AZ ADRIAI-TENGER KALÓZAI AZ ÓKORBAN
(2023 március)
ABSTRACT
Az Adriai-tenger az időszámítás előtti utolsó évszázadig a kalózok paradicsoma volt, az ókorban a kalózkodás "természetes", szokásos tevékenység volt. A punok és a görögök is neves kalózok voltak, az Adriai-tengeren az illírek voltak a legnevesebbek. A görögök itáliai-szicíliai gyarmatosítása kalózkodás volt, ahol a kalózok le is telepedtek idővel. Az Adriai-tengeri kalózkodásnak a rómaiak vetettek véget Pompeius és Iulius Caesar idején az i.e. utolsó évszázadban és épülhettek kereskedelmi kikötők. Néhány adriai kikötő és az adriai hajózás történetét vizsgáltuk. / THE ADRIATIC SEA IN ANTIQUITY:The Adriatic Sea was a pirate's paradise until the last century BC, in ancient times piracy was a "natural", normal activity. The Punic and Greek peoples can be considered as pirates, as well, but the most famous in the Adriatic were the Illyrians. The Greek colonisation of Italy and Sicily was a form of piracy, where pirates settled over time. Piracy in the Adriatic Sea was put an end to by the Romans under Pompeius and Iulius Caesar in the last century BC, and trading ports were built. We have looked at some Adriatic ports and the history of Adriatic ships and shipping.
BEVEZETÉS
Az Adriai-tengeren a horvátországi partszakasz mentén összesen 1185 kisebb-nagyobb sziget és szirt található. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Adriai-tenger). Többségük lakatlan, de 67 kisebb-nagyobb szigete lakott. Az Adriai-tenger vízfelülete hazánk területénél kb. 40%-al nagyobb. Hosszúsága 820 km, szélessége 160 km, átlagos vízmélysége pedig 252 méteres. Az Adriai-tenger partján hét nagyobb öböl található. Északi és középső része fiatal, a tengernek a szárazföld szélére történt behatolásával keletkezett, a medence területe az elmúlt másfél millió évben karsztos szárazulat volt. A déli medence egy óceán bezáródása során keletkezett töréses szerkezetű süllyedék. A jégkorszak legutóbbi szakaszában, a mintegy 14 000 éve végén elkezdődött erős felmelegedés miatt a világtenger vízszintje mindössze 6000 év alatt 120 métert emelkedett, az adriai medence területét ekkor öntötte el a gyorsan előre nyomuló tenger. A kutatás módja az internetes keresés volt. célja az ismeretterjesztés.
Partvidéke: A horvát partszakaszon található víz alatti barlangokat és üregeket még a korábbi, a szárazföldön történt karsztosodás alakította ki a tengerömlést megelőző időszakban. A kelet-adriai partvidéket számtalan sziget és fjordszerű öböl tarkítja. A hirtelen mélyülő sziklás partokon ma is erősen érvényesül a vízmozgás okozta erózió. A horvát partvidék hegyes, ezzel szemben az olasz partvidéket alacsony és monoton síkságok jellemzik, itt a parti öv sekély, aljzatát laza, finom üledék borítja. Az északi rész erősen feltöltődött medenceterület, amelyben a Pó folyó évente több millió tonna szárazföldi eredetű üledéket rak le. A feltöltődés intenzitására szemléletes példát nyújt a tenger névadójának, az egykori itáliai kikötő-falucskának, Adriának (horvát nyelven Jadrano) a helye. A római időkben még a tengerparton fekvő település korabeli maradványai ma már 36 kilométer távolságra fekszenek a parttól. A feltöltődés mellett az Adria nyugati és keleti partvonalán tapasztalható vízszintváltozásra az is hat, hogy a horvát partszakasz lassan süllyed, az olaszországi partvonal pedig emelkedik. A feltöltődés miatt az északi medenceterület nagyjából az Ancona-Šibenik vonalig igen sekély, a nyílt tengeren sem haladja meg a 75 métert. Az Isztriai-félsziget és a Velencei-öböl között az átlagos vízmélység mindössze 50 méter. A közép-adriai medencében található árok átlagos vízmélysége már eléri a 200 métert, legmélyebb pontja 266 méter mély. A déli medence közepén van az Adriai-tenger legmélyebben fekvő része 1230 méterrel. A tengerfenék a mélytengeri síkság déli végén ismét emelkedni kezd. Az Otrantói-szoros mélysége mintegy 800 méter.
Mélysége (https://hu.wikipedia.org/wiki/Adriai-tenger)
Vizének sajátosságai: a hosszan elnyúló tengerrész északi és déli vége között nagy különbségek mutathatók ki a tengervíz sótartalmában. A Pó bő vízének hatására északon a tengervíz felhígul. A torkolat a sótartalma mindössze 25 súlyezrelék. Az északi térség egészében már a sótartalom megközelíti az óceáni átlaghoz hasonló 34 súlyezreléket. A dél-adriai medencében viszont a sótartalom eléri a Földközi-tengerre jellemző magas 38 súlyezrelékes értéket.
