HAJÓK TÖRTÉNETE: AZ ÓKORI RÓMA KIKÖTŐI
(2022 november)
ABSTRACT
Az ókori Róma idején Itáliában három nagyobb kikötő csoport alakul ki: az első Ostiá-nál, Rómánál, egy másik a Pozzuoli- (a Nápolyi) öbölben, ahol Misenum volt a legnevezetesebb, és egy további csoport Ravenna környékén, az adriai hajók számára. Róma város nagy ókori kikötői: Ostia és Portus voltak, melyek egyben hadikikötők is voltak. Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. Claudius, majd Traianus újabb kikötőket építtettek, mivel a régit az elhomokosodás használhatatlanná tette. Világítótornyot is emeltek. / HISTORY OF SHIPS: THE PORTS OF ANCIENT ROME: In ancient Rome, three groups of ports were formed in Italy: one at Ostia near Rome, another in the Bay of Pozzuoli (Naples), where Misenum is notable, and a third around Ravenna for Adriatic ships. The two great ancient ports of the city of Rome were Ostia and Portus, which were also ports of war. Ostia was Rome's most important seaport and naval base on the Tiber estuary in the Republican era. Under Claudius and later Trajan, new ports were built as the old ones were rendered unusable by the decline of the sand. They also built a lighthouse. By the 2nd century, however, the port of Portus, which had developed northwest of the city, had begun Ostia's long-term economic decline.
A RÓMAI BIRODALOM KIALAKULÁSA
Az i.e. II. évezredben Itáliába indogermán népek vándoroltak be a Közép-Duna vidékéről. az I. évezred elején őket követték az illírek keletről, a görög gyarmatosítók délről és az etruszkok Kis-Ázsiából. Az etruszk nép az i. e. X. században telepedett le a mai Toscana területén és 200 év múlva már virágzó városállamokban éltek. Az etruszkok a rómaiakra hagyták örökségül vallási szertatásaikat, a fémfeldolgozást, a gladiátorjátékokat, építészeti és mérnöki találmányaikat, ezek változtatták át Rómát egy paraszti településből nagyvárossá. Az i. e. VI. században költözhettek a Capitolinus dombra és egyesítették a hét domb paraszti településeit, a Róma nevet adva neki. A hagyomány szerint a várost i. e. 753-ban alapították, innen kezdődött a római időszámítás. Jog: a néptribunosokat választottak, akik személyükben sérthetetlenek voltak, tisztségük jogköre lassan bővült. Legfontosabb a vétójog volt (Vétó = tiltakozom; ha egy tribunus élt a vétójogával, beleegyezése nélkül semmilyen döntést nem lehetett hozni, http://www.buddhistagimnazium.hu/tananyag/az_okori_roma.pdf .)
I.e. 450-ben a törvényeket írásba foglalták, ezek voltak a 12 táblás törvények: szigorúak voltak, de gátat szabtak a patríciusok önkényének (mint a drakóni intézkedések), és most már a plebejusokat is a római nép tagjai közé sorolták.
I.e. 387-ben a gallok Rómáig nyomultak előre és be is törtek. A tengeren az etruszk flotta védte Rómát. A rómaiak belátták, hogy az ország védelmére és a határok kiterjesztésére érdekeltté kell tenni a plebejusokat a katonáskodásban és be kell vonni őket az állami irányításba.
Az i.e. 367-es törvények:
megnyílt a konzulátus a plebejusok előtt,
maximálták a földbirtokot,
számos adósságot töröltek,
minden római polgár földhöz juthatott.
i.e. 312-től a plebejusok bekerülhettek a szenátusba és a legmagasabb papi
hivatalok is megnyíltak előttük. A plebejusok polgári harca győzött, átalakult a társadalmi szerkezet: a patríciusok + plebejusok = hivatali nemesség (nobilitas) alakult ki.
RÓMA A PUN HÁBORÚK ELŐTT
Róma terjeszkedése: (http://www.buddhistagimnazium.hu/tananyag/az_okori_roma.pdf) Az etruszkok és gallok legyőzésével és a helyi törzsek földjeinek megszerzésével a
félsziget nagyobb része Róma kezébe került, a Pó-völgye és Dél-Itália kivételével. A legyőzött népekből Róma szövetségi rendszert hozott létre:
a római joggal rendelkezők megkapták a Város polgárainak alapvető jogait
a latin joggal rendelkező népek csak a vagyonszerzés jogát kapták meg
a harmadik kategóriába tartozók semmilyen jogot nem kaptak
Kötelessége mindhárom csoportnak: háború esetén támogatniuk kellett Rómát és önálló külpolitikát nem folytathattak.
A szövetségesek területén kolóniákat alapítottak (katonai szolgálatért földet kaptak az ide telepített polgárok),
Róma és szövetségesei kapcsolata viszonylag szilárd és kölcsönös volt.
Róma terjeszkedése: (http://www.buddhistagimnazium.hu/tananyag/az_okori_roma.pdf) Az etruszkok és gallok legyőzésével és a helyi törzsek földjeinek megszerzésével a
félsziget nagyobb része Róma kezébe került, a Pó-völgye és Dél-Itália kivételével. A legyőzött népekből Róma szövetségi rendszert hozott létre:
a római joggal rendelkezők megkapták a Város polgárainak alapvető jogait
a latin joggal rendelkező népek csak a vagyonszerzés jogát kapták meg
a harmadik kategóriába tartozók semmilyen jogot nem kaptak
Kötelessége mindhárom csoportnak: háború esetén támogatniuk kellett Rómát és önálló külpolitikát nem folytathattak.
A szövetségesek területén kolóniákat alapítottak (katonai szolgálatért földet kaptak az ide telepített polgárok),
Róma és szövetségesei kapcsolata viszonylag szilárd és kölcsönös volt.
Az i.e III. század elejére megszületik a terjeszkedés igénye, adósrabszolgák helyett több igazi rabszolgára volt szükségük, a fellendülő gazdaságnak munkarerő, piac és nyersanyagforrás kellett. Rómából elűzték az etruszk Tarquinia gens uralkodóházát, majd délen verték meg az etruszk sereget**. Az etruszkok időszámításunk előtt 474-ben a Kümé melletti tengeri csatában vereséget szenvedtek a görögöktől. A rómaiak i.e. 285-ben északon a Rubiconig terjeszkednek, i. e. 272-ben legyőzve Tarentumot, a dél-itáliai görög városok is tengeri szövetségesként bekerültek az itáliai föderációba, ez lett a Római Birodalom "második lába". Dél-Itália meghódításával a félszigetet övező tenger római kereskedelmi érdekeltég lett, ezt zavarta a Karthágó központú pun birodalom. Rómának ekkor semmilyen tengeri hatalma még nem volt. A görögöktől bérelhetett hajókat, az etruszkokkal ellenséges viszonyba került. I.e 264-ben az itáliai partra sodródott egy karthágói három evezősoros (3 evezőnél öt evezős ült, ezért öt evezősoros néven is előforduló vitorlás hajó) döfőorros, rosztrumos hadihajó, amiről 100 másolatot építettek, és majd még további 20-t. Nem maradt fenyő hajófa az Itáliai félszigeten, de i.e. 260-ban a szicíliai Mülai-foknál*** az első pun háború-ban legyőzték a legyőzhetetlen Hannibál vezette karthágói flottát: a rómaiak zsákmányoltak egy hét evezősoros hajót (3 egymás feletti evezőnél hét evezős ült), és harminc öt- és háromevezősorost, tizenhármat pedig elsüllyesztettek. Létrejött a római tengeri flotta, ez lett a Római Köztársaság (a Birodalom i. e. 509-től i. e. 27-ig tartó második korszaka, mely a Római Királyságot váltotta) "harmadik lába". I.e. 260 után korának politikai, gazdasági és tengeri és szárazföldi katonai nagyhatalma lett. A Birodalomnak ekkor igazán sok gabonára volt szüksége, meg is szerezte a pun háborúkban. Következik, hogy megvizsgálandó Ostia szerepe az i.e. 260-as években épített flotta építésében, és hogy mely kikötőkben építették a pun háborúk (https://hu.wikipedia.org/wiki/Pun_h%C3%A1bor%C3%BAk) hajóit i.e. 200 körül?
