A SÓ TÖRTÉNETE A MEDITERRÁNEUMBAN
 
(2022 augusztus)
 
 
 
 
 
 
 
 
ABSTRACT 
A tengeri só kereskedelme a Mediterráneumban több mint három évezredes múltra tekint vissza, a föníciaiak már használták az expedíciók során a sóval tartósított halat és a halszószt, az utóbbit a rómaiak a garum néven. A só elsődleges felhasználása már akkor is a tartósítás és nem az ízesítés volt. A tengerpartokon -elkerítéssel történő- bepárlással jutottak sóhoz, Egyiptomban a kiszáradt tavak aljáról gyűjtötték össze, Európában a sós mocsarak kiszárításával és bányászattal. / HISTORY OF SALT IN THE MEDITERRANEAN: The trade of the sea salt in the Mediterranean goes back more than three millennia, with Phoenicians using salt-cured fish, fish sauce, and Romans using garum on expeditions. Even then, the primary use of salt was for preservation, not flavouring. In Egypt, salt was collected from the bottom of dried-up lakes, in Europe, it was obtained by drying up salt marshes.  
 
BEVEZETÉS
Amikor a hűtőt még nem ismerték, sóval, füstöléssel, szárítással, esetleg mézzel tartósítottak. A 20. századig sok országban monopolizált volt a só bányászata, kereskedelme, mert nyereséges volt a sókereskedelem. A só fizetőeszköz volt az ókorban és a középkorban is. Fontosságát mutatja, hogy számos népnél szokás volt a vendéget kenyérrel és sóval fogadni. A kutatás módja az internetes keresés volt, célja az ismertterjesztés. Az ókorban a mocsarak kiszáradásával, kiszárításával, majd a tengerpartokon párologtatással, máshol csákánnyal, bányászattal jutottak sóhoz. Ma vizet használnak a bányákban a só feloldására, a só oldatban jut a felszínre, ahol a vizet elpárologtatják.

Az első kereskedelmi útvonalak bárhol is voltak, obszidián, kovakő - és/vagy sószállítással voltak kapcsolatosak. A szállítás gyalog vagy szamárkaravánokkal történt, egy szamár teherbírása 60-90 kg, a só fajsúlya 2.16 kg/liter.

ROAF óasszír és anatóliai utak

Óasszír ónszállító-, későbbi selyemút, a só bányák Mezopotámiában Máriban, Eblában és D-n, a Perzsa-öbölben voltak (1)

A természetben csak néhány helyen van vagy volt könnyen bányászható, kinyerhető só: pl. természetes só kicsapódás a Holt-tengernél, Egyiptomban a Nílus-deltától Ny-ra a Vádi Nátrun kiszáradt tavaiban (2), ahol só (NaCl), nátrium-szulfát (Na2SO4) és nátrium-karbonát (nátron: Na2COx 10 H2O) is találhatóhttps://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1di_Natr%C3%BAn), és a kiszáradt egyiptomi mélyföldek területén (Qattara, Síwa, ma ezek oázisok, továbbá Fayoumban (Fayum) https://hu.frwiki.wiki/wiki/Sel_alimentaire). 

 
 
Google image shows three regions known for their salt mining in Egypt Fayoum Governorate
Mélyföldek, só lelőhelyek Egyiptomban (4) 
 
A Nílus sok millió éve először mély medreket, szurdokokat vájt magának, majd feltöltötte azokat és folyamatosan változtatta a medrét. Régen Asszuánnál több száz méterrel a világtenger szintje alatt, Kairó után pedig 2400 méterrel a világtenger szintje alatt folyt. Egy nagyon hosszú és mély kanyont hozott létre, amelyet a Földközi-tenger feltöltődése után üledékkel töltődött fel. Az üledék folyamatosan emelte a folyómedret, a folyó egyik régi ágának Bahr Jusuf a neve, Nyugat felé folyt és létrehozza a Moeris-tavat Faiyumnál [https://en.wikipedia.org/wiki/Nile]. Faiyum mocsarait már az óegyiptomiak szárították ki, tették termőterületté.
 
 
NÍLUSs

                 Az ősi Alsó Egyiptom sós tavakkal, a Faiyumban eltűnt a Nílus egyik ága (4)

 
A Peloponnészoszon, a Mükéné-i kultúra területén és a Márvány-tengernél (Trójánál) viszonylag kevés só bánya volt. A K-Mediterráneumban, Anatóliában sok sóbánya volt: Aşıklı Höyük ásatásai Kappadókában (Törökország) azt mutatták, hogy „10 000 évvel ezelőtt a sókereskedelem a lakosok egyik fő foglalkozása volt”. Hoca Çeşme neolitikumú települése Kelet-Trákiában (Törökország) a tenger közelében található, 6000-ben már termeltek sót, az Ny-Eufrátesz mentén Eblában és Máriban, Mezopotámiában Perzsa-öbölben.
 
