapcsolatos viták a Trója-i háborúhoz vezettek, i.e. 1230 körül  a Márvány-tengernél. Az akhájok-denyenek a keleti Mediterráneum partjain megtámadták, gyarmatosították Lukkát, Kilíkiát és Ciprust is. Ciprus ekkortól az akhájok szigete hét kis királysággal, amit a rézérc olvasztása miatt látogatták krétaiak is, a denyenek Kilíkiából, ugaritiak már hosszú ideje, alalakhiak, egyiptomiak, de elfogyott idővel a szükséges fa. Cipruson i.e. 1800 és 1400 között több komoly sáskajárás is volt, talán nem fontos. Az akhájok lerohanták Hattit, Kizzuwatnát, Karkemist (Eufrátesznél), Arzawát (Anatólia) és  Alasiját (Ciprust), városaikat lerombolva. Ugarit még az utolsó pillanatban bérelt hajóival egyiptomi (II. Ramszesz uralkodásának végén) gabonát szállított a hettitáknak, a kilíkiai Ura városába. Egy nagy szíriai, ugariti kikötő Ciprustól K-re volt, az i.e. 1700-as évektől ismert. A Dana szigeti danuna kikötő Ciprustól É-ra, D-Anatóliában  található, A hettiták Ciprus megtámadásához  bérlik az ugariti flottát, el is foglalják Ciprust, ezek voltak az első tengeri csaták, a Ciprusi- tengeri háborúk. A Tengeri népek, az akhájok, denyenek támadtak: Hatti és Ugarit -ez bosszú hadjárat lehetett- lerohanása után Amurrúban letelepednek, majd Egyiptomot egy újabb  hullámban, (II. Koalíció) i.e. 1175-ben támadják, de a Nílus-deltai csatában III. Ramszesz megállítja az inváziót. (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata).
Az akhájok D-Anatóliában: Az egyik ok, ami kiváltotta ki a Tengeri népek elindulását, az  akhájok túlnépesedése. É- i irányban a trák, ezen belül dardán Tróját támadják i.e 1200 körül az akhájok, keleten a Krétát, Ciprust is, Az i. e. 12. században görög bevándorlók özönlöttek Anatólia északi részéből a Földközi-tenger partvidékére Lukkába és itt a mai Antalya várostól keletre letelepedtek azon a területen, amely ezután Pamphülia ("a törzsek földje") néven vált ismertté. Négy nagy város is kialakult a régióban: Perga, Sillyon, Aszpendosz és Side. Kilíkia (Kizzuvatna néven a hettitáknál) Adana (hettita nyelven Adanija, az asszír Kúe) központú királyság volt i.e. 1335-től, a Hettita Birodalom összeomlásáig, i.e. 1191–1189 -ig. Ugyan itt az akháj Danuna (akkádul KURDa-nu-na, föníciai nyelven Dnn-im, egyiptomi nyelven Dnwn, a hettitáknál Adanijas) ókori állam. A százazföld felé két szoroson keresztül megközelíthető gabonatermesztésre alkalmas értékes terület, ország: Szíria felé az Amani-szoros vezetett, Kappadókia felé a nevezetes Keleti Kapu (ma 1000 m körül) jelentette a közlekedést Tarsos-tól (Tarsustól) északra. Hegyei számos fokkal nyúlnak a tengerbe. Tarsos, a Seyhan folyónál feküdt, ami gyakran változtatta a medrét, Ura a kikötője.
Ugarittól K-re volt az ónbronzáról nevezetes Ebla és az eblai sóbánya, É-ra az ezüst és rézbányák, Kilíkiában vasbányák, de ónbánya Mezopotámiában, Anatóliában i.e. 1300 körül nem volt. Amikor az akháj Tengeri népek a hettitákat is elüldözik, a fém- és vastermelés hosszú időre megszűnik a Szíria környékén. A Kilíkiából, Krétáról érkezett akháj filiszteusok készítenek vasat i.e. 1175 után Palesztinában, a hettitáktól tanulták és tanultuk el a vas készítését. 
becsalta és rászorította a képen a madárfejes hajókat a Nílus partjára és a partról lenyílaztatta a katonákat.
 
1177BC
 
III. Ramszesz Nílus-deltai csatája i.e. 1177-ben (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%ADlus-deltai_csata
 
defeating sea people gettyimages 1144535353
 
A kép bal oldalán az egyiptomi hajók között látható az első döfőorros hajóábrázolás, alul a foglyok elvezetése