ERDŐIRTÁS A RÓMAI BIRODALOM IDEJÉN
(2022 november)
ABSTRACT
A mezőgazdaság és a városok kialakulása idején az erdőirtás üteme a népsűrűséggel arányosan nőtt. A települések igényelte fűtés, állattenyésztés, a fém-és üvegolvasztás, a téglagyártás, az épület- és hajófának való rönkök válogatott kivágása (a középkorban már tudatos hajófatelepítés volt) az ókori erdőterületet egy harmadával csökkentette. / DEFORESTATION DURING THE ROMAN EMPIRE: During the period of agriculture and urbanization, the rate of deforestation increased in proportion to population density. Livestock breeding in settlements, metal and glass smelting, brick making, and the selective felling of logs for building and ship timber (by the Middle Ages there was conscious ship timbering) reduced the ancient forest area by a third.
BEVEZETÉS
A kőkorszak óta a Mediterraneumban erdőirtás zajlik: ahogy az európai emberek i.e. 10 000-től kezdve elkezdtek mezőgazdaságot folytatni, az erdőirtás üteme a népsűrűséggel arányosan nőtt. Hatezer évvel ezelőtt Közép- és Észak-Európa több mint kétharmada volt erdővel borított, ma már csak egyharmada. A mezőgazdasági és állattartó területek, az épület-, tűzifa- és hajófa iránti kereslet évezredek óta növekedett, a Római Birodalom idején gyorsult. A mezőgazdaság az erdőirtás ≈ 80%-áért felelős világszerte és sokáig arányos volt a népsűrűséggel, napjainkban Európában már állandónak tekinthető.
Az ókorban az alacsonyan fekvő, meleg és jó vízellátású területek kedveztek a városalapításnak; ezek a környezeti feltételek tették lehetővé az alapnövények - a görög-rómaiaknál a gabona, az olajbogyó, a gyümölcsök és a szőlő - intenzív termesztését, amelyre a városi népesség növekedése épült. A növekedés erdőirtással járt, amelyet részben a mezőgazdasági, állattenyésztéshez szükséges területek növelése is okozott, valamint az építési, fémolvasztási és égetési célú fakitermelés. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismeretterjesztés és a mai folyamatokhoz hasonló folyamatok felismerése a Római Birodalom idején.
Grüll Tibor ismerteti részletesen a Bridalom erdőinek történetét (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf). A pun háborúk évszázadaiban a flottaépítések megritkították az Appenninek erdeit. Az i. e. 2. században hatalmas arányú építkezések zajlottak, és a mezőgazdasági művelés számára is nagy erdős területeket kellett szabaddá tenni. A Pó-síkság erdőinek 60%-át kiirtották a következő két évszázadban. Ugyanakkor számos erdős területet már megkíméletk, mivel ekkorra már távoli provinciákból is megindult a fák tengeri szállítása Róma felé.
Az itáliai erdők főként a tüzelőanyagot biztosították Róma számára. Becslések szerint Róma egymillió lakosának évente 50 km² erdőt kellett kivágnia és eltüzelnie. A rengeteg nyilvános és magánfürdőnek folyamatosan kellett biztosítani a fautánpótlást, ahogyan az ipari tevékenységek (tégla- és cserépégetés, kerámiagyártás, vasolvasztás, üveggyártás stb.) számára is. Becslések szerint évente 80 000 tonna vasat is termeltek a Római Birodalom területén, amihez kilónként 30 kg fa eltüzelésére volt szükség. Ez évi 2,4 millió tonna, vagyis 3,84 millió m³ tűzifát jelentett, amit évente 1,920 millió hektár (azaz 19 200 km²) erdőség kivágásával tudtak biztosítani.