A régi É-Európában a kiszáradó mocsarak területén sok olyan sólelőhely volt, melyeket mára kiszárítottak, lecsapoltak. Magyarország vízrajzi térképe a lecsapolás előtt meglepően sok árterülettel, mocsárral alább látható, Európa területén is sok mocsár volt: 
 
Karpat medence lecsapolás eőtt
 
  A Kárpát medence térképe a lecsapolások előtt, az 1800-as években. Ma (2022, http://www.ma.hu/vilagvege/379379/Nehany_evtized_es_pusztava_valik_Magyarorszag ) a hetvenes-nyolcvanas évekhez képest már most 84 százalékról 68 százalékra csökkent a nedves területek (ezek nem feltétlenül árterületek) aránya a júniusi adatokat összevetve. (Wikipedia)
 
A hidegebb területeken a sósvíz forralásával, (közel 500 tonna szén szükséges egy tonna só előállításához), az Adriai-tengeren, az Ibéria és Itália partvidékén párologtatással jutottak régen és jutnak ma is a sóhoz. Három nevezetes sólepárló hely az ókorban a Mediterrániumban: a föníciai Cádiz (https://hu.wikipedia.org/wiki/C%C3%A1diz), amit akkor Gadir-nak neveztek (a várost i. e. 1100 körül alapították a föníciaiak, a sólepárló afrikai Uticával együtt. Cádiz az ősi nyugat-európai városok közül a legrégebbi, a város nevezetes emléke a föníciai isten, Melkart temploma. Néhány történész a templom hatalmas oszlopait Héraklész oszlopaival azonosítja, Karthágó későbbi, i.e. 814 -ben alapították).
 
Cadiz
 
 
Továbbá a Róma melletti Ostia, ahová később a kikötőt építették, továbbá a 6. századtól a Velencei Köztársasághoz (Függelék) tartozó Isztriai-félsziget és Dalmácia-i tengerparti sólepárló területek. A Mohácsi-csatavesztésig a Magyar Királyság Velencével hadakozott Dalmácia (sókereskedelmé és 30-ad adó) birtoklásáért. 
 
A bracera vagy brazzera (nevét a dalmát "Brazza" szigetről, a mai Bračról eredeztetik) hagyományos adriai parti só-, és teherszállító hajó, amely Dalmáciából származik (https://en.wikipedia.org/wiki/Bracera), először a 16. századi krónikákban szerepel. Ez a széles hajótesttel és tompa orral rendelkező, masszív és nem nagyon mozgékony hajó, különösen alkalmas volt az Adria számos szigete és a szomszédos partok közötti kereskedelemre és kommunikációra Isztriából Raguzába (Dubrovnikba). A bracerrákat építési és tüzelőfa szállítására használtak D-n és a szigetekre, továbbá só- és homokszállításra. A bracerák szállították a bort, az olívaolajat és mást is, amit a szigeteken termeltek, valamint az állatállományt is. Isztriában halászatra is használták őket. A 19. században több mint 800 bracera hajó szerepelt az osztrák-magyar flottajegyzékben, amely a dalmát és isztriai partvidék hajóira vonatkozott. A bracera típusai: bracerákat építettek latin vagy gaff, gémes gaff, lugger vitorlával (az utóbbi három csonkított latin vitorlák), mindig fockvitorlával, és néha a braceráknak két, sőt egyes esetekben három árboca is lehetett.
 
bracera020
Bracera traditional sailboat Croatia 2
                                                    Szép latin vitorlás hajó: bracera  (https://en.wikipedia.org/wiki/Bracera)
Traditional sailboat old photo
 Gaff vitorlás bracera (4)
800px Naši jadranski ribiči 1926
 Nagy méretű bracera 1926-os fotón (4)
Bracera 002 1
Bracera modell , jellegzetes lenyúló kormánylapáttal, kisebb keellel (4)
Velencében is építettek bracerákat brazzera néven:
BRAZZERA2
BTAZZERA
Velencei brazzerák (4)
 

 

 
szlovén só
 
Sólepárlás Szlovéniában (4)
 
Nevezetes régi sóbányák Európában:
- a Solnitsata (bolgárul: a sóműhelyek) sóhasználatát i.e. 4000 előttre datálják, Várna (Bulgária) civilizációjának része, Várna híres arany leleteiről is és Európa egyik első ismert városa,
- a lengyel Wielicska-i sóbánya (http://www.setakrakkoban.hu/2017/10/wieliczkai-sobanya.html). Kupola szerű nagy termeket vágtak ki csákányokkal, felülről lefelé történt a só bányászása. A sóbányák jövedelme a lengyel királyság létrejöttét alapozta meg és csak szűnt meg, amikor a németek a tengeri sót nagy mennyiségben árulták. A sóutak mentén fekvő városok, államok és hercegségek súlyos vámokat és adókat vetettek ki a területükön áthaladó sóra. A gyakorlat még olyan városok kialakulását is előidézte, mint például Münchennél (1158 körül).
 