Duilius*** rosztrumos (rostrumlat, döfőorr, raman) emlék oszlopa (https://en.wikipedia.org/wiki/Gaius_Duilius, Rome Museum of Roman Civilization)
Róma kereskedelme Traianus császár idején, 117 körül (https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3mai_Birodalom)RÓMA KIKÖTŐI
A Navalia az ókori Róma egyik katonai kikötője volt Róma közelében, amelyhez egy haditengerészeti sólya is tartozhatott. Úgy gondolják, hogy a Campus Martiustól délre, a Tiberis bal partján helyezkedett el, és néha "Navalia superiora"-nak nevezik, hogy megkülönböztessék egy másik katonai kikötőtől, amely a Tiberis partján lejjebb, a Forum Boarium közelében volt (a "Navalia inferiora"). Az építményeket, valószínűleg a korabeli nyeregtetős hajópajták voltak, túszok és cirkuszi állatok kapcsolatban is megemlítették, talán a későbbi időszakban, amikor az iszaposodás miatt a hajózás a Tiberis felső szakaszán nehézkessé vált. (https://en.wikipedia.org/wiki/Navalia_(Rome)) Livius az Ab urbe condita című könyvében említi "a római dokkok"-kat az i. e. IV. század közepén. Úgy tűnik, hogy ezek a sólyák a köztársasági korszakban végig aktívak voltak, a legnagyobb aktivitással i. e. 146-135 között. Fontosak, amit egy, az i. e. második században végrehajtott bővítési projekt is jelez, amelyet a szalamiszi görög építész, Hermodorosz irányított, aki akkoriban több nagyszabású épület bővítésében, építésáben is aktívan részt vett. A Navalia i. e. 44-ben elpusztult és később nem építették újjá. A pontos helye ismeretlen, de a Campus Martiustól délre lévő, konszenzusos véleményt alátámasztja egy Plutarkhoszban található utalás, amely megemlíti a Ciprusról diadalmasan visszatérő fiatalabb Catót. A leírás szerint Cató a Tiberiszen hajózott át Rómán, figyelmen kívül hagyva a folyót szegélyező, éljenző tömegeket, és meg sem állt, amíg el nem érte "a kikötőhelyet". Onnan a zsákmányát a Forumon keresztül vonultatta fel. Ez azt jelenti, hogy a folyón lejjebb lévő helyen szállhatott partra.
A Tiberisz folyó mocsarai Ostia környékén (Wikipedia)
Róma város másik két ókori nagy kikötője: Ostia és Portus voltak, melyek a hadikikötők is voltak, és a Nápolyi öbölben fogjuk megtalálni az ókori Róma császárkori újabb hadikikötőit. A kutatás módja az internetes keresés volt a Wikipedia oldalairól kiindulva, célja Róma első nagy hajóépítő kikötőinek vizsgálata, az első római hadikikötők ismertetése.
A Köztársaság idején még a parton, partra futtatva tárolták a hajókat, a kikötőkben pedig csak építették a hajókat, sólyákon, rámpákon. A császárok idején, nem tudjuk mikortól, már tudtak olyan hajókat építeni, amelyek alig szivárogtak, ezek valószínűleg a nagy gabonaszállító corbita-k voltak, és amelyeket már az épített rakpart mellett tároltak, kikötöttek Ostiában és nem, a tengeren rakodták be és ki.
Gabonaszállító hajó (5)
Gabonaszállító corbita (4)
OSTIA
Ostia (https://www.britannica.com/place/Ostia) a Tiberis torkolatánál feküdt, de ma a folyó deltájának természetes növekedése miatt a folyón felfelé mintegy 6 km-re (4 mérföld), a mai Róma városától délnyugatra. Az ókori Róma kikötői (https://en.wikipedia.org/wiki/Category:Roman_harbors) között a legfontosabb kikötő Róma saját kikötője, Ostia volt. Az ásatások alapján Ostia ma Olaszország egyik legnagyobb és legérdekesebb régészeti lelőhelye. Tudjuk, hogy Claudius császár I. u. 42 és 54 között új kikötőt épített Portusnál, és Ostiát az új kikötő kereskedelmi központjaként működtették. Ostiában mindenhol Portusra vonatkozó utalásokat és feliratokat találunk, de a saját kikötőjére semmilyen utalást.
Ostia kikötő, modell (Vatikáni Múzeum)
Ostia sólepárló hely volt legrégebben, húsok, halak tárolásához nélkülözhetetlen volt az i.e 6-8. századokban a só. A rómaiak Ostiát tekintették első gyarmatuknak, és negyedik királyuknak, Ancus Marciusnak (i.e. 620, Livius szerint, Livius az ötödik századról szóló beszámolóiban kétszer említi Ostiát, és a Tiberis rendkívüli áradásait i. e. 414-ben és 363-ban) tulajdonították a város alapítását. A város magja csak az i. e. 4. században jelent meg, a 3. században épült ki, a központi rész egy nagy tufatömbökből épült erődítmény, a Castrum. A szövegekből kiderül, hogy a pun háborúk idején vált a kikötő kereskedelmi és katonai kikötővé. Ostia stratégiai jelentősége a Tiberis torkolatának védelme szempontjából már korán nyilvánvalóvá vált, és a várost megerősítették (a dátum vitatott, valószínűleg az i. e. 4. század közepén) a katonai táborral vagy castrummal. Ez megerősítette Róma előnyös helyzetét a kalózokkal és a szomszédokkal folytatott folyamatos konfliktusaiban, és fontos utánpótlási szerepet játszott a Karthágó elleni háborúkban. A castrum nagy hatással volt a város későbbi négyszögletes elrendezésére. Amikor Róma haditengerészetet fejlesztett ki, Ostia haditengerészeti állomáshely lett, és a pun kori Ostia városának a köztársasági korszakra vonatkozó bizonyítékai elszórt irodalmi töredékekből állnak. A castrum létrehozását követően az i. e. 3. századra Ostia elsősorban tengeri támaszpont volt; i. e. 278-ban Karthágóból küldött flottát fogadott, hogy segítsen a rómaiaknak Pyrrhus ellen, (i. e. 278-ban állítólag egy karthágói flotta elérte Ostiát) és i. e. 217-ben innen indult a Hannibál ellen Spanyolországban harcoló hadsereg ellátmánya. A pun háborúk idején (i. e. 264 - i.e. 146) Itália nyugati partvidékének fő flottabázisa volt. https://hu.wikipedia.org/wiki/Pun_h%C3%A1bor%C3%BAk). Az i. e. harmadik századtól Ostia elsősorban haditengerészeti támaszpont volt. I. e. 267-ben a quaestores classici (a flottát felügyelő tisztviselők) egyikének, a quaestor Ostiensisnek a székhelye lett. A hivatal a pun Karthágóval vívott háborúkhoz kapcsolódott. Ostia már katonai kikötő volt, és ezért a lakosokat felmentették a katonai feladatok alól, hogy a kikötőben dolgozhassanak.