A tenger hőmérséklete: az Adria a Földközi-tenger legészakibb melléktengere, így leghűvösebb területe. Februárban a tengervíz hőmérséklete a Velencei-öbölben 7 °C-ig süllyedhet, míg az Otrantói-szoros környékén csak 13 °C-ig. Nyáron csak kisebb különbségek figyelhetők meg: a Rijekai-öböl 24 °C-os, a leghidegebb terület 22 °C-os, a déli területek vizének átlaghőmérséklete pedig 25 °C-os.
A tenger hőmérséklete: az Adria a Földközi-tenger legészakibb melléktengere, így leghűvösebb területe. Februárban a tengervíz hőmérséklete a Velencei-öbölben 7 °C-ig süllyedhet, míg az Otrantói-szoros környékén csak 13 °C-ig. Nyáron csak kisebb különbségek figyelhetők meg: a Rijekai-öböl 24 °C-os, a leghidegebb terület 22 °C-os, a déli területek vizének átlaghőmérséklete pedig 25 °C-os.
Áramlatai (https://hu.wikipedia.org/wiki/Adriai-tenger)
Árapály: A világtengerektől elzárt Mediterráneumban a dagályhullám átlagos magassága mindössze 60 centiméter, de találhatunk ettől jelentősen eltérő területeket is. Így az Adria északi részén az árapály szintkülönbsége elérheti a 110 centimétert, ami vihardagály idején évről évre komoly gondokat okoz Velence városának. Az Adriai-tengeren az áramlatok gyengébbek, mint a Földközi-tenger két nagymedencéjében. A fő áramlási irány a keleti partnál délkelet-északnyugati, a nyugati partok mentén pedig északnyugat-délkeleti irányú. Az adriai áramlatok átlagos sebessége 0,5 csomó (egy csomó = 1 tengeri mérföld /NM/ óránként). Erős helyi áramlatok is előfordulnak főleg a horvát part közelében található szűk átjárókban és szorosokban, pl. Dubrovnik közelében. Sebességük elérheti a 4 csomót is. A sekély adriai medence áramlási rendszerére erősen hatnak az itt uralkodó szelek, a száraz és hideg, az északi, keleti szárazföld felől fújó bóra, a gyakori, hűvös mistral, vagy a nyáron délről fülledt időt, erősödő hullámzást és esőt hozó meleg sirokkó (jugó).
Élővilága: Faunája és flórája hasonló a Földközi-tenger élővilágához. A sziklás aljzatú balkáni partok lehetőséget nyújtanak a tengeri élővilág megtelepedéséhez. Az olasz parti öv sekély, és laza finom üledékkel borított aljzata nem biztosít megfelelő feltételeket, ott szegényes az élővilág.
AZ ADRIAI-TENGER ÓKORI TÖRTÉNETE
Az ókorban (https://en.wikipedia.org/wiki/Adriatic_Sea) az illírek lakták az Adria keleti partvidékét, a nyugati partvidéket pedig az ókori Itália népei, és az etruszkok lakták a Római Köztársaság felemelkedése előtt. Az Adria görög gyarmatosítása az i. e. 7-6. századra tehető, amikor Epidamnoszt és Apollóniát alapították. A görögök észak felé terjeszkedtek, több várost alapítottak, köztük Anconát, Korfu-szigetét, Epidauroszt és a kereskedelmüket egészen a Pó folyó deltájáig északra telepítették, ahol megtelepedtek az etruszk adriai kereskedelmi kikötőben.
A Római korban a római gazdasági és katonai befolyást megalapozta, hogy i. e. 246-ban létrehoztak egy jelentős haditengerészeti támaszpontot Brundisiumban (ma Brindisi), hogy a pun háborúk idején a karthágói hajókat elzárják az Adriától. A támaszpont konfliktushoz vezetett az illírekkel, akik félig hellén királyságok gyűrűjében éltek, amelyek a Balkán nagy részét lefedték, és az Adria keleti partját ellenőrizték, ami az i. e. 229-168 között zajlott illír háborúkhoz vezetett. A kezdeti római beavatkozást i. e. 229-ben, a részben az Adriai-tengeren folytatott illír kalózkodás indokolta. Ez volt az első alkalom, hogy a római haditengerészet átkelt az Adrián, hogy katonai hadjáratot indítson. A háborúk végére a keleti part a Római Köztársaság tartományává vált. A római uralommal szembeni ellenállás azonban szórványosan folytatódott, és Róma csak akkor szilárdította meg teljesen a régió feletti uralmát, amikor Augustus hadvezére, Tiberius leverte a nagy illyriai felkelést, amely elkeseredett harcok voltak i. u. 6-9 között. A felkelés leverése után Illyricum római provinciát Dalmáciára és Pannoniára osztották fel. Az Adria keleti partjának nagy része Dalmáciához tartozott, kivéve a legdélebbi részt, amely Macedónia provincia része lett és az északi részén lévő Isztriai-félszigetet; ahol Isztria tartalmazta a fontos pulai római kolóniát, és Itália provinciához csatoltak.