 
Wieliczka térkép
 
Wieliczka-i sóbánya Krakkó közelében (http://www.setakrakkoban.hu/2017/10/wieliczkai-sobanya.html)
 
 
hallstattp
 
Hallstatt sobanya 1
 
hallstatt sobanya 7000
 
A Hallstatter-tó és a sóbányája meredek rámpákkal (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hallstatti_kult%C3%BAra)
 
- az egyik legrégebbi (i.e. 750-től) a saltzkammerguti Hallstatter-tó melletti sóbánya (Ausztria), és a Hallstatter- tavi kultúra, 
 
- Róma, sok más itáliai városhoz hasonlóan, szándékosan épült a Tiberis torkolatánál lévő sótelep közelében. Ostia lehetett Róma első kis kikötője a Tiberis partján, és Ny-on, az i. e. 3. századból származik a castrum (katonai tábor); valamivel későbbi korú a Capitolium (Jupiter, Juno és Minerva templomai, https://en.wikipedia.org/wiki/Ostia_Antica). 
- a számos erdélyi bánya, leghíresebbek a római kori Torda-i és parajdi, máramarosi sóbányák, királyi monopóliumok voltak. Csákánnyal bányászták, meredek aknákat mélyítettek a mélybe, kocka alakú tömbökben hozták a felszínre. "A kitermelt erdélyi sót három útvonalon szállították nyugat felé: két vízi úton a Sóvidékről a Maroson Szegedig, a máramarosi bányákból a Tiszán Tokajig, és a szalacsi sóúton Szolnokig. A Gellért-legendából ismerjük, hogy Szent István korában, már királyi emberek őrködtek a Maroson leúsztatott kősó fölött,  elosztása Szegedről történt. Az aranybulla rendel¬kezése szerint az ország belsejében csak Szalacson és Szegeden, valamint a határokon tarthattak fenn királyi sólerakatokat. Az államkincstár jövedelemét csak a 15. században iktatták törvénybe, amikor az 1492. évi 32. t. c. kihirdette, hogy minden sóbánya a király tulajdona. A kitermelt sót részben vízi utakon részben tengelyen szállították. A bányászásnál is ennek megfelelően alakították a tömböket. A „kocsisó” 9,52 kg, a „hajósó” kisebb súlyú volt és 3,06 vagy 5,56 kg-ot jelentett. Dés, Kolozs, Szék, Torda a sóbányáinak köszönhette városi rangra jutását és gyors fejlődését. A máramarosi öt koronaváros: Huszt, Visk, Hosszúmező, Máramarossziget és Técső szintén a sónak köszönhette fejlődését, mert ezekben a városokban telepedtek le a sóbányászok. A Magyar Királyság törvényeiben sok adat van arra, hogy a török és görög és még perzsa kereskedők is a Tiszán egészen Szegedig hajóztak, és nagy mennyiségben szállították el az ott vásárolt sót. " (Wikipedia)
 

 TARTÓSÍTÁS SÓVAL

Levegőn állva megnyirkosodik, ezért a tömbök aprítása, törése (10 kg-nál kisebb darabokra,) őrlése (malmokban és mozsarakban) csak a felhasználás közelében és előtt volt célszerű. A sót csak kis részben használták ízesítésre, a nagyobbik részét tartósításra használták. Tárolása száraz és az értéke miatt védett helyen történt, hasonlóan mint a gabona tárolása. A só nedvszívó, a gabona dohosodik, amire a tárolásnál tekintettel kellett lenni. Segített a szezonális élelmiszerek tartósításában, lehetővé tette az expedíciókat, az élelmiszerek nagy távolságra történő szállítását, a sóutakon, pl. a Via Salaria-n (eredetileg a Sabin ösvény volt a neve) a Bronzkorban. Az ókori Egyiptomban a templomokban tárolták, az akháj mükénéiek és a hettiták erődökben, az ugaritiak, és a föníciaiak nem tudjuk, hogyan tárolták a sót és a gabonát, feltehetően agyagedényekben. 