A 25 láb hosszú gerendák némelyikére kerekeket szereltek és így húzták az építés helyére, de általánban kocsikon szállították a fát az erdőből. Egy gallilai emlékmű domborművén négy ember húz ki egy fatörzset egy kötéllel az erdőből. Julianus idejében
segédcsapatok a vállukon cipeltek 50 láb hosszú gerendákat, de a nagyobb fatörzseket – hacsak lehetséges volt – vízen úsztatták. Pó-folyón is úsztattak fákat, de mert a vörösfenyő ehhez túl nehéz volt, ezt a fafajt erdeifenyőből épített tutajon kellett szállítani. Afák szállítása jelentős szerepet játszott a tengeri kereskedelemben. A fák tengeri szállítására vonatkozó legkorábbi bizonyíték tulajdonát képezte. Néhány kikötőt is tudunk azonosítani, amelynek fontos szerepe volt a fakereskedelemben. Strabón alapján: a nyugati parton Liguria volt a fő faexportőr, kereskedelmi központja pedig Genova volt. Ravennában magának a városnak is sok épületfára volt szüksége, hiszen az épületek fából készültek, és facölöpökön álltak.
Tiberius korában a határt a Duna teljes vonaláig előretolták. A rómaiak ellátták a helyieket fahordókban szállított borral és olajjal, cserébe rabszolgákat, jószágot és bőrt kaptak. Egy aquileiai feliratban a fafűrészelőket említik. Ephesos az i. u. 2. században már biztosan fabehozatalra szorult: Asia provincia kormányzója elrendelte, hogy a faimportőrök nem fűrészelhetik
a fát a rakparton, mert a fűrészpor eldugaszolhatja a csatornát.
Az itáliai erdők főként a tüzelőanyagot biztosították Róma számára. Becslések szerint Róma egymillió lakosának évente 50 km² erdőt kellett kivágnia és eltüzelnie. A rengeteg nyilvános és magánfürdőnek folyamatosan kellett biztosítani a fautánpótlást, ahogyan az ipari tevékenységek (tégla- és cserépégetés, kerámiagyártás, vasolvasztás, üveggyártás stb.) számára is. Becslések szerint évente 80 000 tonna vasat is termeltek a Római Birodalom területén, amihez kilónként 30 kg fa eltüzelésére volt szükség. Ez évi 2,4 millió tonna, vagyis 3,84 millió m³ tűzifát jelentett, amit évente 1,920 millió hektár (azaz 19 200 km²) erdőség kivágásával tudtak biztosítani.
A 25 láb hosszú gerendák némelyikére kerekeket szereltek és így húzták az építés helyére, de általánban kocsikon szállították a fát az erdőből. Egy gallilai emlékmű domborművén négy ember húz ki egy fatörzset egy kötéllel az erdőből. Julianus idejében
segédcsapatok a vállukon cipeltek 50 láb hosszú gerendákat, de a nagyobb fatörzseket – hacsak lehetséges volt – vízen úsztatták. Pó-folyón is úsztattak fákat, de mert a vörösfenyő ehhez túl nehéz volt, ezt a fafajt erdeifenyőből épített tutajon kellett szállítani. Afák szállítása jelentős szerepet játszott a tengeri kereskedelemben. A fák tengeri szállítására vonatkozó legkorábbi bizonyíték tulajdonát képezte. Néhány kikötőt is tudunk azonosítani, amelynek fontos szerepe volt a fakereskedelemben. Strabón alapján: a nyugati parton Liguria volt a fő faexportőr, kereskedelmi központja pedig Genova volt. Ravennában magának a városnak is sok épületfára volt szüksége, hiszen az épületek fából készültek, és facölöpökön álltak.
Tiberius korában a határt a Duna teljes vonaláig előretolták. A rómaiak ellátták a helyieket fahordókban szállított borral és olajjal, cserébe rabszolgákat, jószágot és bőrt kaptak. Egy aquileiai feliratban a fafűrészelőket említik. Ephesos az i. u. 2. században már biztosan fabehozatalra szorult: Asia provincia kormányzója elrendelte, hogy a faimportőrök nem fűrészelhetik
a fát a rakparton, mert a fűrészpor eldugaszolhatja a csatornát.