A Római Birodalom Területe (https://hu.wikipedia.org/wiki/Olaszorsz%C3%A1g)
A római korban a nyugati parton Brundisium, a keleti parton pedig Apollonia és Epidamnos, (ma Durrës Albániában) fontos kikötőkké váltak. Brundisiumot a Via Appia út kötötte össze Róma városával, Epidamnos és Apollonia pedig a Via Egnatia útvonalán feküdt, amelyet a rómaiak i. e. 130 körül a Balkánon át kelet felé, Bizáncig (a későbbi Konstantinápolyig, a mai Isztambulig) építettek ki. Ez tette az Adriai-tengeren való átkelést Brundisium és Epidamnos és Apollonia között a Róma és Kelet közötti elsődleges utazási, kereskedelmi és csapatmozgási útvonal egyik láncszemévé. Az útvonal fontos szerepet játszott néhány olyan katonai műveletben, amelyek a Római Köztársaság végén és a császárság kezdetén történtek. Sulla használta az első Balkáni háború során. Caesar polgárháborúja idején Caesar Pompeius elleni balkáni hadjáratában három hónapos késedelmet okozott, hogy az Adriai-tengeren téli viharok és egy tengeri blokád megakadályozta, hogy Marcus Antonius erősítéssel elérje őt Brundisiumból; miután az erősítés végül megérkezett, Caesar sikertelen kísérletet tett Epidamnos elfoglalására, mielőtt a hadjárat a szárazföld belsejébe vonult. Marcus Antonius és Octavianus (a későbbi Augustus) seregeikkel átkeltek az Adrián Epidamnosba -a Caesar két gyilkosa-, Brutus és Cassius elleni hadjáratuk során, amely a filippi csatával végződött (https://hu.wikipedia.org/wiki/Filippi). Brundisium és Epidamnos a római kor után is fontos kikötők maradtak, de egy földrengés a i. u. 3. században megváltoztatta az egyik folyó útját, ami miatt Apollonia kikötője eliszaposodott, a város pedig hanyatlásnak indult.
Az Adria itáliai partvidékének a jelentősége a római korban megnőtt, Ravenna miatt. Augustus uralkodása idején jelentős haditengerészeti támaszponttá vált annak a programnak a részeként, amelynek célja a római haditengerészet újjászervezése volt, hogy védje a földközi-tengeri kereskedelmet. I.u. 402-ben, az Itáliát érő ismételt germán inváziók idején a fővárost Ravennába helyezték át, mert a közeli mocsarak védhetőbbé tették, az Adria pedig könnyű tengeri menekülési útvonalat biztosított. Amikor a Nyugati Birodalom i.u. 476-ban elbukott, Ravenna lett az Itáliai Ostrogót Királyság fővárosa.
A Római Birodalom útjai (Wikipedia)
A kalózkodás: a legősibb mesterségek egyike, (https://ng.24.hu/kultura/2010/10/25/kalozvilag_az_okorban_caesar_elrablasa/) az ókori adrián a kereskedők majdnem minden esetben egyben kalózok is voltak. Ahogy az első kereskedők áruikkal kimerészkedtek a tengerekre, megjelentek azok is, akik ezen javak megszerzéséből kívántak megélni. A tengeri kereskedelemmel foglalkozók is üzleteltek a kalózokkal, vagy éppen maguk is kalózkodásra adták a fejüket, ha ígéretes zsákmánnyal kecsegtető lehetőséggel találkoztak. A „szakma” népszerűségét az adta, hogy kis befektetéssel rövid idő alatt nagy haszonra lehetett szert tenni, ezért a gyors meggazdagodás reményében egész törzsek és népek kalózkodtak, mint az illírek vagy at anatóliai kilíkiaiak: az ókori történelem legnagyobb és legfélelmetesebb rablói az illír és a kilikiai kalózok voltak. Az Adrián és Kis-Ázsia délkeleti partvidékén önálló államokat alkottak.
Az ókorban a kalózkodás „Mekkájának” a Földközi-tenger keleti medencéje számított. A terület fekvése és földrajzi adottsága tökéletesen megfelelt a tengeri rablók számára. Egyrészt a korabeli ismert világ, tengeri kereskedelmi útvonalainak jó része keresztül vagy a közel haladt el, másrészt az itt található sok ezernyi sziget kiváló lehetőséget biztosított a fosztogatók számára, hogy előre kitervelt rajtaütésszerű támadásaikat követően gyorsan köddé váljanak.
Az idők folyamán a kalózkodás valóságos iparággá fejlődött. A kalózok egészen Kis-Ázsiáig folytattak zsákmányszerző hadjáratokat és már nem csak kereskedelmi hajókat támadták meg, hanem part menti falvakat és városokat is kiraboltak és felgyújtottak. A tengeri rablók hamar rájöttek, hogy a hajók rakományának megszerzése mellett nagy jövedelemre lehet szert tenni a hajón utazók rabszolgának történő eladásából vagy a tehetősebb utasok foglyul ejtéséből és váltságdíj ellenében történő szabadon engedéséből is. A kereskedelmi forgalom mellett fokozatosan fellendült a tengeri személyszállítás is. A tehetős kis-ázsiai, görög, vagy római utazók szálltak hajóra, hogy gazdasági, politikai vagy éppen tanulási célzattal -mint Iulius Caesar, Octavianus vagy Agrippa- ellátogassanak az ókori világ ismert helyszíneire.