A kenyérsütés gabonából a tartósítás egyik módja, aminek speciális esete a sörcipónak nevezett kenyérféle volt. Az árpát kicsíráztatták, áztatták - a csírák édesek, a magokat kb. 70 fokra melegítették (malátázták, a keményítőt cukorrá alakították, de nem erjesztették), a leszűrt édes lé a sörlé, amit víz helyett ittak, a sörlé alkoholt nem tartalmazott, ha megerjesztették, akkor kaptak sört. A sörlé szűrésével kapott sűrítményt megsütötték, ez volt a sörcipó. 

A szárított hús (hal, tej) tartósítása sóval sok civilizációban általános volt: szárítás, sózás után füstölték is a húsokat. A halak tartósítása az ókorban, gyakran szószok formájában történt Egyiptomban, a föníciaiaknál, Görögországban, a Római Birodalom területén is. (A fagyasztás, méz nem volt jellemző, de a jég vermelése nyárra nem volt ismeretlen, nálunk pl. Tihanyban.) Törökországban, a Márvány-tenger környékén pl. kerámiákon sós tejtermék maradványokat azonosítottak, a sós sajt készítése éppen a tartósítás miatt célszerű volt. A főzésen és tartósításon kívül a bőrfestés, a fémöntés, a szappan (nátron só olajjal keverve, a nátron: Na2COx 10 H2O, Egyiptomban használták), a só az üveg készítésének, valamint a porcelánfestésnek, később a puskaporkészítésnek is alapanyaga volt. A bőrcserzéshez a só is szükséges, a bőr sós lében tartós áztatása lehetővé teszi a bőr tartósítását. A só tette lehetővé a hosszú tengeri utakat és a birodalmak terjeszkedését. 

Az ókori Egyiptomban a gazdagok több mint négyezer évvel ezelőtt lepecsételt sírjaiban sózott halakat, madarakat találtak. Az Óbirodalomban a sót a mélyföldi tómedrekből gyűjtötték, a sótelepeket arabul sebkha néven ismerték. Az általánosan használt recept szerint sóból vízzel és ecettel keverték az oxalme nevű mártást, és (külön-külön) halakkal és halrészekkel kombinálva a mai halszószhoz hasonló ízesítőt készítettek.  Különféle ételekhez tálalták, egy ókori epikureus azt írta, hogy "nincs jobb étel a sózott zöldségnél". Az egyiptomi halak és madarak pácolásához "figyelemre méltóan hasonló" gyakorlat szerint mumifikáltak, a testet az isteni só néven ismert [nátronba:  Na2COx 10 H2O)] sóbahelyezték, hetven napig - soha nem hosszabb ideig - teljesen letakarva." Ironikus módon a 19. században a thébai és szakkarai sírok kifosztása során a hatóságok úgy adóztatták meg a múmiákat, mintha sózott halak lennének.

Korai egyiptomi, föníciai sókereskedelem: i. e. 2800 körül kezdtek sókereskedelmet folytatni (sózott hal kereskedelem) a közel-keleti társadalmakkal, közvetlen bizonyítékot nem sikerült találni. A föníciaiak viszont mindenkivel kereskedtek a Földközi-tenger körül. I. e. 800-ra a föníciaiak is nagy mennyiségű sót termeltek az észak-afrikai tómedrekből, és ezt a sózott halakkal együtt más árukért cserélték a Földközi-tenger távoli vidékein. A sózott tonhal, tőkehal a főníciai hajósok fő kereskedelmi cikkei között volt, és a só és a fémek is. 

 

medirranien n salt site
 
Tonhal halászhelyek a Medirraneum területén (https://books.openedition.org/pccj/1711)
 
 
Griechischen und phönizischen Kolonien
 
Föníciai gyarmatok (sárgával jelölve) (https://hu.wikipedia.org/wiki/Gyarmat_%28ter%C3%BClet%29)
 
Megfigyelhető, hogy a föníciai gyarmatok a nagy tonhal lelőhelyek szerint alakultak ki, ahol volt halfeldolgozás, ott kellett lenni sólelőhelyeknek is, pl. Cádízban, ahol még fémlelőhelyek is voltak.  

Róma vezetői már az i.e. 6. századtól kezdve ellenőrizték a sókereskedelmet. A tömegek megnyugtatására só árát gyakran mesterségesen alacsonyan tartották, különösen azokban az időkben, amikor a köztársaságnak (vagy a birodalomnak) szüksége volt a nép támogatására. A pun háborúk idején (i. e. 264-146) már magas adót vetettek ki a sóra, és a sójövedelmet a katonai hadjáratok finanszírozására használták. Az adórendszert a vásárló bányától való távolsága szerint indexálták. Annak aki kitalálta a rendeletet, (nem vicc), a Saltinator becenevet adták. https://historycooperative.org/the-history-of-salt-in-ancient-civilizations/