Az erdők kivágása a kelta korban kezdődött, a mezőgazdaság és a fémek olvasztásának terjedésével, a római-germán korszakban, különösen a sűrűn lakott délnyugati területeken fokozódott (https://en.wikipedia.org/wiki/Deforestation_during_the_Roman_period). Róma hódításai a Földközi-tenger környékén erőteljes erdőirtást okoztak, mert a Római Brirodalom alapvető építőanyaga a fa és a tégla volt. A fákat kivágták, hogy a Római Birodalom növekvő lakosságának gerendákat, tüzifát, téglát, tetőt és a padlót biztosítsanak. A Római Birodalom fénykorában a becslések szerint mintegy 60 millió ember élt, a főváros lakossága elérte az egymilliót. Trajánusz idején, 117-ben érte el a Birodalom a maximális méretét.
Ahhoz hogy létezzen a Birodalom, folyamatosan terjeszkednie, hódítania kellett, terjeszkedés nélkül stagnált, majd felélte volna a tartalékait, így omlott össze. Az összeomlás közvetlen oka az önvédelem hiánya, a légiók felszámolása, a zsoldosok alkalmazása volt. A Birodalom Skócia határától (amelyet a híres Hadrianus fal jelez, ≈125) egészen a mai Irak határáig terjedt. Végül gótok migrációja és ismételt inváziói a stagnáló szakasz után a Birodalom összeomlását eredményezték. A Római Birodalom összeomlása nem Konstantinápoly eleste volt i. u. 1453-ban, hanem Rómának az i.u. 476-ban történt bukása.
A Birodalom úthálózata (Wikipedia)
Itália úthálózata (https://digolanum.gportal.hu/gindex.php?pg=36088902)
Római út keresztmetszete (https://digolanum.gportal.hu/gindex.php?pg=36088902)
A Birodalom lényeges része volt az út- és a vízhálózat**, melyek a Birodalom civilizációjának mértékei. (https://hirmagazin.sulinet.hu/hu/pedagogia/a-romai-kor-utepitese). Tekinthetjük a környezetkárosítás mértékének is, de a rómaiak mérnöki teljesítménye akkor is tiszteletet érdemel***, ha nem foglalkoztak környezetvédelmi hatástanulmányokkal, bár Hadrianus császár (125 körül) törvényeket hozott az erdők védelmére. (Ma a sok törvény ellenére a műanyagok kevesebb mint 10% -át hasznosítjuk újra.) Példa: a szőlő- és a bortermelés, az olívabogyó termesztésének elterjesztése a Birodalomban: az olajat világításra, kozmetikai célra és étkezéshez használták, a szőlő és az olívabogyó termesztése az ókori Róma egyik, az erdőket legmegváltoztatóbb gyakorlata volt. Annyira szerették a folyékony aranyat, hogy Spanyolország nagy részét betelepítették olajfákkal. Becslések szerint a Római Birodalom mintegy 25 millió tonna olajbogyót fogyasztott évente. Olajmécses képek:
Római kori olajmécsesek
ERDŐÍRTÁS A RÓMAI BIRODALOM IDEJÉN
Az utolsó jégkorszakot követő monszun esők óta Európa fokozatosan kiszárad, a folyamatot a folyószabályozások csak gyorsították:
A Kárpát-medence vízrajzi térképe a folyószabályozások előtt. Európa szabályozottan szárad ki. (A Vízrajzi Intézet, a kiadás dátuma 1938)
Tacitus az 1. században a "Szabad Germániát" (Germania magna) borzalmas erdőkkel vagy irtózatos mocsarakkal borított földként írta le. Tacitus mediterrán hazája akkoriban (https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_the_forest_in_Central_Europe#Iron_Age_to_Roman-Germanic_period) már évszázadok óta kultúrtáj volt, erdeit kiirtották szántóföldek, gyümölcsösök és városok számára, nem is beszélve a fördők, a házi tűzhelyek és a tengeri hajók építéséről, és a városok, erődítmények építkezéseinek fafelhasználásáról. A kortárs római megfigyelőket lenyűgözte az É-i föld, amelynek felszínének valószínűleg 70%-át erdők borították. Abban az időben az alacsony hegyekben és a síkságokon is voltak még nagy, összefüggő erdőterületek. A települések a folyóparti erdők és a gazdag talajú erdők rovására terjeszkedtek, az erdőket a földművelés és a legeltetés céljából irtották. A fűtés és a kerámia égetése, fém- és üvegipari célú fakitermelés a települések körüli természetes faállomány ritkításához vezetett.