Az ókorban a kalózkodás „Mekkájának” a Földközi-tenger keleti medencéje számított. A terület fekvése és földrajzi adottsága tökéletesen megfelelt a tengeri rablók számára. Egyrészt a korabeli ismert világ, tengeri kereskedelmi útvonalainak jó része keresztül vagy a közel haladt el, másrészt az itt található sok ezernyi sziget kiváló lehetőséget biztosított a fosztogatók számára, hogy előre kitervelt rajtaütésszerű támadásaikat követően gyorsan köddé váljanak.
Az idők folyamán a kalózkodás valóságos iparággá fejlődött. A kalózok egészen Kis-Ázsiáig folytattak zsákmányszerző hadjáratokat és már nem csak kereskedelmi hajókat támadták meg, hanem part menti falvakat és városokat is kiraboltak és felgyújtottak. A tengeri rablók hamar rájöttek, hogy a hajók rakományának megszerzése mellett nagy jövedelemre lehet szert tenni a hajón utazók rabszolgának történő eladásából vagy a tehetősebb utasok foglyul ejtéséből és váltságdíj ellenében történő szabadon engedéséből is. A kereskedelmi forgalom mellett fokozatosan fellendült a tengeri személyszállítás is. A tehetős kis-ázsiai, görög, vagy római utazók szálltak hajóra, hogy gazdasági, politikai vagy éppen tanulási célzattal -mint Iulius Caesar, Octavianus vagy Agrippa- ellátogassanak az ókori világ ismert helyszíneire.
NEVEZETES ÓKORI ADRIAI KIKÖTŐK
Ancona: (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ancona#T%C3%B6rt%C3%A9nelem) i. e. 387-ben alapította I. Dionüsziosz szürakuszai türannosz. A Római Birodalom az illír háború során foglalta el, i. e. 268-ban. A város már a kezdetektől igen jelentős város volt, mert innen vezet a legrövidebb tengeri út Dalmáciába, és Ancona egy mészkőszirt védelmében az Adria teljes partján Itália egyetlen jó, természetes kikötője. Traianus császár megnagyobbíttatta a kikötőt, és egy rakpartot építtetett. A Római Birodalom bukása után a város a gótok, a longobárdok, majd a szaracénok kezébe került. A középkorban egy ideig független köztársaságként a Pentapolis városszövetséghez tartozott.
Brundisium: (https://hu.wikipedia.org/wiki/Brindisi) a várost Illíriából származó telepesek alapították, még a rómaiak terjeszkedése előtt. Latin megnevezése, Brundisium a görög Brenteszion-ból származik, jelentése "őz feje" (valószínűleg a város kikötőjének alakjára utal). A rómaiak i. e. 267-ben hódították meg. A pun háborúk során fontos katonai és kereskedelmi központ volt. Az itáliai polgárháborúk során, miután a győztes Sulla seregeit támogatta, lakosai római polgári címet kaptak, a várost pedig szabad kikötőnek nyilvánították. A római fennhatóság idején a városnak több, mint 100 000 lakosa volt. Kikötőjének elsősorban a Görögországgal és a Közel-Kelettel való kereskedelemben volt nagy szerepe. Rómával a Via Appia és a Via Traiana utak kötötték össze. Két legfontosabb kereskedelmi cikke a méz és a gyapjú volt.
A Nyugat-római Birodalom bukása után a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került. Rövid időre az osztrogótok hódították meg, de a bizánciaknak sikerült visszafoglalniuk. 674-ben a longobárd csapatok elpusztították. Kikötőjének előnyös helyzete miatt azonban gyorsan újjáépítették.
Epidamnos: (https://en.wikipedia.org/wiki/Epidamnos): I. e. 229-ben, amikor a rómaiak elfoglalták a várost, a neve Dyrrhachium lett, ami a Brundisiumból a Jón-tengeren átkelő római utasok kikötőhelye volt, és forgalmas útállomássá tette. Itt kezdődött a Via Egnatia, a Thesszalonikibe vezető római katonai út, amely a római Illyriát Makedóniával és Trákiával kötötte össze. Maga a város Macedónia, (ma Albánia) része. I. e. 48-ban Pompeius itt állomásozott és visszaverte Julius Caesar támadását. 345-ben egy földrengés elpusztította, de a régi alapokon újjáépítették.
Apollonia: az illírek szállásterületén az i. e. 7. század végén alapították a várost korinthoszi és kerkürai görög gyarmatosítók. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Apoll%C3%B3nia_(Ill%C3%ADria) A hajózható közeli folyó deltatorkolatánál létesített kikötő biztosította a polisz gyors kereskedelmi felvirágzását. A jövedelmező rabszolga-kereskedelem mellett a környék mezőgazdasági terményeit és bitumenjét juttatták el görög földre, valamint piacot teremtettek Illíria kézművestermékei számára. Az i. e. 3. század második felére a Római Birodalom Apollóniát használta hadi kikötőként.