Garum, a nevezetes római halszósz: bár a hal romlandóbb, mint a hús, mindkettő jól viseli a szárítást és sóval mindkettő jól tartósítható.  módszert valószínűleg a föníciaiak találták ki és terjesztették el. A feldarabolt és belsőségeitől megtisztított halakat só ágyra helyezték, majd újabb sóréteget helyeztek rá, amire újabb halak, esetleg más adalékok (például fűszernövények) következtek, végül az egészet lezárták és súllyal lenyomták, majd 2-3 hónapig a napon érlelték. A sózás technikáját Plinius nem nagyon részletezi, de a hal és a só aránya 8:1 volt, ez a garum. A tartósítási mód hidrolízis (az anyag összetevőire bomlik a víz egyijű beélpülésével), amelynek során a sóba ágyazott halak kötőszövetének anyaga átalakul, és melléktermékként egy karamell színű sárgásbarna folyadék keletkezik, amelyben a magas sótartalom mellett igen sok protein található. (Az ókoriak, főként a szatíraírók is a „rothasztás” szót használták a garum készítésével kapcsolatban.)
A magas sótartalom miatt a halszósz önmagában nem fogyasztható, csak kiegészítőként. A Távol-Kelet bizonyos országaiban (Thaiföld, Malajzia, Vietnam) ma is nagy népszerűségnek örvend, és a kutatók szerint ennek köszönhető a lakosság fogazatának átlagosan igen jó egészségi állapota. A rendkívül egészséges fogazat már a Herculaneumban előkerült csontvázak tanulmányozásakor is feltűnt a kutatóknak, amit szintén a garumnak is lehet tulajdonítani. Plinius szerint leggyakrabban makrélát (scomber) használtak a garum készítéséhez, de ugyancsak felhasználtak hozzá tonhalat, csíkhalat, sprotnit, pérhalat, lazacot, valamint osztrigát, tengeri sünt, tengeri rózsát, kagylóféléket is. (https://romaikor.hu/a_romaiak_mindennapi_elete/romai_gasztronomia/a_romai_konyha_alapanyagai/garum/cikk/halszosz_gyartas). A rómaiak elterjesztették, agyagedényekben szállították a Birodalomban. A portugáloknak - a nagy földrajzi felfedezések idejéből is- több mint négy számjegyű halreceptjük van. Következik, hogy az ókori expedíciókban is a sózott hal fontosabb szerepet játszott, mint azt ma tudjuk, mert a sót magukkal vitték és fogtak hozzá halat. A föníciaiak a felfedező útjaikon vetettek és arattak is.

A Mediterráneumban nagy területeken nem volt sóbánya, ezekre a területekre néha igen nagy távolságokról szállították a sót vízen csónakokkal tutajokkal, hajókkal és szamár karavánokkal, - már szállítható méretűre törve-, és nagy haszonnal. A sót bányászó, szállító embereket sóban fizették, akik rögtön eladták a felesleget, ez volt a sókereskedelem egyik forrása. A só fizetési eszköz is volt, adót is lehetett sóban fizetni. (Kínában és Európában a "só" és a "fizetés" szavak közös etimológiája ezt bizonyítja, a latin nyelvű szalárium a katonáknak só vásárlásához adott összeget jelentette.) Kulcsfontosságú szerepet játszott a nagy tengeri hódításokban, lehetővé tette az élelmiszerek bizonytalan hosszú felfedező utakra történő szállítását. A sóellátás ellenőrzése a Római Birodalom katonai terjeszkedésének egyik és monopolizált kulcsa volt. Caesar hódító seregei vittek magukkal sózott húst, halat, melyek az ellátásuk alapját képezték. Só nélkül a seregek csak a meghódított területek kifosztására lettek volna alkalmasak. A "sóstratégia" biztosította a római civilizáció tartós távoli megalapozását, a vízellátást is a rómaiak biztosították a birodalmuk területén. 

*
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hallstatti_kult%C3%BAra: elsőként használtak tömegesen vasfegyvereket és -eszközöket. Kapcsolatban állt a dél-franciaországi görög gyarmatvárosokkal és az etruszkokkal. A hegyormokon vagy meredek dombokon létrehozott nagy kiterjedésű településeken, 8-10 méter magas faszerkezetű földsáncokkal megerődített várakban éltek. Halottaikat kamrasírokba temették, a férfiak mellé vasból készült fegyvereiket, gyakran lovukat és kocsijukat helyezték. Etnikailag a proto-keltákkal és a keltákkal azonosítja őket a történettudomány. A vaskohászat fellendülést hozott a termelésben és a kereskedelemben, hosszú vaskarddal, lóról vagy harci szekérről küzdő katonai arisztokrácia volt. A fejedelmek életszínvonalát a görög és etruszk bronzedények, ékszerek, az attikai kerámia és boros amforák használata jellemezte. A kultúrkör fegyverzetéhez vasból készített rövid tőrök, kardok, kések, balták, lándzsák, nyílhegyek és sisakok tartoztak. A fellelt bronz ékszerek közül a fibulák a leggyakoribbak, melyek itáliai hatásokat is mutatnak. A bronz edényeken geometrikus formák, növényi és emberalakok találhatóak.
 