Az ércbányák környékén valószínűleg azért vágták ki nagy területen a bükkfákat, mert a fémek megmunkálásához keményfából, bükkből égették a faszenet a császárok idejétől. A rómaiak először a bányákhoz közel eső erdőket vágták ki. Amikor a fa elfogyott, más régiókból szállítottak nyersanyagokat, hogy biztosítsák a bányáknál lévő kohók és kemencék folyamatos működését. Végül ezeket az ipari központokat áthelyezték egy másik, erdősebb régióba, ahol az egész folyamat megismétlődött. A fák tömeges kivágása erdőirtáshoz és talajerózióhoz vezetett. Az állandó városok kialakulásának idejéig az elhagyott településeket az erdők visszahódították, Római Birodalom bukása után kellett léteznie egy hosszabb időszaknak, amikor az erdők még részben vissza tudták hódítani a területeiket, a nagyobb városok kialakulásáig.
A Római Birodalom bukásának kérdését 1500 éve vitatják, vannak olyan vélemények, hogy Róma gazdagsága és jóléte is hozzájárult a saját bukásához. Az erdőirtás már a római kor előtt is sok problémát okozott, pl. a műkénéi időkben, amikor még csak egyes fafajtákat kerestek hajóépítéshez a tengerpartok közelében, vagy kiirtották a cédrusfákat. Róma közelében minden fát felhasználtak, rákényszerültek a terjeszkedésre és távolabb irtották ki az erdőket.
A hódító hadvezérek, mint például Julius Caesar, tapasztalták, hogy a bennszülött törzsek Galliában vagy Britanniában egyszerűen elmenekültek előlük az erdőkbe, és meglepetésszerű támadásokat indítottak, amikor tábort akartak verni. A probléma megoldására sok tábornok egyszerűen a könnyebb utat választotta és felgyújtotta az erdőt. Csak Caesar sok ezer hektárnyi területet irtott ki ilyen módon (https://en.wikipedia.org/wiki/Deforestation_during_the_Roman_period).
A megszállt Germániában (Germania Superior és Germania Inferior római provinciák) az erdőket intenzívebben pusztították, mint a nem megszállt területen. A városok, Mainz, Trier és Köln építéséhez nagy mennyiségű faanyagra volt szükség. A háztartások fűtéséhez és a római fürdők működtetéséhez - a padlófűtéshez és melegvizes medencékhez - is folyamatosan fára volt szükség. Miután az egész Germánia meghódítása kudarcba fulladt (Varus 9-ben elszenvedett veresége miatt), a rómaiak védekező stratégiára tértek át, ami hasonlóan nagy mennyiségű fát igényelt, a több mint 500 kilométer hosszú limes elsősorban fából és nem kőből épült erődítmény volt, a Rajnától a Dunáig széles erdőirtást, sávot vágtak ki, és sok fára volt szükség a palánkok és őrtornyok építéséhez.
Római erőd, palánkokal és őrtornyokal
A római mérnökök ügyeltek arra, hogy a limesekkel kövessék a terep alakját, és a termékeny területek Rómához tartozzanak. Például a termékeny terület Mainz-szal szemben a limesen belül volt; az Odenwaldtól délre fekvő szegény, fenyővel borított földeket azonban kívül hagyták. A tápanyagban gazdag talajon lévő bükk- és tölgyállomány nagy részét kivágták, mezőgazdasági szántóföldek és legelők lettek. Idővel az ilyen még megművelt földek elvesztették termékenységüket, és pusztasággá vagy mocsárrá váltak. Több helyen füves és törpecserjés puszták alakultak ki, amelyek a mai napig fennmaradtak. Az iszap és a kavics lemosódott a dombokról és hegyekről, ami árvizeket, eliszaposodást és feltöltött mocsarakat okozott. Lazio, Campania, Szardínia, Szicília, Spanyolország, Észak-Afrika nagy területeit gabonatermelésre, csak a tömegek élelmezésére használták ki. Lazio és Campania kietlen vidékei mocsárrá váltak, az egykor erdős hegyek "kopasz" dombokká váltak, amikor Észak-Afrika (a Nílus által elárasztott terület kivételével) sivataggá vált.