A rómaiak protektorátusa i. e. 228-ban, megtarthatta önkormányzatát, görög kultúráját és anyanyelvét. Az i. e. 2. század második felében a Via Egnatia egyik nyugati kiindulópontja lett, ami tovább növelte gazdasági szerepét. Emellett jelentős kulturális központ lett akadémiával, könyvtárral, és híres volt érett művészeti alkotásairól: „a szobrok városa” volt. Az i. e. 49-ben kirobbant római polgárháború során Iulius Caesar illíriai támaszpontja, kevéssel később a leendő Augustus császár tanulmányainak helyszíne volt. I. e. 168-ban a meghódított illíriai részekkel együtt Apollonia néven a római közigazgatás, a Birodalom része lett. Az i. sz. 3–4. században egy földrengés következtében a folyó medre jóval délebbre került, a tengeröböl fokozatosan feltöltődött és a kikötő és tengerpart nélkül maradt kereskedőváros virágkora leáldozott. Az 5. században püspöki székhelyként a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került, a 6. századra végleg elnéptelenedett.
Ravenna: (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ravenna#T%C3%B6rt%C3%A9nete) Itália egyik legrégebbi városa, valószínűleg etruszk eredetű. I. e. 88-ban a város lakói római polgárjogot nyertek. Augustus császár a város közelében fekvő Ancona kikötőjét a birodalom második legfontosabb hadikikötőjévé, az adriai hajóflotta állomásává tette. Később a kikötő elhomokosodott és a flotta állomását áthelyezték. A város virágkorát akkor élte, mikor Flavius Honorius császár 402- 404-ben a Nyugatrómai Birodalom székhelyét Milánóból Ravennába tette át. Pompás épületekkel díszítették és a tengerig egy csatornát építettek.
A nyugat-római birodalom fővárosa maradt, és a kelet-római császár felsőbbségét többé-kevésbé elismerő germán államok székhelye is (a királyok a kelet-római császár megbízásból a trónt elfoglaló Odoaker, majd a keleti gót királyságot létrehozó Nagy Theodorik és utódjai voltak).
AZ ILLÍREK
Az i.e. 2. évezred óta az Adriai-tenger keleti partvidékén, i. e. 1200 után Itália egyes vidékein megtelepedett indogermán népesség gyűjtőneve. Ismertebb törzseik: dardanok, liburnusok csak i e. 3. sz. második felében alakítottak államot. A tengerparton lakók fő foglalkozása a halászat és a kalózkodás volt. I.e. 241-218: az I. és II. pun háború között kereskedői védelmében Teuta illír fejedelemnő a rómaiak követeléseit visszautasította. Az i.e. 228-ban kötött béke megfosztotta az illíreket területük jelentős részétől, szabad hajózási joguktól, évi adót kellett fizetni a rómaiaknak. I. e. 229-ben az Adriai-tenger több illír városát, Korfu-szigetet és Epidamnost római szövetségesnek minősítették. I.e. 215-ben Fülöp macedón király indított háborút Róma ellen, a II. makedón háborúban a győztes Róma lett, Fülöp lemondott minden hódításáról, 6 hajó kivételével átadta flottáját és elismerte a görög városok szabadságát. Az I. triumvirátus idején Illíriát Caesar kapta kormányzásra. Az illírek a római hadseregben kezdetben segédalakulatokban, majd légiókban is szolgáltak, jó katonák hírében álltak. A 3. századtól katonacsászárokat adtak a Birodalomnak.
Körülbelül i. e. 400-tól nagyjából i. e. 167-ig az Illíriának nevezett nyugat-balkáni területet sok illír nyelvet beszélő törzs lakta. Az i. e. 3 század elejére ezek legerősebbikévé az ardiaták lettek, akiknek területe az Adriai-tenger partján feküdt, a mai Montenegró, illetve Bosznia-Hercegovina parti területein. A törzs egy Agrón nevű uralkodó alatt terjeszkedett i. e. 250 körül, hatalma csúcsát Agrón felesége, Teuta kormányzása alatt érte el. (https://mult-kor.hu/teuta-a-romaval-is-szembeszallo-illir-kalozkiralyno-20180627)
Agrón akkor tett szert nagy hatalomra, amikor a korabeli görög világ egyik legnagyobb ereje, az aitóliai szövetség felett aratott győzelmet i.e. 232-ben vagy 231-ben. A legenda szerint ekkor győzelmét annyi ivással és tivornyázással ünnepelte, hogy mellhártyagyulladást kapott, és meghalt. Agrón halála után egyik felesége, Teuta vette át a kormányzást. Folytatta az Agrón által megkezdett terjeszkedést, Epidamnos (a mai albániai Dirrhës) és Phoiniké városait is meghódítva. A hagyományos illír típusú hadiflotta helyett Teuta félelmetes eszközei a kalózai voltak.