Hallstattfunde
 
A  Hallstatter kultúrkör leletei (https://hu.wikipedia.org/wiki/Hallstatti_kult%C3%BAra)
**
A középkorban Franciaországban, Normandiában és az Atlanti-óceán partvidékén, Angliában a tengerből castornákkal a mocsarakba vezették el a tengervizet és kiszárították a mocsarakat ismételeten, mint a holland polderekben. A 15. században a holland, a balti országokban az export cikkek a holland és az angol szövet, a breton só voltak, import cikkek kender, len, és különösen a fa, a szurok, a bőr és a szőrme voltak. A holland hajók otthoni kikötőiket elhagyva Bretagneba mentek, hogy délről sót, bort és ételt rakjanak be; ezzel a teherrel a Balti-tenger felé hajóztak, ott eladták az áruikat, és gabonaféléket, fát, hamut és egyéb helyi termékeket vásároltak, amelyeket Hollandiának és Nyugat-Európa országainak szántak. A 15.század vége felé holland hajók Spanyolországban és Portugáliában is szállítottak, ahol sót, gyümölcsöt és gyakran gyarmati termékeket is raktároztak cserébe saját termékeikért, és a balti országokból származó árukért. 
 
***
Grüll Tibor ismerteti az ókori római és a korabeli sógyártást, érdemes idézni: (http://real.mtak.hu/74991/1/Grull_nyomdanak.pdf). Plinius a Naturalis historiá-ban négy fejezetet szentelt a só készítésének és használatának (NH XXXI. 88–92). Plinius a görög Theophrastos mára elveszett A sók, a szóda és a timsó című írást használta fel művének megírásakor. Plinius „természetes” (sal nativus) és „mesterséges” (sal factitius) úton keletkező sókat különböztetett meg egymástól. „Természetesnek” nevezte a bányászott kősót, a sós tavakból, folyókból és forrásokból kinyert sót, valamint a tengervízből kimosódott, a sziklákra lerakódott sót.
A „mesterséges” sót nála a tengervízi lepárlókban (salinae) előállított, valamint a növényi hamuból kinyert só jelentette. Úgy tűnik, a római enciklopédista megfeledkezett arról az elterjedt módszerről, amely a tenger, a sós mocsarak, tavak, folyók, sós források és kutak vizéből kádakban történő forralás útján állította elő a „mesterséges” sót. A módszer igen elterjedt volt azokon a területeken, ahol nem állt rendelkezésre elegendő napfény a természetes párolgáshoz.
Szembetűnő, hogy Plinius kizárólag egzotikus helyekkel és érdekességekkel tűzdeli tele felsorolását: Indiában úgy bányásszák a sót, mint a követ – ez minden bizonnyal- a Pandzsáb (Pakisztán) sóbányái mindmáig működnek. Cappadociában olyan vékonyra vágják a sólapokat, mint az ablaküveget; a titokzatos arábai Gerrhában pedig házakat építenek a sótömbökből. Egyiptom és Arábia között (Pelusium környékén), és a Siwa-oázis mellett a sivatag homokja rejti a kősót.
Az Alpok is voltak évszázadok óta ismert sóbányák. A Keleti-Alpokban található sóbányák kiaknázása a Iulius–Claudiusok hódításait követően is folytatódott. Erre szükség is lehetett, mivel az északi területeken a tengervízből forralással előállított só az elhasznált nagy mennyiségű fűtőanyag miatt nem volt gazdaságos. A Salzkammergut környékén ugyan felfedeztek római kori nyomokat – Hallstattban még egy kikötő
maradványai is előkerültek –, ám a sóbányászatnak közvetlen bizonyítékait eddig még nem találták meg.  Plinius szerint „a közönséges só, amely a legnagyobb mennyiségben áll rendelkezésre, tengervízből készül oly módon, hogy a vizet csatornákon sópárlókba vezetik, ahol édesvizet adnak hozzá. De különösen az eső az, és mindenekelőtt a nap, amely segíti a só létrejöttét, az utóbbi nélkül ugyanis sohasem száradna ki. Utica közelében, Africában, hatalmas halmokat építenek sóból, amelyek hegyeknek látszanak; s amikor ezek megszilárdulnak a nap és a hold erejétől, nincs nedvesség, amely megolvasztaná őket, és még vassal is alig lehet megbontani. Krétán ugyanakkor a sót édesvíz nélkül állítják elő, úgy, hogy a tengervizet egyszerűen a sópárlókba vezetik” (NH XXXI. 73–74). Az enciklopédista azt is elárulja, hogy „a tengeri sók sokféle fajtája közül a legnagyobb becsben a ciprusi Salamisban készültet tartják”, ezenkívül megemlíti Cipruson Kition, Görögországban Tragasa, Akanthos, Attika és Euboia, Szicíliában pedig Agrigentum, Centuripae és Gela sótelepeit.