A pun háborúk után, az i. e. II. században Ostia fokozatosan kereskedelmi kikötővé változott. Róma városának lakossága a katonai sikerek után egyre nőtt. Szicíliából és Szardíniából, később Africa Proconsularisból, a mai Tunéziából is hoztak gabonát, amely i. e. 146-ban provinciává vált. A quaestor fő feladata mostantól a gabonaimport felügyelete volt. Az i.e. 1. században Ostia már létfontosságú szerepet játszott Róma élelmiszer-ellátásában. I. e. 87. -ben Marius elfoglalta Ostiát, hogy megfossza Rómát az áruellátásától a tengerekről. A kikötői infrastruktúra (azaz az áruk be- és kirakodására szolgáló dokkok) a folyóparton helyezkedtek el, a várossal és a raktározási létesítményekkel (raktárakkal) közvetlen kapcsolatban voltak. I.e. 67-ben Ostia fontos szerepet játszott a ciliciai kalózok megfékezésére tett erőfeszítésekben, akik valóban megtámadták a kikötőt. I. e. 69/8-ban a várost ismét kifosztották a kalózok, akik egy flottát is elpusztítottak a folyami kikötőben. Nem sokkal később Pompeius elbánt ezekkel a kalózokkal. Valószínűleg ez utóbbi invázió vezetett ahhoz, hogy Marcus Tullius Cicero i. e. 63-ban új városfalakat építtetett.
Ostia város (fantáziarajz, Vatikáni Múzeum)
Ostia a köztársaság korában Róma legfontosabb tengeri kereskedelmi kikötője és haditengerészeti támaszpontja volt a Tiberis torkolatában. A város fontos szerepet kapott a római polgárháborúban is, amikor Caius Marius i. e. 87-ben elfoglalta és felégette, hogy Rómát kiéheztesse. A polgárháború győztese, Lucius Cornelius Sulla a várost erődítményszerű tervek alapján építtette újjá, mintegy 68 hektár területen. A 2,8 kilométeres fal két végpontján a folyóra támaszkodott, rajta három kapu nyílt.
I. sz. 68-ban azonban kalózok rabolták ki és gyújtották fel. A támadók elpusztították a római hadiflottát és két neves szenátort is elraboltak. A kalóztámadás Rómában is pánikot váltott ki, és ennek nyomán a szenátus elfogadta a fiatal Aulus Gabinius törvényjavaslatát, a lex Gabiniát, ami lehetővé tette Cnaeus Pompeius Magnus számára, hogy hadat gyűjtsön és leverje a kalózokat. A várost újjáépítették és védőfalakkal látták el Marcus Tullius Cicero kezdeményezésére. A kikötő a császárság idején is nagy kereskedelmi forgalmat bonyolított. Augustus uralkodásától kezdve a császárok középületekkel, szobrokkal gazdagították a várost. Az 1. században Tiberius római császár felépíttetett egy fórumot. Claudius, majd Traianus pedig újabb kikötőket, mivel a régit az elhomokosodás használhatatlanná tette. Ugyanakkor világítótornyot is emeltek. A 2. századra azonban a várostól északnyugatra felfejlődött Portus kikötője hosszabb távon megindította Ostia gazdasági hanyatlását.
Portus kikötője Claudius és Traianus idején (https://en.wikipedia.org/wiki/Portus)
Ostiát a i. u. II. században szinte teljesen újjáépítették. Az alsóbb szinteken domus, gazdag házak maradványait találták meg, hasonlóan a pompeji és herculaneumi házakhoz. A köztársasági Róma fő kikötője volt - különösen a gabonakereskedelemben -, amíg kikötője, amelyet részben egy homokpad akadályozott, alkalmatlanná vált a nagy hajók fogadására. A birodalom idején Ostia Róma gabonakészleteinek kereskedelmi és raktározási központja volt, valamint a Claudius által épített nagy mesterséges kikötőbe, Portusba tartó hajók kiszolgálóállomása. I. u. 62-ben egy heves vihar elárasztott és elsüllyesztett mintegy 200 hajót a kikötőben. Róma tengeri kereskedelmi problémáját végül az oldotta meg, hogy Traianus egy nagy, hatszögletű medencével bővítette a kikötőt.
Ostia város romjai ma (Wikipedia)
Portus az ókori Róma nagy mesterséges kikötője volt. A Tiberis északi torkolatának északi partján, a Tirrén-tenger partján található, Claudius hozta létre, és Traianus bővítette ki, hogy kiegészítse a közeli Ostia kikötőjét [https://en.wikipedia.org/wiki/Portus]. A kikötő régészeti maradványai a mai Porto olasz falu közelében találhatók, Fiumicino város (repülőtér) területén, Rómától délre, Lazio (az ókori Latium) tartományban.
Claudius korában: Claudius az első kikötőt az Ostiától 4 km-re (2+1⁄2 mi) északra fekvő Portus helyén építette, 250 hektáros (617 hold) területet körülzárva, két hosszú, a tengerbe nyúló, ívelt mólóval, és a kettő közötti tér közepén egy mesterséges szigettel, amelyen világítótorony állt. E világítótorony alapját az egyik hatalmas obeliszkhajó feltöltésével biztosították, amelyet arra használtak, hogy Egyiptomból egy obeliszket szállítsanak, amely a Caligula uralkodása alatt épült vatikáni Circus gerincét díszítette. A kikötő így északnyugaton közvetlenül a tengerre nyílt, délkeleten pedig egy csatornán keresztül összeköttetésben állt a Tiberisszel. Célja az volt, hogy védelmet biztosítsanak a délnyugati széllel szemben, amelynek a folyótorkolat ki volt téve. Bár Claudius az általa i u. 46-ban felállíttatott feliratban azzal dicsekedett, hogy megszabadította Róma városát az elárasztás veszélyétől, munkája csak részben volt sikeres: i. u. 62-ben Tacitus arról beszél, hogy egy heves viharban több gabonahajó elsüllyedt a kikötőben. Nero a kikötőnek a "Portus Augusti" nevet adta. Valószínűleg Claudius volt az, aki megépítette a Rómából Portusba vezető új közvetlen utat, a Via Portuensis-t, amely 24 km hosszú volt. A Via Portuensis a mai Ponte Galeriáig a dombokon át vezetett, majd egyenesen át a síkságon. Egy régebbi út, a Via Campana a dombok lábánál, a Tiberis jobb partját követve, a parton lévő sós mocsárig vezetett, ahonnan a nevét is kapta .
Ostia ma a NASA légifelvételén, látható a homokpad, ami elzárta a Tirrén-tengertől Ostiát (Wikipedia)
Traianus korában: i.u. 103-ban Traianus egy másik kikötőt épített a szárazföld belsejében - egy hatszögletű medencét, amely 39 hektárnyi területet foglalt magába, és csatornákon keresztül összeköttetésben állt Claudius kikötőjével, közvetlenül a Tiberisszel és a tengerrel, ez utóbbi már a Tiberis hajózható ágát képezte. Az új csatorna a Fossa Trajana nevet viselte, bár eredete kétségtelenül Claudiusnak köszönhető. Maga a medence máig fennmaradt, és ma már egy nádas lagúna. Kiterjedt raktárak vették körül, amelyek maradványai még ma is láthatóak: figyelemre méltó a téglafalazat finomsága, amelyből épültek. "Portus több mint 500 éven át az ókori Róma fő kikötője volt, és az üvegtől, kerámiától, márványtól és rabszolgáktól kezdve az Afrikában befogott vadállatokig mindenfélét szállított Rómába a Colosseumban rendezett látványosságokra.".
2010-ben felfedezték, hogy "a rómaiak által valaha épített egyik legnagyobb csatorna" Portusban épült, egy olyan ókori kikötőben, amelyet egyre inkább olyan fontosnak tartanak, mint Karthágót vagy Alexandriát. Portust összekötötte Ostiával, és a térképen látható, hogy a Fosse Traianához csatlakozik, és dél felé mutat. Mintegy 400 éven át, a i.u. II. század végétől az V. és VI. századig ezen a 100 yard (90 méter) széles csatornán keresztül szállították az árukat a birodalom minden részéből Rómába.