A rómaiak távol tartották magukat a kiszámíthatatlan folyókkal teli síkságoktól, pl. Pannóniában. A folyóktól távol eső égerligeteket (Alnus glutinosa) azonban legelővé alakították. A rómaiak is a puhafát, különösen az ezüstfenyőt (Abies alba) nagyra értékelték -mint a görögök is- az építkezésekhez és a hajóépítéshez. A fenyőfát -különösen a cédrusokat, a fenyőket- minden elérhető helyen kivágták, és nagy távolságokra (tutajokkal) elszállították. Így az Alpok, a Fekete-erdő és a Vogézek egyes részein a természetes hegyi erdőkben nagy területek kopárok lettek, amit az erdő vagy visszahódított vagy lepusztult a termőréteg a hegyoldalakról. A rómaiak a Földközi-tenger térségéből áttelepítettek Germániába ismert fafajokat, többek között a szelídgesztenyét (Castanea sativa), a lógesztenyét (Aesculus hippocastanum) és a diót (Juglans regia), melyek a jégkorszak alatt kihaltak Észak-Európában. A fákat gyümölcsük miatt becsülték, és a szelídgesztenye faanyagát a borászatban használták fel.
Varus veresége (https://hu.wikipedia.org/wiki/Publius_Quinctilius_Varus) után először a Rajna jobb partján lévő településeket hagyták el a rómaiak. A 2. századtól pedig több törzs is áttörte a határt (a markomannok és a longobárdok). A 4. és 5. században a germán népek végül elfoglalták a Limes utolsó maradványait, az ebből az időszakból származó pollenelemzések azt mutatják, hogy a mezőgazdaság terjedése sok területen megállt. Az elhagyott római castellák és birtokok ismét erdőterületekké váltak. Amikor egy település körül kimerült a talaj, a lakosság továbbvándorolt. A népsűrűség csökkenésével számos területen újra megindult az erdők terjeszkedése. Az ebből az időszakból származó pollenelemzések azt mutatják, hogy a bükk (Fagus sylvatica) ismét széles körben elterjedt a rómaiak által elhagyott területeken, de a pomerániai Balti-tenger partvidékén, Dél-Svédországban is. A római gyarmatosítás csökkentette először nagy mértékben Közép-Európa erdőállományát és olyan erdőmentes területeket is maga után hagyott, amelyek a legeltetés miatt nem álltak helyre.
A Középkorban a földbirtokok területeinek növekedése és a hajó- és más vár-, katedrálisépítések csökkentették, de az úgynevezett kis jégkorszak, az 1570 és 1630, valamint az 1675 és 1715 közötti különösen hideg időszakok, növelték az ekkor már másodlagos erdők elterjedését. A harmincéves háború (1618 -1648) a korábban mezőgazdasági művelés alatt álló területek erőteljes erdősödéséhez vezettek. Ezután a mezőgazdaság és az állattenyésztés területeinek növekedése ismét csökkentette az erdőterületek nagyságát. Emellett számos ipari folyamatnak volt szüksége tűzifára, mint energiaforrásra vagy nyersanyagra, például a faszénégetésnek, az üveggyártásnak (fahamu és az olvasztás), a sókészítésnek és a bányászatnak és a hozzá kapcsolódó kalapácsmalmoknak (kallómalmok), továbbá a fémolvasztásnak, pedig a gőzgépet még fel sem találták.