A sópárlás számára a legalkalmasabb természeti környezetet a part menti lagúnák jelentik. A lepárlók egy sor egymással összekapcsolt sekély medencéből állnak, amelyekbe csatornákkal tengervizet vezetnek. Ezeket zsilipekkel zárják el, hogy miután a medencék feltöltődtek, a víz ne tudjon visszafolyni, és a nap heve elpárologtassa. A lepárlás során kb. 17 kg tengervízből állítható elő 1 kg tiszta tengeri só. Ha a terepviszonyok nem teszik lehetővé, hogy a tengervíz magától folyjon bele a lepárló medencékbe, vízkiemelő szerkezeteket alkalmaznak, amint arról az építész-szakíró Vitruvius is említést tesz munkájában (De arch. X. 4, 1–2).
Az Ostia közelében található római sólepárlókat – amelyeket a feliratos források „sómező”-ként (campi salinari) emlegetnek – Livius szerint Ancus Martius király alapította A svájci tudós, Adalberto Giovannini a 80-as éveki elmélete, miszerint Róma helyének kiválasztásában fontos szerepet játszhatott az ostiai sópárlók közelsége. Az Appennini-félszigeten élő vaskori népek majd mindegyike ugyanis állattenyésztéssel foglalkozott, amiben nélkülözhetetlen a só biztosítása az állatok számára.
A régészeti kutatások szerint az Itáliai-félsziget más területein is működtek sópárlók. A Pompeiiben működő, Herculesről elnevezett sópárlókat (salinae Herculeae) csak irodalmi említésből ismerjük (Colum. X. 135–136). A 79-ben elpusztult városban egy oszk és egy latin nyelvű felirat is említi a „Sókaput”, amit talán a mai Porta Ercolanóval azonosíthatunk (Ve 23–4; CIL IV 9159).
Az Appennini-félsziget keleti oldalán is működtek sópárlók: Cannae, Sipontum, Salpi. Az utóbbi helyen az Ofanto-folyó torkolatánál találták meg a lepárlókat, ahol a római Salapia város helyén a Tabula Peutingeriana a Salinae helynevet tünteti fel. Észak felé a Ravennától Altinumig (Altino) húzódó lagúnavidék kiváló lehetőséget biztosított a sópárlásra. Cosa közelében (Tombolo di Feniglia, Tombolo di Giannella) a halsózó-ipar már a köztársaság korában működött, de a császárkorban is termelt, éppen ezért valószínű, hogy sópárlók is lehettek a közelben. Az Albegna-folyó torkolatában fekvő Torre delle Saline lepárlói a középkorból ismertek, de valószínűleg ókori előzményekre tekintenek vissza. Populonia környékének tengerpartján, Marangone és Malpasso közelében már a bronzkorban is termeltek sót.
Az északi területeken (Aquitania, Armorica, Normandia, Flandria, Britannia) Plinius szakkifejezésével élve „mesterséges” sót állítottak elő
tengervízből forralással, amelynek cserépmaradványait mindenütt megtalálták a francia, holland és angol partvidéken, bár a késő római Britanniában már ólomtartályokban is folyt a sópárlás.  
A mai Franciaország területén élő gallok már a római hódítás előtt nagy mennyiségű sót termeltek, részben bányászattal, részben forralással. Plinius csak egy érdekességet említ velük kapcsolatban: hogy a gallok és a germánok sós vizet öntenek az égő fára, és így nyerik a sót (NH XXXI. 83). A gallok tengerparti sópárlása a Csatorna mentén, a Bretagne-félsziget északi és déli oldalán, valamint a Loire, a Sèvre és a Dordogne torkolatvidékén koncentrálódott. Az Aremoricában (Armorique) letelepedett venétek egy része a sókészítésre specializálódott,
és termékét az ország belsejében is értékesítette.
A Római Birodalom sófogyasztásának mértékére is léteznek bizonyos becslések. Az idősebb Cato szerint egy kisebb farmon dolgozó rabszolga évente egy modius (8,73 liter) sót fogyaszt el (De agr. 67). Egy sextarius sóval (0,546 liter) húsz katonát láttak el húsz napra (SHA Aur. 9.6). Bernard Moinier becslése szerint az A ugustus-kori Róma lakosságának (amit ő 1,25 millióra tesz) évente 4500 tonna sóra volt szüksége. Az 55 milliósra becsülhető birodalom valamennyi lakosának szükségleteire tehát évente kb. 400 000 tonna sóra volt szükség, ha Cato becslését vesszük alapul. Az ókori mezőgazdasági szerzők azt is hangsúlyozzák, mekkora szükség volt
az állattenyésztésben a sóra. Aristotelés szerint a nyájaknak elsősorban itatásra és rendszeres sóellátásra van szükségük (Hist. anim. VIII. 10). Só hiányában az állatok elveszítik étvágyukat, lassan növekednek, nem szaporodnak, közepesen tejelnek, és gyakrabban pusztulnak. Száz juh számára Aristotelés egy medimnos (42 kg) sót ír elő, amit nyáron ötnaponta kell biztosítani. És akkor nem is beszéltünk még a só ipari fogyasztóiról: a halsózó és garumkészítő üzemekről – amelyek kapacitásáról konkrét becslésekkel rendelkezünk –, továbbá a bíborfestőkről, ahol az anyagot katalizátorként használták.