Az illírek körében a kalózkodás legális volt, bár nem a legtiszteletreméltóbb megélhetések között tartották számon. Teuta szabad kezet adott az illír kalózoknak az Adriai-tengeren, és a kereskedőhajók joggal féltek tőlük. Rómának ekkor már jelentős adriai érdekeltségei voltak, és Teuta kalózai a római kereskedőket sem kímélték. Panaszaikat nem hagyta figyelmen kívül a római szenátus.
A rómaiak eleinte diplomatikus megoldással próbálkoztak – két követet küldtek Teutához, hogy szólítsák fel a kalózkodás visszaszorítására. Követeléseiket azonban a királyné visszautasította, hozzátéve, hogy nem fogja királysága törvényeit a rómaiak kedvéért megváltoztatni, és a követek hajóit lefoglaltatta. Az egyik követet foglyul ejtette, a másikat pedig kivégeztette. Amikor a követek sorsáról tudomást szereztek Rómában, a válasz nem is késlekedett sokáig. I. e. 229-ben megtörtént a hadüzenet, és Róma 200 hajóval, valamint 20 000 katonával indult el az illír földek felé az Adriai-tengeren keresztül – Róma terjeszkedése az adriai térségben, amely később a görög földek meghódítását is eredményezte, ekkor kezdődött.
Korküra (a mai Korfu) városában, Korfu szigetén a Teuta által kinevezett kormányzó elárulta Teutát és azonnal átengedte a várost a rómaiaknak, továbbá csatlakozott is hozzájuk, mint a térséghez jól ismerő tanácsadó. A római csapatok városról városra haladtak egészen az illír területek korabeli fővárosáig, Szkodráig (a mai Shkodra Albániában). Az illír erők nem jelentettek kihívást a gyakorlott római seregnek, és Teuta kénytelen volt visszavonulni. I. e. 228-ra a teljes illír tengerpart római fennhatóság alá került, és Teuta pedig Kr. e. 227-ben megadta magát.
Róma ezután békét kiáltott ki a térségben, és Teutát is meghagyták uralkodói székében, habár lényegesen kisebb terület maradt az irányítása alatt, továbbá adót kellett fizetnie Rómának. E megalázó névleges uralkodás helyett inkább lemondott trónjáról.
Az illírek körében a kalózkodás legális volt, bár nem a legtiszteletreméltóbb megélhetések között tartották számon. Teuta szabad kezet adott az illír kalózoknak az Adriai-tengeren, és a kereskedőhajók joggal féltek tőlük. Rómának ekkor már jelentős adriai érdekeltségei voltak, és Teuta kalózai a római kereskedőket sem kímélték. Panaszaikat nem hagyta figyelmen kívül a római szenátus.
A rómaiak eleinte diplomatikus megoldással próbálkoztak – két követet küldtek Teutához, hogy szólítsák fel a kalózkodás visszaszorítására. Követeléseiket azonban a királyné visszautasította, hozzátéve, hogy nem fogja királysága törvényeit a rómaiak kedvéért megváltoztatni, és a követek hajóit lefoglaltatta. Az egyik követet foglyul ejtette, a másikat pedig kivégeztette. Amikor a követek sorsáról tudomást szereztek Rómában, a válasz nem is késlekedett sokáig. I. e. 229-ben megtörtént a hadüzenet, és Róma 200 hajóval, valamint 20 000 katonával indult el az illír földek felé az Adriai-tengeren keresztül – Róma terjeszkedése az adriai térségben, amely később a görög földek meghódítását is eredményezte, ekkor kezdődött.
Korküra (a mai Korfu) városában, Korfu szigetén a Teuta által kinevezett kormányzó elárulta Teutát és azonnal átengedte a várost a rómaiaknak, továbbá csatlakozott is hozzájuk, mint a térséghez jól ismerő tanácsadó. A római csapatok városról városra haladtak egészen az illír területek korabeli fővárosáig, Szkodráig (a mai Shkodra Albániában). Az illír erők nem jelentettek kihívást a gyakorlott római seregnek, és Teuta kénytelen volt visszavonulni. I. e. 228-ra a teljes illír tengerpart római fennhatóság alá került, és Teuta pedig Kr. e. 227-ben megadta magát.
Róma ezután békét kiáltott ki a térségben, és Teutát is meghagyták uralkodói székében, habár lényegesen kisebb terület maradt az irányítása alatt, továbbá adót kellett fizetnie Rómának. E megalázó névleges uralkodás helyett inkább lemondott trónjáról.
A RÓMAI FLOTTA
Az első flotta építését a pun háborúk kényszerítették ki, egy i.e. 264-ben elfogott vagy partra sodródott pun hajó alapján építettek 100 hajót és még 20 három evezősorost. Pompeius i.e. 67-ben új, nagy – 500 hajóból álló – tengeri hajóhadat építtetett a kalózok ellen, ez a had később a polgárháborúkban komoly szerepet játszott, előbb Iulius Caesar, később Octavianus harcolt ellene. Octavianus i.e. 37-ben Agrippa irányításával építtetett egy nagy, 300 hajóból álló hadat, amellyel előbb Pompeius fiát győzte le i.e. 38-ban, majd az itt elfoglalt hajókkal kibővült flottával legyőzte i.e. 31-ben Actiumnál Antoniust.