HAJÓÉPÍTÉS
Rómának eredetileg nem volt flottája: i.e. 300 még körül 20 darab három evezősoros hadihajót kölcsönzött D-Itáliából, és csak későn, i.e. 264-ben zsákmányolnak egy pun három evezősorost, amit igen gyorsan száz példányban sokszorosítottak.Tovább is fejlesztették, nagyobbakat (https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/) építettek belőle, kis bástyákkal, ahonnan nyilazni lehetett, nehéz volt elfoglalni a bástyákat. Erőltették a szárazföldi stílusú harcot a csapóhíddal (corvuslat).
A hajóépítéshez sokféle méretű és fajtájú fát használtak, első sorban a cédrusokat, könnyű fenyő féléket, nehéz tölgyfákat és az árbocoknak alkalmas fenyőfákat vágtak ki. A fák a hegyvidékeken a magasság függvényében övezetekben nőnek, amennyiben egy övezet keskeny, könnyen ki lehet pusztítani egy adott fafajtát. Például a cédrusok a Libanon-hegységben ≈ 1200 méter felett nőttek csak, ki is irtották a hajófának alkalmas cédrusokat, csak a kivágás tiltása miatt nőttek újra. A punok É-Afrikában ritkították a cédrusokat. ókorban több tízezer hajó épült, a háborúk idején akár több száz is épülhetett egy hónap alatt. A hajóépítő nagy kikötők egyik hatása az volt, hogy környékükön kifogyott a hajófa. A faanyag más területekről történő szállítása volt a következő lehetőség, majd a Birodalom távoli kikötőiben történő hajóépítés. A szállítás drága volt és a haditengerészeti dominancia fenntartásához még több hadihajóra volt szükség. 1987-ben megépítették egy trirema nevű görög hajó modernkori másolatát.
Az Olympias nevű görög három evezősoros hajó rekonstrukciója:
Bronz kos, trireme (három soros), segédgerinces, erős oldalmerevítős (egyben a kos ellen védelmet adó) 1:1 arányú másolat
Az Olympias nevű görög három evezősoros hajó rekonstrukciója
Liburna Trajánusz császár idején, 117 körül (https://civitavecchia.portmobility.it/en/roman-galley-liburna-port-civitavecchia)
Adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás.
Római gabonaszállító corbita
Római egy evezősoros (a gögrögöknél pentecontere) gálya (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/)
Római két evezősoros gálya az i.e. 1. századból, a hajó oldalán hosszanti merevítésekkel, corvus-szal (eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/)
Két árbocos (az etruszkok találták ki, eredete: https://www.naval-encyclopedia.com/antique-ships/roman-ships/) római csatahajó
*
A hadsereg: a Birodalmat és a hadsereget a Vének tanácsa, a Senatus irányította. A hadsereg légiókból állt, egy légióban 6000 ember szolgált és a légiók cohors-okból álltak. Egy cohors 600 embert foglalt magába, a cohorsok pedig centuriákból (századokból) álltak. Egy centúriában 100 ember volt, élükön a centúrió (százados) állt. A sereg vezére a dux (fővezér) volt. A katonák (zsoldosok) pénzt (zsoldot) és egyéb ellátást kaptak (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_R%C3%B3ma). A legionáriusok kemény kiképzést kaptak.
Oktatás: a tanév március 24-én kezdődött. Minden tanítási nap korán reggeltől késő délutánig tartott. A fiúkat és a lányok egy részét 6 éves koruktól iskolákba járatták. Az római elemi oktatás tekercsek és könyvek segítségével megtanította a diákokat írni, olvasni, és számolni. 13. életévüket betöltve a diákok megismerkedtek a görög és római irodalommal és nyelvtannal. 16 évesen néhány diák szónoki iskolákban csiszolta tovább képességeit. Az oktatás nem volt ingyenes, a szegényebb családok gyermekei nem jártak iskolába, hanem otthon tanultak, a szüleiktől.