Hatása Ostiára: Portus fogadta Róma kikötői forgalmának fő részét, és bár Ostiának nem csökkent azonnal a jelentősége, Portus már Konstantinus idejében is püspöki székhely volt, nem sokkal Ostiát követően, ha egyáltalán, és a gótikus háborúk idején egyetlen kikötőként.
A Traianus által kibővített kikötő, hatszögletű medencét csak némi keresés után találták meg és ásták ki ismét (Wikipedia)
Traianus kikötője (Wikipedia)
Traianus hatszögletű kikötője
Centum Celae: Traianus császár építtetett egy másik kikötőt is a mai Civitavecchia helyén (https://hu.wikipedia.org/wiki/Civitavecchia). Etruszk települések romjaira épült Centum Celae néven a 2. század elején. A Centum Cellae név első előfordulása az ifjabb Plinius egyik leveléből származik (i. u. 107). A név eredete vitatott: felvetették, hogy a császár villájának centum ("száz") csarnokaira utalhat. A középkorban Centumcellae bizánci erődítmény volt, az újkorra Róma fő kikötője lett.
Civita Vecchia kikötője, Traianus császár építette, rá épült Róma újkori kikötője
Civita Vecchia kikötője, Traianus császár építette (https://civitavecchia.portmobility.it/en/visiting-harbour-trajan-fiumicino)
A római Centumcellae kikötője, a mai Civitavecchia kikötője alatt volt. 1: Külső medence; 2: Belső medence; 3: Torre del Lazzaretto, 4: A Torre del Bicchiere helye, amely ma már elpusztult; 5: A világítótorony helye; 6: A korábbi világítótorony helye; 7: A kikötő közelében futó Via Aurelia, amelyen az árukat Rómába szállították. Kép: Google Earth, kiegészítésekkel (Keay et al. nyomán)
A római Centumcellae kikötő maketje
Civitavecchia kikötője (https://www.romanports.org/en/articles/human-interest/137-centumcellae-the-port-of-trajan.html), a régi római Centumcellae kikötő maradványain fekszik. Az i. u. II. század elején épült Traianus császár által a villája közelében. Az építkezést valószínűleg a császár kedvenc építésze, a damaszkuszi Apollodoro végezte, aki az anconai kikötőnek és sok más korabeli építménynek is az építésze volt. A fiatalabb Plinius (Epist. 6.31) az első szerző, aki említést tesz Centumcellae-ről. Eygik levelében ezt írta: "A kikötő amfiteátrum alakban épült, a déli oldalon íves hullámtörővel, az északi oldalon pedig egyenes hullámtörővel. Az egyenes hullámtörőt alagutakkal látták el a hullámok megszüntetésére." A kikötőt egy úgynevezett "antemurale" (partfal) is védte, ez esetben egy mesterséges sziget, amelyet a darsena (belső kikötő) feltárásából nyert kövekből építettek. A darsena a kikötőmedence északi oldalán helyezkedett el (és még ma is ott van). A sziget a parttól mintegy 500 méterre feküdt, a két hullámtörő pedig egymástól 400 méter távolságra. Így a medence teljes területe 200.000 négyzetméter volt. A kikötő átlagos mélysége körülbelül 6 méter volt. Mindkét hullámtörő végén egy-egy erődítményt építettek. A déli oldalon lévőt a lakosok "il Bichiere" (az üveg) névvel illették alakja után. A másik, az északi oldalon lévő erődöt "il Lazzaretto" (a Lazaret). A mesterséges sziget két végén is két kis erődítmény is állt, amelyek között a sziget közepén egy nagy világítótorony állt. Az ókori kikötő kétségtelenül oszlopcsarnokokkal, templomokkal, oszlopokkal és szobrokkal épült, amint azt a kikötő körül hátrahagyott számos törmelékből következik. A darsena mögött egy nagy bazilika (bírósági épület) maradványait találták meg, amely 100 méter hosszú és 38 méter széles volt. A bazilikát két oszlopsor osztotta három galériára. Ez mutatja a kikötő jelentőségét pénzügyi szempontból is és az igazságszolgáltatás és a kereskedelem szempontjából is..
A NÁPOLYI ÖBÖL ÉS A NÁPOLYI KIKÖTŐ RÓMAI KORI TÖRTÉNETE
A Nápolyi-öböl a Vezuvval (Wikipedia)
A Nápolyi öbölben (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1poly#A_v%C3%A1ros_alap%C3%ADt%C3%A1sa) Kümé települést feltehetően i. e. 8. században alapították görög telepesek, akik az Euboia szigeti Cumából és Khalkiszból érkeztek a vidékre, i. e. 1050-ben. Kümé (Cumae) volt az első görög kolónia az Appennini-félszigeten, a későbbi Magna Graeciában. Az Ischia és Szicília szigetein lévő kolóniákat szintén Cumából és Khalkiszból származó telepesek alapították. Kümén keresztül honosodott meg Itáliában a Cumaei ábécé, melyet a későbbiekben átvettek a rómaiak is. A kolónia az i. e. 6 században a vidék legbefolyásosabb városa volt, fennhatósága alá került Puteoli (Pozzuoli), Misenum, majd később Neapolis, azaz Nápoly is. A küméi görögök fennhatósága ellen a capuai etruszkok lázadást szerveztek, szövetkezve a vidék többi őslakos nemzetével, a szürakuszai türannosszal, Hierónnal is szövetkeztek. I. e. 524-ben a küméiek leverték a felkelőket, a küméi és a szürakúzai közös flotta i. e. 474-ben elsöprő vereséget mért az etruszkokra. A győzelem jelentősége igen nagy volt: az etruszkok ezentúl nem jelentettek fenyegetést a tengeren és visszavonultak a félsziget északi részeire.
A Nápolyi-öböl a Vezúvval (https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1polyi-%C3%B6b%C3%B6l)
A szürakúszaiak megszállták Ischia szigetét, de már i. e. 470-ben el kellett hagyniuk, mert kitörtek a sziget vulkánjai*. Ezzel szemben Kümé és kolóniája tovább virágzott. Mivel a települést alapításakor sziklás, mély völgyek valamint a tenger által határolt szűk területre építették, a terjeszkedésnek a természet állta útját. I. e. 470 után egy új város nőtt ki Neapolisz (latinul Neapolis) néven (görög jelentése új város) mellette. Az egykori Kümét ezek után Paleopolisznak nevezték, görög jelentése régi város. (Gaius Lutatius Catulus római consul írásai szerint viszont az i. e. 5. században a küméi görög telepesek, irigyelve szomszédjuk gazdagságát, elfoglalták a kolóniát. Az itt lakókat kelet felé kényszerítették, ahol új várost alapítottak. A mai kikötőtől északra fekvő Neapolis lakosságát i. e. 450-re khalkiszi, pithékusszai és athéni telepesek gyarapították.)
Az új város, Neapolisz, azaz Nápoly a szürakúszai görögök védelme alatt gyorsan fejlődött, gazdagodott és fokozatosan Athén fennhatósága alá került. Periklész hamar felismerte a város stratégiai jelentőségét a görögök Földközi-tengeren folytatott kereskedelmében, ezért kiemelt figyelmet szentelt a fejlesztésére. Ebből az időszakból származik a város alakját mai napig meghatározó szabályos, négyszögletes, rácsos utcahálózat, amelyet Hippodamosz talált fel Pireusz megtervezésekor. Neapolisznak kitűnő lehetőségei voltak terjeszkedésre, de a mocsaras vidék miatt nem alakult ki nagy mezőgazdasági hátországa, ami következtében a város ellátása szinte teljes mértékben a tengeri kereskedelemnek volt kiszolgáltatva. Az i. e. 5. században a várost erős, helyszínen fejtett tufa darabokból épített falakkal vették körül. Ezeket a falakat az i. e. 4. században megerősítették, így a várost kettős fal védte, maradványai ma is láthatóak.