Agrippa alapította a Római Birodalom állandó flottáját. Az actiumi csatát követően az első flottabázist Gallia Narbonensisben, Forum Iuliinál (ma: Fréjus) alakították ki, s innen kerültek a hajók Misenumba és Ravennába i. e. 22- ben. A Misenumi és Ravennai flotta ezt követően szervezetileg egymástól elkülönült, s ugyanez érvényes a Római Birodalom további flottáira is. Csupán a császár személye, a közös főparancsnok kapcsolta őket egybe, s ha össze kellett hangolni a működésüket, akkor azt a császári központból irányították. A birodalom flottái tengeri és folyami flottákból álltak. Némelyiküket már Augustus korában felállították, más részüket később szervezték meg. A két legnagyobb és legfontosabb a Classis Misenensis és a Classis Ravennas volt. Az előbbi a Földközi-tenger nyugati medencéjét, az utóbbi a keletit ellenőrizte.
EGY KÉSŐRÓMAI ADRIAI HADIHAJÓ: A LIBURNA
Liburnia: illír törzsek, köztük dalmátok és a liburok (https://en.wikipedia.org/wiki/Liburnia)
A liburna vagy liburnica, lembosz (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna) császárkori római evezős-vitorlás hadihajó volt. Felváltotta a nála nagyobb, de lassúbb triremiseket, meghatározóvá vált és még a középkorban is használták. Augustus császár idején váltották fel a a triremiseket a liburnák, Agrippa szervezte újjá a Birodalom flottáját.
Építettek a három evezősorost is, triremiseket is, először ezeket mutatjuk ben, melyeket a liburnák váltottak fel, egy rekonstrukció ((https://hu.wikipedia.org/wiki/Tri%C3%A9r%C3%A9sz)):
Hajótörő bronz dofőorr, kos (ram)an. Triremis (három soros), segéd hossztartós, erős oldalmerevítős (egyben védelmet is adott, (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tri%C3%A9r%C3%A9sz)), 1:1 arányú modell
A korábban rendszeresített ötvenevezős hajóhoz képest a nagyobb számú legénység és a 30%-os sebességnövekedés jelentett. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Tri%C3%A9r%C3%A9sz)
A liburnát eredetileg a dalmatiai liburnusok fejlesztették ki, mint egy evezősoros kalózhajót. Tőlük vették át a rómaiak és az i. e. 1. században kétsorossá fejlesztették, ahol minden evezősnek saját evezője volt, továbbá párnája és evezőszege. Gyorsaságát kis mérete és vitorlája mellett a többi hajóhoz képest nagyobb evezősűrűségének köszönhette. Az evezőpadot ferdén helyezték el benne, így egymás mellett 3-5 evezős is elfért.
Az adriai eredetű liburna, evezős-vitorlás hajó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna)
A Zadar-i Múzeum képe: a négyszögletes vitorla szabása rendhagyó (https://hu.wikipedia.org/wiki/Liburna)
A hajó bástyáit úgy helyezték el, hogy lefelé, az ellenség alakulataira is lehessen tüzelni róluk. A tornyok azonban könnyen összedőlhettek ütközéskor, ezért csata után a tengerbe dobták őket. A bástyák festése köveket utánzott, és a megkülönböztethetőség miatt minden flotta más színűre festette tornyait. A hajó oldalpalánkja merev volt, – a pajzsok megtámasztása miatt – térdig ért. A korábbi gyakorlat utánzásaként pajzsokat festettek rá.
Döfőorros, hadigépes, kormányevezős hajó, a faépítmény(eke)t csata után egyszerűen vízbe dobták (navis.terraromana.org)
Római hadigép, fémrúdra szerelt horgot (Agrippa találmánya volt), csáklyát lőtt ki, amivel összehúzták a hajókat, majd megrohamozták. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Haj%C3%ADt%C3%B3g%C3%A9p)
A lembosz ókori illír hadihajó (amit a rómaiak átvettek liburna néven, eredete a dalmáciai liburnusoknál keresendő), gálya, amely egy, majd két evezősoros volt. Az alacsony szabadoldalú, kis méretű és könnyű, gyorsan és jól manőverezhető lembosz az evezősök mellett ötven harcos szállítására volt alkalmas. Eredetileg a dalmátok hajója volt, amely később az Adriai-tenger illír kalózainak közkedvelt hajótípusa lett. Az i. e. 3. században egy illír király száz lemboszt vetett be. Teuta királyné pedig Epidamnosz, Apollónia és Korfu ostrománál, valamint a paxoszi tengeri csatánál vette hasznukat. I.. e. 221–220 fordulóján szintén kilencven lembosszal indultak Pülosz ostromára. A Róma ellen hadat viselő V. Philipposz makedón király i. e. 216-ban illír hajóácsokat fogadott fel, és száz lemboszt építtetett velük, amelyek az első római–makedón háború idején, i. e. 214–205-ben már a makedón flotta kötelékében harcoltak. A harmadik római–illír háború idején, i. e. 170 körül a rómaiak 54 lemboszt zsákmányoltak az illír királytól és vettek használatba Epidamnosznál. A háború végéig mindösszesen 220 illír lembosz került a rómaiak birtokába. A hajótípus szerkezeti elemeit saját hadigályáik tervezésénél is figyelembe vették.