IRODALOMJEGYZÉK
(1) ROAF, Michael: A Mezopotámiai Világ Atlasza, Helikon, Budapest, 1998.
(2) Kákosy, László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
(3) Marjai, Imre - Pataky, Dénes: A hajó története. Corvina, 1973.
ill. Marjai, Imre: Nagy hajóskönyv. Móra Ferenc Könyvkiadó, (1981). ISBN 963 11 5573 0
(4) WIKIPÉDIA, a képek eredetét nem midig sikerült utólag kideríteni, a netes kutatás egyik tulajdonsága, hogy nagy és összegyűjtött, összeolvasott agyag mennyiségileg kis része egy dolgozat és utólag nem sikerül kideríteni a képek, térképek eredetét.
.
 

FÜGGELÉK I.

VELENCE építésének rövid története: pont egy "velencényi" építő anyagot szállítottak Velencébe.

 1920px Map of Venice 15th century

 Pont egy "velencényi" építő-, és faanyagot szállítottak Velencébe, a sót Dalmáciából is (4) 

"697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, aki Velence első dózséja volt. A Velencei Köztársaság 1797-ig fent maradt, amikor nagy részét -a kikötőjét, az Arzenált- Napóleon felégeti, addig sorozatban építették a híres evezős-vitorlás velencei kereskedelmi és hadi gályákat" (https://hu.wikipedia.org/wiki/Velencei_K%C3%B6zt%C3%A1rsas%C3%A1g). Alapításának időpontja bizonytalan, 697 vagy 827, ekkor Szent Márk hamvai Velencébe kerültek, ettől kezdve Velence állama Szent Márk Köztársaságának nevezte magát. 100 évvel később az irányítást a Nagytanács vette át. Fával és sóval kereskedtek kezdetben. A dózse mellett egy 6 tagú testület dolgozott, a Signoria és egy 40 tagú végrehajtó testület. Valamivel 800 után hidakkal kezdték összekötni a több tucat apró kis szigetet. Velence már a IX. században tengeri hatalom, városállam, központi irányítással, kikötőkkel, raktárakkal. A  hajóépítés szempontjából fontos Arzenált -a Velence területének harmadán elterülő hajóépítő műhelyt és kikötőt- 1104 -ben építették, azaz kezdték építeni, a vége, hogy 1797-ben Napóleon felgyújtja. Kereskedett a Kelet-római Birodalommal, és sok más keleti országgal. Birtokai voltak Kréta szigete, Ciprus, a görög szigeteken és a Márvány tengeren. Az 1200-s években raktár-negyede volt Konstantinápolyban, igen sok nemes követ, márványoszlopokat, aranyat szállítottak Velencébe.

SALT WAREHOUSE

Velencei sóraktár, a sót az isztriai Piránból szállították, egyben a régi kikötő (4)

A Velencei Köztársaság csak a nevében volt köztársaság, ténylegesen főleg az Adriai- és Égei-tengereken kereskedő, erőszakosan hódító városállam volt, amit 20-30 patrícius család irányított. Velencét feltöltötték az ideszállított földdel és kövekkel, a szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten alakult ki a város magja. Az épületeket vörösfenyő cölöpökre építették, melyeket az iszap véd az eróziótól. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő isztriai, dalmát partok között. Állandó hadakozásra kényszerültek az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, és emellett a frankok és a ravennai, bizánci császári helytartóság, majd a genovaiak ellen kellett védekeznie Velencének.