A Ny-i Pozzzuoli-öböl városkái (Wikipedia)
A rómaiak fennhatósága alatt: a rómaiak felismerték Neapolisz stratégiai jelentőségét, és tudták, hogy a város védvonalait nehezen tudnák áttörni, emiatt inkább diplomáciai úton próbálták a város szövetségét megszerezni. I. e. 328-ban Neapolisz elfogadta Róma feltételeit és civitas foederata, szövetséges város lett, ami biztosította önállóságát a birodalom keretei belül. A város élére római consul került. Közvetlenül e szövetség után Pompeji is megnyitotta kapuit a rómaiak előtt. Neapolisz nem legyőzöttként került ki a konfliktusból és biztosított volt a város további fejlődése. A rómaiak a korábban megkötött szerződést léptették ismét életbe, és ismételten elismerték a városok szuveranitását és görög hagyományait.
A rómaiak által biztosított jogok birtokában a neapoliszi görögök mindenkor kitartottak a rómaiakkal kötött szövetség mellett, így amikor a dél-itáliai görögök Pürrhosz vezetésével, majd Hannibál a punok élén Róma ellen indult, a Nápoly nem nyitotta meg kapuit Róma ellenségei előtt. Sőt a punok elleni háború nehéz időszakában is sok hajót gyártottak a római seregek számára és a helyi hajósok római gályákon szolgáltak. Neapolisz védvonalainak megtörése még Hannibál számára is elérhetetlennek bizonyult. Kénytelen volt a város ostromát feladni, miután nem sikerült a várost ellátó tengeri útvonalakat ellenőrzése alá vonni. A pun háborúkat megsínylette ugyan a város, azonban gazdasági szerepe és jelentősége a Római Birodalmon belül tovább növekedett, annak ellenére, hogy továbbra is görög város volt. A városnak kiterjedt birtokai voltak, hozzá tartoztak többek között Capri és Ischia.
PUTEOLI-ÖBÖL
Róma lassan megváltoztatta a szövetséges városok, így a görög városok jogállását is, és ezzel egyidőben latinosították el a városok nevét is, így lett Neápoliszból Neapolis. A város gazdaságát súlyosan érintették a Capua és Puteoli által i. e. 199-ben bevezetett vámok. A Puteoli-öböl, Miseum jelentősége rohamosan nőtt és a Római Birodalom egyik legfontosabb kikötőjévé vált, valamint a földközi-tengeri flotta legfontosabb bázisává, ezáltal Neapolis háttérbe szorult. I.e. 90-ben a város megkapta a római municipium valamint lakosai a római polgár titulust, a birodalomért tett szolgálatai elismeréseként. Ennek ellenére a neapolisiak megpróbálták visszautasítani ezt, ami annak tulajdonítható be, hogy a város lakosaiban erősen élt a görög szellem. A köztársaság utolsó századában a rómaiak már nemcsak hódítói, hanem hódolói is voltak a görögségnek. A görög kultúra kedvelői előszeretettel keresték fel a hellén hagyományokat őrző Neapolist. Sokan meg kellemes éghajlata és földjeinek gazdagsága miatt szerették a várost és környékét.
Az i. e. 82-es polgárháborúban a győztesen kikerülő Lucius Cornelius Sulla megfosztotta Neapolist nemcsak a flottájától, hanem Ischia szigetétől is, aminek következtében a város fazekas manufaktúrái nyersanyag nélkül maradtak. Különösképpen a közeli Puteoli, húzott hasznot Neapolis kínos helyzetéből. I. e. 50-ben a város szintén a vesztes oldalon állt Pompeius és Caius Iulius Caesar polgárháborújában. Ezek után a Tirrén-tenger legfontosabb hadikikötője Misenum lett, a kereskedelem pedig Baiae kezében összpontosult.
"A görög alapítású Puteoli egész gazdasága a keletről áramló tengeri kereskedelem köré épült (https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf). Strabón nem szentelt különösebb figyelmet Puteoli kikötőjének, mindössze megállapította, hogy „a város igen nagy kereskedelmi piac lett, minthogy homokjának alkalmas volta miatt művészileg kiépített kikötői vannak,…, a homokot ugyanis mészkővel vegyítve töltéseket hánynak a tengerbe, és a nyílt partokat öblökké alakítják, úgyhogy a legnagyobb teherhajók is biztosan kiköthetnek” (V. 4. 6. C 245). Puteoli kikötőjének nagy része mára tenger alá került. Mára elég jól ismerjük a terület topográfiáját: nyugaton, a fürdőhely, Baiae előtt egy hatalmas, zárt öböl helyezkedett el. Ezt egy keskeny, betonnal szegélyezett csatorna kötötte össze a tengerrel. A terület keleti részén, Puteolinál kapott helyet a Portus Iulius, amelyet i. e. 37-ben Octavianus és Agrippa építtetett ki hadikikötőnek. E mögött helyezkedett el a Ripa Puteolana, ahová a gabonaszállítmányok futottak be, s amelyekről fentebb Strabón leírását is idéztük. A vízben kötő hidraulikus beton (habkőves, horzsakőves, https://hu.wikipedia.org/wiki/Habk%C5%91, tengervízálló cement) felhasználását a Kr. e. 2. század utolsó negyedében kezdték meg a rómaiak, az első fennmaradt maradványai Cosa kikötőjében kerültek elő az i. e. 2. század végéről, illetve az 1. század elejéről. A beton kikötőkben való alkalmazását már Vitruvius is javasolta (5. szöveg). A pulvis Puteolanus, mai nevén pozzolana olyan vulkanikus hamu, amely csak Pozzuoli környékén volt megtalálható, s innen exportálták a Mediterráneum legtávolabbi sarkaiba. (A 2001-ben kezdődött Roman Maritime Concrete Study, ROMACONS, programban már jó néhány kikötő hidraulikus betonból készült építményeit megvizsgálták, például a Portus, Anzio, Cosa, Brindisi, Baia; Caesarea, Alexandria, Chersonnesos, Pompeiopolis kikötőkét). Puteoli kikötőjének betonból készült rakpartját Antoninus Pius idején állították helyre (opus pilarum, CIL X 1640–1641). A kikötő épületei olyan híresek voltak, hogy a 3–4. században szuvenírként árusított üvegpoharakon ábrázolták őket, amelyeket a városba látogatók szerte hordtak a Birodalomban. Leghíresebb és legszebb példánya ma a prágai Nemzeti Múzeumban található." (https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2015/03/2014_01_grull.pdf).
Misenum hadikikötő (https://hu.wikipedia.org/wiki/Misenum) Campania egy fontos ókori kikötőjének helye volt a mai Dél-Olaszországban, a Pozzuoli-öböl nyugati végén, a Tirrén-tengeren. Marcus Agrippa, Augustus jobbkeze alapította Kr. e. 27-ben. A kikötő fontossága a 4. században indult hanyatlásnak (de a hadiflottakikötő még az 5. században is működött).Az ókorban Misenum lett a római haditengerészet legnagyobb kikötője, ez volt a legfontosabb római flotta, a Classis Misenensis bázisa. Az ókori kikötő két részből állt, a külső részből, amelyet ma Porto di Miseno néven ismernek, és amelyet mólók védtek (maradványaik ma is léteznek), és a ma Mare Morto vagy Lucrinói-tó néven ismert belső kikötő. Az ókori város a külső kikötő déli részénél terült el, Miseno falu közelében, ahol megtalálták egy színház és fürdők maradványait.
Misenum (Nápolyi-öböl) történe: (https://en.wikipedia.org/wiki/Portus_Julius) Portus Julius (latinul Iulius) volt az első kikötő, amelyet kifejezetten a nyugati római haditengerészeti, a misenumi flotta, a Classis Misenensis bázisául építettek; a keleti flotta a ravennai kikötőben állomásozott. A kikötő Misenumban, a Nápolyi-öböl északi végén lévő félszigeten feküdt. A Portus Julius nevet Octavianus (a későbbi Caesar Augustus) dédnagybátyjának és örökbefogadó apjának, Julius Caesarnak és a Julianus klánnak a tiszteletére kapta.