Római hadigép (https://hu.wikipedia.org/wiki/Haj%C3%ADt%C3%B3g%C3%A9p)
Az ókori hadihajók evezőinek elrendezése: az i.e. 7.- 8. század fordulóján a görög Korinthoszban Ameinoklész épített először (három evezősoros) evező szekrényes gályát:
A Mainzi Tengerészeti Múzeum képe: görög evezőszekrény
Két soros rendszer evezőszekrény elve
A sok evezősorosok problémája: három evező sor egymás alatt, a felső helyek az evezőszekrényben vannak, felül 2-2 ember evezett
Az irodalom szerint úgy fértek el a három sorosban, hogy a padokat ferdén, elcsúsztatva szerelték és egy evezőhöz több evezőst ültettek.
Indokolható elképzelés a sok evező soros hajók evezőrendszereiről (4)
FÜGGELÉK
ADRIAI, DE MÁR KÖZÉPKORI LUGGER (CSONKA- ÉS LATIN-) VITORLÁSOK
Velencei lugger vitorlás halászhajó (4)
Velencei Bragazza (http://european-maritime-heritage.org/newsletter/EMH27.pdf )
Bragassó (4)
A 10-16 méteres , széles lapos halász bragasso vitorlások merülése 45 cm volt (!), mégis elérték a 10 tonnát. Az adriai öblök sekélyek, homokosak, a kormánylapát túlnyúlt a hajófenéken, ami itt hasznos kialakítás. Az első árboc egy kicsit előre dőlt és két trapéz vagy lugger, azaz al terzo vitorlája volt. (https://en.wikipedia.org/wiki/Lug_sail, ahol az egyik hivatkozás: Salamon, Velimir (May 2011). "The Croatian Brazzera"(PDF). European Maritime Heritage Newsletter(27): 4–6. Retrieved 10 November 2012, e dolgozat felveti annak lehetőségét, hogy a lugger vitorlázat adriai eredetű. .)
Bragassó (4)
Velencei caorlina nevű gondola lugger vitorlákkal és orrvitorlával, hátszélben (4)
VELENCE építésének rövid története: pont egy "velencényi" építő anyagot, az egész várost hajókon szállították Velencébe.
Pont egy "velencényi" építő anyagot szállítottak Velencébe
"697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, aki Velence első dózséja volt. A Velencei Köztársaság 1797-ig fent maradt, amikor nagy részét -a kikötőjét, az Arzenált- Napóleon felégeti, addig sorozatban építették a híres evezős-vitorlás velencei kereskedelmi és hadi gályákat" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Velencei_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g) Alapításának időpontja bizonytalan, 697 vagy 827, ekkor Szent Márk hamvai Velencébe kerültek, ettől kezdve Velence állama Szent Márk Köztársaságának nevezte magát. 100 évvel később az irányítást a Nagytanács vette át. A dózse mellett egy 6 tagú testület dolgozott, a Signoria és egy 40 tagú végrehajtó testület. Valamivel 800 után hidakkal kezdték összekötni a több tucat apró kis szigetet. Velence már a IX. században tengeri hatalom, városállam, központi irányítással, kikötőkkel, raktárakkal. A hajóépítés szempontjából fontos Arzenált -a Velence területének harmadán elterülő hajóépítő műhelyt és kikötőt- 1104 -ben építették, azaz kezdték építeni, a vége, hogy 1797-ben Napóleon felgyújtja. Kereskedett a Kelet-római Birodalommal, és sok más keleti országgal. Birtokai voltak Kréta szigete, Ciprus, a görög szigeteken és a Márvány tengeren. Az 1200-s években raktár-negyede volt Konstantinápolyban, igen sok nemes követ, márványoszlopokat, aranyat szállítottak Velencébe.
Velencei sóraktár, a sót az isztriai Piránból szállították, egyben a régi kikötő (4)
A Velencei Köztársaság csak a nevében volt köztársaság, ténylegesen főleg az Adriai- és Égei-tengereken kereskedő, erőszakosan hódító városállam volt, amit 20-30 patrícius család irányított. Velencét feltöltötték az ideszállított földdel és kövekkel, a szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten alakult ki a város magja. Az épületeket vörösfenyő cölöpökre építették, melyeket az iszap véd az eróziótól. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő isztriai, dalmát partok között. Állandó hadakozásra kényszerültek az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett a frankok és a ravennai, bizánci császári helytartóság, majd a genovaiak ellen kellett védekeznie Velencének.