**
Segivia (Ibéria) római kori vízvezetéke, aquaeductuslat (https://hu.wikipedia.org/wiki/Akvadukt)
Pont del Diable, vagyis az Ördög hídja, Ibéria, aquaeductuslat (https://hu.wikipedia.org/wiki/Akvadukt)
A városok vízellátásénak érdekében a fedett vízvzetékeket, vízcsatornákat építettek, alagutakon és a völgyeket hídszerkezetekkel ívelték át. A negyedik századból származó, római kori vízvezetékek, amelyek - legalábbis részben - ma is állnak İstanbulban: a 368-ban épült Valens (Bozdoğan), a Ma'zulkemer, a Karakemer és a Turunçluk vízvezetékek.
A Frontinus által felsorolt vízvezetékek listája:
I. e. 312-ben épült az Appia Aqueduct 16 445 méter hosszú.
Ezután következett az Anio Verus, amely 272-269 között épült, és 63 705 méter hosszú volt.
Ezután következett a Marcia, amely 144-140 között épült, és 91 424 méter hosszú volt.
A következő vízvezeték a Tepula volt, amely 125-ben épült, és 17,745 méter hosszú volt.
A Julia i. e. 33-ban épült, 22 854 méterrel.
A Virgo i. e. 19-ben épült, 20 697 méterrel.
A következő vízvezeték az Alsientina, amelynek keltezése ismeretlen. Hossza 32,848 méter.
Az utolsó két vízvezeték Kr. u. 38 és 52 között épült, a Claudia hossza 68,751 méter.
Az Anio Novus 86,964 méter volt.
A víz nem jutott el Róma minden lakosához. A gazdagabbak rendelkeztek magánszolgáltatással, a lakóházakban csak a legalsó emeletig jutott el. A rómaiak többsége aak folyamatosan folyó közkútból kapta a vizet.
Ezután következett az Anio Verus, amely 272-269 között épült, és 63 705 méter hosszú volt.
Ezután következett a Marcia, amely 144-140 között épült, és 91 424 méter hosszú volt.
A következő vízvezeték a Tepula volt, amely 125-ben épült, és 17,745 méter hosszú volt.
A Julia i. e. 33-ban épült, 22 854 méterrel.
A Virgo i. e. 19-ben épült, 20 697 méterrel.
A következő vízvezeték az Alsientina, amelynek keltezése ismeretlen. Hossza 32,848 méter.
Az utolsó két vízvezeték Kr. u. 38 és 52 között épült, a Claudia hossza 68,751 méter.
Az Anio Novus 86,964 méter volt.
A víz nem jutott el Róma minden lakosához. A gazdagabbak rendelkeztek magánszolgáltatással, a lakóházakban csak a legalsó emeletig jutott el. A rómaiak többsége aak folyamatosan folyó közkútból kapta a vizet.
***
Bár Róma városa történelme kezdetén kis és fából épült település volt, a császárok hatalmas városává nőtte ki magát. (https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_R%C3%B3ma)
Közlekedés: a Birodalom ≈ 2000 városias jellegű települését (municipium, colonia) ≈ 85 000 kilométernyi jó minőségű úthálózat kötötte össze. Az utak mentén mérföldkövek jelezték, hogy milyen messze van a legközelebbi város (egy római mérföld ma kb. 1 480 méternek felel meg, akkoriban 1000 passus, azaz kettős lépés volt egy milliarum). A római országutak a maihoz hasonlóan készültek: pontos földmérések után kiásták az út helyét, majd elhelyezték a szegélyt. Ezután az árkot feltöltötték homokkal, kis kavicsokkal, majd egyre nagyobb kövekkel, s a végén kőlappal borították be az egészet. Az utakon gyalog, lóháton, illetve lovas szekérrel közlekedtek. A kocsiknak is több fajtája volt. A biga a római ifjak kedvelt járműve kétkerekű lovas szekér volt, melyet egy vagy két ló húzott. Nehézkesebb jármű volt a quadriga lovas szekér, melyet négy ló húzott. A vízi közlekedés - folyami és tengeri - evezős csónakokkal, illetve evezős-vitorlás, nagyméretű hajókkal történt.