A Portus Julius építése: A polgárháborúk idején Octavianusnak szüksége volt egy biztonságos tengeri kikötőre, ahol flottát építhetett és képezhetett ki a Sextus Pompeius (Nagy Pompeius kisebbik fia) elleni hadjárathoz, aki gyakran portyázott Itáliában és a Róma gabonaellátását biztosító hajózási útvonalakon. A művelet irányításával Octavianus legközelebbi és legképzettebb munkatársához, Marcus Agrippához fordult. Agrippa tudta, hogy a belső Averno-tó láthatatlan a környező tenger és öböl vizei felől, és úgy gondolta, hogy a flotta ottani létezését titokban lehet tartani Sextus flottája előtt, amíg az készen nem áll a csapásra. Agrippa terve, amelyet i. e. 37-36 között hajtottak végre, az volt, hogy ásnak egy csatornát, amely összeköti az Averno tavat a Lucrino tóval, és egy második, rövidebb csatornát, amelynek rejtett bejárata van a Lucrino tó és a tenger között. Az Averno tótól északra, Kümé városáig egy hosszú közúti bekötőalagutat, a Grotta di Cocceio-t is kiásták. A csatorna mellett egy másik, rövidebb csatornát is építettek. Agrippa újító stratégiája beigazolódott, mivel az új flotta építése Sextus kóborló flottája előtt ismeretlen maradt. Amikor a flotta felkészült és teljesen felszerelték, kiképezték, Agrippa flottája elhagyta titkos bázisát, és legyőzte Sextust a naulochusi csatában (Szicília északi partjainál), a hadjárat döntő tengeri csatájában.
Röviddel a Sextus elleni háború sikeres befejezése után az első Portus Juliust félbe hagyták, mivel a felhalmozódott iszap miatt nem volt hajózható. Mivel a titoktartás már nem volt követelmény, a közeli Misenum adott otthont a haditengerészeti támaszpont második és nagy változatának. A rómaiak új hullámtörőket építettek, és a támaszpontot az Aqua Augusta vízvezeték táplálta, amely Kümé, Nápoly, Pompeji és az öböl környéki más városokat is ellátta.
Kisebb kikötőket is építettek: pl. I. e. 273-ban a rómaiak katonai kolóniát alapítottak Cosanusban Etruria ellenőrzésére. Eredetileg Cosanus kedvező földrajzi fekvése volt a fő motiváció a katonai flotta számára.
Cosanus kikötő rajza (https://www.romanports.org/en/articles/human-interest/743-roman-lighthouses-in-the-mediterranean-sea.html)
Terracina (https://en.wikipedia.org/wiki/Terracina) stratégiailag kiemelkedő fontosságú helyet foglalt el: azon a ponton fekszik, ahol a Volszkuszi-hegység (a Lepini-hegység egyik nyúlványa) a parthoz ér, nem hagyva átjárási lehetőséget a hegyek és a tenger között, a pontusi mocsarak (urbs prona in paludes, "mocsarakkal körülvett város", ahogy Livius nevezte) fölött, és egy kis kikötővel is rendelkezett. Az Encyclopædia Britannica tizenegyedik kiadása szerint az i. e. 600-as években csatlakozott a tizenkét városból álló etruszk ligához. 509-ben Terracina már római fennhatóság alatt állt, amint arról a Róma és Karthágó közötti 1. szerződés beszámol, i. e. 329-ben Colonia Anxurnas néven római polgárokból álló kolóniát alapítottak. Colonia maritima-ként a tengerparti gyarmatváros gyakran szerepel a történelemben. A Via Appia építése i. e. 312-ben tovább növelte a jelentőségét: egy út Traianus korában (Kr. u. 98-117) oldotta meg véglegesen a százazföldi megközelítésének problémáját egy nagy szikla átvágásával (Pisco Montano) a hegyfok lábánál. A bevágás mélységét a függőleges falon 10 római lábnyira vésett jelek jelzik; a legalacsonyabb jel, körülbelül 1 méterrel a mai út felett, a CXX jel, ami 36 méternek (118 láb) felel meg. Valószínűleg ennek az útbevágásnak a következtében épült fel a császárkor néhány fontosabb épülete a kis kikötő mellett. Az Ostia és Terracina közötti parti út, a Via Severiana megépítése tovább növelte a hely jelentőségét. A Via Appia és a Via Severiana Terracinától néhány mérföldre keletre találkozott. A dús növényvilággal és szép kilátással rendelkező hegyfok természeti környezete és tájai miatt már i. e. 200-ban a rómaiak gyakran látogatták. A kikötőt Trajanus és Antoninus Pius alatt építették ki az i. u. 2. században. Az utolsó római építkezés az i. u. 5. században egy új falsor volt. A közeli tengerparti ásványvízforrások vannak, melyeket a rómaiak Neptuniae aquae néven ismertek.
Terracina kikötő egy szirt átvágásával volt csak megközelíthető a szárazföldön
Terracina kikötő világítótoronnyal, festmény
RAVENNAI KIKÖTŐ
I. e. 31-ben Augustus császár Ravenna mellett alapította meg a Classe katonai kikötőt, amely a Római Birodalom második császári flottájának adott otthont (Vegetius, Epitome of Military Science negyedik könyve szerint - az első a Capo Miseno melletti Portus Juliusban, a nápolyi kikötő közelében Miseumban volt) A kikötő még a birodalom 5. századi hanyatlása után is aktív maradt, és a bizánci uralom alatt újabb virágkorát élte, amiről a mozaikok tanúskodnak. Hanyatlásnak indult, miután a folyók iszapja elöntötte, és a 15. században Velence meghódította. A Ravenna városát a tengerrel összekötő Corsini-csatorna (XII. Kelemen pápáról nevezték el) 1738-ban kezdte meg működését.
Classe néven kereskedelmi kikötő volt, amely az olaszországi Ravennától 4 km-re kelet-délkeletre, az Adriai-tengeren. Majdnem ötszáz éven át fontos stratégiai katonai kikötő volt. Amikor nem katonai kikötőként használták, a Római Birodalom császári fővárosának, Ravennának kereskedelmi kikötője volt. A Classe a latin classis szóból származik, ami flottát jelent.[https://en.wikipedia.org/wiki/Classe,_ancient_port_of_Ravenna] . A kikötőtől délre a területet főként temetők foglalták el, de a Kr. u. 2. századra egy latinul Classis néven ismert város alakult ki.
Augustus valószínűleg stratégiai fekvése miatt választotta ezt a helyet. A terület, amelyen Augustus Classe-t akarta felépíteni, ez egy lagúnában feküdt, a szárazföld felől bevehetetlen volt és mocsarak vették körül. Portus vagy Ostia kikötőivel ellentétben Classe nem rendelkezett hatszögletű medencével. Ehelyett a bázis létesítményei cölöpökre épültek. Miután ezek a helyükre kerültek, a kikötő nagy tölgyfa gerendákból készült. Az i. u. 1. századra az építők kerámiatöredékeket építettek be. a 2. századra már téglából építették át. Augustus a kikötőt kizárólag katonai célokra tervezte. A városnak egyetlen gyenge pontja volt, az édesvízhez való hozzáférés. Ezt az akadályt Traianus császár hárította el, aki egy 35 km hosszú vízvezetéket épített Ravennába, amely Classe-t is ellátta. A flotta megépítése után az ott élő katonák és családjaik lakossága lassan, de folyamatosan nőtt. A következő háromszáz évben Classe Róma egyik legfontosabb haditengerészeti támaszpontja lett, a Földközi-tenger keleti partvidékének otthona. Cassius Dio 3. századi történetíró szerint a flottának kétszázötven hajója volt. Ez az egyetlen máig fennmaradt beszámoló. A 3. századi válság miatt Ravenna és a kikötő hanyatlásnak indult. Ravenna városát legalább kétszer kifosztották a 250-es és 260-as években, és a kikötőt már nem tartották karban; elkezdett kiszáradni és iszappal feltöltődni. Ennek ellenére a római császárok már 306-ban Ravennában elkezdtek hosszabban tartózkodni, hogy felügyeljék a kikötőt, hátha ellenség közeledik. Ravennát 402-ben hivatalos nyugati császári fővárossá választották, Classe minden korábbinál virágzóbbá vált, és a kikötőtől délre fekvő lakónegyedet a 4. század végén fallal vették körül. A királyi közigazgatás fontos része volt a gabonaraktár és -elosztás. 476 után is, amikor Ravenna már nem volt római császári főváros, a város és kikötője fennmaradt, és Classe városa Theodorik osztrogót király alatt helyreállt 476-ban.
Augustus valószínűleg stratégiai fekvése miatt választotta ezt a helyet. A terület, amelyen Augustus Classe-t akarta felépíteni, ez egy lagúnában feküdt, a szárazföld felől bevehetetlen volt és mocsarak vették körül. Portus vagy Ostia kikötőivel ellentétben Classe nem rendelkezett hatszögletű medencével. Ehelyett a bázis létesítményei cölöpökre épültek. Miután ezek a helyükre kerültek, a kikötő nagy tölgyfa gerendákból készült. Az i. u. 1. századra az építők kerámiatöredékeket építettek be. a 2. századra már téglából építették át. Augustus a kikötőt kizárólag katonai célokra tervezte. A városnak egyetlen gyenge pontja volt, az édesvízhez való hozzáférés. Ezt az akadályt Traianus császár hárította el, aki egy 35 km hosszú vízvezetéket épített Ravennába, amely Classe-t is ellátta. A flotta megépítése után az ott élő katonák és családjaik lakossága lassan, de folyamatosan nőtt. A következő háromszáz évben Classe Róma egyik legfontosabb haditengerészeti támaszpontja lett, a Földközi-tenger keleti partvidékének otthona. Cassius Dio 3. századi történetíró szerint a flottának kétszázötven hajója volt. Ez az egyetlen máig fennmaradt beszámoló. A 3. századi válság miatt Ravenna és a kikötő hanyatlásnak indult. Ravenna városát legalább kétszer kifosztották a 250-es és 260-as években, és a kikötőt már nem tartották karban; elkezdett kiszáradni és iszappal feltöltődni. Ennek ellenére a római császárok már 306-ban Ravennában elkezdtek hosszabban tartózkodni, hogy felügyeljék a kikötőt, hátha ellenség közeledik. Ravennát 402-ben hivatalos nyugati császári fővárossá választották, Classe minden korábbinál virágzóbbá vált, és a kikötőtől délre fekvő lakónegyedet a 4. század végén fallal vették körül. A királyi közigazgatás fontos része volt a gabonaraktár és -elosztás. 476 után is, amikor Ravenna már nem volt római császári főváros, a város és kikötője fennmaradt, és Classe városa Theodorik osztrogót király alatt helyreállt 476-ban.
A ravennai kikötő látképe (Wikipedia)
Ancona egy olaszországi kikötőváros (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ancona) az Adriai-tenger partján, a Conero-hegy északi vonulata által képzett félszigeten terül el. A félsziget alakítja ki az Anconai-öblöt. A város dombokon és völgyeken osztozik. I. e. 387-ben alapította I. Dionüsziosz szürakuszai türannosz. Görög neve Ankón volt, a latin Ancon Dorica. A Római Birodalom az illír háború során foglalta el, i. e. 268-ban. A város már a kezdetektől igen jelentős volt, mert innen vezet a legrövidebb tengeri út Dalmáciába, ráadásul egy mészkőszirt védelmében ez az Adria teljes partján Itália egyetlen jó, természetes kikötője. Traianus császár megnagyobbíttatta a kikötőt, és egy rakpartot építtetett. A Római Birodalom bukása után a város a gótok, a longobárdok, majd a szaracénok kezébe került. A középkorban egy ideig független köztársaságként a Pentapolis városszövetséghez tartozott. I. sz. 774-ben Nagy Károly a pápai államnak adományozta.
Ancona kikötő világítótoronnyal, Traianus diadalívével (Ancona-Harbour-Claude-Joseph-Vernet-Oil-Painting)
Ancona kikötő a hegyi világítótoronnyal, Trajanus diadalívével
*
A campaniai vulkáni ív (https://hu.wikipedia.org/wiki/Campaniai_vulk%C3%A1ni_%C3%ADv) a dél-olaszországi Campania régióban lévő aktív és alvó vulkánok gyűjtőneve. A Nápolyi-öböl körül húzódik, legjelentősebb tagjai: Vezúv, ami utoljára 1944-ben tört ki, a Campi Flegrei, ez egy ősi szuperkaldera maradványa Nápolytól északra, a Pozzuoli-öböl körül, melynek része a Solfatara és Astroni kráterek, illetve a Monte Nuovo vulkáni kúp, Az Epomeo: Ischia legmagasabb hegytömbje, mely a sziget vulkanizmusának következtében emelkedett ki, továbbá a Palinuro, Vavilev, Marsili, Magnaghi: tengerfenéki vulkánok. A campaniai vulkáni ív része az Olaszország nyugati partjai mentén húzódó kiterjedtebb vulkáni övnek, melyhez Stromboli, Ustica, Vulcano és az Etna is tartozik.
**
Az i. e. 5. századig az etruszkok voltak a mai Olaszország északi és középső részén az uralkodó hatalom. A küméi-i vereség a görögökkel szemben i. e. 474-ben jelzi az etruszk uralom hanyatlásának kezdetét, amit felgyorsított a kelták inváziója az i. e. 4. században. Az etruszkok politikailag a rómaiak szövetségesei lettek az i. e. 3. század elejére, és kétszáz évvel később római polgárokká is váltak. Az ezredforduló után már nem keletkeztek etruszk feliratok, és a beszélt nyelv használata is hanyatlott. Mivel az általuk elfoglalt terület rendkívül termékeny volt, erdő borította és ásványkincsekben igen gazdag föld volt, gyors fejlődés és a korban legmagasabb színvonal jellemezte az etruszk mezőgazdaságot és a kohászatot. Etruria hamar meghatározó lett a távolsági kereskedelemben, folyamatosan érkeztek Itáliába a luxuscikkek Szardíniáról, a Közel-Keletről és az Alpokon túlról, továbbá sok festett kerámiatárgy Görögországból. Az i. e. 8. század utolsó évtizedei és az i. e. 6. század eleje közé eső időszakban Etruriában megszilárdult a fejedelmi arisztokrácia, amely hatalmas földterületekkel – szántókkal, erdőkkel – és ércekben gazdag bányákkal rendelkezett, ezáltal az arisztokrácia igen tekintélyes jövedelemre tett szert. Etruria éppen bányakincseinek köszönhetően került kereskedelmi kapcsolatba a korszak magasabb civilizációs (technológiai–kulturális) szinten álló mediterrán és közép-európai népeivel. E kapcsolatok teremtették meg az etruszk civilizáció bámulatos felvirágzásának az előfeltételeit. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Etruszkok)
Az i. e. 7. és 6. század során kialakult a thalasszokrácia, azaz a tengerészek uralma. Az etruszkok ügyes és vállalkozó kedvű hajósok voltak, rendszeres kapcsolatot tartottak a Földközi-tenger valamennyi fontos civilizációjával. A thalasszokrácia és a fénmművesség voltak a legfontosabb motorjai az etruszkok hatalmas fejlődésének.
Az i. e. 7. század elejére keltezhetők az első etruszk nyelvű – az euboiai görög ábécé átvételét követően megjelenő – feliratok. A politikai hatalom birtokosának, a dúsgazdag arisztokráciának szüksége volt a magas rangjára és tekintélyére utaló kulturális jelekre; ilyenek voltak a paloták, az impozáns, tumulussal fedett kamrasírok, azok az értékes, egzotikus tárgyak, amelyek a Közel-Keletről és Görögországból érkeztek etruszk földre. Városállamokban éltek. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, amely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, tizenkét város közötti (az ión szövetség mintájára létrehozott) szövetségnek a megalapítójáról nyerte.
Az arisztokrácia gazdasági és politikai hatalma csökkent. A javak elosztásában jobban érvényesült az egyenlőség elve, ami a társadalmi középrétegek felemelkedésével és egy új, a közösség tagjaiból választott politikai osztály, a hivatali nemesség kialakulásával függött össze. Minden város élén a legfőbb bíró, a hadsereg feje állt, a vallási hatalmat is birtokolta. Az eleinte monarchikus berendezkedésű (a locumo – lokumó: király, vagy cante – vallási és világi vezető - címet viselték), majd a helyi oligarchiák által irányított városok függetlenek voltak, csak alkalmanként, a mindannyiukat fenyegető veszély láttán léptek szövetségbe,
Az etruszkok politikai–gazdasági befolyása az i. e. 500 körüli időszaktól inogni kezdett. Először azért keveredtek háborúba, mert Rómából elűzték az etruszk Tarquinia gens uralkodóházát, majd délen verték meg az etruszk sereget. Az etruszkok időszámításunk előtt 474-ben a Kümé melletti tengeri csatában vereséget szenvedtek a szürakuszai I. Hieróntól és ezzel megakadályozták, hogy az etruszkok hatalmat gyakoroljanak Korzika és Elba, valamint a Földközi tenger nyugati medencéjének hajózása felett.
Ez az esemény Etruria gazdasági és politikai hanyatlásának kezdetét jelentette. Miután az etruszkok elvesztették a Tirrén-tenger feletti uralmat, háttérbe szorultak a görög világhoz fűződő kereskedelmi és kulturális kapcsolataik területén .Az i. e. 4. századtól Róma egyre határozottabban avatkozott be Etruria ügyeibe, egyes városok ellen háborút vívott, másokkal szövetségre lépett, gyarmatvárosokat alapított. I. e. 396-ban a rómaiak elfoglalták Veiit, és lerombolták a várost. Hosszú küzdelem után az i. e. 2. században Etruria teljes egészében a rómaiak kezére került. A század vége és az i. e. 1. század közé eső korban Etruria fokozatos romanizáción ment keresztül. Ám az etruszkok nyelvüket és kultúrájukat még sokáig megtartották. I. e. 90-től – amikor a római polgárjogot kiterjesztették az itáliaiakra – a latin lépett az etruszk nyelv helyébe. Ez lényegében az etruszk civilizáció alkonyát, végét jelentette.
***
Duilius az i. e. 260-as év egyik konzulja volt (https://en.wikipedia.org/wiki/Gaius_Duilius), és azzal bízták meg, hogy az első pun háborúban vezesse Róma szárazföldi erőit Szicíliában Karthágó ellen. Hivatali kollégája, Gnaeus Cornelius Scipio felelt a flottáért. 120 hadihajót építettek a rómaiak, és i. e. 260-ban Szicíliába küldték őket, hogy a legénységük alapkiképzést kapjon. Scipio az elsőként érkező 17 hajóval a Szicília északkeleti partjaitól kissé távol eső Lipari-szigetekhez hajózott, hogy megpróbálja elfoglalni a szigetek fő kikötőjét, Liparát. A karthágói flotta parancsnoka Hannibal Gisco volt, és mintegy 100 kilométerre Liparától állomásozott. Amikor Hannibál értesült a rómaiak lépéséről, 20 hajót küldött ki. Amikor ezek megtámadták Scipio tapasztalatlan emberei kevés ellenállást tanúsítottak, maga a konzul is fogságba esett. Az összes római hajót elfoglalták, a legtöbbet csak kisebb sérülésekkel. Ez arra kényszerítette Duiliust, hogy átadja a légióit a tribunusoknak, és maga vegye át a római flotta irányítását. Nem sokkal később Hannibál 50 karthágói hajóval felderítést végzett, amikor a teljes római flottával találkozott. Megmenekült, de hajóinak nagy részét elvesztette.
A gályák manőverezése a tengeren hosszú és fáradságos kiképzést igényelt, ezért a rómaiak hátrányban voltak a tapasztaltabb karthágóiakkal szemben. Ennek ellensúlyozására a rómaiak bevezették a corvus-t, egy 1,2 méter széles és 11 méter hosszú hidat, amelynek szabad végén alul egy nehéz tüske volt, amelyet arra terveztek, hogy átfúrja és összekapcsolja az ellenséges hajó fedélzetét a támadó római hajó fedélzetével. Lehetővé tette a tengerészgyalogosként tevékenykedő római légiósok számára, hogy az ellenséges hajókra átszálljanak és rohammal elfoglalják azokat, ahelyett, hogy a korábban hagyományos taktikát, az evezők letördelését vagy a döfőorral történő támadást, az oldalpalánkok betörését alkalmazták volna.
Duilius, amikor meghallotta, hogy egy Hannibál Gisco vezette karthágói hajóraj megtámadta Mylae-t, azonnal kihajózott, és csatát kezdenényezett. A két flotta Mylae partjainál találkozott a nevezetes mylae-i csatában. Hannibálnak 130 hajója volt, Duiliusnak nagyjából ugyanennyi. A karthágóiak győzelmet vártak legénységük nagyobb tapasztalata, valamint gyorsabb és fordulékonyabb gályáik miatt, és felbontották a zárt alakzatukat, hogy gyorsabban közeledjenek a római hajókhoz. Az első 30 karthágói hajót a corvus megragadta, és a rómaiak sikeresen átszálltak, köztük Hannibál hajóját is - ő egy csónakban menekült meg- elfoglalták. Ezt látva a megmaradt karthágóiak legyező szerűen szétveztek, és megpróbálták oldalról vagy hátulról támadni a rómaiakat. A rómaiak sikeresen ellen támadtak, és további 20 karthágói hajót foglaltak el. A megmaradt karthágóiak megszakították az akciót, és mivel gyorsabbak voltak a rómaiaknál, el tudtak menekülni. Ez az összecsapás volt Róma első tengeri győzelme. Duilius Szicíliába hajózott, hogy felmentse az ostrom alatt tartott Segesta városát.
További sikerei: Tengeri győzelmét követően Duilius folytatta a légiók parancsnoklását Szicíliában. 259 elején valószínűleg a Termini-öbölnél partra szállva felmentette Segestát a karthágói Hamilcar ostroma alól, majd megrohamozta Macella erődjét. Amikor konzuli megbízatása a végéhez közeledett, Duilius visszatért Rómába, hogy választásokat tartson, és 259 elején megünnepelje az első tengeri győzelemért járó római diadalt. A zsákmány egy részéből Duilius templomot építtetett Janusnak a Forum Holitoriumon, és a győzelem tiszteletére a Forumon egy oszlopot állítottak fel, amelyet a zsákmányolt hadihajók bronz döfőorraival (rostra, rostrumok) díszítettek fel.
Duilius 258-257-ben a cenzori tisztséget töltötte be, majd később, 231-ben diktátorrá nevezték ki a választások megtartására. Annak köszönhetően, hogy Duilius győzelmének emlékére a Forumon egy, a zsákmányolt hadihajók ékorraival (rostra) díszített oszlopot állítottak fel, amely mögött a szónokok álltak, amikor beszédet mondtak, a "Rostrum" szó a latinban - és onnan a különböző modern nyelvekbe - az emelvényre utaló jelentést felvett.